A Sorsunk című pécsi folyóirat működése ugyan a negyvenes évek idejére esik, ám szellemi kisugárzása, a benne tevékenyen közreműködő irodalmárok által közvetített hagyomány évtizedekkel később is alakítója volt a város irodalmi életének. Ugyanakkor némiképp rejtett hagyomány a Sorsunké, különösen a kortárs magyar irodalmi köztudat felől nézve, annak ellenére, hogy a hatvanas évektől kezdve számos publikáció tárgyalta a lap történetét, jelentőségét. Amikor ezt a jól érzékelhető ismerethiányt pótolandó Tüskés Tibor a kötet anyagát a folyóirat egészét reprezentálni kívánó breviáriumként adja az olvasók kezébe, nemcsak a Sorsunk emlékének fennmaradását szolgálja, de a huszadik századi magyar irodalom egyik legellentmondásosabb szakaszának képét is gazdagítja.

Tüskés Tibor – a pécsi irodalomtörténet legjobb ismerője, aki számos kötetet publikált már e témában – válogatásában és értelmezésében a Sorsunk nem pusztán a harmincas években fellépő népi írók csoportjának orgánuma, annak ellenére sem, hogy a lapot mindvégig (1941 és 1948 között) szerkesztő Várkonyi Nándor a lap életének fontos pontjain – a népet „a történeti és nemzeti erők legfőbb hordozójának" tekintve – a népi gondolat elsőbbségét hangsúlyozza. Tüskés Tibor a válogatáshoz írott Várkonyi Nándor, a szerkesztő című tanulmányában úgy mutatja be a lapot, mint amely „elkerülte az irodalom megosztását, egyformán helyet adott a »népi« és az »urbánus« íróknak. Tüskés e vonatkozásban az Illyés-féle Magyar Csillaghoz hasonlítja a Sorsunkat, s a folyóirat integráló jellegének okát Várkonyi személyiségében: széleskörű irodalomtörténeti ismeretekre támaszkodó ízlésében, mind a művek, mind az írók vonatkozásában megnyilvánuló értékközpontú szemléletében látja, s bizonyára a lapot szerkesztőként jegyző Weöres Sándor és Csorba Győző jelenlétének is volt ebben szerepe.

A válogatásból, figyelmesen olvasva, részletgaz-dag tabló bontakozik ki. A történelmi viharok a szerkesztői kommünikékben, programadó nyilatkozatokban éppúgy érzékelhetővé válnak, mint például a mindennapi élet keretei a hirdetések által („Klobucsár csemege–szeszesitalok" stb.). A nem közvetlenül történelmi sorsfordulókkal kapcsolatos szerkesztői üzenetek talán a legszórakoztatóbb olvasmányok a kötetben, s gyakran meglepetéssel is szolgálnak. Például, amikor a megfontolt Várkonyi különböző támadásokra reagál, s megvillan szarkasztikus humora. Többször felmerülő motívum kerekedik abból, hogy egy budapesti tanár saját neve alatt közölteti Áprily Lajos egy versét a Sorsunkban. Várkonyi elismeri a hibát, s egyúttal irodalomtörténeti vázlatot mellékel a plágium történetéről a magyar irodalomban. Később közzéteszi Jékely Zoltán – apja ügyében írt – dr. Lőrincz újabb turpisságát leleplező felháborodott levelét, amelyben azonban egy kifejezést pontokkal kell helyettesíteni… Végül egy káplán leveléből arról értesülünk, hogy dr. Lőrincz már prózát, útiképet is lop, s az idegen holmit az akkori katolikus Jelenkorban értékesítette. Egy másik szerkesztői üzenetében Várkonyi nem palástolja, hogy elege van a lapját gyakran érő pocskondiázásból: „De a legszomorúbb az a félre nem ismerhető tünemény, hogy a szellem, az erkölcs, a színvonal védelmére a legszívesebben az a »művelt középosztályú« elem ragad tollat, aki miatt a színpadon az operett mellett más műfaj meg nem él, akinek ízlése a magyar filmirodalom színvonalát az egész világon a legalacsonyabbra szállította le, s akinek könyvespolcain Cronintól Harsá-nyi Zsoltig mindenkit megtalálsz, csak igazi írót nem." Mindezek a mozzanatok rendkívül elevenné teszik a válogatást.

Magukról a művekről szólva úgy tűnik, hogy talán a versek színvonala a legegyenetlenebb. Itt Weöres Sándor Hajnal a Holdban című versétől a kor széles átlagát megjelenítő költeményeken keresztül Kocsis Lászlónak a klasszikus fűzfapoézist képviselő darabjaiig terjed a spektrum (Nyárfaként áll: „Lehet vonat fékezője, / Pusztákról jött masiniszta, / Nyárfaként áll s él mint fűzfa." , Ma temettem Fonainét: „Ma temettem Fonainét. / Siratja a fonói rét, / Meg férje, a bús málházó / A vasútnál, / Ki úgy sírt, mint a dudaszó." [192]). A negyvenes évek elején a lapban gyakori a népdal-forma, s a válogatás alapján úgy tűnik, mintha Várkonyinak ez lenne a gyengéje: Sinka István és Erdélyi József itteni művei már szinte paródiaként hatnak. Erdélyi két, egymástól kétévnyire (1941 és 1943) közölt versében is megismétli a „Szép a világ, szép az élet" sort, amely emblematikusan jelzi e költői szemlélet problémátlanságát, a „lebutított" népdal formájának kihasználását. Mennyivel lényegibb a kapcsolat Weöres A holdbeli csónakosának duettje és a dal, akár a népdal formai és érzelmi egyszerűsége, letisztultsága között! Mellette a színvonalas lírát itt Babits, Illyés, Takáts Gyula, Csorba Győző, Jékely Zoltán, a formaművész Rónay György és Tűz Tamás, egy-két verssel Berda József, majd Fodor András, Rába György, Lakatos István versei reprezentálják, még ha nem is hibátlan művekkel.

Az új atmoszférájú prózát Mészöly Miklós (első novelláját még Molnár néven publikálja), Mándy Iván írásai képviselik, de olvashatunk Tersánszky J. Jenőtől, Jékely Zoltántól, Tatay Sándortól vagy a fiatal Galsai Pongráctól is novellát. A válogatás, nyilván terjedelmi okokból, nem tartalmaz igazán rossz prózai művet.

Az értekező munkák, esszék között jó néhány érdekes darabot találunk: ilyen Rónay György Illyés-, valamint Kovács Endre (sajnos oldalkihagyással közölt) Márai-pályaképe. Illyés A franciák védelmében címmel a francia irodalom intellektualizmusa révén felhalmozott értékekről ír, s talán az egyik legjobb és minden bizonnyal legmegrendítőbb írás Németh László önváddal, bűntudattal teli Utolsó fényképekje Móricz Zsigmond életének végéről. A Hamvas Béla Pécsett megjelent írásaiból Tüskés Tibor által kiadott kötet, a Szellem és egzisztencia (1988) óta ismert Hamvas meghatározó jelenléte a Sorsunkban, ezek közül három esszé itt is olvasható. Bizonyára kevesek által ismert viszont a világjáró pécsi zeneszerző, Takács Jenő Bartók személyét felidéző visszaemlékezése és számos apróbb írásmű (Baránszky-Jób László Kodolányi János regényéről, Rajnai László Schöpflin Aladárról, Weöres Sándor Aldous Huxleyról). Külön kiemelendők Gosztonyi Gyula A barokk Pécs, valamint Angyal Endre Dunántúli ünnepek és barokk színházi kultúra című remek tanulmányai. És persze itt olvasható Kodolányi nevezetes, az „euráziai lélekről" szóló írása, a Kelet népe is.

Néhány kép is bekerült a válogatásba (Gábor Jenő, Martyn Ferenc, Egry József, Karay Gyula művei), melyek – Martynnak a Cézanne-tól induló, párhuzamba állított francia és magyar képzőművészetről szóló esszéje, valamint szellemi befolyását bizonyító „üzenete" (175) mellett – jelzik a Sorsunk képzőművészeti beállítottságát.

A kötet erényei mellett szóvá kell tenni hibáit is, melyek javarészt a kiadói szerkesztő hiányából adódnak. Azáltal, hogy az eredeti folyóiratoldalakat hasonmás formában közli a könyv, nemcsak a kor hangulatát is tükröző régies helyesírással, de gyakran eredeti nyomdahibával is találkozhat az olvasó, ám ez a fakszimile közreadás velejárója. Az viszont már nem következne ebből, hogy Takáts Gyula Egy borághoz (azaz ‘szőlőtőhöz’) című versét valaki – mint elírást – a tartalomjegyzékben „Egy bogárhoz" címre „javítsa". Talán szkennelésből eredő hiba, hogy – ugyancsak a tartalommutatóban – a hetes szám helyett egyes áll három ízben is, emiatt két helyen az oldalszámok sorrendje keveredik össze, egyszer pedig a történelmi időrend. Felcserélődött továbbá a „szombathelyi" szám külső borítója, valamint az eredetileg azt követő nyitó írás is.

 *

Epilógus. Katkó István pécsi vasmunkás, aki a Sorsunk 1945. évi 1–2. számában még verssel jelentkezett, az ellehetetlenített folyóirat helyére lépő Dunántúl című, kellőképpen haladóvá fazonírozott orgánum indulásakor, 1949 januárjában felelős szerkesztőként írja: „...elfogultság lenne azt állítani, hogy a Sorsunk minden megnyilatkozása elvetendő volt. Szakítunk azonban a »mértéktartó« szerkesztői elvvel és fenntartás nélkül a népi demokrácia kultúrpolitikája szolgálatába kívánunk szegődni." Igaz ugyan, hogy nem nevezhető reakciósnak a Sorsunk működése, de „a kiegyenlítésre való törekvés a felszabadulás után is döntő szerkesztői elv maradt", s a lap „irodalompolitikájának »koalíciós« jellege" következtében „felemás, határozatlan, mértéktartó és konzervatív tendencia járta át a Sorsunk hasábjait". E tapasztalatok alapján nyilvánvaló az irodalom jövője: „Nem elegendő csupán a szép öncélú szolgálata, ha hiányzik a társadalmi élmény, hiába bámulja a holdat a költő, ha észrevétlenül megy el a vidáman éneklő kőműves mellett, vagy befogja az orrát a Bőrgyár cserszagában. A témaválasztás, a forma, a hang: művészeti, de egyben politikai kérdés is."

Ám ez már egy másik történet.

(Válogatta, szerkesztette, az utószót írta Tüskés Tibor. Pro Pannonia Kiadói Aapítvány, Pécs, 2002, 374 oldal, á. n.)