versszakadás

nem szólít meg a vers – a fogason himbálózó sétapálcák lassú ütemére

tekintélyes elődeink keseregnek soha rosszabb hír az utcán pánikban

hullámzó vert seregnek jelentéktelen ügy a panel négyszögekbe zárt

lepusztult embereknek a meggörbült óda és valami fáradt ihlet befőttes-

üvegekbe zárt elégiája ennyi lomha dalból elég is mára hisz a zsigeri

terjeszkedési vágynak nincs affinitása önmagát futja be mai variánsa

vak dióként dióba zárva klasszikus felbontásra várva a szélesen lendített

gesztus kulturális szirupba mártott históriája olykor expresszív papos

mozdulatokkal feledve miként párolgott el évszázadokon át jámbor

szemekből a nagy aggályosok istenfélő kedve s vált műemlékké a ház

melyben ősi sejtésekkel fuvoláz a retorikába menekülő félelem hol mint

parázna nyomelem buja hitek felé ámítja magát a szűk magány míg

a szétesett pillanatok mentén nem lélegzik már semmilyen áttetsző odaát

a metafizika kényszere is lassan lankadni látszik s ha valami még elsodor

a képtelen feltámadásig legfeljebb a biofizikai affér a könyörületesség

különös bája a végtelen utak képzetét keltő végső indulás szorongásokkal

teletűzdelt metaforája – akkor most hogy is van az ihlet nyöszörgöm fel

kánont rendezgető tudós szerveinket mikor gerjesztő tét nélkül szürreális

fű se kékül és önmaga paródiájába fordult lomha csikorgásokkal verset

cipeltetnél a robotokkal a szúette lépcsőkön fölfelé hol már nem a lé

a szellemit leképző köztes gazda mikor a szánalmas becs kényszerét sután

elhagyva és elhagyatva kihagy az egzisztenciális inger s mivel a hitetlenség

se stimmel az új módiban valamit még talán billent teremtés felé a között

a bizonytalan fesztáv mégis olyan mint egy üldözött metafora a beépített

tereknek nincsen kora az idő sem mindig kontinuus például ha benéz

az ablakon egy buta madár két csippentése között a nem esztétikai között

elvont képzetnek tanácstalanul odaáll lebénítva a fennkölt tudományt

mire dühbe jön a dalnok nehogy a lírai hős a teraszra megint odaszarjon