Gondolkozom rajta, hol találkozzunk. Legjobb lenne a saját közegében beszélgetni Stark Andrással. Önmagában ugyan a helynek nincs jelentősége, a körbevevő miliő, a szoba, a tárgyak mégis hozzátartoznak egy emberről alkotott összképünkhöz. Persze, ha környezetünkben számtalan dolgot át tudunk is formálni, még mindig bőven marad olyan, amiről nem tehetünk, ami fölött nincs hatalmunk. Vendéglátóm sem vétkes például abban, hogy mire fölkaptatok a pécsi Gyerekkórház fölé, a Baranya Megyei Kórház Mentálhigiénés Intézetének épületéhez, már tele vagyok szorongással. A kiváltó ok sokkal prózaibb, mint hinnék. Gyerekkorom másfél évét az itt álló épületekben betegeskedtem át. Azt hittem, semmi félelem nem lesz már bennem, de mindaz, amit említettem, hiába történt több mint harminc éve, elővesz megint. Gondolatban újra nyelem a másfél méteres gumicsövet, állok sorba a próbareggelinél, műtenek, és valahogy olyan lassan akarok meggyógyulni. Vajon miért rakódik le mindez ilyen mélyen bennünk, mint az erekben a mész? Na, ezt majd megkérdezem a pszichiátertől!

Stark András 1948-ban született Pécsett. Tanulmányait az Orvostudományi Egyetemen 1972-ben fejezte be. Végzéskor a POTE Ideg- és Elmeklinikájának munkatársa lett. Pszichiátriai szakvizsgáját 1976-ban abszolválta, 1981-ben orvosi pszichológusi, 1985-ben pszichoterapeuta, 1992-ben addiktológus szakképesítést szerzett. Jelenlegi munkahelyén valamivel több, mint harminc éve dolgozik, és annak is közel huszonöt esztendeje, hogy intézetvezető főorvossá nevezték ki.

Számtalan szakmai egyesület tagja, vezetője. Egyebek mellett a Dinamikus Rövidterápiás Egyesület és Alkotóműhely (DREAM) és a Pannónia Pszichiátriai Egyesület elnöke. Két cikluson keresztül a Magyar Pszichiátriai Társaság alelnöke, nem mellesleg a Pszichiátriai Szakmai Kollégium tagja is volt. Kitüntetései között előkelő helyet foglal el a Steinmetz Endre-díj, a Róna Borbála Emlékérem, a Mentálhigiénés Programiroda a 3. évezredért díja, legújabban pedig Pécs Város Tudományos Díja, amelyet 2007 kora őszén vehetett át. Publikációi közül a nagyközönség leginkább a József Attiláról szóló, Köztetek lettem én bolond című kötetet ismeri, amelyet társszerzőként jegyez. Aktív a Zsidó Hitközségben, 1989-től alelnökként tevékenykedik. Nős, felesége Marton Vera tanár.

Nyugodtan mondhatni, hogy Pécsett jószerével az is ismeri, aki nem. Filmklubot vezet, dzsesszkoncertekre jár, színházi előadásokon bukkan föl, fotótárlatot nyit meg. Az interjúra készülve néhány alkalommal tudatosan figyelem, hogyan viselkedik. Mindenkivel szemben fölfedezni vélek ugyan benne némi tartózkodást, de valami különös, belülről fakadó eleganciát, derűt és kedvességet is. Azt hiszem, nincs szüksége különösebb erőfeszítésre ahhoz, hogy valakire rámosolyogjon. Néha úgy látom, mintha a csodálkozás halvány jele futna végig az arcán, hogy a következő pillanatban már az egyetértés mimikájának adja át a helyét, amit azonban bármikor fölválthat a kétkedés szemvillanása. De ezek a jelek alig-alig észrevehetők, és valójában nem fednek föl semmit. Stark András ugyanis lényegében nem csodálkozik, nem kételkedik, és nem az egyetértéséről biztosít. Figyel, és megérteni igyekszik. De nem úgy, mint egyik kollégája, aki mindenkiben a beteget látja. Nem! Azt hiszem, Stark András mindenkiben az embert látja meg.

A főorvos aprócska szobájában Freud képe fogad. A hátam mögött Ingmar Bergman néz összehúzott szemmel. Jobb kéz felől elképesztő mennyiségű videókazettára esik a tekintet, szemben egy kamera, tévékészülék, balról könyvespolc; a kötetek gerincéből úgy ítélem meg: javarészt szakirodalom, amit látok. Rajzok is vannak, derűsebbek, szomorúak egyaránt. Díszletelemek olyan együttlétekhez, amelyeknek a boldogság kívánkozik a végére.

Stark András: – Mielőtt jött volna, megnéztem a Jelenkorban megjelent korábbi beszélgetéseit. Onnan tudom, hogy a bevezető kérdés olykor a fölmenőkre szokott vonatkozni.

Sz. Koncz István: – Akkor hát megtenné, hogy ön is bemutatja a családját?

– Nagyon szívesen. Zsidó famíliából származom. Apai nagyapám rőfös volt. Vásárokra járt, és a klasszikus módon szövetet árult. Mindezt persze csak apám elbeszéléséből tudom, hiszen a deportálások, a holocaust következtében egyetlen nagyszülőmet sem ismerhettem; Auschwitzban gázosították el őket. Apám nagyon büszke volt rá, hogy már serdülő gyerekként volt egy kis külön pultja, és sokszor többet árult, mint az öreg, rutinos kereskedők. Textilesnek lenni hagyományos zsidó szakma volt, és azt hiszem, apám máig él azok emlékezetében, akik az ötvenes-hetvenes években törzsvevőnek számítottak nála. A szövetnek akkoriban még becsülete volt, és a Stark-féle üzletben szép anyagot vásárolni szinte ünnepet jelentett. Megelőzően, a két háború között Kőrösi üzletében dolgozott kereskedősegédként. A holocaust idején munkaszolgálatos volt, apja, anyja, felesége, hatéves Endre fia pedig elpusztult a deportálásban.

– Mindannyiukat elhurcolták?

– Együtt, igen, a pécsi gettóból Auschwitzba. Apám egyébként egy ideig még írt leveleket a gettóba. Máig megmaradtak; döbbenetes olvasmányok… Amikor végre szabadult a munkaszolgálatból, jött apám néhány boldog éve. Simó Sándor filmcímét idéztem most, de ez az ő életében is szó szerint így történt. Boltot nyitott, 1945 és ’49 között úgy érezhette, övé a világ. A tehetségét, készségét, azt, hogy értett a szakmájához, tudta, mi a divat, illetve tudta, kinek mire van szüksége, kamatoztathatta az egzisztenciális újrakezdés idején.

– Ha jól számolom, közben családot is alapított újra, hisz ön 1948-ban született.

– 1946-ban megismerkedett édesanyámmal, 1947-ben összeházasodtak, egy évre rá pedig jöttem én. Anyám vendéglátós családból származott. A Loránd-palota aljában, a Széchenyi téren, ahol most a gyógyszertár van, a húszas években vendéglő állott. Egy ideig nagyapám, Böhm Jenő volt a tulajdonosa. Még van olyan fényképünk, ahol a pécsi vendéglősök valamiféle avatóünnepséget tartanak. Ott látható közöttük az én öregem is. Nagyanyám a Stümmer-féle cukorkaüzletet vezette a Színház téren.

– Melyik lehetett ez a bolt?

– Ma valutaváltó van a helyén. Sokáig óraszalon működött ott, de kicsivel korábban, még a hatvanas-hetvenes években is cukorkaüzletként üzemelt. A számítógépemen háttérként az a felvétel látható, amin anyám, mint kamaszlány, ott áll a kereskedés ajtajában nagymamámmal és egy segéddel. Később mindannyiukat Auschwitzba deportálták. Csak anyám, a nővére és egy nagybáty tért haza a családjukból. Ám a háború után viszonylag nyugodt éveket éltek ezek a sokat próbált emberek. A szüleimről készült olyan kép is, amelyen egy nyaralóhelyen láthatók. Nem csinálnak semmi különöset, csak valahová tartanak azon a képen. Fiatal házasok lehettek. De olyan lendülettel mennek, hogy látszik: rendben van az életük. Nagy erő kellett ahhoz, hogy annyi veszteség után újra tudjanak kezdeni.

– Hanem azután jött, gondolom, az államosítás.

– És mindent újra derékba tört. Az a kevés, amit apám megpróbált összegyűjteni, odaveszett. Annyi volt a kárpótlás, hogy a frissiben alakult ruházati-kereskedelmi vállalat egyik boltvezetője lehetett. A Színház tértől kicsit lejjebb, a Hattyú-házban rendezték be a 15-ös számú boltot. Később Hattyú textilüzletnek hívták. Apám egészen nyugdíjazásáig azt irányította.

Nagyon kicsi, nukleáris család maradt a miénk. Apám egyik öccse túlélte a holocaustot, Szegeden lakott, de viszonylag korán meghalt. Édesanyám imént említett nővére tanítónő volt. Egy pár évig működött még a Fürdő utcai zsidó iskola. Elsősorban árva gyerekek látogatták; ott kapott állást. Amikor megszűnt, a Szabadság úti iskolában dolgozott, majd hosszú ideig, egészen a pályája végéig az Alkotmány utcai, korábban Makár utcai gyakorlóban. Munkássága legendás. Nem akadt olyan hatéves kisgyerek, akit ne tudott volna megtanítani írni-olvasni az első osztályban. Zseniális volt a maga hivatásában, és nagyon fontos szerepet játszott az életemben.

– Megmondaná a nevét? Nyilván az olvasók között is akad, aki emlékszik rá.

– Böhm Mártának hívták. Amikor megbetegedett, és utóbb meg is halt egy daganat következtében, összegyűjtötte az orvos-tanítványait, szám szerint harmincötöt. Merthogy akinek ennyi orvos akad a korábbi diákjai között, azt biztos meggyógyítják…

– De aranyos!

– Kedves, naiv elképzelés volt, de nem vált be. Azért mondtam, hogy lényeges helye volt elsősorban a kiskoromban, mert soha nem ment férjhez, nem szült gyermeket, tehát én lettem a pedagógiai főműve. A szüleim az emlegetett boldog években, meg kicsit még utána is, jártak szórakozni, próbálták pótolni a háború miatt kimaradt fiatalságukat. Nemegyszer Mártóra – én hívtam így – maradtam tehát, aki rengeteget foglalkozott velem. Hároméves koromban már tudtam olvasni, írni. Nagy ajándék volt, és bizonyos fokig teher is persze.

– Még mielőtt nagyon eltávolodnánk a háborús évektől, szeretném megtudni, volt-e téma önöknél a holocaust, vagy agyonhallgatták, mint például a mi családunkban?

– Egy időben pszichiáterként foglalkoztam zsidó traumák kutatásával. Ezek a traumák többnyire olyan családoknál jelentkeztek, ahol elhallgatták a holocaust tragédiáit. Számomra felszabadító érzés volt, hogy anyám, Mártó, de apám is beszélt a családjáról, a gettóról, Auschwitzról. Másrészt beleszülettem a zsidó közösségbe. Ráadásul 1947-ben Pécsre jött rabbinak Schweitzer József, aki ott volt már a szüleim esküvőjén, és akkor is, amikor nyolcnapos koromban felvettek a közösségbe. Később az ünnepek, a megemlékezések a holocaust gyászát és a zsidóság történetét általános, mindennapos, sőt, mondhatni, természetes ismeretekké tették. Nem is szólva arról, hogy Schweitzer József keze alatt felnőni nagyon komoly szellemi töltődést jelentett.

– Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy édesanyja is fogalommá vált a városban.

– Az Állami, később Centrum Áruházban szinte egyszemélyes intézményként működött, mint vevőszolgálatos. Ott ült a városháza aljában, az üzlet bejáratával szemben; rengetegen ismerték. Mindent el tudott intézni, emellett vásárlási utalványokat árult, leveleket küldött a fiatal házasoknak, az újszülöttek szüleinek…

– Emlékszem, egy időben mosolycsekket lehetett nála kitölteni.

– Ilyesmiket is, igen. Az ő lényében, mint apáméban is, a kapcsolati öröm olyan képessége él, ami mintát adott. Egyébként kicsit megsínylettem, hogy egyke vagyok, mert a túlzott féltés, aggódás, korlátozás nem tett nagyon szabad kisgyerekké, inkább könyvmollyá. Általános iskolában atomfizikus vagy űrfizikus akartam lenni. Valami olyasmi, amiből kevés van. Gondoltam, hogy Magyarországon űrfizikusból nem sok lehet. Elsősorban nagynéném vélte úgy, különösen a két világháború közötti tapasztalataira alapozva, hogy ahhoz, hogy zsidó létemre elfogadjanak, kétszer annyit kell tudnom, mint másoknak. Valamiben különösnek, kiemelkedőnek kell lennem. A Nagy Lajos Gimnáziumba jelentkeztem, reálosztályba. Amit később bántam, mert az érdeklődési köröm átalakult. Igazi önképzőköri műhelyek, alkotókörök működtek ott. Mi is életre hívtunk egy úgynevezett Zseni-kört.

– Lehet tudni, hogy kiket takar a többes szám?

– Csordás Gábort, az ifjabb Pákolitz Istvánt nem kell bemutatni a Jelenkor olvasóinak, de nyilván Pánics Györgyöt, Papp Lajost sem. Rendszeresen találkoztunk, felolvastuk egymásnak az írásainkat, előadásokat tartottunk. Mint említettem, apám mint szövetkereskedő nagyszerű képességekkel rendelkezett, ugyanakkor nem tudtam vele megbeszélni például Sartre írásait vagy Franz Kafka könyveit. Kicsit bosszús és csalódott voltam emiatt, és hogy úgy mondjam, egy szellemi apát kezdtem keresni. Találtam is, mert nálunk lakott albérletben Bagi Pista, aki életre szóló atyai jó barátom lett. A zongoratanulásomat, ami addig “A jó kisfiú” című nevelési program keretében folyt, a dzsessz felé irányította. Ő volt, aki megtanított, hogyan kell könyvtárba járni, olvasótermet használni. Olyan szellemi vezetést kaptam tőle, amit apámtól hiányoltam. A művészet, az avantgárd, a szociológia, a modern irodalom, a filozófia erősen foglalkoztatott.

– A film még nem?

– De, gimnazista koromban már ilyen tárgyú jegyzeteket írtam a Dunántúli Naplóba. A film szeretete elég mélyen gyökerezik az életemben. A Park mozi mellé születtem, gyakran jártunk matinékra, illetve nyaranta kilestünk a cselédszoba ablakán, ahonnan jól lehetett látni a szabadtéri vásznat. Mindenesetre a gimnázium idején, noha tudtam, hogy pszichológus szeretnék lenni, azzal is tisztában voltam: nagyon nehéz bejutni oda. Ugyanis a hatvanas években a pszichológia burzsoá áltudomány volt, és úgy akarták elvenni a fiatalok kedvét a szakválasztástól, hogy a matematikát is felvételi tantárgyként jelölték meg. Igen ám, de addigra a reáltárgyak teljesen érdektelenné váltak számomra. Vagyis semmi esélyét nem láttam, hogy matematikával fölvegyenek. Ezért írtam egy értekezést a középiskolai tanulmányi versenyre, A mai magyar film útkeresése címmel. A pécsi filmszemlék lendülete engem is elkapott, a dolgozat fele Jancsó Miklósról szólt. Berta Bulcsútól, Tüskés Tibortól kértem tanácsot többek között. Akkoriban készült az Oldás és kötés, a Szegénylegények, az Így jöttem, és ezek a filmek tűntek a legizgalmasabbaknak. Huszonegyedik lettem a dolgozattal, kaptam három jutalomkönyvet, és mehettem felvételizni az Orvostudományi Egyetemre. Megjegyzem, beadtam a papírjaimat a Filmművészeti Főiskolára is, de abban az évben nem indult rendező szak. Szívesen elkerültem volna Pécsről, ki akartam szakadni az agyonféltett egyke szerepköréből, de nagynéném szerette volna, ha orvosi egyetemre járok. Egyrészt a gyógyító munkának nagyobb rangja volt még, másrészt úgy gondolkozott, hogy ez konvertibilis szakma, tehát üldöztetés esetén a világ bármely részén meg tudok élni.

– Hogyan derült ki, hogy mégsem egészen ez az ön útja?

– Az első években fogalmam sem volt, mit keresek az egyetemen. Nem fűlt a fogam az orvosláshoz. Anatómia, kémia, biofizika – olyan tárgyak voltak, amelyeket a hátam közepére se kívántam. A film érdekelt, írtam tovább a jegyzeteimet az újságba, klubokat indítottam, vándormozival jártuk a kisvárosokat, vetítettük az archív kópiákat. Ez vigasztalt egy kicsit. A legkedvesebb tárgyamnak másodévben a politikai gazdaságtan bizonyult. Horváth Levente igyekezett társadalomtudományi irányba terelni az érdeklődésemet. Később Tahin Tamás, aki szociológiai kutatásokkal foglalkozott, ugyancsak komoly hatással volt a gondolkodásomra. Minden ódzkodásom ellenére egyébként diákkörös lettem, és ebbéli minőségemben az Élettani Intézetbe kerültem. Lissák Kálmán professzor, Grastyán Endre – aki csak egy kicsit is ismeri a pécsi orvosoktatás történetét, hallott világhírű tudós személyükről. Híres intézet volt az. Magam Fendler Kornél keze alatt dolgoztam. De be kell vallanom, a patkányok anyagcseréje, a hipofízis működésének tanulmányozása nem volt annyira izgalmas terület, hogy igazán érdekelt volna. A szociálpszichológia foglalkoztatott, bár mint diszciplína, Magyarországon jószerével akkor még nem is létezett.

– Mondja csak, tanár úr, nem lehet, hogy megint olyan irányt keresett magának, amit kevesen műveltek? Mint gyerekkorában az űrfizikát?

– De, elképzelhető! (A főorvos elneveti magát.) Mindenesetre ötödéves koromban Fendler Kornél, aki akkor már a Megyei Kórház laboratóriumát vezette, fölhívta a figyelmemet egy orvosra, akit érdekelt a művészet, az irodalom, a kultúra, akivel egyáltalán beszélgetni lehetett ilyesmikről. No, ő volt Kézdi Balázs a Mentálhigiénés Intézetben. Az egyik első alkalommal, amikor becsöppentem hozzá, épp Bergman filmtrilógiájáról beszélt egy referátumon. Ezek után következett a pszichiátriai gyakorlat, én pedig lassan arra a következtetésre jutottam, hogy ez a munka az egyetlen reális esélyem az orvoslás érdemi folytatására. A gondozóba csak szakvizsgát követően jöhettem volna, tehát végzés után nem is került más szóba, csak az Ideg- és elmeklinika.

– Hogy jutott be?

– Nagy szerencsém volt, mert Környey professzor, aki nem e tudományág megbecsüléséről és fontosságának elismeréséről volt híres, éppen nyugdíjba ment. Öt üres, betöltetlen pszichiáteri állás maradt utána. Így odakerülhettem a férfi elmeosztályra, gyakornoknak.

– 1972-t írunk.

– Az év októbere volt, igen. Trixler Mátyás tanársegéddel, aki az osztály vezetője volt, és megtanulhattam tőle a pszichiátria alapjait, egymást inspirálva igyekeztünk a klinikán új szellemmel szociálpszichiátriai, pszichoterápiás, miliőterápiás szemléletet kialakítani. A klasszikus zárt osztály szemléleti és gyakorlati átalakításával modern, az elektrosokkot is fölöslegessé tevő munkát folytattunk. Akkor indultak az első önismereti és terápiás csoportjaink. 1973-tól eljártunk az úgynevezett pszichoterápiás hétvégékre, diákköröseink lettek az egyetemről.

– Nagyon jól hangzik, amit mond. Mindezek ellenére odébbállt.

– Megmondom, hogy miért. 1976 októbere táján szakvizsgáztam. A klinikán a neurológiának volt prioritása, a pszichiátria mostohagyerek maradt. Ezen a szemléleten nem sikerült változtatnunk. Pálffy professzor úr, a poroszos hagyományoknak megfelelően, a neurológiára helyezett, hogy abból is szakvizsgázzam. Ez a tudományterület azonban egyáltalán nem érdekelt. Mindez egybeesett azzal, hogy Kézdi Balázs hívott a Mentálhigiénés Intézetbe. Fölszabadult egy státusza. Megjegyzem, a kapcsolatunk a klinikai éveim alatt is folyamatos volt, mert 1975-től beindult az S. O. S. Élet telefonszolgálat, és a kezdetektől, alapító tagként részt vettem a kiképzésben. 1977. január 15-től dolgozom tehát itt, az intézetben. Balázs szellemi vezetésével, szemléletével, családterápiás módszereivel, szociológiai tapasztalataival, krízisintervenciós tudásával tovább gazdagodott az ismeretanyagom. Egy év múlva már csoportvezető lehettem a Pszichoterápiás Hétvégeken. Nem is szólva arról, hogy az ambuláns keretek egészen más orvos-páciens kapcsolatot jelentenek. Sokkal nagyobb a beteg szabadsága. Nincsenek azok az intézményes korlátok, amelyek a monarchiából örökölt, totális intézményi modellt követő elmeosztályokon, “tébolydákban” oly jellemzőek voltak még a hetvenes években is. A páciens akkor jön hozzánk, ha úgy érzi, segítséget kap, általában önként, és nem kényszer hatására jár vissza. Tehát másfajta, egyenrangúbb kapcsolati formát tapasztalhattam és tanulhattam meg.

– Egy percre visszakanyarodnék a családi szálhoz, hisz időközben főorvos úr megházasodott. Kérem, szóljon pár szót a feleségéről!

– 1968-ban ismertem meg Verát, aki körmendi lány, itt tanult a főiskolán, magyar-orosz szakon. Púrimkor találkoztunk először a Goldmark-teremben. 37 éve vagyunk házasok. Pszichoterapeuta munkámhoz nagy segítséget, érzelmi biztonságot, otthont teremt mind a mai napig. Megtanított a gyengédség kifejezésére, a nőiség csodálatára, megértésére, érzékeny hullámzásainak befogadására, az érett elköteleződésre. 35 évig tanított a Csokonai Általános Iskolában, Meszesen. Két éve nyugdíjas, azóta még többet törődik velem.

– Köszönöm. Említette az imént az S. O. S. telefonszolgálatot. Ezzel kapcsolatban van egy kissé homályos emlékem. Vitray Tamás egyszer előadást tartott ott önöknek. Sőt, ha jól emlékszem, az is szóba került, hogy szívesen beülne ügyeletbe. És mintha éppen ön utasította volna el a kérést.

– Ennek az a története, hogy Kézdi Balázs egy kongresszusra azon a repülőn utazott, amelyen a véletlen folytán ott ült Vitray Tamás. Akkoriban futott a televízióban a Csak ülök és mesélek című sorozata. Balázs elhívta, hogy beszéljen a telefonszolgálat stábjának az interjú-módszeréről, technikájáról. Tamás ennek nyomán kezdett érdeklődni, hogy beülhetne-e ügyeletbe. Balázs mellém osztotta be, azzal, nehogy fölvegye a telefont, mert mégiscsak szigorú szakmai képzés alapján lehet ezt a munkát végezni. De nagyon sokat tanultunk tőle.

– Például mit?

– Legelsősorban is azt, hogy maximálisan figyeljünk a beszélőre, kapcsolatot teremtsünk, ne minősítsünk, és a társalgást inkább a reagálásokra építsük, semmint a feltételezéseinkre, kérdéseinkre. Ezek a mesterfogások mára kivesztek az elektronikus sajtóból.

– Térjünk vissza a pályájához! Az egyik első hazai pszichiátriai konferenciát főorvos úr nevéhez kapcsolja a szakmai közvélemény. Erre hogy került sor?

– Valóban, Pécsett volt l978-ban az elsők között országos pszichiátriai tanácskozás, előfutáraként a Magyar Pszichiátriai Társaság két évvel későbbi megalakulásának. Nagy hévvel, fiatalos lendülettel szerveztem, azután ez a szerep valahogy rajtam is ragadt. Évtizedek óta rendezünk évente különféle tudományos konferenciákat a Pannónia Pszichiátriai Egyesület, a DREAM egyesület keretében.

Gimnazisták, középiskolások részvételével életre hívtunk a hetvenes évek végén egy önismereti miniegyetemet a pécsi Ifjúsági Házban. Elsősorban a Balázs Béla Stúdió filmjeiből vetítettem a fiataloknak, majd megbeszéltük a tizenöt-húsz fős csoporttal a látottakat. Rendezőket hívtunk meg, Ember Judit, Erdély Miklós lett például a barátom ennek kapcsán. Az oktatásban a mai napig használok filmeket, készítek filmesszéket.

– Ha már a nyolcvanas éveknél járunk, nem kerülhetjük meg intézetvezetői kinevezését.

– Eggyel hátrébb lépnék még az időben. 1980-ban ugyanis válaszút elé kerültünk. Akkoriban épült a háromszáz ágyas, szigetvári pszichiátriai osztály. Kézdi Balázs úgy döntött: elvállalja a vezetését. Kezdetben közösen gondolkodtunk, szóba jött, hogy alapítsunk egy igazán korszerű szakmai műhelyt. Csakhogy, amikor a helyszínen jártam, meg kellett tapasztalnom, hogy a tanácsi, egészségirányítási, városvezetői közeg nem egészen olyan, mint amilyennek Pécsről elképzeltük. Az sem volt véletlen, hogy egy ekkora intézményt, mely az egész megyére kiterjedő ellátási feladatokat kapott, a megye perifériáján építettek meg. A pszichiátria társadalmon és medicinán belüli presztízsét is tükrözte a döntés. Hosszú és fájdalmas dilemma után úgy határoztam, hogy nem megyek Szigetvárra. A döntés átmenetileg Kézdi Balázshoz fűződő kapcsolatomat is megnehezítette. Végül mégis Pécsett maradtam. 1984-ig Szilvágyi Katalin állt az intézet élén, őt követtem a vezetői poszton.

– Nagyon fiatalnak számított a harminchat évével?

– Bizonyos fokig igen, de a vezetés felelőssége mégsem annyira szorongással, mint inkább a felelősség örömével töltött el. Olyan munkatársakat csábítottam ide, akik érdeklődtek a szakma újdonságai iránt, és szerettek volna részt venni a képzésben. Ugyanis Budapest mellett az országban először Pécsett indítottuk útjára a pszichiátriás képzést a már sokat emlegetett Kézdi Balázzsal és Ozsváth Károllyal. Emellett igyekeztem úgy kialakítani a teamet, hogy mindenki jártas legyen a pszichoterápia legalább egy, de inkább több módszerében, mint az egyéni-, a pár- és családterápia, a verbális vagy a nem verbális technikák, a csoportterápia terén. 1984 egyébként felemás esztendő volt. Apám megérhette, hogy megkapjam a kinevezésemet, ám nem sokkal azt követően meghalt. Viszonylag fiatal volt, hetvennégy esztendős. Addig élt, ameddig dolgozott. Az volt az életeleme, hogy állt a boltajtóban, és várta a vevőket. Az a megbecsülés és felelősség éltette, hogy éppen tőle szeretnének valamit. Olyan mosollyal tudta fogadni az embereket, hogy mindenki érezte: az a mosoly neki szól. Nem tagadom, amikor jönnek hozzám a páciensek, a találkozás örömét máig abból merítem, hogy láttam apámnál a szívből jövő és őszinte derűt. Holott a kuncsaftok sem voltak mindig könnyű emberek.

– Vajon ezekben a páciens-orvos kapcsolatokban működnek-e még azok a formák, amelyek sztereotípiákként élnek bennünk?

– Hogy például az analitikus úgy viselkedik, mint egy semleges, fehér vetítővászon, leginkább csak hallgat, és ül a páciens feje mögött? Nem, a módszer, amire rátaláltam, szemtől szembe ülteti le egymással a feleket. Ebben sokkal inkább benne van az érzelmek kifejeződésének, megértésének, a kapcsolatteremtésnek az izgalma. És itt visszatérhetünk a filmhez. Mert az álom és a mozi közötti analogikus kapcsolat nagyon szoros. Amint Bergman írja a Laterna magica című önéletrajzi könyvében, a film, ha nem dokumentum, akkor álom. Vagyis ez a művészi nyelv áll legközelebb a tudattalanhoz. Mert a tudattalan nyelve alapvetően képi. A legkorábbi emlékeink is képként élnek bennünk. Az álom ugyanazokat a szerkesztésmódokat használja, mint a film. A sűrítést, az elliptikus szerkesztést, a kihagyásokat. A képek sokkal több érzelmet hordoznak, mint a szavak. A szavakon túli világ olyan közeg, amelyben egy nagyon személyes, individuális belső alkotásunk születik meg. Mindannyian álmaink művészei vagyunk, mindenki a saját stílusában álmodik. Ezért olyan nehéz sokszor szavakban átadni valakinek a képeket, amelyeket magunknak vetítettünk. A terápiás kapcsolat során a szavakból ismét képeket igyekszem alkotni lelki szemeim előtt. Próbálom a saját mozimmá tenni a páciens álmait.

– Sok ilyen tárgyú publikációt találtam öntől.

– A filmművészet és a pszichoterápia kapcsolata mindig erősen foglalkoztatott. Tudniillik azt, hogy mi történik a pszichoterápia terében, ebben a nagyon intim kapcsolatban, még szakembereknek is nehéz átadni. Viszont a film segít megérteni, és átélhetővé tenni az élményeket, érzéseket, traumákat, amelyek bennünk vannak.

– Az orvoskaron is filmes kurzusa fut, amint hallom.

– A terápia mellett az oktatás nagyon fontos része az életemnek. Az említett óra a Párkapcsolat, intimitás, szexualitás filmművészeti alkotások tükrében címet viseli. Emellett részt veszek a pszichológusok graduális képzésében, és a pszichoanalitikus-doktori iskolában is tartok minden félévben analitikus filmelemzéskurzust. Utóbbiak egyik gyümölcse a 2006 decemberében, Pécsett rendezett I. Pszichoanalitikus Filmkonferencia volt.

– Adjon magyarázatot, kérem, az ön által az imént használt DREAM betűszóhoz!

– Az álommal dolgozó terapeutákat fogja össze, és a Dinamikus Rövidterápiás Egyesület és Alkotó Műhely elnevezést rejti. Ez az országban az egyetlen, nem budapesti székhelyű, módszerspecifikus pszichoterápiás egyesület, amely képez is. A leendő terapeuta részt vesz a saját álmaival egy tíz-tizenöt üléses egyéni terápiás folyamatban, ezt követően százötven órás önismereti álomcsoportban, ami alapot biztosít a későbbi munkájához. Persze a szupervíziós tanulás és az elméleti képzés fázisait is végig kell járnia.

– Sok követőjük van?

– Viszonylag sokan vagyunk. Pécsett, Kecskeméten, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Budapesten, Barcson, Dombóváron, Szekszárdon dolgoznak kollégáink, akik tanulták és alkalmazzák a módszert.

– Mi a siker titka?

– A viszonylag rövid időhatáros segítség, a széles körű alkalmazhatóság, indikációs kör. A standard, hagyományos pszichoanalízis több éves időtartama ma már sok szempontból anakronisztikus. Az állami egészségügyi szolgálat keretében valakitől azt kérni, hogy járjon el hetente háromszor, három-négy éven keresztül terápiára, jószerével kivihetetlen, nem is beszélve a finanszírozás problémáiról.

– Hogy a filmeknél maradjunk: ez tényleg olyan lenne, mint Woody Allen alkotásaiban?

– Pontosan. Tizenöt éve járok az analitikusomhoz, de most lecserélem! Igen. Képzelje el, ha valaki eljön hozzám az Ormánságból, bajban van, depressziós, mert például elvesztett valakit, akkor kézzelfogható, időben jól behatárolható segítséget kell ajánlanom számára. Az olyan terápiás keret, amely heti egy találkozást vár el, és mondjuk összesen tíz alkalmat foglal magába, a gyakorlatban életszerű. Egy-egy ülés egy-másfél óra, és azt kérjük a pácienstől, hogy írja le, hozza magával az álmait. Az intenzív kapcsolat révén, kiegészítve szükség esetén gyógyszeres terápiával, olyan közvetlen segítséget tudunk adni, ami gyógyító erejű. Ráadásul nemcsak a tüneteken enyhít, hanem az élethelyzet-, életforma-változtatás lehetőségét is megadja.

– Hogy fér mindezek mellé az ön közismert gasztronómiai érdeklődése és ismerete?

– Csak látszólag nagy a távolság. A hosszú évek alatt tettem egy érdekes megfigyelést. A példaképemül állított pszichoterapeuták általában véve nagyon szeretik a jó ételeket. Mindezt azzal állítottam kapcsolatba, hogy a miénk “orális” szakma. Abból a szempontból tudniillik, hogy a másik ember szavait ízlelgetjük, megpróbáljuk átvenni a páciens stílusát, mondatait. A kapcsolat lassanként nyelvi szinten is a határokat feloldóvá, az érzelmi megértést elősegítővé válik. A jó terapeuta hallgat, de beszédesen hallgat. A lét igazi öröme az, hogy kapcsolatban vagyunk a másik emberrel. Ez a pszichoterápia egyik alapeleme. A gyógyítás nem más, mint hogy egy olyan embernek, akinek elmegy az életkedve, aki nem tudja elviselni, elfogadni önmagát, fölcsillantjuk, hogy az élet egyszeri, és megismételhetetlen és fantasztikusan izgalmas. Az életöröm. Az individualitás öröme.

– Bocsánat, még nem kaptam maradéktalan választ az előző kérdésemre. Hogy jelenik meg az életében a gasztronómia szeretete?

– A táplálás alapvetően anyai funkció. Anyám a mai napig híresen jó háziasszony, abból a szempontból is, hogy főzi a tradicionális, nagyon finom ételeket az ünnepekre. A maceszgombóclevese, a sóletje verhetetlen. De a nem éppen kóser töltött káposztája is az. Megjegyzem, mi már nem vittünk kóser háztartást. Ugyanakkor egyetemista koromban kezdtem olyan ételeket kotyvasztani, amelyeket a saját szám íze szerint készítettem el. Innen jött a máig tartó főzési kedvem. És még valami. Egy anyának, egy jiddise máménak, aki szerintem egyébként bárkiből lehet, persze nem tudatosan, nagyon fontos az etetés és a szeretet párhuzama. Ha szeretsz, eszel a főztömből, és hogy mennyit eszel, azt is kifejezi, mennyire szeretsz, fogadsz el engem! Ebben azért megbújik egy adag agresszió, és ez némi visszatetszést is keltett bennem. Meg akartam találni a főzés, az étkezés, a vendégség szabadabb örömét. Együtt enni – ez a szeretet közösségi élménye is.

– A beszélgetés alatt mindvégig foglalkoztatott a kérdés: meghatározható-e azok köre, akiknek önökhöz kellene fordulniuk segítségért? Akár csak, hogy egy közösen elfogyasztott ebéd élményével legyenek gazdagabbak, akár, ha komolyabb segítségre szorulnak.

– Akinek pszichoterápiás igénye van, érzi azt a szenvedés-nyomásból. Aki adott módon már nem tud élni, de saját erejéből nem tud változtatni sem, szakemberhez fordul. Ezt az állapotot krízisnek nevezzük, de nem kell megvárni, míg idáig eljutunk. Mert sokszor már túlzottan szorongató a szituáció. Kétféle nehézségről kell szólnunk ennek kapcsán. A magyar kultúrában a segítségkérést sokan a gyengeség jelének tartják. Különösen a férfiak körében. Létezik egy olyan, talán ki sem mondott, belső parancs, hogy egy valamire való ember maga is képes a problémái megoldására. Ez nagyon rossz hiedelem. A másik nehézség, hogy a közgondolkodás szerint a krízis már maga a csőd. Vagyis annak bevallása, beismerése maga a katasztrófa, az összeomlás, a tragédia. Holott a krízis továbbfejlődési lehetőség. Nagy kreatív potenciállal bíró helyzet. Gondoljon csak arra, az óvoda megszokása, az első időszak az iskolában, vagy például a kamaszkor nem krízis? Dehogynem.

Sokszor olyan helyzetekben is hibásnak érezzük magunkat, amikről nem is tehetünk. Felötlik bennünk, hogy talán már nem vagyunk szerethetőek, elmagányosodunk, s úgy érezzük, ebben mi vagyunk hibásak. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni. A pszichológiai kultúrának egyébként e tekintetben pozitív irányú változása érzékelhető. Párok maguk jelentkeznek, vállalják és tudatosítják, hogy a segítség fontos lehetőséget adhat ahhoz, hogy a kapcsolat kikerüljön a zsákutcából. Nem kell az összes konfliktust válással megoldani, hisz ez a legrosszabb megoldás a gyerekeknek, de egy-két együtt töltött évtized után a férjnek, feleségnek is. Botho Strauss írja, Bergman is idézi: “Semmi köznapi szerencsétlenség – betegség, csőd, vagy szakmai sikertelenség – nem kelt olyan fájdalmas és mély visszhangot a tudattalanban, mint a válás. Közvetlenül érinti és életre kelti a szorongás minden kiváltó okát.” Ez szerintem ma az egyik legkomolyabb és nagyon sokak életére traumatikusan kiható probléma.

– Miközben jöttem önhöz a gyerekkórház pavilonjai között, elővett a szorongás, amit harminc éve éreztem, amikor itt betegeskedtem. Megígértem magamnak, hogy megkérdezem: miért őrizzük magunkban ilyen mélyen a félelmet?

– Mert még bennünk van a régen talpunkba tört tövis. A gyermekkor traumái, föl nem dolgozott élményei tovább élnek. Még ha nem is tudatosak mindennap, bármikor felszínre bukkanhatnak. Azért érdemes ezeket önismeretünk révén integrálni az életünkbe, mert ha valami váratlan veszteség, gyász ér minket, és sok szorongás él elfojtva bennünk, az megtetézi a bajt. Fontos megjegyeznem, hogy nemcsak a terápia jelenthet segítséget, hanem a kapcsolati, párkapcsolati és a közösségi kultúra néhány olyan eleme is, ami manapság javarészt hiányzik. A figyelem, a szolidaritás és a tolerancia az, amiből sokkal többre lenne szükségünk. Ha az agressziót nem a másikon vezetjük le, ha érezhetjük a közösségek létét, segítségét és biztonságát, ha gyakorolhatjuk a szeretés képességét, fontos hozzájárulás lehet belső harmóniánkhoz, lelki egészség-érzetünkhöz, és talán egyszer majd fölöslegessé válhat a pszichiáter.