Életjáradék. Mit is értsek ezen?

Segédtétel: az elbeszélő természetesen azonos Solymosi Bálinttal.

Bizonyítás: “Ma ismételten beszélgettem Bálinttal. Közöltem, hogy újabb fegyelemsértés a kollégiumból való eltávolítását eredményezi. Tartok attól, hogy elfelejti intésem, s megszegi a fegyelmet, – másrészt viszont a tapasztalt érdektelenség ismételten bukását eredményezi.

Kérem a kedves szülőket, irjanak gyermeküknek, vagy keressék fel őt, xxxx s ismertessék jövőjét, mely reá leselkedik fegyelemsértései miatt.” (Paratextus, facsimileként a kötet hátsó borítóján, egyben idézet a könyvből, illetve a szerző életéből.)

Ha már itt tartunk:

“Életem több mint emlékezetes napjai maradnak azok, amikor dolgozni jártam, nyilvánvalóan azért is, mert kevés ilyen napról van szó, ujjaimon meg tudom számolni –, 80. Mondjuk 80 nap, mint 80 huszár, a fergeteges nyugdíjalap!”

Azonnal St. Auby Tamás létminimum-projektje ködlik föl (primitíven: hogy a létminimum alanyi jogon járna mindenkinek, ha már a világra rángatták), rögtön azután pedig, hogy többek között ezért is reménytelen hely Magyarország, jelesül: az efféle tehetségeket, mint a Solymosié, államilag kellene gondozni, és akkor már Solymosi, a tehetségével együtt, annak farvizén, haha, lehetne maga is állami gondozott, ami jelenthetné azt, hogy mondjuk a Sólyom (rossz vicc!) reggelente megkérdezné tőle telefonon (forró drót!), hány percesre kéri (Bálint!) a lágytojást. Állam lenne és szolgálat, de most akkor végre először úgy, hogy az állam szolgálna téged.

Az életjáradékot amúgy kapja az ember, nem pedig adja, már aki, valamilyen befektetett tőke (munka) ellenszolgáltatásaképp, innen nézve Solymosi befektetése, munkája “maga az élet”, és a szövegek, amiket ír, törlesztések, az élet törleszt neki szöveggel, a maga szemérmes módján, már megint az állam helyett.

A járadék szót az okádék és a haladék mintájára elképzelni.

A járás – haladás. A járadék – haladék. Az élés – halogatás.

Mintha valaki egy cellában, egy a műveletre tökéletesen alkalmatlan anyagból, bámulatosan törékeny origamikat hajtogatna. Gyászkörmök között. Gyászvitéz. (Ám: “többek szerint meghökkentően jó (isteni) testszag (…): mandarin, csipetnyi gyömbér plusz a bodza…!”) De nem volna persze a hajtogatáshoz semmiféle mintakönyv, azt csak utólag, izzadva lehetne összehozni, avval a módszerrel, hogy, amint hajtogatod szét, mindjárt az elkészült darabokat tönkre is teszed.

Akutagava vagy Kavabata Jaszunari végső tisztasága. Hetvenfokos, olajos pálinka, fagyott áfonyából. Az a vakító fény, amivel Mészöly dolgozott.

Kicsi, tonnás történetek vannak, földhözragadtan hitelesek, ennek a hendikepes hazának a közelmúltjából, Solymosi egy nagy realista, hogy milyen (volt?) a vidék Magyarországa, az itt elég szépen van adatolva.

Nincs Történet, mert nincs Nagy Elbeszélés:

“Mit gondolsz Istenről? Szerinted…? Nagybátyádat kérdezted, az öreg Sándort.

Lehet, hogy van, de nem érdemes számolni vele.

Válaszolta szinte gondolkodásnyi idő nélkül.

Persze –, mert hiszen Egy. Vágtad rá. Nem oszt, nem szoroz…!”

Ilyesmi bekezdések, ezekből három vagy négy bőven megér 2700 forintot. És jóval többen vannak, remek átlagár.

Mi volna persze alkalmas anyag egy cellában azon kívül, amit elképzelsz magadnak. A vécépapír? Priccs aljáról a bárca? Azt levakargatni, hogy maradjon egybe‘, úgy?

Solymosi könyve egyszerre két olvasási metódust ajánl föl, a szokásos linearitáson túl kínál egy másik szigorú struktúrát, a számozás rendjét, az egyes szövegegységeket számokból és betűkből álló jelcsoport különíti el, nevezi meg (pl.: VI/20/a), ahol a római számok fejezetet, az azokat követő arabok a fejezeten belüli szekvenciákat, a betűk pedig a szekvenciák belső rendjét jelölik.

Teszem azt, az így elrejtett I. fejezethez a következő út bejárásával jutunk: 7., 11., 12., 23., 34., 44., 60., 67., 70., 71., 82., 83., 87., 91., 93., 94., 104., 115., 125., 128., 137., 142., 158., 159., 181., 266., 267., 275., 277., 281., 289., 290., 291., 292., 19.(!), 299., 300., 310., 334., 316. (!), 331.(!), 332. (!), 11. (!).

A hagyomány és rejtekezés e kétféle rendje valójában egy harmadikat sugall, a nem-lineáris olvasásét, a szöveg, azzal, hogy egyszerre két követhető szabályt is megad, valójában felszabadít, és random-olvasásra biztat, legjobb, ha a könyvet a rászánt időben mintegy a kezünk ügyében tartjuk, egyfajta bibliaként, a legjobb a henye és felelőtlen lapozgatás, mert mindenhol ugyanarról van szó, csak éppen ennek az “ugyanannak” a meghatározásához az összes felhasznált szóra szükség van.

Nehezen tűri a jelentéstulajdonítást. Nincs Nagy Elbeszélés, rejtekezés van. Uralhatatlan könyv, nem lehet kiolvasni. Olyan, mint az élet.

Ha beütöm – és beütöm! – a Google-ba a szerző nevét, például a következő szöveget találom:

“A találkozás, mondtad magadban, milyen gyötrelmes, nehéz feladat annak, ki nem kedveli a cselekvést. Írta a mai magyar irodalom rejtőzködő nagymestere, Solymosi Bálint, akivel most mindenki találkozhat Veszprémben, a Trialógusok keretében, ahol Bozsik Péter és Szilágyi Zsófia kérdezik majd. Költői kezdetek, sűrű próza, három különös című kötet (A műnéger, Ágak egy hamisciprusról, Detonáta), és egy régóta készülő könyv, amit sokan várnak: Életjáradék (prózatételek). Szeretettel látunk mindenkit, aki kíváncsi az egyik legmagasabb és legszebb orgánumú magyar íróra!”

Ripít, plíz!

“A mai magyar irodalom rejtőzködő nagymestere.”

Azért rejtőzködik, mert elrejtették, elrejtette a magyartanárok cimborai közössége (tisztelet, akinek), elrejtette az iskola, el az úgynevezett irodalmi élet. Nem tudják, de teszik.

“Foglald össze saját szavaiddal”, amire tényleg a legkönnyebb azt válaszolni, “foglalja a halál!”.

Például az emlegetett rejtőzködő fejezet mintha az idő elemi rendjét ígérné, az elbeszélő, aki mindhárom egyes számban közlekedik (én, te, ő), először csecsemőként jelenti be magát, hogy aztán egészen saját lehetséges, ám fájdalmasan elmaradt kivérzéséig forszírozza a kíntornát. Koncentrikus köröket ír le, a szenvedés geometriáját rajzolgatja, de tényleg azzal a könnyedséggel, mintha csak a visszavonult szennyes ár után maradt, dermedő iszapba másolná a folyóba hajított tégla hullámverését.

Évtizedek szívós munkájával elérték (el lett érve), hogy a mű alkotása (brrr!) úgy legyen elgondolva, mint a csomagolástechnika: adva az üzenet, akkor azt mindenféle színes izékbe bepakoljuk, ez volna a művészet, az ún. befogadás pedig, nyilván, ugyanez visszafelé, hozzájutni a meszidzshez, de óvatosan, hogy lehetőleg ne szakadjon a papír. A mű érzékiségére való fogékonyság helyett a holmesi erények vannak forszírozva, olvass úgy, hogy olvasásod a gyanakvás formája legyen, merő jelentéstulajdonítás. Ezért aztán az olyan művek, amik, mint Solymosi könyve is, fragmentumaikkal magát a totalitást állítják elénk, tegyék bár úgy, hogy eláll, a legjobb pillanatokban, szépen, a lélegzet is, az ún. művelt ember számára fölfeszíthetetlen fekete dobozok maradnak. És könnyen megnyílnak a vad, civil olvasó előtt. Nem mintha, natürlich, ne volnának dögivel a jelentések.

“Sötét anyag.”

Szenvedély, szenvedés, szenvelgés, ellen- és rokonszenv, kevés könyvben látszanak ennyire összetartozóknak.

A legszebb orgánum.

Nincs nagy elbeszélés, ám nagy figurák vannak, két sötéten ragyogó árnyék, az apa és “az öreg Sándor”, akik zsigerből szembemennek a józan megfontolások undorító világával – vö.: az ország mint hazugságkirakós –, igen ám, csakhogy: “Tudod, hogy apád egy gyilkos? Kérdezte egy váratlan pillanatban az anyja. Istenem, hová bújjak?! Mondta magában a fiú, de úgy, mintha ő követte volna el azt a bűnt.”

(A kötetből amúgy könnyen kibontható a magához való teória, nemcsak úgy, hogy mérlegeljük eljárásait, hanem tételesen is: “A beszéd is, mindjárt a kétely maga.” “ÍRÓVESZÉLY! Kiáltok fel magamtól szinte csak, mint árnyéktól ijedezve.” “Egy író oly‘ vidám dolog! Kiáltott fel örömében a lány.”“Egy író, ahol tud, vegetál. Írónak lenni nem akármilyen »dolog«! Tudod. Mondtad.” “Ugyanakkor semmi szöveg nem ment meg. Ez a forma –, egy az egyben. Így te.” “Az írás –, akárha zuhanás; még a csattanó előtt föl kell ébredni!” Meg is felel, mindkét értelemben, ennek.)

Egyszerre fanyalgó és elismerő kritikájában (“Én, meg mindenféle más bajok” – Magyar Narancs,  XIX. évf. 45. szám, 2007. november 8.) Urfi Péter ezt írja: “Elbeszélni egy élet(em)et – a mesemondók ősi vágya a klasszikus történetalkotás 20. századi, végleges ellehetetlenülésével változatos narratív játékok katalizátora lett. Ez a jelenség nálunk, a komonizmus »megírásának« – nagy írói küldetésként megjelenő – igényével párosulva sajátosan hasonló művek sorozatát eredményezte: a Kádár-korszakban férfivá érő író divatos (anti)hőse lett a kortárs nagyepikának. Nagyszerű művek is erősítik ezt a folyamatosan bővülő mezőnyt, mégis engem mindez – bocsánat, de – egyre inkább untat. Volt tehát némi hendikepje nálam Solymosi Bálint második, evidensen ebbe a kontextusba simuló regényének, amit részben azért sikerült ledolgoznia.” És: “Solymosi »felszámolta az időt, csak a sötét és folytonos fájdalom maradt.« Ami engem meglehetősen idegesít. Mármint a főszereplő töretlen, ragacsos pesszimizmusa, hogy »önmegvalósítási kísérletei mindegyre öngyilkossági szándékba torkolltak«. De már kisgyerek korában sincs jobb dolga, mint »várni a halált«, ami végül is logikus, ha a szereplők úgyis mind »halál fiai«. Tegyük hozzá: szerencsére, hiszen »az emberi élet természeti katasztrófa«. Na ne. Ez nekem sok, és hiába, hogy mindeközben a szöveg humora oszlatja a halálszagot (bár néhány szóviccet nehéz megbocsátani…), ha gyakran giccsbe fullad (»a szerelem keserű, akár a halál«.)”

Egy esetből általánosít, ahogy Petri is javasolta.

“A könyvet viszont elkezdeni érdemes, mert ilyen azért még nem volt: Illyés és Garaczi találkozása a boncasztalon, sok belsőséggel. Meg egy kis unalom, meg egy kis szeretet.”

Unja. Na ne. Neki sok. Idegesíti. Az “evidens kontextus”, nyilván: Kukorelly, Garaczi, Jánossy Lajos, bizonyos mértékig Esterházy, távolabbról Györe Balázs könyvei. Valamennyire Bartis. Kemény néhány nagy verse. Lehetne még sorolni. A tágabban értett, előző rendszerben szocializálódott nemzedék. Ez a korpusz anamnézisként is olvasható. Az irodalom, minden előzetes megfontolással szemben, kábé három perccel azután, hogy felmondta a váteszkedést, korszerűtlen feladatot vett magára, politikusok, történészek és filozófusok helyett, a személyes emlékezés munkája révén megkísérli tisztázni és érzékelhetővé jeleníteni súlyosan beteg hazája múltját. Urfi idézett, és tapasztalataim szerint többek által osztott véleménye arra figyelmeztet, hogy ezek a könyvek mégis a személyes terápia puszta dokumentumaiként, en passant, háríthatók el a Kádár-rendszert kizárólag történelemként (meg)ismerő újabb generációk számára. Őszinte rémületemre.

(Mellesleg: se Illyés, se Garaczi. Másfajta komolyság, másfajta humor.)

Milánóban, úgy húsz évvel ezelőtt, láttam egy fiatal férfit, az éjjel-nappal nyitvatartó könyvesbolt közvetlen közelében, novemberi éjszaka volt, tehát fűtötték az utcákat, mandínerből, értve ezen: hogy a kávézók teraszait, egy ilyen gázkályhától lopta a férfi a meleget, összecsukható széken ült, úgy, hogy a járókelőknek kerülgetniük kelljen, ült és ezüstös fémszálakból apró bicikliket hajtogatott – origamit a cellában –, amúgy remekműveket, nem volt köztük két egyforma, ám minden kétséget kizáróan egy alomból származtak, tehát ha, mondjuk, tíz évvel később, La Pazban vagy Szelevényen, egy lomtalanításnál találnál egy ilyen drótszamarat, habozás nélkül beazonosítanád, a férfi egyébként, ám az előbbiektől egyáltalán nem függetlenül, nyilvánvalóan drogos volt, álomszerűen lebegett a szék fölött, a szeme pedig sárgán, pupilla nélkül világított, és mit mondjak, azzal törődött a legkevésbé, hogy vesznek-e akár egyetlen biciklit is tőle.