4

A gyerekek még aludtak, amikor István belépett a szobába. De Anna már felkelt. Csendben pakolászgatott, rendezkedett. Nem kérdezett semmit, csak figyelt, és bólogatott, amikor a férje magától röviden, fojtott hangon elmesélte, hol, merre járt, és mit tapasztalt. Aztán leküldte a földszintre meleg vízért Mrs. Kisshez, aki már javában ügyködött a konyhában. Mikor visszajött a gőzölgő fazékkal, felrakatta vele a vesszőkofferokat a szekrény tetejére. Nem ürültek ki egészen, helyszűke miatt ezt-azt bennük kellett hagynia, miután kiszedte belőlük a leggyakrabban használt holmikat. Mindketten megmosakodtak, István meg is borotválkozott a mosdó fölött lógó kis fali tükör előtt. A maradék vizet letakarták fedővel, hogy lassabban hűljön. Nagy részét Imruskának szánták. Ami marad majd, azt pedig Bözsikének, hogy később abba mártott kendővel töröljék meg a popsiját pelenkázáskor. Arra a célra már langyosan is jó. Imruska hamarosan felébredt. Mindjárt ment volna ki a házból, szétnézni, mint mondta, bár azt se tudta, hol a kijárat, de ráparancsoltak, hogy előbb mosakodjon meg. A mosdóállványról egy sámlira tették neki a lavórt, hogy felérje. Mire végzett a tisztálkodással, Bözsike is kinyitotta a szemét. Mosolygott, mikor az anyja kigombolta blúzát, és az emlőjét nyújtotta neki. Ám menten elsírta magát, mikor elvette tőle, először az egyiket, aztán a másikat. Kénytelen volt, mindkettőben elfogyott a tej. Hajnal felé egyszer már megszoptatta. Mindig meg kellett szoptatni, ha éjjel felébredt. Most csak akkor hallgatott el, amikor az anyja, nem lévén más, egy kis megcsócsált kenyérbelet dugott a szájába. Utána már a pelenkázás ellen sem tiltakozott, és azt is megadóan tűrte, hogy felöltöztessék, és letegyék a padlóra. Nyomban felfedezőútra indult, és apró pendelykéjében négykézláb elégedetten mászta körül az asztalt, mint egy kiskutya, ügyesen kikerülve közben az útjában lévő széklábakat. Amikor pedig az apja felvette és magasba emelte, majd az ágyra fektetve meghengergette, boldogan kacagott, és izgatottan várta a folytatást, de Anna leintette az apját, mondván, hogy elég a bolondozásból, ne dúlják fel az ágyat, amelyet már bevetett. Imruska is felöltözött, nagyjából helyet találtak mindennek, amit előszedtek, és levonultak a földszintre, ahol reggelit kaptak. Anna berzenkedett ez ellen a reggeli étkezés ellen. Túlságosan urasnak találta, hogy így kiszolgálják őket. De nem volt mit tenni, a szobájukban legfeljebb csak vizet melegíthettek volna a fűtési szezonban, és azt is csak a kályha tetején, meg az ár különben is magában foglalta a kosztot.

A konyhában, amely egyúttal étkezőül is szolgált, már voltak. Pár lakó ült a hosszú asztal egyik végén, köztük Paja bátyjuk. Mielőtt letelepedtek volna az asztal másik végén, István odament hozzájuk, és mindenkivel kezet fogott. A férfiak köszöntek Annának is, és közben úgy nézték, hogy majd kiesett a szemük. Anna még mindig mutatós, szép nő volt, kivált így, hogy telt keblét csak egy szál blúz, karcsú derekát pedig csupán a szoknya korca takarta. De bárhogy festett volna, mindenképpen mohón tapadtak volna rá a férfiszemek. Nő, a burdosnét kivéve ritkaságszámba ment itt a nőtlen, vagy nőjüket nélkülözni kénytelen férfiak között, még látogatóként is, hát még állandó lakóként. Paja bátyjuk elmondta, kik ők és Magyarország melyik részéről jöttek, aztán átült hozzájuk. A kávéját is hozta, az evéssel már végzett. Ezen a héten éjszakás volt, ezért tartózkodhatott otthon, előző éjjel meg úgy tudott kimenni eléjük az állomásra, hogy egy nap szabadságot vett ki.

– Na, hogy tetszik ez az Amerika? – kérdezte kedveskedve Imruskától, mialatt áthajolt hozzá az asztal túloldalára, és úgy tett, mintha barackot akarna neki adni, de csak gyengéden megsimogatta a fejét.

– Láttál már szürke mókust?

– Szürkét? A mókus nem is szürke.

– De itt az.

– Nem. Még nem is voltam odakint. Nem engedtek ki édesanyámék.

– Nem kell ahhoz kimenni. Elég, ha az ablakhoz mégy, aztán kikukucskálsz rajta. Ott nyüzsögnek mindenfele, a földön, a fákon, még a háztetőre is ráugranak.

– Mindenfele? Hát, itt nem csak az erdőben vannak? Aztán tényleg olyan sokan vannak? – kérdezte csodálkozva Imruska, és már csúszott is volna le a székről, hogy az ablakhoz szaladjon, és kinézzen rajta, de az apja visszafogta.

– Majd, később, most eszünk – mondta neki.

– De közben elmennek.

– Dehogy – nyugtatta Paja bátyjuk –, nem mennek azok el, megvárnak, majd meglátod. Tudják, hogy megjöttél, hogy itt vagy.

– Tényleg?

– Tényleg.

– Hát, hogy aludtatok? Megszámoltatok-e előbb minden sarkot? – fordult a szülők felé.

– Jól, de nem eleget – felelte Anna.

– Én nem annyira, aztán még kevesebbet – mondta István, és röviden beszámolt a nagybátyjának hajnali sétájáról.

– Ahelyett, hogy inkább pihentél volna – jegyezte meg az a végén, és felvilágosította az unokaöccsét, mi festette pirosra nyugat felé az eget, és miért nincsenek házak abban a furcsa utcában.

István még előző éjjel, az állomásról jövet megtudta, hogy ahol Paja bátyja dolgozik, az egy öntöde, és abban maradtak, hogy nem vár, mindjárt az első napon, azaz már ma délután bemegy oda vele, és ha kell, mindjárt munkába áll. Paja bátyja már beszélt a főmunkavezetővel, és az azt mondta, hogy jöjjön csak, van felvétel, magyarnak van, de előbb látni akarja. Csak legyen ott időben, még műszakkezdés előtt, hogy kioktathassák, és a papírmunkát is elintézhesse az irodán.

Az éjjeli műszak délután ötkor kezdődött. Még csak kilenc körülre járt. Volt idejük bőven. Pihenjen csak István nyugodtan, addig akár még le is fekhet, indítványozta a nagybátyja. Ő tiltakozott, mondván, hogy azt már nem, nem öregember ő vagy beteg, hogy fényes nappal az ágyban henyéljen. Váltottak még pár szót erről-arról, az otthoniakról, az időjárásról, de főként a burdról, arról, hogy mit szólnak hozzá Istvánék, megfelel-e nekik a szoba. Anna nagyjából elégedett lett volna a szobájukkal, a berendezéssel. De kifogásolta, hogy a padló itt-ott ragad a kosztól, a fehér függöny pedig nagyon régen lehetett kimosva, mert szürke a portól. Az ágyakra is panaszkodott. Úgy találta, hogy kinyúlt a sodronyuk, de ennél is nagyobb baj, hogy keskenyek két személynek, még akkor is, ha az ilyen csöppségnek, mint amilyen Bözsike is, aki vele alszik, még kevés hely kell. Félt, hogy agyon találja nyomni, mikor megfordul. Erre Paja bátyjuk felállt, hogy máris szól a burdos gazdának, hogy állítsanak be nekik egy bölcsőt is. Pár perc múlva azzal jött vissza, hogy, sajnos, nincsen bölcső, erre nincsenek berendezkedve. Istvánék gondolkodtak, és úgy döntöttek, hogy még ma elmennek bölcsőt venni. Csak nem kerül talán olyan sokba. Paja bátyjuknak sejtelme sem volt, mit kérhetnek itt egy bölcsőért, de máris magyarázta, hol találnak bútorüzletet. A Weizer-félét ajánlotta, itt az utcájukban, a másik vége felé, még le is rajzolta egy darab papírra, pontosan hol, melyik sarkon. Mentegetőzött, hogy nem kísérheti el őket, mert dolga van, de menjenek csak, nélküle is megtalálják, ebédnél majd találkoznak. Mielőtt elhagyta volna a házat, szólt Mrs. Kissnek, hogy Istvánnak is csomagoljon majd vacsorát, mert délután már megy a gyárba.

A reggeli Bözsike etetése miatt kissé elhúzódott. Mikor végeztek, Anna megmutattatta magának a burdosnéval a mosókonyhát, meg hogy hol mit talál a főzőkonyhán, ha napközben készíteni akar valamit a kicsinek. Fent, a szobájukban még egyszer megvitatták a bölcsővásárlást, megszámolták maradék pénzüket – a burdban előre kellett fizetni – és majdnem ejtették tervüket. De aztán mégsem. Anna ragaszkodott a bölcsőhöz, és István ellenérvét, hogy a nyakukon marad majd, ha Bözsike kinövi, vagy amikor mennek vissza, haza, azzal hárította el, hogy eladják, bölcső mindig kell, mindig születik gyerek.

Mielőtt felcihelődtek volna, Bözsike megint elaludt. Ezt a szünetet Anna arra használta fel, hogy a mosókonyhán gyorsan kiöblítette és az otthonról hozott házi főzésű szappannal kimosta az előző napi pelenkákat és az úton keletkezett egyéb szennyest, főként fehérneműt. István pedig bejárta Imruskával a házat. Utána az udvarra is kimentek, szürke mókust nézni. Mókus ugyan éppen egy sem mutatkozott, viszont oda irányította a nyomókúthoz, és ez némiképp kárpótolta Imruskát, mert megengedte neki, hogy a könnyen járó kart többször lenyomva működésbe hozza, mikor kijött az anyja is, és kiteregetvén a száradnivalókat, a csőr alá tette az egyik üres vödröt.

Miután Bözsike felébredt, mindnyájan felkerekedtek. A Paine Streeten már lényegesen kevesebben jártak, főként asszonyok, lányok. A tornácokon, a kiskertekben is szinte kizárólag nőket lehetett látni. Varrtak, a muskátli bokrok körül ügyködtek. Közben át-átszóltak a szomszédnak, aki ugyanazt csinálta vagy elmenőben volt valahova vagy érkezett valahonnan. Egy legényforma kézikocsit tolt maga előtt, megrakva kenyérrel és egyéb pékáruval. Egymást követően feltűnt két lovaskocsi is. Egyik fűrészárut szállított, a másik, a kasos, jeget, legalábbis abból, hogy közben folyt belőle a víz, mert olvadt, arra lehetett következtetni. Megint mindenki köszönt mindenkinek, mintha mindenki ismerne mindenkit.

A Weizer-féle bútorboltot valóban könnyűszerrel megtalálták. Ott volt, ahol Paja bátyjuk mondta, abban az irányban, amerről István jött hajnalban visszafelé, nem messze, a Paine és Bakewell Street sarkán. Csak az odaút tartott kissé sokáig, mert Imruska miatt folyton meg kellett állniuk. Nem, mert lassan ment, vagy nem bírta az iramot, hanem mert folyton megállt, és a szürke mókusokat bámulta, amelyeket meglátott végre. Egy helyen egynek még utána is eredt. Olyan közel jött hozzá, hogy azt hitte, meg tudja fogni. De maga Anna is késleltette kissé az odajutást, mert nem a szokásos sietős tempóban szedte a lábát, hanem inkább úgy, mintha sétálna, andalogna. Ő maga is annyira nézelődött. Kivált a házakat figyelte, a hófehér falakat, a tiszta ablakokat, ajtókat, tornácokat. Némelyik olyan takaros, ápolt volt, úgy ragyogott, mintha skatulyából húzták volna ki. Elbűvölték. Csak azt nem értette, hogy férnek el bennük az emberek, miért olyan kicsi a legtöbb. Játékházakra emlékeztették, amilyeneket a recski Barkóczy-kastély tornácán látott egyszer kislánykorában, mikor az apjának valami dolga akadt a báró intézőjével, és őt is magával vitte. A báró gyerekei játszottak velük. Az egyik oldalon hiányzott a faluk, és beléjük lehetett látni.

A boltban magyarul beszéltek, mert ott is magyar volt a tulajdonos. De bölcsőt nem árultak, csak gyerekágyat, rácsosat, újat is és használtat is. Először ketrecnek nézték. Nem láttak még ilyen ágyat. Szajlán csak a bölcsőt ismerték. Attól fogva, hogy a baba kinőtte, az éjszakát az anyja ágyában töltötte, nappal meg a konyhai heverőn, esetleg a kemencesutban aludt, vagy a földön mászkált. Használtat vásároltak, mert az jóval kevesebbe, feleannyiba került, mint amennyit rászántak. Matracot is vettek hozzá. Anna szalmával tölthető derékaljra gondolt, de a boltos azt mondta, hogy az itt nem divat. Szét is szedték nekik, mert szétszedhető volt. Összekötötték spárgával, és úgy vitték haza. A bolttal szemben, a Paine túloldalán nagy vöröstégla épület állt elkerített, salakos udvarral. Az volt a nyilvános, az állami iskola. Amikor Árvaiék kijöttek a bútorüzletből, hirtelen kivágódott az ajtaja, és kitódult rajta egy nagy sereg gyerek. Szünet lehetett. Kiabálva, éktelen lármát csapva oszlottak szét az udvaron. Imruska ámulva nézte őket. Nem látott még egyszerre ennyi gyereket. Át kellett vele menni arra az oldalra. Két gyerek odajött a kerítéshez, ahol megálltak. Egyikük mondott nekik valamit angolul. A társával is angolul beszélt. István magyarul megkérdezte, hogy hívják. Értette a kérdést.

– Kovács Jóska – hangzott a harsány felelet.

Dél lett, mire visszaértek a burdosházba, mert visszafelé jövet a Paine-en még betértek a Szabó-féle vegyesboltba is, amelyet István hajnali sétája során nézett ki. Tejet, kenyeret, zsírt, grízt, cukrot, szalonnát, hagymát, zöldpaprikát és pár szem szilvát vettek. Anna megszoptatta Bözsikét. István előszedte a kis szerszámos ládikóját, összeszerelte a gyerekágyat, és kikészítette az útlevelét. Egykor lementek az étkezőbe. Ugyanazok az arcok fogadták őket az asztalnál, mint reggel. Most már közelebb ültek a többiekhez. Borjúpörkölt volt nokedlivel. Otthon csak akkor ettek ilyet, ha borjút vágtak, és az ritkán esett meg. Egyik asztaltársuk, látva, hogy felderül az arcuk, megsúgta nekik, hogy ez még nem minden, mindennap van hús, ha nem is mindig borjú. Bözsikének is azt adtak, de csak a tésztát ette meg, miután az anyja szétnyomkodta a villájával. Paja bátyjuk késett. Mrs. Kiss már kiporciózta az adagokat, amikor megérkezett. Beszámoltak neki az ágyvásárlásról. Nevetett, hogy ketrecnek nézték a rácsos ágyat. Imruska lelkendezve újságolta, hogy már látott mókust. Még az asztalnál ültek, amikor a burdosné leszedte a tányérokat. Ahogy az utolsót is elvette, kis fedeles vedret tett a férfiak elé, így István elé is. Látván annak kérdő tekintetét, azt mondta, hogy dinnerpél, a vacsorája. István most értette meg, miért vittek hajnalban a munkába sietők ilyet a kezükben. Anna felállt, és felment a gyerekekkel a szobájukba. István maradt. Paja bátyja nagyban magyarázott valamit egyik asztaltársuknak. István szeretett volna még kérdezni tőle valamit. Gondolta, megvárja, amíg befejezi. Befejezte, de csak maradt tovább, ott ült velük majdnem négy óráig, mert a társaság nem oszlott fel, és a beszélgetés érdekesnek bizonyult. Hallgatta őket, ismerkedett velük. Még kérdezett is tőlük, amikor a magyar negyedről, a kereseti viszonyokról, és az árakról esett szó. Később bejött a burdosgazda, egy javakorabeli férfi. István neki is bemutatkozott. Annyira belemerült a tájékozódásba, annyi mindent akart tudni, hogy a végén elfelejtette, mit akart még kérdezni a nagybátyjától. Röviddel négy előtt a nagybátyja és ő felállt. Mentek átöltözni. Ők előbb indultak, nekik előbb a gyárban kellett lenniük. A többiek is éjszakások voltak, de ők még ráértek.

Végigmentek a Paine Streeten. A Paine a Front Streetbe, a széles folyóparti utcába torkollott, amely Birminghamet összekötötte Ironville-el, és továbbvitt északnak a Maumee-öböl felé az Erie-tó. Ebben az utcában volt a gyárak, üzemek zöme. Itt helyezkedett el a National Malleable Castings is, az utca túloldala és a Maumee folyó között. Itt már tömegközlekedés is létezett. Ezen, a rajta húzódó szárnyvonalon járt az egyetlen kocsiból álló, villanymotor meghajtású helyiérdekű, amellyel át lehetett menni a folyón túlra, a belvárosba, Nyugat-Toledóba. Már távolról látszott, hogy a Nemzeti Temperöntvény nagy vállalat. Telepe hosszan terült el az utca túloldalán, üzemcsarnokai lenyúltak egészen a folyópartig, amely nem volt éppen közel. Hogy szám szerint hány, és mi egyéb építmény leledzett még a csarnokok közeiben, azt az utcáról nem lehetett megállapítani, mert eltakarta őket a szélső csarnok és az utcával párhuzamos másik, amely mindjárt az iroda- és más kiszolgáló épületek mögött állt. De a sok magasba szökő és fekete füstöt okádó kéményből István gyaníthatta, és nagybátyja ezt meg is erősítette, hogy jó pár, és van ott még egyéb is.

Kifordultak a Front Streetre, megtettek még pár száz métert, átvágtak az úttesten, és ott voltak, az öntöde bejárata előtt. Félre kellett húzódniuk, mert éppen kigördült rajta egy kész gyártmányokkal tele ládákkal megrakott társzekér. Súlyos lehetett a rakomány, a lovak erősen nekifeszültek a szügyellőnek. Paja a második belső csarnokban dolgozott. Oda mentek, át az elülsőn, és megkeresték a főmunkavezetőt, a big bószt. A forró levegőjű öntőteremben tartózkodott. Egy kis fülkébe vezette őket, ahol nem volt olyan nagy zaj, sercegés, sustorgás, de a hőség ellen az sem nyújtott védelmet. Végigmérte Istvánt.

– Magyar vagy? – kérdezte Paján keresztül. Paja már elég jól beszélt angolul, de ha magyarra tolmácsolt, mindenkit tegeztetett mindenkivel.

István bólintott.

– Hogy hívnak?

István megmondta.

– Hány éves vagy, István?

Már a keresztnevén szólította, sz-nek ejtve az s-et.

– Huszonkilenc.

– Egészséges vagy?

– Az.

– Házas vagy?

– Igen.

– Gyerek?

– Kettő.

– Dolgoztál már öntödében?

– Nem.

– Mindig farmer voltál?

– Nem.

– Hát, mi?

– Gyárban is dolgoztam.

– Milyen gyárban?

– Lemezgyárban.

– Az jó. És mit csináltál ott?

– Segédmunkás voltam.

– Na, itt is az leszel. A kemencéknél. Mozgatod az anyagot, kiszolgálod az adagolókat. Váltott műszakban dolgozol. Tizenkét óra munkaidő, fél óra szünet. Bér napi egy dollár negyvenöt cent. Ha feljebb lépsz, többet kapsz. Minden második vasárnap szabad. Késés nincs. Távolmaradás előre bejelentve, engedéllyel, és csak rendkívüli, indokolt esetben. Magad felelsz magadért. Fel vagy véve. Már ma is kezdhetsz.

István nyújtotta az útlevelét.

A főmunkavezető leintette:

– Nem, az nem kell. Anélkül is elhisszük, hogy te vagy te.

Elővett egy darab papírt, ráírt valamit és átadta Istvánnak.

– Ezzel menj el az irodára, jelentkezni. Paul – így nevezte Paja bátyját, és az így adta tovább – majd megmutatja, melyik épület, melyik ajtó. Aztán gyere ide vissza. Ha visszajöttél, Paul elmagyarázza, mi a teendőd. Előtte megmutatja azt is, hol hagyhatod a holmidat. Itt a kesztyűd – és előhúzott neki egy szekrényből egy pár hosszú szárú, vastag nyersbőr munkakesztyűt.

István elment, és visszajött. Aztán Paja bátyjával átmentek a kemencékhez.

A kemencék egy külön részlegben álltak. Az öntőteremtől csak egy fal választotta el őket. A fal nyílásain, öntővályúkban folyt át belőlük a megolvasztott vas, amelyet az öntőteremben formákba öntöttek, aztán tovább hőkezeltek. A kemencék hidegszeles kupolókemencék voltak, szám szerint kettő, egymáshoz közel, és több szintes kiszolgáló emelvény vette őket körül. Felváltva üzemeltek. Amíg az egyik olvasztott, addig a másiknak a belső falzatát savas bélésanyaggal újították fel, amely nagy mértékben csökkentette a temperöntvény előállításhoz szükséges vasfolyadék kéntartalmát. Legalul volt a pinceszint a fúvógéppel, amely az égés serkentéséhez szükséges, a környezeti hőmérséklettel azonos hőfokú levegőt – ezért hívták hidegszelesnek, ellentétben az előmelegített levegőjűvel – nyomta fel. Fölötte a talajszint foglalt helyet, ahol a kemencékbe kerülő anyagokat készítették elő, afölött a pódiumszint a szélgyűrűvel, salakcsapoló nyílással és nézőkével, legfelül pedig az adagolószint az adagolónyílással, ahol a nyersvasat, kokszot, mészkövet és salakfolyósító anyagot berakták a kemencék égésterébe.

Az anyagmozgatóknak, anyagelőkészítőknek az volt a dolguk, hogy behordják az udvarról és feljuttassák az adagolószintre mindazt, ami a kemencékbe kerül. Segédeszközükül síneken gördülő kis, lapos szállítókocsik, a pőrekocsik szolgáltak, valamint fülkés felvonó áll rendelkezésükre. A kocsikat meg kellett pakolni, de ami a nyersvasat illeti, nem akármennyire, nem gépiesen. Abból nem lehetett akármennyit rájuk rakni, hanem csak a megszabott mennyiséget. Ezt minden alkalommal kis hídmérlegen ellenőrizték, és vagy levettek róla, vagy rátettek még, miután rátolták a kocsit. Csak azután indulhattak el vele felfelé, tolhatták rá a fordítókorongra, be a felvonóba, onnan meg ki az adagolószintre, és egy újabb korongfordítás után a kemence nyílásához. Se több, se kevesebb nem lehetett az előírtnál.

Istvánt még nagyobb, szinte elviselhetetlen hőség fogadta, amikor ide belépett. De nem lepődött meg, számított rá. Nem volt neki új, ismerte ezt Nádasdról, bár ott jobban eloszlott a nagy meleg, mert nagyobb, tágasabb helyen, egy csarnokban folyt a hengerlés. Nem ilyen szűk, kürtőszerű helyiségben dolgoztak, mint itt, hogy az emelvénytől pár méterre mindjárt a szemközti falba ütközött az ember, és nyitva tartották ugyan az apró ablakokat, de az nem sokat segített. Beljebb ment, a nagybátyja után, és annak példáját követve a falhoz húzódott, onnan nézte a két óriási kemencét, és az egyes szinteken ügyködőket, de leginkább azt, ami előttük zajlott, a talajszinten, amit az előkészítéssel foglalatoskodók műveltek, mialatt figyelmesen hallgatta, mit, hogyan kell majd csinálnia, mire ügyelnie, vigyáznia. Paja bátyja azt is megmutatta neki, hogyan kell használni a hídmérleget, korongfordítót, és működésbe hozni a felvonót. Aztán felvitte a felvonóval az adagolószintre, hogy közelebbről lássa, mi folyik ott, hová kell majd tolnia a megrakott pőrekocsit. Alighogy visszaereszkedtek a talajszintre, elkövetkezett a műszakváltás, kint megszólalt a figyelmeztető duda, és megjelentek az ajtóban az éjszakások. A nappalosok lejöttek az emelvényről, és átadták a helyüket. Paja az előkészítők fórmanjának, az előmunkásnak a figyelmébe ajánlotta az unokaöccsét, és a vaslépcsőn felhágott az adagolószintre, ahol ő már magasabb beosztásban, adagolóként dolgozott. István felhúzta a behemót kesztyűt, beállt az előkészítők közé, megragadott egy pőrekocsit, és máris tolta kifelé azok után. Mikor visszatért egy rakomány koksszal, figyelte, azok miként fordítják kocsijukat a fordítókorongon a felvonó ajtaja felé. Aztán ő is rátolta a maga kocsiját, de rajta ragadt, mert nem forgatta el eléggé a korongot. Másodszorra is megakadt neki, és a felvonógombokat is összekeverte kétszer, de harmadszorra egyből sikerült a kerekek alatt egy vonalba hozni a fényesre kopott sínrészeket, és a liftezés is simán ment. Utána, hogy egy darabig nem kellett kimennie az udvarra, mert a nyersvas bent volt, félmeztelenre vetkőzött, mint a többiek, és úgy pakolt, szállított tovább, de továbbra is csorgott róla a verejték. Mikor egy idő múlva bejött a főmunkavezető megnézni, hogy rendben zajlott-e le a műszakváltás, az előkészítők fórmanja elégedetten biccentett neki a fejével, hogy az új emberrel semmi gond. István egy percig sem lazsált, és mindent úgy csinált, ahogy mondták neki. Röviddel tizenkettő előtt lankadt valamelyest, és egy mérésnél majdnem hibázott, de az éjféli vacsoraszünetben kissé kifújta magát és új erőre kapott. Mielőtt újrakezdték volna a munkát, lekezelt a részlegben mindenkivel és bemutatkozott.

Anna ezalatt otthon volt a gyerekekkel. Nem ment sehova. Mielőtt besötétedett, levitte őket az udvarra levegőzni. A burdosné éppen a tyúkokat etette, és panaszkodott, hogy nem nagyon tojnak. Anna megkérdezte, hogy ad-e nekik néha meszet. Az azt felelte, hogy nem. Anna úgy vélte, azért. Aztán felmentek a szobájukba, és ott töltötték a nap vacsoráig hátralévő részét. Vacsora után megmosakodtak, és korán lefeküdtek. Bözsike egyszer sem sírt, Imruska azonban némi gondot okozott. Először a kutyájuk hiányzott neki, aztán pedig nem akart ágyba menni. Azt mondta, hogy ő fennmarad, és megvárja az apját. Nehezen értette meg, hogy csak másnap jön haza.

Így telt el első napjuk Toledóban.