A bolgár származású francia irodalmár és eszmetörténész, Tzvetan Todorov egy tanulmányában úgy határozta meg a történetíró egyik legfontosabb feladatát, hogy ha kell, legyen “szentségtörő”, merje megvizsgálni és akár lerombolni azokat a közösségi képzeteket, melyek a mindennapi tudásunkban gyökereznek, de nem mindig felelnek meg egyértelműen a történelmi tényeknek. Vagyis egy történelmi munkának – főleg ha olyan eseményeket, jelenségeket vizsgál, melyek fontos szerepet játszanak a közösség kollektív tudatának (vagy tudattalanjának) formálásában – döntő feladata lehet a “szentségtörés”, a régóta begyökerezett és soha meg nem kérdőjelezett előítéletek felülvizsgálata és lerombolása (“The Morality of the Historian”, South Central Review, 1998/3–4. 14.). Kovács Ákos könyve valami ilyesféle feladatot próbál véghez vinni: néhány olyan, hazánkban meghonosodott szokás, hagyomány eredetét tárja fel, melyek egykor erőteljesen meghatározták (sőt néha még ma is meghatározzák) a magyar közgondolkodást, kulturális emlékezetet és ünnepi kalendáriumot. A kötet öt ilyen hagyomány genealógiáját elemzi, ezek közül három közismert, a mai napig is működő: tanulmány tárja fel az ópusztaszeri emlékpark alapításának, valamint ezzel összefüggésben az Árpád- majd Szent István-ünnep keletkezésének és további sorsának történetet, az új kenyér ünnepének históriáját, ezen belül azt a folyamatot, ahogy az eredetileg június végén celebrált aratóünnepből augusztus 20-i kenyérünnep lett, valamint “ősi nemzeti hangszerünknek”, a tárogatónak a múltját. A másik két, rövidebb szöveg talán kevésbé ismert magyarországi tradíciók, a Szent Kristóf-kultusz (és az ekkor tartott kocsiszentelő szertartás), valamint a szintén augusztus 20-án rendezett Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe eredetét mutatja be.

A szerző fő tézise szerint e tradíciók nem spontánul keletkeztek, meglepően rövid (általában alig több mint száz évre visszanyúló) történetük kezdetén egy közösség eleve úgy hozta létre őket, hogy mintegy visszamenőleg megalkotta hagyományukat, magyarul e kultuszok és ceremóniák már keletkezésük pillanatában “sok-sok évszázados múltra” tekinthettek vissza – legalábbis létrehozóik így próbálták meg beállítani, s később már ezzel a hamis előfeltevéssel ivódtak be a köztudatba. Vagyis Kovács “szentségtörő” módon azt a közösségi legendát igyekszik lerombolni, hogy ezek a kultuszok ősiek, és mintegy természetes módon, a magyar nép szellemiségének kifejeződéseként jöttek létre. Szinte mindegyik itt olvasható történet a dualizmus korában kezdődik, s arról szól, hogyan válik egy kezdetben csak valamilyen kisebb közösség által működtetett legenda egyre szélesebb körben elfogadottá, egészen addig, míg már szinte senkinek sem fordul meg a fejében, hogy ezek nem valamikor a “magyarság történetének hajnalán”, spontánul születtek. Meglehetősen furcsa történetek bontakoznak ki Kovács könyvében: kiderül például, hogy az aratóünnep (melyből később némi változások után az új kenyér ünnepe fejlődött ki) kezdetben konkrét politikai célokat szolgált: a 19. század végén kirobbanó aratósztrájkok hatására Darányi Ignác földművelési miniszter rendelte el a “régi aratóünnep felújítását”, hogy ezzel is a munkások és földesurak közti feszült viszony rendezését segítse elő. Ám, mint Kovács elemzése kimutatja, a felújítandó ünnep korántsem volt olyan régi: e nem túl jelentős és igazából csak szórványosan elterjedt ceremónia mindössze néhány száz éves múltra tekinthet vissza. Vagyis a korabeli ünnep felső utasításra, egyértelmű politikai szándékkal jött létre, ehhez saját “ősi” hagyományt konstruált, majd később mintegy önálló életre kelve évről évre ünnepelték – mindig az adott korszak politikai ideológiájának megfelelően: így szolgálhatta az új kenyér később a trianoni, a fasiszta, majd a szocialista eszméket.

Még meglepőbb a tárogató történetét elemző fejezet, itt ugyanis a szerző amellett érvel, hogy ez a “vitathatatlanul ősi magyar hangszer” nem ősi és nem magyar: eredeti formájában arab, mely csupán a török időkben került hazánkba, s a Rákóczi-szabadságharc korszakában megfigyelhető rövid tündöklése után hosszú ideig feledésbe merült. A hangszer következő virágkora a 19. század végén kezdődött, s lényegében két, cseh származású hangszergyáros rivalizálásának köszönhető, ugyanis saját termékük eladása érdekében mindketten a hangszer “ősi hagyományát” s a kuruc korban betöltött szerepét kezdték hirdetni – az akkoriban főként Thaly Kálmán befolyása révén mindinkább kibontakozó Rákóczi-kultuszt meglovagolva. Tehát a tárogató gyakorlatilag némi reklámhadjárat eredményeként vált tradicionális magyar zeneszerszámmá, hogy aztán az ünnepekhez hasonlóan elinduljon saját, politikai érdekekkel kikövezett útján.

Kovács kutatásai a manapság a történetírásban egyre jobban teret nyerő “szentségtörő” attitűdön belül több konkrét irányzathoz (“hagyományhoz”) kapcsolhatóak. A könyvnek már a címe is utal arra a modern nacionalizmuskutatást meghatározó műre, a The Invention of Traditionra (Eric Hobsbawn és Terence Ranger [szerk.], Cambridge, 1983.), mely hasonló szempontból vizsgálta a hagyományalkotás metódusait elsősorban a 19. századi angolszász területeken és brit gyarmatokon. E könyv a maga idején nagy vihart és némi botrányt is kavart, a legnagyobbat talán Hugh Trevor-Roper tanulmánya, mely egy “ősi nemzeti hagyományról”, a skót felföldi tradícióról (a nemzeti viseletről, hangszerekről stb.) mutatta ki, hogy egy 18. század elején konstruált mesterséges hagyományalkotás eredményeként jött létre – a szöveg számos nemzeti érzelmű skót történész tiltakozását váltotta ki. Azóta persze a munka szemléletmódja mindjobban meghonosodott a történettudományban, és lassan itthon is teret nyerhetett. Persze nem zökkenőmentesen: gondoljunk csak például a Néprajzi Múzeum 1994-es nagy hatású Magyarok Kelet és Nyugat közt című kiállítására, mely a magyar nemzeti jelképek használatát és kisajátítását igyekezett bemutatni – a kiállítás kapott “hideget és meleget” is, volt, aki “nemzettagadónak”, mások pedig éppen ellenkezőleg, “nacionalistának” bélyegezték (vö. Hofer Tamás: “Kiállíthatók-e a »magyar emlékezet helyei«?”, in: Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve, Takáts József [szerk.], Kijárat, Budapest, 2003. 67–74. – ahogy a tanulmány címe is mutatja, a tárlat egy másik történetírói irányzattal, a Pierre Nora-féle lieux de mémoire-projekttel is rokonítható). Másfelől Kovács Ákos könyve az utóbbi évtizedek irodalomtörténeti “sikerágával” a kultuszkutatással is kapcsolatba hozható, amennyiben bizonyos ünnepek, vallási és világi kultuszok keletkezését és történetét tárja fel – bár a kultuszkutatók legtöbbjénél sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a politika- és ideológiatörténetre.

E vizsgálatokkal a szerző nem csupán bemutatni akarja az adott jelenséget, hanem végig érezhető benne az a “szentségtörő”, mítoszromboló attitűd, mellyel leleplezi a hagyományok kitalált természetét, és feltárja, hogyan használta fel saját céljaira és hogyan használta ki az adott korszak politikai ideológiája az ünnepeket és kultuszokat. Persze a kisajátítást nem feltétlenül kell pejoratívan érteni, hiszen minden közösségi megemlékezés, ünnep vagy kultusz valamilyen szinten konstrukció, értelmezés és aktualizálás – azonban Kovács könyvében általában meglehetősen visszás természetű kisajátításokról van szó, olyanokról, ahol az adott hatalom vagy közösség nagyon konkrétan saját szempontjából értelmezi át a jelenségeket. A kötet elemzéseiben felvázolt történetekben általában ugyanazok a szakaszok követik egymást: a dualizmus idején létrejön egy “már eleve hagyománnyal bíró” jelenségcsoport, mely a kezdeti botladozás után egyre szélesebb körben terjed el (és egyre “ősibb eredetűvé” válik), a Horthy-korszakban éri el csúcspontját, majd a szocialista érában némiképp átértelmezve él tovább. E periódus furcsa hibrid szemléletmódját jól mutatja a kötet címlapja is, mely kicsiben az egész Kovács-féle “hagyomány-történetet” illusztrálhatja: az augusztus 20-i ünnepélyen búvárok jönnek ki a vízből, és átadják az új kenyeret a párt legfőbb funkcionáriusainak. A kép magáért beszél a hagyomány és az ünnepi ceremóniarend sokszor abszurd működéséről, hiszen nehezen tudnánk még egy olyan foglalkozást mondani, melynek kevesebb köze van az aratáshoz, mint a búváré. Az ünnepek mai sorsa is tanulságos, mivel a szerző szerint manapság legtöbbször a Horthy-korszak retorikája és ünnepi külsőségei köszönnek vissza – vagyis mintha ’89 után úgy próbált volna a magyar társadalom túllépni a szocialista kor ünneptorzításait, hogy kissé kritikátlanul visszanyúlt a Horthy-periódus (másképp, de legalább annyira torz) ceremóniáihoz. E jelenséget talán legjobban a szerző Pusztaszer-elemzése világítja meg, mely feltárja, hogy egy nagy valószínűséggel teljesen fiktív történelmi esemény (az első magyar országgyűlés) helyszínét hogyan tették nemzeti emlékhellyé – Kovács nagy ívű elemzését jól kiegészíti tíz évvel korábbi kötetének Feszty-körkép-tanulmánya, melyben ugyanezt a folyamatot mutatta be a művészi kvalitások tekintetében erősen vitatott, ám “nemzeti ereklye”-ként annál jelentősebb körkép történetén keresztül (Két körkép, Sík Kiadó, Budapest, 1997.).

Habár a szerző az elemzett jelenségekről általában nem nyilvánít konkrét véleményt, végig érezhető, hogy nagyon határozott álláspontja van róluk. Ez leginkább az eseményekkel kapcsolatban minduntalan előtörő ironikus stílusán látszik, például a Pusztaszeri Árpád Egyesületet – mely a hely kultikus státuszát ápoló (és tulajdonképpen megteremtő) szervezetként jött létre – Kovács kissé “parasztromantika-karikatúraként” ábrázolja, afféle nem túl cizellált atyafiakból álló asztaltársaságként, melynek kezdeti szakaszában az elnöke “Kovács József, alias Piktor Jóska, Tűzoltó Jóska városi tűzoltóparancsnok volt, messze földön a legnagyobb borivó” (23.). Néha Kovács jó stílusérzékkel emel ki olyan eseteket, melyek önmagukban nevetséges fényben tüntetik fel az egész kontextust: meglehetősen humorosak az Egyesület ünnepélyei, nehéz például nevetés nélkül megállni, amikor a Pusztaszeren álló Árpád vezért ábrázoló mészkőszobor alatt a társaság egyik szónoka így kiált fel: “Dicső Árpád fejedelem! Te néma ércszobor!” (34.). Sokat és nagy kedvvel idéz és ismertet a szerző a későbbi korszak irredenta kultuszának “művészi” alkotásaiból is, például ilyen “gyöngyszemeket” (külön felhívnám a figyelmet az utolsó sor elképesztő versritmikájára): “Kuruc Kassa terén kísértetek járnak, / Nagy Rákóczit őrzik imbolygó cseh árnyak, / De hiába őrzik, messze száll a lelke, / Rég elhagyta sírját, / Ma Horthynak hívják, / S háromszínű zászlónk ő fogja kitűzni a kéklő hegyekre!” (259.). Kovács iróniája azonban gyilkos: a “parasztromantika”, az “operettország” mögül minduntalan előbukkan az egész mögötti ideológia, az, hogy mennyire más volt a korszak valósága, mint az ünnepek, rendezvények által sugallt kép.

Emellett mintha úgy tűnne, Kovács sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a késő dualizmus és a Horthy-korszak eseményeinek, mint a szocialista időszaknak, tanulmányaiban terjedelmileg is nagyobb helyet kapnak az 1890 és 1940 közötti jelenségek, mint, mondjuk, az 1948-tól 1989-ig tartó periódusban történtek. Betudható ez a szerző személyes érdeklődésének is, vagy annak, hogy talán a huszadik század második felének ceremóniái ismertebbek, mint a korábbi időszakok eseményei. Ám úgy érzem, e megoldás óhatatlanul azt eredményezi, hogy nem mindig elég kerek az általa rekonstruált történet: olykor a szocialista szakaszhoz érve nagy ugrásokkal és hiátusokkal tarkított esemény-felsorolást kapunk, melyből mindössze annyi derül ki, hogy a korszak folytatta is, meg nem is a korábbi hagyományt – továbbvitte, amennyiben színleg megmaradtak az ünnepek, de funkciójuk legtöbbször megváltozott (például augusztus 20-a továbbra is ünnepnapnak számított, ám Szent István helyett az alkotmányra emlékeztek). E funkcióváltozásról azonban jóval kevesebbet ír Kovács, pedig úgy vélem, legalább annyira érdekes és fontos volna a különböző hivatalos és félhivatalos ünnepek vizsgálata ebben a korszakban, hiszen valószínűleg a rendszerváltás utáni események is jobban érthetőek lennének, ha alaposabban megismerhetnénk mind a Horthy-korszak és a szocialista, mind pedig a szocialista és a mai hagyomány-rituálékat összefűző kapcsolatrendszereket. Mindez még a könyv “szentségtörő” attitűdjével is összefügghetne, hiszen nem csak az szorul bemutatásra és leleplezésre, hogy Magyarország az 1990-es évektől hogyan próbál feleleveníteni egy olyan hagyományt, mely egyáltalán nem spontán és ősi (ahogy azt sokan állítják), hanem az is érdekes, hogy e tradíció többé-kevésbé a szocialista korszakban is továbbélt, csak rejtettebben, a kor ideológiájához igazítva. Emellett van a könyvnek – a korábban említett iróniájából adódóan – egy olyan rejtett előfeltevése (ami egyébként a Hobsbawm-Ranger könyvben is megfigyelhető volt), mely a hagyományt egyfajta “hamis tudatnak” tartja, s a kétségkívül fontos leleplező attitűd mellett kevesebb hangsúlyt fektet a hagyomány pozitívumaira, a tradíció közösségképző funkciójára. Hiszen a hagyomány, még ha kitalált is, sokféle szerepet tölthet be, s Kovács könyve a leginkább ideologikus, főként nacionalista szférát emeli ki, kevesebbet beszél a tradíció más funkcióiról. Persze Kovács munkája vállaltan egy bizonyos szempontot hangsúlyoz, a kitalálás és a politikai kisajátítás felől vizsgálja a jelenséget. Kétségtelen, hogy manapság különösen szükség van az ilyen “szentségtörő” munkákra, fontos, hogy a mai történelemképünkben világossá váljon a mítoszképzés szerepe, annak működésmódja. E szempontból Kovács munkái fontos szerepet töltenek be a mai történettudományban, egy olyan szemléletmód képviselőjeként, melynek éppen az utóbbi időben kezdenek kialakulni a hagyományai.