Sári B. László könyve első pillantásra a Kádár-korszak kultúrájának, illetve irodalmának szentelt publikációk egyre gyarapodó sorába illeszkedik, azonban már felületes beleolvasás során megállapítható a könyv speciális megközelítésmódja: azt a kérdést vizsgálja, hogy a korszak jellegzetes kultúrpolitikai feltételeiről alkotott tudásunk miféle szerepet játszik (vagy játszhat) a művek kritikai értelmezésében. Itt szükséges megemlíteni, hogy a kötetet záró három nagyobb tematikus egység (Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvének bírálata, az 1996-os “kritika-vita” rekonstrukciója, valamint Esterházy Péter Javított kiadás című könyvének elemzése) már a rendszerváltás utáni irodalmi mozgások vizsgálatával foglalkozik. De az utóbb említett könyvek és írások is a szocializmus szcénáihoz, mozgásaihoz kötődnek. Kulcsár Szabó műve a magyar irodalom 1945 és 1991 közötti történetével foglalkozik; a kritika-vita (legalábbis egyik dimenziója szerint) a rendszerváltás előtti kritikai gyakorlatok és diskurzusok teljes vagy részleges “leváltására” tett kísérletet, Esterházy műve pedig azokat az irodalomelméleti, valamint politikai és morális dilemmákat dolgozza fel, melyek az életmű centrumába állított apafigura, Esterházy Mátyás hirtelen-váratlan megismert ügynökmúltjából következnek.

Sári könyve szakít két (egymást hol kizáró, hol erősítő) konszenzussal is. Az egyik szerint a diktatórikus hatalom miliőjében keletkezett művek mindenképpen politikai gesztussá válnak,¹ a másik konszenzus szerint pedig az írónak, amennyiben esztétikai szempontból autonóm művet akar létrehozni, akkor mindenképpen kívül kell maradnia a politika körein. Nyilvánvaló, hogy ezt az összetett és bonyolult kérdéskört nem lehet egységes politikafogalom alapján tárgyalni. A téma kutatója vagy mások által egyértelműen politikainak tekintett problémákat kizár vizsgálódásaiból, vagy – miként Sári is teszi – már-már radikálisan heterogén, mindent magába “kebelező” politikafogalmat alkalmaz, mely annyira kibővíti a “politika” szó jelentésének határait, hogy végül valóban minden politikává válik.

A könyv célkitűzései jól megérthetők abból a fejtegetésből, melyet a bevezetésben olvashatunk: “[I]rodalom és politika közös története rossz emlékeket idéz, s ezért a kialakult konszenzus szerint el kell hárítani minden nyíltan politikai megközelítés lehetőségét. Ennek következménye aztán a társadalmi és politikai vonatkozások zárójelezése az (…) esztétikai régió kitüntetése révén: a szép a nyolcvanas évektől (de a rendszerváltás után mindenképp) érdek nélkül kell, hogy tessen. Ennek az elképzelésnek a normativitása egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a magyar irodalom egyik lényegi vonatkozását igyekszik kiküszöbölni (…) Sántától Esterházyig. Ráadásul az irodalom és a politika, a politikai meghatározottság felvetése a hattyú és a görény terhes örökségének kontextusában egyoldalú és kizárólagos kapcsolatként értelmeződik: csak a politika gyakorolhat hatást az irodalomra és ez a hatás kizárólag negatív lehet. Az azonban, hogy az esztétikai szféra összefüggésben lehet a politikaival, hogy az irodalom lehetséges világa tágabb teret kínál a politikai elképzelések számára, mint amilyet a napi politikai aktualitások lehetővé tesznek, (…) az irodalomban rejlő pozitív politikai lehetőségekre irányíthatja a figyelmet. Véleményem szerint épp ezért van szükség egy olyan eszköztárra, melynek segítségével az irodalom politikai vonatkozásai felmérhetők és megítélhetők.” (22.)

A kurzívval kiemelt részekhez előzetes kritikai megjegyzéseket szeretnék fűzni.² A “rossz emlékeket idéz” arra utal, hogy kizárólag a szocializmussal kapcsolatos történelmi tapasztalatok miatt helyteleníthető az irodalom és a politika érintkezése, pedig – mint a szerző maga említi – a politika és az irodalom kapcsolata a magyar irodalom egyik “lényegi vonatkozása” is. A “társadalmi és politikai vonatkozások zárójelezése” fordulat egyenlőségjelet tesz a “társadalmi” és a “politikai” közé; a fent idézett szövegrészletből kiderül például, hogy az irodalom tudásszociológiai feltételei és valóságtükröző (mimetikus, referenciális) funkciói automatikusan politikaiként értelmeződnek, ráadásul e “zárójelezések” mögött nagyon sokféle esztétikai, világnézeti és természetesen politikai előfeltevés húzódhat meg. Hogy mindez “normatív” lenne – ez igaz, csak nagyon sokféle ágens számára normatív. Éppen az ebből származó különbségek érdekesek; így van, aki szerint az író azért hallgasson a politikáról, mert jobb, ha nem feszeget a hatalom számára kényes kérdéseket, mások pedig úgy gondolják, hogy egy szerzőnek azért kell hallgatnia a politikáról, mert a politikai megrendelés – még ha ellenzéki is – árt a művészetének.³ A könyv címét ihlető “hattyú és görény” hasonlat egy irodalomtörténeti és politikatörténeti okok miatt roppantul megterhelt képzetkörből származik, és (részben ezért is) nem feltétlenül szerencsés hangzású címet eredményezett. A “napi politikai aktualitások” azt a látszatot kelti, mintha csak az efféle politikával való társulás veszélyei rejlenének az irodalompolitika elutasítása mögött, holott ez megint csak nem igaz. Az “eszköztár” kifejezés egyrészt túl ambiciózus: a kötet heterogén politikafogalmához nagyon nehéz valamiféle eszköztárat hozzárendelni, másrészt az efféle “eszköztárra” vonatkozó módszertan részleteiről Sári könyve keveset árul el, legfeljebb bizonyos idetartozó problémaköröket érint.

Valamit a címről. Illyés Gyula 1941-ben a Magyar Csillag folyóirat beköszöntő számában naplórészletet közölt, melyben megkísérelte tisztázni a lapnak a Nyugathoz való viszonyát. Illyés oldalakon keresztül vázolta a magyar irodalom aktuális állapotát, indulatos szavakkal ecsetelte az irodalmi élet megosztottságát, a mindent átszövő érdekharcot, de súlyos problémaként említi az irodalom “elújságírósodását” is. Az új lapnak e folyamatok elé kellett volna gátat emelnie. “E gubanc-egység úgy benőtte a szellem területét, hogy külön fogalom-köre van, külön szótára. Hadd kezdjem példaképpen újabb kori nyelvünk legárulkodóbb összetett szavával, az irodalompolitikával. Ki párosította össze ezt a két szót, a hattyút a görénnyel? (…) Bámulom az embert, aki ajkára veszi: nem látja értelmét? Értelme az – hányan nyögik jobbról és balról – hogy a műalkotást ne értéke szerint mérjem, hanem aszerint, hogy mit használ a bandámnak. Akkor százszor inkább pártirodalmat, az legalább nyíltan hirdeti, hogy célja nem az irodalom, hanem a hatalom, s e nyíltság szabad indulatában még jó politikai irodalmat is teremthet. Sőt teremthet jó irodalmat is. Nem az ellen van szavam, hogy az írók politizálnak. Nekem is van politikai állásfoglalásom, s irodalmunk annyira kívánatos árnyalatosodásához jó élesztőnek érzem a politikát is, sőt a pártállást is. A baj csak az, hogy íróink nem írói mivoltukban politizálnak, hanem csak szolgálják a politikát és a különféle hatalmakat.”⁴

Illyés tehát a politika szidalmazása közben nem a pártpolitikához vagy a nagypolitikához való kötődésben látja az irodalomra leselkedő veszélyt, hanem az irodalmi élet napi politikájában észleli. Ezt természetesen értékelhetjük valamiféle teoretikus magot rejtő felismerésként, miként Sári B. László teszi. Ugyanakkor: ha fordítva történik, és Illyés az államhatalomhoz vagy a pártpolitikához való közeledés veszélyeiről cikkezett volna, akkor pontosabban érthetnénk, miféle politikáról van itt szó; így azonban nehéz különbséget tenni az irodalomszociológiai éleslátás, illetve a szerkesztési gondok közt őrlődő új irodalmi vezér affektált nyavalygása között. Tudjuk, hogy Illyés Gyula mind Horthy, mind Kádár idején kereste és vállalta a kapcsolatot a kormánypolitikával.⁵ Ezt azért is hangsúlyozni kell, mert a nyolcvanas évekbeli, illetve a rendszerváltás utáni kritikai életben tapasztalható idegenkedés az irodalompolitikával szemben azon a feltételezésen alapszik, hogy az államhatalomnak és az irodalomnak nem lehet dolga egymással.

Sári nagy kedvvel veti bele magát a hattyú és a görény jelentésmezejének összeolvadásából születő ideológiai-retorikai-biológiai szörnyszülött vizsgálatába (13–15.), de keveset foglalkozik azzal, hogy mire is gondolhatott eredetileg maga Illyés. 1941-ben a költő célozhatott volna a keresztény-konzervatív kurzuspolitikára is, mely a nemzeti géniusztól idegennek minősítette a modern klasszika-filológiát (Kerényi), a modern irodalomtörténet-írást (Szerb), a modern lírát (Kassáktól József Attiláig), de nem ezt tette. Sokkal inkább az ügyeskedés, a karrierépítés, az érdekérvényesítés technikái zavarták őt, másrészt az irodalom – Szűcs Jenő szavával – gentilizálódása nyomasztotta, a törzsi háborúskodás, a “szekértáborok”, a “kettészakadt irodalom” határvillongásai. A közösséget szolgáló és ehhez az államhatalom pártfogását is kereső költő politikai szerepvállalása nem volt Illyés ellenére, hiszen ő maga számtalanszor tanúbizonyságát tette annak – még idézett naplójegyzetében is! –, hogy politika nélkül bajos lenne az irodalmat elgondolni.⁶ A nagypolitika és az irodalom – akár elnyomó, akár pártfogó jellegű – viszonyával kapcsolatos nyugtalanító jelentésasszociációk csak később, már a szocializmus idején jutottak eszébe, amikor is a politikát jelképező “görény” szót a rá jellemző előrelátó bölcsességgel héjára cserélte ki.⁷

A kötet szerteágazó vizsgálódásaiból nem tudok minden részletre kitérni, csupán áttekintem azokat a példákat, melyek a könyv empirikus alapját alkotják, illetve megkísérlem ezek irodalompolitikai kontextusait is vázolni. A helyenként kissé “szétírt”, máshol “túlírt” munka bonyodalmas gondolati szövevényéből több problémakört és több ennek megfelelő politikafogalmat emelhetünk ki. Ilyenként említhető a kanonizálás kérdése (Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Szabó Magda műveit illetően); a kultuszkritika (az Ottlik-kultusz természetét illetően); a kritikaelmélet és a kritikai normaképzés kérdései (Kulcsár Szabó Ernő munkáit, valamint a kritika-vita fejleményeit illetően). De itt kell megemlítenünk a cultural studies és a gender studies különféle alkalmazási kísérleteit is, ismét csak Ottlik és Galgóczi, valamint Nádas Péter regényeit illetően.

Noha a kánonképzés nem tartozik a Sári-kötet explicit módon is tárgyalt kérdései közé, mégis felfedezhetők ilyesféle törekvések a könyvben. Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című könyvének alapos és érdekfeszítő elemzése, mely a regény valóságábrázolásának és morális dilemmáinak viszonyára, továbbá a regény fogadtatásának politikai vetületeire vonatkozik, ráirányítja a figyelmet arra a szerzőre, aki a korai Kádár-korszak egyik emblematikus írója volt, több regényéből film is készült, a tankönyvekben is szerepelt, de aki iránt újabban csupán afféle parodisztikus megközelítéseket eredményező érdeklődés mutatkozik.⁸ A kánonbővítéssel kapcsolatos szempontokat vet fel Szabó Magda Abigél című regényének az Iskola a határonnal történő összevetése is, amit ugyancsak Sári művének telitalálatai közé sorolhatunk. Szabó Magda lányregényként elkönyvelt írása ugyanis – megváltoztatva a megváltoztatandókat – az Ottlik-regénnyel rokon kulisszák között játszódik, és egyes cselekményfordulatai, illetve morális és politikai implikációi meghökkentően hasonlítanak azokhoz a karakterjegyekhez, melyek Ottlik regényét egy generáció alapművévé formálták. Egyértelműen a kánonbővítés gesztusaként (is) értékelhető Galgóczi Erzsébet munkáinak elemzése Sári könyvében, de itt kell megemlítenünk, hogy az írónő újraolvasása és újrafelfedezése a pécsi Sensus-csoport egy másik tagjának, Szolláth Dávidnak a munkáiban is fontos szerepet játszik.⁹

A kanonizálás problémái mindig politikai jellegűek. A kánon őrzésének, bővítésének, valamint felforgatásának változatait a kulturális-politikai mozgástéren belül a monokulturális pólussal kezdődő és a multikulturalitás pólusával záródó skálán helyezhetjük el; és az efféle mozgások alapvetően politikai törekvésekből indulnak ki: a konzervatív értékek védelmétől a kisebbségi kultúrák érdekképviseletéig.¹⁰ Az irodalmi kultuszokat vizsgáló kultuszkritika sem független a politikai implikációktól; amellett, hogy eleve az irodalom “külpolitikájához” tartozik. A kultuszkutatás politikai kérdéseket érint, mikor a kultusz törekvéseit valamely érdekcsoporthoz kötődőnek tekinti, és akkor is, amikor a (vélt vagy valós) kultuszon keresztül felhalmozott szimbolikus tőkének – mint egy újabb vita ráirányította a figyelmet – az írói karrier elismerésére gyakorolt hatását érinti.¹¹ De a kultuszkritika egy sokkal szubtilisebb vonatkozásában is erőteljesen politikai, hiszen a kultusz bírálatában az elemzés Roland Barthes ideológiakritikai programjának megfeleltethető módon történik: a kultuszkritika ugyanis könyörtelenül rámutat arra, hogy amit az irodalmi életben “természetesnek” tekintünk, valójában történeti-társadalmi termék, és így felmutatja a kultuszban rejlő kritikai normaképzések – adott esetben politikai érdekekkel is összhangban álló – megkonstruáltságát is.

Az Iskola a határon sajátosan egyöntetű kritikai megítélésére vonatkozó elemzések Sári könyvének izgalmas gondolati rétegét képezik. Ismerteti azt a konszenzust, melyben Ottlik személye és életműve, kiváltképpen az Iskola a határon az irodalmi kultusz centrumává vált, és amelyen belül az író habitusának és írásainak sajátos “anti-politikai” értelmezése játszotta a vezető szerepet. E felfogás szerint Ottlik a szocializmus normáival szembeállítható civil habitus és bátorság, illetve – ami fontosabb – a szigorúan szakmai hivatásetikai normákat képviselő prózaírás autentikus képviselője. Sári az Ottlik-kultusz kapcsán Angyalosi Gergellyel vitatkozik, aki szerint az író jobb megértése érdekében a kritikának el kell fordulnia a kultusz szempontjaitól, sőt negligálnia kell azokat. Angyalosi szerint “[a] kultusz maga a visszaélés. Valami visszaélés történik Ottlik személyével és művével” (idézi Sári 72.). Angyalosi Gergely szerint – Sári B. László olvasatában – a kultusz visszaélései ellen két eszközt lehet bevetni, az egyik a kultusz visszatisztítása az eredeti szövegekhez való visszaforduláson keresztül, a másik pedig valamiféle ellen-kultusz kiépítése lenne.

Sári e pozíciókkal szemben amellett érvel, hogy termékenyebb lenne a kultusz vakfoltjain keresztül megkonstruálni az Ottlik-próza megközelítésének nem-kultikus alternatíváit, és a “kultusz által a szövegből kiemelt értékszempontoknak a szövegekkel való, a többszörös történeti kontextust is figyelembe vevő szembesítését” javasolja. (72.) Ottlik fogadtatásának két kritikai alapelemét veszi alaposabban szemügyre, az egyik a “passzív szolidaritás” eszméje, a másik pedig az a feltételezés, mely szerint a szexualitás és az érzékiség nem játszik különösebb szerepet Ottlik művében. Sári ehhez képest egy alternatív, mondhatni radikális (és természetesen politikai) értelmezési koncepcióval áll elő, mely a “konstitutív kizárás” Judith Butler által megfogalmazott koncepciójából indul ki; és az író elhallgatásaiból, az Ottlik-próza ellipsziseiből rekonstruálja az Iskola a határont sokféleképpen átszövő “homoszociális viszonyok” politikáit. (82.) A vonatkozó elemzés sarkalatos pontjai egyrészt a katonaiskola növendékeinek és tisztjeinek testi megjelenésére vonatkozó, de mintegy “elharapott” megjegyzések (lásd Schulze jóképű férfiassága, Tóth Tibor lányos szépsége, Varjú züllött angyalarca stb.), másrészt akörül forognak, hogy a regényben ábrázolt aszimmetrikus érzelmi-hatalmi kapcsolatokat megtestesítő homoszociális utalásrendszer elemei hogyan írják felül a “passzív szolidaritás” kultikus és politikai értelmezési koncepcióit. De fontosak azok az észrevételek is, melyek a fogadtatás olyan részleteire vonatkoznak, melyek konzervatív kulturális előfeltevéseik miatt (Szegedy-Maszák Mihály), vagy a hagyományos nemi szerepeket eszményítő, olykor homofóbiába is hajló előfeltevéseik miatt (Kelecsényi László), vagy azért hallgatnak Ottlik írásművészetének fent említett aspektusairól, mert a regényt csupán a modernizmustól a posztmodern felé vezető irodalomtörténeti folyamat egyik közjátékának tekintik (mint például Kulcsár Szabó Ernő). Itt csupán azt említeném meg, hogy Sári, miközben a “többszörös történeti kontextus” figyelembevételéről ír, és általában is a kontextusok jelentőségét ünnepli, nem foglalkozik az Ottlik-kultusz elsődleges kontextusával, mely a nyolcvanas években bontakozott ki, és inkább a kilencvenes évek felismerései alapján tájékozódik, melyek szerint Ottlik írásait a kultusz elemei kezdik a kritikai megközelítés elől végérvényesen eltakarni.

Az Emlékiratok könyve kapcsán Sári B. László ugyancsak a különféle “testpolitikák” koncepciói alapján vizsgálja a testiséggel kapcsolatos, a szexualitást és a politikát egyaránt magába foglaló reprezentációk (és megint csak: elhallgatások) stratégiáit. A szerzőt itt újból a rá jellemző polemikus szerepben látjuk; szerinte a “magyar kritika teljesen egységes az Emlékiratok könyvében megjelenő homoszexualitás megítélésében, és ez az egység a homoszexualitásnak tulajdonított alárendelt szerepben mutatkozik meg”. (129.) Ez nem azt jelenti, hogy Nádas kritikusai hallgatnának erről, hanem inkább azt, hogy (mintegy) “félre” stilizálják a Nádas-szövegeket, és a test efféle ábrázolását az androgyn-jelleg vagy a “nemtelenség”, illetve az érzékiség ünneplésén keresztül kifejezett “szabadságvágy” kategóriái alapján értelmezik. (105.) Sári a regény homoszexuális motívumszálainak erőteljes hangsúlyozásán keresztül kísérli meg összekapcsolni egymással az elbeszélőnek az apjához való viszonyulását, az “apa által képviselt hatalmi rend” valamiféle (Sári szerint sikertelen) felülírását, az 1956-ra való emlékezés regénybeli rétegeinek kontextuális mozgásait.

A könyvben tárgyalt írók mellett bizonyos elméletek is a “főhős” szerepébe kerülnek, ilyen például a kritikai kultúrakutatás, a cultural studies, ami nagyon is érthető e hangsúlyosan politikai szempontokat érvényesíteni kívánó irodalomtudományos munka esetében.¹² A kritikai kultúrakutatás megközelítésein keresztül vizsgálható például, hogy milyen eszközökkel politizál egy szerző vagy egy szöveg valamely identitáspolitikai gyakorlat érdekében, vagy az, hogy kell-e kapcsolatnak lennie a szöveg efféle érdekei és a velük kapcsolatban érvényesített értelmezési gyakorlatok között. De politikai kérdésként utalhatunk az irányzattal kapcsolatos ellenérzésekre is; sokan gyarmatosítási törekvésként észlelik térhódítását, mások az irányzat aktivizmusától idegenkednek, és van, aki úgy véli, hogy a pártállami idők után nincs szükség újabb marxista maszlagra.

Pedig a cultural studies elemzési módszerei akkor is használhatóak, ha a kutató nem feltétlenül ért egyet az irányzat politikai előfeltevéseivel.¹³ A kritikai kultúrakutatás módszerei – éppen mert gyakran szubkulturális, életmódgettókba szoruló és így rejtőzködő életstílusokat, kulturális repertoárokat világítanak meg, alkalmazhatóak például a kortárs irodalmi művek másként nehezen megközelíthető szimbolikus rétegeinek értelmezéséhez is. De a kritikai kultúrakutatás speciális politikaértelmezése, valamint az irodalompolitika és az irodalom politikai “beágyazottsága” közé nem tehetünk egyenlőségjelet. Az irodalom társadalmi kontextusainak másféle – de ugyancsak marxista gyökerű – vizsgálatai függetlenek is lehetnek a kritikai kultúrakutatás törekvéseitől, miként ezt a marxizmus és a tudásszociológia felé tájékozódó klasszikus művészetszociológia képviselői esetében megfigyelhetjük; Lukácstól kezdve Hauser Arnoldon keresztül Lucien Goldmann genetikus strukturalizmusáig. Itt tehát visszatérünk a kiindulóponthoz, a Sári B. László által használt politikafogalom heterogén voltához, parttalanná válásának kérdéséhez is.

Sári rokonszenvesen és bátran kiáll amellett, hogy az irodalom “külpolitikájához” tartozó kérdéseket nem lehet az irodalomtudományos kutatásból kirekeszteni. “Számomra fontosabbnak tűnik az a megfigyelés, hogy az irodalmi élet szerves része az irodalom politikai aspektusaival történő intézményes foglalkozás, legyen szó irodalmi díjak stratégiai jelentőségű megítéléséről, szerzői önépítésről vagy kiadói stratégiákról. Ezeket az irodalmi jelenségeket nem lehet pusztán a szöveg értelmezésére és értékelésére használt esztétikai kategóriák segítségével leírni. A kritikában úgy jelennek meg, hogy ezek az irodalom »külpolitikájához« tartozó esetlegességek egyáltalán nem, vagy csak nagyon csekély mértékben járulnak hozzá a szövegek »irodalmiságához«. Véleményem szerint azonban inkább arról van szó, hogy intézményi háttér nélkül – ideértve a kritikát is – az irodalom, a szöveg »irodalmisága« egyszerűen nem létezik.” (23.)

Az “irodalom külpolitikája” kifejezés alapvetően a módszertani-elméleti elhatárolódás vagy határvonás eszköze: ami nem retorika vagy poétika, ami nem struktúra vagy szemiózis, ami nem immanens irodalmiság, nos mindez az irodalom külpolitikájához tartozik.¹⁴ Ilyen az irodalmi intézményrendszer, a társadalmi-gazdasági alap, a szerző életrajza, a szociokulturális háttér, és persze maga a “politika” is. Azonban az irodalom külpolitikáját úgy is felfoghatjuk, mint ami nem a kontextusokat úgy általában, hanem kifejezetten a diskurzust, az irodalom mikro-politikáját jelöli, és így a terminológia szintjén még a ’politika’ szót is megőrizzük. Sári izgalmas kérdéseket vet fel akkor, amikor a külpolitika olyan összetevőire utal, mint az “irodalmi díjak stratégiai jelentőségű megítélése”, a “szerzői önépítés” vagy a “kiadói stratégiák”. De itt már kezdünk bemerészkedni a dzsungelbe; viszont a “dzsungel” képzetköréből nem a veszélyt, hanem inkább a szűrt fényt, a rossz átláthatóságot emelném ki. A “szerzői önépítés” rejtelmei végül is felfejthetők a karrier, az oeuvre, illetve a szerzői image összetevőin keresztül; ez rendben is volna, de ezen túllépve már az irodalmi marketing ingoványos talajára lépünk, ami már nem kifejezetten az irodalomtudomány illetékességi körébe tartozik. Ami a kiadók, a kuratóriumok, a társaságok, az ösztöndíjbizottságok működését illeti, itt éppen az a körülmény a problematikus, amit Sári is említ, hogy tudniillik stratégiákról van szó. Minél inkább a stratégia összefüggésében értelmeződnek az effélék, annál inkább elnyelik az információt, ahelyett hogy kibocsátanák azt.¹⁵ A kérdés valójában az, hogy mi következik ebből? Oknyomozó újságírás? Ez talán túlzás lenne. De Sári felvetése annyiból helytálló, hogy valóban nem szabad külsődlegesnek vagy esetlegesnek tartani azt, ha valaki, akár kritikában, akár tanulmányban efféle tényezőkre és körülményekre hivatkozik.

Az irodalom külpolitikája körüli szövevényben a kontextusok, az intézmények, a legkülönfélébb szociokulturális keretek és feltételek egyaránt az irodalompolitika részeként értelmeződnek és ezen az alapon még a tudásszociológia is politikává válik; mely eredetileg maga is politikai gyakorlat volt, legalábbis Mannheim Károly szándékai szerint.¹⁶ De Mannheim szerint még az ismeretelméleti megközelítés puszta szerkezetében is fellelhetünk politikai implikációkat. “A baloldali irányultságúak ugyanis valami újat akarnak csinálni az adott világból, s ezért mindenkor eltekintenek a konkrét éppígy-léttől (…) az adottat ízekre szedik, hogy újra összerakhassák. Alakszerűen, morfológiailag csak olyasmit szemlélünk, amit készek vagyunk minden további nélkül elfogadni (…) sőt, az alakszerű egybefogással éppen hogy stabilizálni akarjuk, ami benne még mozgásban van, mintegy áldva a létezést, amiért ilyen”.¹⁷ E megjegyzés azért is érdekes, mert a különféle formalizmus-vitákban a formalizmust rendszerint azért szokták politikai szempontból elítélni, mert a struktúrákat túl embertelennek, túl történetietlennek tekintik, és úgy gondolják, hogy ezért az irántuk való érdeklődés a fennálló (értsd “polgári”) rendszert erősíti.¹⁸ Mannheim szerint viszont voltaképpen maga a formalista megközelítés hasad ketté: analitikusra és morfológiaira, és az elsőnek baloldaliak, a másodiknak pedig konzervatívak a politikai implikációi.

De az irodalom külpolitikáira hivatkozó megközelítések alapján olyan – első pillantásra csupán ártatlan motívumválasztási problémának tűnő – kérdések is politikainak minősülnek, mint az “apa-regények” jelenségköre, vagy a foci és irodalom viszonyának Esterházy korai írásai óta nem szűnő népszerűséggel bíró kérdései. A futball az antipolitika része, a privát világ, az autonómia és a játék ünneplésének ürügye, ez egyértelmű. Az aparegények kérdése összetettebb; egyrészt e kérdéskörben több a normatív elem, másrészt nem könnyű mindezt pszichologizálás nélkül felfejteni. Általánosságban megkockáztathatjuk, hogy az aparegények egyik motivációja és közlendője az, hogy a szerzők az apa alakján keresztül hozzák létre a szocializmus szürke világának (benne a politika, az erkölcs, a kultúra, a mindennapi élet) pozitív alternatíváit. Az apa alakja így hiányt tölt be, a hiány retorikájának része, végül ezt a nagy, és persze sok olvasó számára idővel szentimentálissá váló témát “veszi vissza” a Javított kiadásban – nem egészen önszántából – Esterházy.

Talán nem méltányos a kritika-vitára külön is kitérni, de a vele kapcsolatos fejtegetések a legintenzívebb módon sűrítik magukba az irodalompolitika kérdéskörének az ellendiskurzuson és a kritikai kultúrakutatáson kívül eső tétjeit.¹⁹ Némi iróniával azt is mondhatom, hogy e vita kapcsán vissza kell vonnom Sári könyvének “széttartó” voltára, vagy “szerkezetnélküliségére” tett megjegyzéseimet, hiszen a könyv végén a kiindulóponthoz érkezünk vissza, és ily módon az Illyés által firtatott “irodalompolitika” és a későbbi “kritika-vita” szinoptikus egységében alkalom nyílik arra, hogy a kötet titkos gondolati ívét és implicit tartószerkezetét is megleljük.²⁰

Milyen kérdéseket hozott felszínre és artikulált az 1996-os vita? Kritikai élét (és célpontjait) tekintve azt mondhatjuk, hogy főbb argumentumai azt az “esztétizálónak” tekintett kritikai attitűdöt bírálták, mely az irodalom autonómiája érdekében formálódott ki a nyolcvanas években, hiszen joggal lehetett azzal érvelni, hogy ennek a beszédmódnak a jelentősége a rendszerváltással megszűnt. A vita tehát kezdetben a kritikai beszédrend szakszerűvé válását szorgalmazta, függetlenül attól, hogy szakszerűség alatt valamely irodalomelméleti módszer érvényesítését, vagy a napi gyakorlatban kikristályosodó szakmai fogások összességét, ezek alkalmazását értjük.

A vita sajátos csoportdefiniáló hatóerővel is rendelkezett. Miközben a vitázók egyik csoportja egyenlőségjelet tett a szakszerűség és a tudományosság közé, addig a másik csoport nem volt leírható a tudományosság és a tudománytalanság dichotómiája szerint, ők voltak a Petri György sorait idéző Takáts szavaival az “összestöbbi”.²¹ Ez utóbbi csoport egyébként nem volt egységes, és voltaképp’ nem is volt “csoport”, csupán a vita egyre markánsabbá váló és a határvonalakat mindinkább kijelölő diszkurzív rendjében minősült annak. Kitüntetett szerep jutott a zsargonnak vagy a terminológiának is – attól függően, hogy a dolgot a negatív vagy a pozitív megítélés kontextusában nézzük. A “Kulcsár Szabó-iskola” néven ismertté vált szerzői kör akkoriban Humboldt, illetve a Humboldt-követő román nyelvész, Eugenio Coseriu, valamint H.-G. Gadamer és a konstanzi iskola (W. Iser és H.-R. Jauss) nyelvfelfogásával értett egyet; e hagyományból ered a szinte védjeggyé váló “nyelvi megelőzöttség” terminus is, amit szokás a rövidebb (és kissé enigmatikus) “megelőzöttség” kifejezéssel helyettesíteni.²²

A vitában markáns perspektíva-átrendeződés is végbement. A nyolcvanas évekbeli kritika, ha hallgatólagosan is, de valamelyest figyelembe vette a kulturális és a politikai hierarchia vertikális elrendeződését; az autonóm irodalmi, esztétikai, kritikai szféra (még ha nem is óhajtott hatalombírálatként fellépni) a politikai ellendiskurzus része volt.²³ Ezzel szemben a kritika-vita az irodalmi színtér horizontális karakterére helyezte a hangsúlyt; olyan tengelyen artikulálódott, ahol az egyes szereplők, noha nem voltak teljesen azonos súlyúak (a különbségeket meghatározták az életkor, a generációs kötődés, az egyetemi-tudományos pozíció, az eltérő irányzatokhoz tartozás szempontjai), a különbségek végül kiegyenlítették egymást. A vita így olyan demokratikusnak mondható játéktéren zajlott, amely mögé már nem kellett odaérteni a kultúrpolitika “sötét hátterét”, az irodalmi nyilvánosság működésének a Kádár-korszakban megszokott, nem-demokratikus karakterű kulisszáit. Ugyanakkor a vita során érzékelhetővé vált, hogy az irodalmi mező valóban hatalmi-szimbolikus küzdőtér is, ahogy Bourdieu írja: “csak akkor érthetjük meg, mi történik benne, ha minden egyes cselekvőt vagy intézményt az összes többivel alkotott viszonyaival együtt határozunk meg. Ez a különös univerzum, az »irodalmárok köztársasága« alkotja a maga hatalmi viszonyaival s a kialakult rend megőrzéséért vagy átalakításáért folytatott harcával a termelők stratégiáinak alapját, amelyekkel védelmükbe veszik művészetüket, szövetségeket kötnek, iskolákat alapítanak, egyszóval a maguk sajátos érdekeiért küzdenek”.²⁴

Ha a kritika-vitának volt ma már jól látható módszertani és politikai tanulsága, akkor az a következő volt: az irodalmi mező napi szinten és módszertani síkon egyaránt megragadható mélyen konfliktuózus természetére irányította a figyelmet. Viszont e szempontból a vita második, a közmegegyezés szerint eldurvult, az Élet és Irodalomban lefolytatott része beszédesebb volt.²⁵ A kritika-vita eseményei az államhatalom és az irodalom viszonyáról a szakmai hatalom mikro-politikái felé irányították a figyelmet. Így azt mondhatjuk, hogy a kritika-vita azért igényel épp’ politikai elemzést, mert úgy volt politikai, ahogy azt Illyés 1941-ben a hattyú–görény képzetkör jegyében kifejtette; jelen voltak benne a mikro-politika, az érdekérvényesítés, az irodalmi mezőn mint küzdőtéren folytatott harc különféle alkotóelemei. Az irodalom politikájának a Magyar Csillag-béli naplójegyzetek és az 1996-os kritika-vita “fesztávjában” megragadható mibenléte így három, egyaránt fontos, ám egységesen nem koncipiálható dimenzióra választható szét. Az egyik az érzelmi-indulati elem, amit Farkas Zsolt a kritika-vita során a következőképpen érzékeltetett: “Sértődés, tiszteletet parancsolás, gyűlölet, betartás, Minderwertigkeitskomplex, táborokba gyűlt bitangok”.²⁶ A második dimenzió az irodalmi mezőn megragadható intézményes és hatalmi viszonyok sokfélesége, az irodalmi termelés stratégiái, a körülöttük kibontakozó konfliktusok. A harmadik dimenzióban pedig az irodalmi szcéna hatalmi-politikai elrendeződését (a horizontális szerveződési mód újabb metaforájához fordulva) rhizomatikusnak tekinthetjük, és ezt a síkot a zsezsegés, a kulturális vibráció ritmusa határozza meg.²⁷ Illyés sorait akkor mindhárom tényező meghatározta, és voltaképpen ez történik ma is.

Befejezésként a jogos kifogások és a szokásos (ám ugyancsak jogos!) elismerések következzenek. A könyvből kibontható politikafogalmak saját alkalmazási helyükön mintegy “magukért beszélnek” (és ezt meggyőzően is teszik), ugyanakkor a szerző néhány bekezdésben foglalkozhatott volna e fogalmi sokféleséggel is. Irodalom és politika kapcsolatát a könyvben legalább tízféleképpen (!) lehet érteni: irányított irodalom, cenzúra-öncenzúra, ideológia, ellendiskurzus, politikai allegória, antipolitika, érdekérvényesítés, szociokulturális kontextusok, intézmények, az irodalom “külpolitikái”, identitáspolitikák és testpolitikák, satöbbi. Magával az eklekticizmussal semmi bajom (saját írásaimat is valami efféle jellemzi); ugyanakkor a könyvben a szerző önmaga iránti nagyvonalúságát és az olvasóval szembeni közömbösségét is érzékelni vélem. Tekintve, hogy összefüggő szakmunkáról van szó, nem tanulmánykötetről, szerencsés lett volna, ha a szerző definiálja a különféle politikafogalmakat és vázolja ezek elmélettörténeti hátterét is, hogy ne úgy kelljen mindezeket az elszórt utalásokból, az elemzések előfeltevéseiből kihámozni.

Sári egyébként is sokat beszél a kontextusok fontosságáról, de néha elfeledkezik arról, hogy nem csak az irodalomnak úgy általában, hanem az általa vizsgált egyedi eseteknek is vannak speciális kontextusai. A szerző nem nézett utána a “hattyú és görény” képzetkör kialakulásával kapcsolatos kontextusoknak; az Ottlik-kultusz nyolcvanas évekbeli kialakulásának elsődleges kontextusa ugyancsak kimaradt a könyvből, mint ahogy Sánta vagy Galgóczi (de akár Nádas és Esterházy) bemutatásához is elkelt volna valamivel több történeti-politikai kontextus. A hatvanas éveket (de az egész érát) meghatározó “paranoid értelmezési tér” leírását is érdemes lett volna kibővíteni azzal, hogy az efféle (ráértéseken és áthallásokon alapuló) irodalmi kommunikáció nem csak a kádárizmusban, hanem a Horthy-korszakban is megfigyelhető volt.²⁸ A Javított kiadás fogadtatását vizsgáló részben sem találunk utalást arra, hogy az Esterházy Mátyás-ügy előtt már több hasonló ügynök-vita volt, és ezek alapján jócskán és tanulságosan bővíthetők lettek volna a besúgás művészetének kulturális, irodalmi, politikai és nem utolsósorban antropológiai megközelítésmódjai.

Fenti kifogásaim ellenére Sári B. László műve bátor és rokonszenvesen polémikus könyv, mely merész, de releváns javaslatokat, izgalmas és gondolatgazdag elemzéseket tartalmaz irodalom és politika szövevényes kapcsolatának újragondolását illetően. Jó szívvel ajánlható a tárgyalt írói életművek kutatóin kívül a Kádár-korszak irodalmi élete iránt érdeklődők, de a kritikatörténet-írás és a kritikaelmélet művelői és más irodalomtudósok számára is.

Lásd: “Egy politikai, vagy még inkább egy totalitárius társadalomban valójában minden politika, a kormányzók és a kormányzottak körében egyaránt. Ezért (…) a politikai és nem-politikai kultúra megkülönböztetése föl sem merül. Minden egyes kulturális termék vagy apológiát, vagy ellenzékiséget fejez ki.” Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett, Mezei György (ford.), Cserépfalvi, Budapest, 1991. 298.

Tehát a kiemelések tőlem – H. J.

Erről lásd Keresztury Tibor: Petri György, Kalligram, Pozsony, 1998. 110. skk.

Illyés Gyula: “Naplójegyzetek”, Magyar Csillag, 1941/1. 97–106, 101; vö. Illyés: Itt élned kell, 1-2. kötet, Szépirodalmi, Budapest, 1976. 2. kötet, 129–147, 137. skk.

A népi írók és Gömbös Gyula találkozását lásd Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1925–1945, Szépirodalmi, Budapest, 1986. 82–91. A találkozón túlságosan öntörvényűnek (és számomra egyedül tisztességesnek) mutatkozó Móricz Zsigmondról Illyés azt látta szükségesnek feljegyezni, hogy “felborította az induló jó hangulatot” (Illyés, i. m., 89.). Illyés és a kádári elit kapcsolatáról lásd Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 446–448, Révész Sándor: “Illyés (és Aczél)”, Mozgó Világ, 1996/3. 41–52; valamint 1996/4. 27–40.

Vö.: “Ma nagyon sokat hangoztatják a művészek: »Megvetem a politikát!« Holott senki sem veti meg a politikát: mindnyájan elvethetetlen közösségben élünk. Én látókörömből legfeljebb az alacsonyrendű politikát távolítgatom. Véresen benne élünk a polisz-ban, a közösségben, költői dolog ezzel is foglalkozni.” Idézi Domokos Mátyás: “Hattyú és görény”, in: Domokos: Adósságlevél. Esszék, tanulmányok Illyés Gyuláról, Kortárs Kiadó, Budapest, 1998. 102–115, 115.

Lásd Domokos i. m.; valamint Illyés: Itt élned kell, 2. kötet, 137.

Vö. Kálmán C. György: “Húsz perc”, Beszélő, 1997. június, 93–94.

Ha nem fontosabbat; Szolláth mintha inkább elkötelezné magát Galgóczi jelentősége mellett. Lásd Szolláth Dávid: “Galgóczi Erzsébet szerepdilemmái”, in: Kisantal Tamás – Menyhért Anna (szerk.): A Kádár-korszak művészete, L’ Harmattan, Budapest, 2005. 27–43.

A kánonalkotás politikai vonatkozásait hangsúlyozza Farkas Zsolt cikke. Lásd Farkas Zsolt: “Kánonvita és kultúraháború az Egyesült Államokban”, in: uő: Most akkor, Filum, Budapest, 1998. 5–37. Az irodalmi kánonról átfogóan lásd: Rohonyi Zoltán (szerk.): Irodalmi kánon és kanonizáció, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 2001.

Márton László Minerva búvóhelye című regénye kapcsán: Teslár Ákos: “Igen nagy hiábavalóság”, Árgus, 2006/7, 119–125; Bárány Tibor: “Egyszerű és tiszta nóta”, Árgus, 2006/8, Teslár Ákos: “Ki vagyok?”, Árgus, 2007/1, 136–144; Márton László: “Az Árgus szerkesztőségének”, Árgus, 2007/2, 148.

A szerző ez irányú érdeklődése egy általa szerkesztett Helikon-számban is megtestesült: Sári B. László (szerk.): “A kritikai kultúrakutatás”, Helikon, 2005/1–2. Sári e számban a cultural studies politikai aktivizmusát tompítani kívánó hazai törekvésekkel is vitatkozik; uő: “A kultúra demokratizálása”, Helikon, 2005/1–2, 3–25.

Lásd: “Hiba lenne (…) elfordítani tekintetünket azok felől a rendkívül értékes felismerések felől, amelyeket a hatalomközpontú kultúraelemzés felvet, pusztán azért, mert ellenszenvesnek találjuk az aktivisták nézeteit vagy arroganciáját.” Takáts József: “Antropológiai látásmód és irodalomtörténet-írás”, in: uő: Ismerős idegen terep, Kijárat, Budapest, 2007. 29–54, 45.

A nyelvészet “külpolitikája” kifejezés Bahtyin strukturalizmus-bírálatában jelenik meg. Lásd Bahtyin, F. M.: “Marxizmus és nyelvfilozófia”, in: uő: A beszéd és a valóság, Könczöl Csaba – Orosz István (ford.), Gondolat, Budapest, 1986. 193–350, 234.

Érdekes párhuzam a médiaszociológiából: míg a média működésének befogadói oldaláról könnyű információkat szerezni, a források egyből elapadnak, ahogy a gyártás (a “termelés”) szférája felé közeledünk. (Császi Lajos szóbeli közlése)

Vö. Mannheim Károly: “A jelenkori szociológia feladatai”, in: uő: Tudásszociológiai tanulmányok, Osiris, Budapest, 2000. 345–379, 366. skk.; illetve Wessely Anna: “A tudásszociológia mint interpretáció-elmélet”, Janus (1), 1986. ősz, 11–35, 13.

Mannheim Károly: “A tudásszociológia”, in: uő: Tudásszociológiai tanulmányok, Hofstaedter Herbert (ford.), 299–343, 309.

Lásd például Hermann István: “Az elsüllyesztett ember (Jegyzetek a strukturalizmusról)”, in: Szerdahelyi István (szerk.): A strukturalizmus vita, 1–2. kötet. Akadémiai, Budapest, 1977. 198–215.

Dióhéjban: az 1995. októberében Pécsett megrendezett 3. JAK Tanulmányi Napok “Irodalom és kritika” szekciójában Bónus Tibor a Garaczi-recepcióról, Takáts József a kritikus mesterségéről tartott előadást; melyek megjelentek a Jelenkor 1996. januári számában. Ezt követően a lap hozzászólásokat közölt (többek közt Babarczy Eszter, Margócsy István, Radnóti Sándor, Kulcsár-Szabó Zoltán tollából). Takáts és Bónus viszontválaszának közlésével a Jelenkor az 1996. júniusi számmal formálisan lezártnak tekintette a vitát. A Népszabadság 1996. április 27-én interjút közölt Kulcsár Szabó Ernővel, aki a tudománypolitikai harc kontextusába helyezte a vitát (lásd Sári 224.) A kritika-vita egyre indulatosabb hangnemben az ÉS-ben folytatódott.

De ez a “titkos ív” újból megtörik, hiszen a konklúziók közé beékelődik egy újabb esettanulmány, a Javított kiadás fogadtatásával foglalkozó mikro-fejezet!

Vö. Takáts József: “A kritikus mint kritikus”, Jelenkor, 1996. január, 67–74., uő: “Válasz bírálóimnak”, Jelenkor, 1996. június, 563–568.

A Kulcsár Szabó-iskola elméleti érdeklődése később a befogadás-esztétikától a dekonstruktivista irodalomtudomány, (főként de Man), illetve a médiaelmélet (például Kittler) felé fordult. Ez utóbbihoz lásd Takáts József írását is: “A Kulcsár Szabó-iskola és a »kulturális fordulat«”, Jelenkor, 2004. november, 1165–1177.

E törekvések egyik legjelentékenyebb képviselőjének, Balassa Péternek a szavaival: “akkor az irodalom autonómiájáért küzdeni művekben és kritikában a lehető legpolitikusabb, politikailag minden oldalról botrányt és irritációt kiváltó tett volt”. Idézi Sári 105.

Bourdieu, Pierre: “Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához”, Babarczy Eszter (ford.), in: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 2003. 174–185, 178.

Lásd Takáts intelmét: “problematikus különválasztani irodalmi viták értelmezésekor a kritikai normákat és a személyeskedő támadásokat, és eltekinteni az utóbbiak interpretációjától.” Takáts József: Ismerős idegen terep, Kijárat, Budapest, 2007. 49–50.

Farkas Zsolt: “Kritikavita-kritika”, Jelenkor, 1996/4. 377–382, 377. Új közlés: uő.: Most akkor, 135.

Amikor az érdekérvényesítés és az önmegjelenítés technikáiról ebben az összefüggésben beszélünk, tehetjük semleges módon is; ugyanakkor a Sharon Zukin írásaiból átvett “buzz” zsezsegés-ként történő fordítása azért is találó, mert abban, amit felidéz, valóban van valami idegesítő is. Vö. Vályi Gábor: “Az alulról jövő kulturális globalizáció és az Internet”, Médiakutató, 2004. nyár, 95–114, 109.

Erről érdekes könyvet publikált Miskolczy Ambrus, néhány korabeli szerző, így Eckhardt Sándor, Zolnai Béla, Szerb Antal, Kerényi Károly, Babits Mihály és mások írásait elemezve. Lásd Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet, Napvilág, Budapest, 2001.