Kiállítások és kiadványok sora jelzi, hogy az Egyesült Államokban megélénkült az érdeklődés a magyar művészet iránt – és ebből az amerikai és a magyar közönség egyként profitálhat. A New Brunswick-i Rutgers Egyetem múzeumában állandó helyet kapott a Salgó Alapítvány XIX–XX. századi gyűjteménye, míg az alapítvány által szervezett Moholy-Nagy László-tárlat 2008. március végéig látható Pécsett. Pákh Imre Long Island-i üzletember Munkácsy-gyűjteménye előbb a festőnek a Magyar Nemzeti Galériában rendezett nagy kiállításán váltott ki elismerést (és némi szakmai vitát), majd azóta vidéki és határon túli helyszíneken látható: Csíkszeredát és Munkácsot is érintve, összesen közel tucatnyi városban. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját kiállítással ünnepelte Denverben a Brown–Wiltse Gyűjtemény, amelyből korábban számos mű volt látható Budapesten a “Magyar fauve” kiállításon. 2007 nyarán másfél éves amerikai kiállítási körútra indult Nancy G. Brinker volt budapesti nagykövet kortársakat – mindenekelőtt kedvencét, Fehér Lászlót – is bemutató kollekciója, amelyet a clevelandi nyitótárlat alkalmából megjelent katalógus összegez. Érdemes számos más gyűjteményt is áttekinteni, hiszen ezek szereplése együttesen az eddiginél lényegesen nagyobb ismertséget adhat Amerikában is a magyar művészetnek; különösen, ha a 2009-es amerikai magyar kulturális évad felkarolja ezt a folyamatot. A tanulságok hasznosíthatóak a rákövetkező évben Pécsett rendezendő Európa Kulturális Fővárosa eseménysorozat tervezésénél is, hiszen a kihívás hasonló: hogyan lehet nemzetközi összefüggésben és a szűk szakmai esztétizálásnál fogyaszthatóbban, de igényesen, társadalmi-kulturális kontextusban bemutatni a magyar művészetet.

Nicolas Salgó Budapestre akkreditált amerikai nagykövetként (1983–1986) kezdett el magyar műveket vásárolni, majd 1992-ben gyűjteményéből közhasznú alapítványt létesített The Salgo Trust for Education néven.¹ Most új lehetőséget teremt az a megállapodás, amelynek értelmében az anyag a Rutgers Egyetem által fenntartott Zimmerli Art Museumba kerül. Az önálló pénzügyi háttérrel létrejövő magyar művészeti központ külön kutatásokat, kiadványokat, saját szakmai programot tervez, az egyetem egy doktori ösztöndíjas hallgatója mindig magyar témával foglalkozhat majd. A Zimmerli Art Museum törzsgyűjteménye rangos európai – főleg francia és orosz – anyagot ölel fel, amelyhez társítva a magyar művek sokkal magasabb legitimációt nyerhetnek, mint önmagukban, zárt, nemzeti egységként. 2007 eleje óta a magyar művek már szerepelnek az állandó kiállításon, az év végén a gyűjtemény önállóan is bemutatkozik. Neves magyar művészek (Rippl-Rónai József) egy-egy alkotásán túl eddig nem volt arra példa, hogy amerikai múzeum az elmúlt százötven év magyar művészetének átfogó válogatását megszerezte volna. Ugyan a Zimmerli “csak” egyetemi múzeum, de ebben a kategóriában Amerikában a rangosak közül való, és ideális keleti parti fekvése miatt sokak számára elérhető. Ez a magyar művészet amerikai be- és elfogadásának eddigi legkomolyabb lépése.²

A kelet-európai országok szerény alkupozícióját mutatja, hogy magától értetődően donációról van szó, vagyis a múzeum nem fizet a művekért, és a Salgó Alapítvány az említett számos más hozzájárulást is fedezi az anyag feldolgozása, publikálása, kiállítása kapcsán. Fontos tényező, hogy egy volt nagykövet által létrehozott közhasznú alapítványt fogadott el a múzeum partnerül. Nem véletlen, hogy a magyar művészet másik nagy amerikai gyűjtője szintén ex-nagykövet, befolyásos politikai személyiség, míg a Munkácsy-, illetve a fauve-anyag kapcsán említett két gyűjtő tehetős üzletember. A magyar művészet elfogadását – legyünk reálisak – az ő társadalmi és vagyoni státuszuk legalább annyira segíti, mint a valóban tapasztalható, mindazonáltal így is csak gyér érdeklődés egy távoli, kicsiny, sokáig elzárt ország vizuális kultúrája iránt.

Ebben az összefüggésben kell látni a Pécsett a Salgó Alapítvány, elsősorban annak kurátora, Botár Olivér által szervezett Moholy-Nagy-kiállítást is. 2006 nyarán az alapítvány már tárlatot rendezett a művész korai munkásságáról New York belvárosában. Ez áttörésnek számít annyiban, hogy központi helyszínen mutatkozott be magyar anyag – bár jól látszik, hogy ehhez Moholy-Nagy neve kellett. Ha őszinték vagyunk, Moholyban nem magyar művészt becsülnek a tengerentúlon, ám mivel a korai alkotások álltak a középpontban, mégis a művész magyar és európai indulása vált végre hangsúlyosabbá. A helyszín is ilyen “jó kompromisszum” volt: valóban belvárosi, a legnagyobb New York-i könyvtártól egy sarokra, ugyanakkor szintén “csak” egyetemi kiállítótér. Pedig Moholy-Nagy “húzónév”. Nyilvánvaló, hogy más magyar alkotónak egyelőre esélye sincs nagyobb ismertséget szerezni, de a kiállítás sikere arra biztatott, hogy ezen a reális szinten azért lehet és érdemes tovább haladni. Az alapítvány jelenleg Mattis Teutsch János- és Kertész Andor-bemutatót szervez a keleti parton, más gyűjteményekkel karöltve. S közben a Moholy-Nagy-anyag elutazott New Brunswickba, majd most Pécsre. Az átmeneti repatriálás teljesen indokolt: a szakmán kívül Moholyt idehaza legalább annyira meg kell ismertetni, mint másutt külföldön. Pécs hiteles választás a Bauhaushoz fűződő más szálak miatt is; ideális csere-esetben a pécsi múzeum remek avantgárd anyaga is előbb-utóbb amerikai bemutatkozáshoz juthatna.

Két évtizeddel Salgó hivatali ideje után egy másik amerikai nagykövet is elkezdett magyar műveket vásárolni. Nancy Goodman Brinker 2001–2003 között képviselte országát Budapesten: eredetileg amerikai nőművészeti alkotások jutottak volna a rezidenciára, ám a Brinker hivatalba lépésekor elszenvedett terrorcsapás megakasztotta e programot. A nagykövet ehelyett választott – azóta is Rozsics István tanácsait követve – magyar műveket, majd tudatosan kezdett gyűjteni.³ Kasszikus (Szinyei Merse Pál) és avantgárd (Nemes Lampérth József) vásárlások mellett Brinker megismerkedett a kortárs magyar művészettel is. Ebben a gyűjteményi részben Fehér László jelenléte dominál, aki a modellnek történő hízelgéstől vagy a közönség felé hajló populizmustól mentes, valóban pszichológiai erejű portrét festett táci műtermében a nagykövetről 2004-ben.⁴ Brinker más mai magyar festők műveit is vásárolja (Mulasics László, El Kazovszkij, Szűcs Attila).⁵ Kuratóriumában múzeumigazgató (Baán László), Los Angelesben élő művészettörténész (Forgács Éva – ő írta az új katalógust is), és a magyar művészetet figyelemmel követő egyetemi dékán (Steven Mansbach) található. Újra azt látjuk, hogy a magyar művészet megkedvelése akár szubjektív okból, akár diplomáciai megfontolásból, akár egy intelligens budapesti tanácsadó fellépésének köszönhetően még vajmi keveset ér: hogy ebből magánügynél több legyen, ahhoz e program társadalmi beágyazása szükséges. Ezt szolgálják Brinker rendezvényei, előkelő vendégekkel, borsos belépődíjjal; s hogy ott a társalgásnak csak egy része terelődik a kihelyezett magyar festményekre – örüljünk egyáltalán, hogy egy része végre arra terelődik. Különben mikor beszél az amerikai elit Uitz Béláról vagy Ország Liliről? S a két példa nem véletlen: a kollekció kitűnő művekből áll, ízlésficammal nem vádolható, az anyag esztétikailag a magyar művészet tisztes amerikai követe.

Ezért fontosak a rangos tanácsadók is. Nem újabb művek kiválasztásához kellenek, azt elegyengeti a műkereskedelem. Hanem presztízs kell a gyűjteménynek, olyan meghívások, publikációk, amelyek révén az amerikai művészettörténeti szakma, a média és más hatalmi csoportok érdemi köreibe eljut a magyar művészet és annak sugallt hitele. Sugallni kell; magától nem fogja észrevenni ez a közeg. Miért lenne érdeke “felfedezni” a magyar művészetet? Száz másik művészeti kérdés vár kutatásra, átértékelésre, s azok mögött vonzó ösztöndíjak, egzotikus országok. Csak aktív jelenlét esetén van esély arra, hogy a magyar hozzájárulást is észrevegyék a művészet történetéhez.

Ezért kár fanyalogni azon, hogy Brinker a 2007 nyarán indult kiállítási körutat összeköti egy másik társadalmi elkötelezettségével, a mellrák-kutatással. Testvére a kór áldozata lett, s azóta figyelmet és anyagiakat igyekszik mozgósítani a betegség gyógyításának előmozdítására. Már az anyag tavalyi kiállításához kapcsolódó katalógusban és rendezvényeken is együtt szerepelt a rákellenes alapítvány és Bortnyik Sándor vagy Molnár Farkas egy-egy reprodukciója. Ez ugyanannyit ér, mint a diplomáciai körítés: egy karizmatikus politikusasszony kiállása a mellrák-kutatás mellett vonzza az amerikai figyelmet, médiát, s így legalább némi pillantás vetül a magyar művekre is. Lehet mindezt reklámnak minősíteni, és lehet helyette a magyar művészetnek szuverén, kritikai, tudományos helyet és elismerést kívánni – csakhogy az egyelőre és még jó sokáig illúzió Amerikában.⁶ Szakmai, elitista művészettörténészi alapon lenézni Brinker kezdeményezéseit azért is alaptalan, mert pontosan az ilyen utalásokat elejtő hazai értelmiségi, múzeumi közeg tesz keveset a magyar művészet külföldi elismertetéséért. Vívják ki a magyar közintézmények a magyar művészet vágyott (álmodott) megbecsülését a tengerentúlon, s akkor nem kell majd amerikai ügyek kontextusába helyezni Gábor Jenő vagy Pinczehelyi Sándor (a gyűjteményből két pécsi művészt említve) bemutatását.

Brinkernek időközben társa is akadt, egy gyűjtő házaspár a messzi Sziklás-hegység vidékein. Az elmúlt tíz évben a budapesti árverések egyik legaktívabb vásárlója egy olajipari üzletember a Colorado állambeli Denverből. Kirk Brown jogot végzett a Stanfordon, és New York-i karrier után váltott az olajkutatásra. A gyűjtés régóta kíséri életét: angol textil, dán bútor, kaliforniai kerámia – csupán néhány példa a sokáig zömmel iparművészeti érdeklődéséből. Véletlenül talált rá a kaliforniai Santa Barbara múzeumában 1991-ben megrendezett magyar avantgárd kiállítás kötetére.⁷ Ennek nyomán vette első magyar művét Budapesten. Mára mintegy kétszáz darabos – szintén Rozsics István tanácsai mentén gyarapodó – magyar műtárgyanyaga festmények és rangos grafikák mellett kerámiát és bútort is felölel. 2006 őszén, a forradalom évfordulójához kapcsolódóan, Denverben igényes katalógussal együtt mutatták be válogatásukat, kölcsönözve néhány művet Brinkertől is, mintegy hangsúlyozva, hogy a magyar művészet iránt érdeklődő amerikai gyűjtők nem versenytársak, hanem együttműködő partnerek (ezt jelzi, hogy elfogadják ugyanazt a magyar tanácsadót is).⁸

Mind Brinker, mind Brown magas szintű magyar kormánykitüntetést kapott nemrég a magyar művészet felkarolásáért. A két kollekció és a Salgó Alapítvány anyagából szemezgetve már korábban megvalósult egy közös kiállítás – Washingtonban, a központi jegybank épületében. Ez a 2005-ös őszi tárlat a kilencven évvel korábban megrendezett Panama-Pacific kiállításra tekintett vissza, a válogatásban több olyan mű is szerepelt, amely jelen volt a nagy San Francisco-i kiállításon.⁹ A tárlat washingtoni helyszíne jelzi, hogy a magyar művészet bemutatásának ügyét szisztematikusan támogatja a magyar nagykövetség is, ahol a rezidencián elhelyezett kortárs művek (Nádler Istvántól Klimó Károlyig) külön kiadványban szerepelnek. A 2005-ös kiállítást a Magyar Nemzeti Bank szponzorálta, és a siker nyomán az MNB idén is támogat egy kiállítást Amerikában, ezúttal a kelet-európai fotográfiából válogatva.¹⁰ Ez a láncolat megint arra példa, hogy egyszemélyi projektként reménytelen a “magyar ügy” népszerűsítése, összefogással, különösen intézmények, szélesebb gazdasági-politikai befolyással bíró entitások bevonásával viszont megerősödhet a folyamat.

Döntő tényező még, hogy Brownék – akárcsak Brinker – magyar családi kötődés nélküli amerikaiak. Nem honvágyból állnak ki a magyar művészet mellett. Ez egészen más szintű legitimitást adhat hosszabb távon vállalásuknak, mintha a magyar emigráció belügye maradna néhány festő befuttatása. Ezért vívmány a Salgó Gyűjtemény elhelyezése is a Zimmerli Art Museumban, hiszen az intézmény már nem magyar partikularitásként kezeli az anyagot, hanem egy nagy amerikai állami egyetem nemzetközi kollekciójának részeként.¹¹

Mindez nem csökkenti az emigráns magyarok szerepét. Pákh Imre Munkácsy-gyűjteménye ugyan eddig inkább idehaza fejti ki hatását, de az sem elhanyagolandó.¹² A festő árai a hazai árveréseken is elszaladtak, létrejött egy kiállítás a budai Várban, amelynek szakmai vitája elérte az országos napilapok címoldalát, majd a vidéki tárlatok sikere feltüzelte a helyi önkormányzatokat, hogy az elmúlt évek budapesti sztárkiállításainak mintájára próbáljanak saját városaik múzeumai elé is sorokat csábítani.¹³ Ki gondolta volna, hogy ehhez részben egy amerikai magyar gyűjtő ambíciója szükségeltetik majd? A fejleményeknek nyilvánvalóak a hátulütői is, hiszen a Nemzeti Galéria tárlatát kapkodás nélkül, jobban elő kellett volna készíteni; öröm lenne, ha nem egy meglehetősen konzervatív ízlés szólítaná a múzeumi ajtók elé sorokba a vidéki látogatókat; szintén kétes értékű az önkormányzati törekvés a mindenáron népszerű kiállítások megrendezésére. De nagyjából hasonló a helyzet értékelése az előző amerikai példákéhoz: ébredtek volna a hazai közgyűjtemények hamarabb, s akkor nem (csak) ez a vonulat nyitotta volna meg a helyi politikusok pénztárcáját, a média figyelmét.

Mindenképp örvendetes, hogy az Egerben igényesen válogatott Ziffer Sándor-tárlat is volt látható a nyáron (szintén magánkezdeményezésre: az MKB pénzintézet szervezésében), vagy Debrecenben az újjáéledt Munkácsy-kultusz nyomán (ambivalens értékű) Leonardo-kiállítás is nyílt.¹⁴ Kaposvártól Békéscsabáig több városban helyi rekordot hozott a Munkácsy-show, és három múzeum ennek következtében megállapodott abban, hogy ezentúl évente valamilyen nagyobb szabású utazó kiállítást rendeznek közösen. Ha ehhez Munkácsy kellett Amerikából, hát legyen.

Egy régen várt budapesti kiállítás létrejöttéhez is hozzájárult némi emigrációs segítség. A múzeum és privát kollekciók kapcsolatát több szempont mentén bemutató tárlatok (Gyűjtők és kincsek, Esterházy-kincstár) sorában, 2007 májusában újabb magángyűjteményi kiállítás nyílt az Iparművészeti Múzeumban – ezúttal a habán kerámia köré szervezve. Az összesen tíz kollekcióból válogatott anyag legjelentősebb egysége történetileg egyetlen gyűjtő munkáját dicséri. Az építészmérnökként végzett Krisztinkovich Béla Budapesten a hatvanas években bekövetkezett haláláig a habán kerámia nemzetközi rangú gyűjtője és szakértője volt, könyvei több nyelven jelentek meg. Apja Liszt Ferenc egyik tanítványa volt; rokonai, Ráth-Végh István és Ráth György is a művészet felé orientálták. Nagy gyűjtői körben mozgott (Herzog Mór, Hatvany Károly), később szisztematikusan szerzi meg a felbomló kollekciók csúcsdarabjait – például Kernstok Károly özvegyének tulajdonából (a jeles festőről kevesen tudják, hogy kitűnő kerámiagyűjteménye volt, amelyhez Kozma Lajos tervezte a polcrendszert).¹⁵ Halála után a család Kanadába települt ága is folytatta a gyűjtést. Emigrált lánya, Krisztinkovich Mária és férje, Horváth Jenő kurátorként is számos habán vonatkozású kanadai kiállításban működött közre.¹⁶ Könyvtárukban igyekeztek hungarica-anyagot, elsősorban nyomtatvány-, könyv- és térképtárat összeállítani. Ennek nemrég megjelent háromkötetes katalógusa ritkaságokat is felsorol, többek között Temesvári Pelbárt (1505), illetve Zsámboki János (1521) latin nyelven megjelent könyveit. Az anyag összességében Buda egy 1493-as térképétől Werbőczi István Tripartitumán át kora huszadik századi munkákig húzódik.¹⁷ A Budapesten maradt családi ágban ugyanígy tovább élt a gyűjtés, az egyik leszármazott, Réti László ügyvéd (az Iparművészeti Múzeum Baráti Körének elnöke) lett a habán kiállítás fő szervezője.A tárlat és a katalógus először mutatta meg, hogy az egykori Krisztinkovich-gyűjteményen túl a család budapesti és vancouveri ága egyaránt milyen elsőrangú kollekciót és szakkönyvtárat épített fel – nem kis részben külföldi árverésekről, galériákból vásárolva. S a remekműveken túl tanulmányunk szempontjából ez a lényeg. A külhonba szakadt művészetbarátok ugyanis évtizedeken át a magyar (vonatkozású) kulturális örökség elszánt gyűjtői, feldolgozói, fontosságának hangoztatói voltak. Míg a szocializmus alatt ideológiai és pénzügyi akadályok miatt a magyar anyag inkább csak kifelé vándorolt az országból, s ezáltal szétszóródott, addig emigránsoknál jelentős kollekció és kapcsolódó tapasztalatok, szaktudás halmozódott fel. A habán kiállítás is jól mutatja, hogy örökségünk egyetemes jelentőségű fejezetének elfeledettségét végül egy magángyűjtő elégelte meg: a családi történetet, az emigráns rokoni gyűjteményt is szerette volna bemutatni, nyugati színvonalú katalógust akart, méghozzá határidőre, a megnyitóra, és nem belterjes szaknyelven, hanem a közönséghez szólva, igényes ismeretterjesztő tárlatvezetésekkel egybekötve – és ez sikerült is.¹⁸

Hasonló erejű felismerés, hogy a ma a világon egy kézben lévő legjelentősebb Zsolnay-anyag az elmúlt évtizedekben Pittsburgh-ben gyűlt össze. Gyugyi László nyugdíjas mérnök harminc éve vette meg első Zsolnay-tárgyát, s múzeumi rangú gyűjteménye ma hatszáz darabos válogatással tekinti át a gyár első világháború előtti történetét. 1974-es első vásárláskor Gyugyi már másfél évtizede külföldön élt; majd egy nagy amerikai vállalatnál dolgozva lehetősége nyílt rendszeresen felkeresni London és Párizs régiségközpontjait, ahol kitűnő Zsolnay-darabokra bukkant. Az angol főváros a historizmus, míg a francia főváros elsősorban a szecesszió korából származó műveket vonzotta azok megszületésekor, s ezért ma ezek a tárgyak jutnak ki ott a műpiacra.¹⁹ Gyugyi központi figurája volt a néhány évvel ezelőtti nagy New York-i Zsolnay-kiállításnak, s most önálló könyv jelent meg kollekciójáról. Az elsőrangú tárgyak mellett a Zsolnay hatástörténetének, terjedésének (szétszóródásának) is tanulságos forrása ez a gyűjtői pálya. Az elmúlt években idehaza újra tapasztalható Zsolnay-lázat (számos könyv megjelenése, több millió forintos árverési leütések) több más szálon is külföldi helyszínekre lehet visszavezetni; a közelmúlt másik legjelentősebb privát Zsolnay-kollekciója Bécsben volt, az Unilever világcég egykori igazgatójának tulajdonában.²⁰ Míg a szocializmus idején idehaza a Zsolnay a művészettörténeti értéktől sajnos mentes, “előkelő, ünnepi” családi étkészlet kategóriájába süllyedt, addig a száz évvel ezelőtti, valóban nemzetközi ranggal bíró darabokat néhány magánszemély gyűjtötte külföldön. Ők voltak a magyar örökség e szeletének továbbvivői; s hogy lesz-e a Zsolnay történeti értékeiből újra egyetemesen elfogadott, keresett, szakmailag és piacilag is nemzetközi rangú érték, az nagyrészt azon múlik, hogy a külföldi gyűjtők példáját mostanság átvevő magyar műkereskedők és gyűjtők együtt tudnak-e működni a hazai múzeumokkal (Iparművészeti, Pécs) mérvadó külhoni kiállítások és publikációk létrehozásában.

Kisebb gyűjteményi egységeket meg is szerezhetnek magyar múzeumok a tengerentúlról. Jó példa erre az a kollekció, amelyből fél éve szinte egy időben volt kiállítás a New York-i magyar kulturális központban, illetve a Kiscelli Múzeumban. Müller Miklós gyűjteményéből Deim Pál és Korniss Dezső művei mutatkoztak be New Yorkban:²¹ “Kornisst az ötvenes évek végén ismertem meg Mezei Árpádon keresztül. Jó párszor jártunk a műtermében, ő is gyakran jött hozzánk. Amikor New Yorkból elkezdtem hazalátogatni, hamarosan felkerestem, és folytattuk a kapcsolatot. Deim Pál szitanyomatait a szentendrei Műhely Galériában láttam először a nyolcvanas évek elején, azóta is tartjuk a barátságot”, idézi fel a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaként, a Rockefeller Egyetem professzor emeritusaként nemrég nyugdíjba vonult tudós. Az 1964-ben szakmai meghívásra New Yorkba költözött Müllert ketten is a magyar művészeti kapcsolatai ápolására ösztönözték: az ugyanakkor New York-ba költözött Jakovits József szobrász és Müller második, amerikai felesége. Müller megismerkedett az egyiptomi származású, Buenos Airesben élő Makarius Sameerrel is, aki 1946 óta remek grafikai mappát őrzött az Európai Iskola alkotóitól, amelyet Müller megvásárolt tőle. S most, hatvan évvel azután, hogy ez az Európai Iskola-válogatás elhagyta Magyarországot, a Fővárosi Képtárnak módja nyílt Müllertől megvásárolni.²² Az esemény különlegessége, hogy a képtár – bár sok alkotást szerzett meg magángyűjteményekből – százéves története folyamán először vett meg privát tulajdonú műtárgyegységet egyben. S hogy ezt így egybegyűjtve meg lehetett vásárolni, ez Müllernek köszönhető, hiszen az anyag vagy már korábban szétesett volna Amerikában, vagy ma egyesével magasabb áron lett volna értékesíthető budapesti árveréseken.

Müller egyúttal azon értelmiségi gyűjtők példája, akik számára a hazai műtárgypiac felfutása a rendszerváltás óta szinte ellehetetlenítette a gyűjtés folytatását Amerikában is: a felbukkanó magyar művek hazaáramlanak az elérhető jóval magasabb árszint reményében. Számos ilyen lezárult kollekció található az Egyesült Államokban, például az említett Mezei Árpád egykori legendás gyűjteménye leszármazottainál. Ennek amerikai szálai oda húzódnak vissza, hogy az Indiana Egyetem művészeti múzeuma 1972-ben modern magyar kiállításnak adott otthont.²³ Az igazgató eredetileg azért kereste fel a röviddel azelőtt Amerikába költözött Mezei Árpádot, az Európai Iskola (1945) egykori alapítóinak egyikét, a francia szürrealizmus szakértőjét, hogy segítséget kérjen Yves Tanguyről készülő disszertációjához. Mezei magyar gyűjteményének láttán merült fel benne a kiállítás gondolata, amelyhez néhány más kollekcióból is kölcsönöztek műveket. Ugyancsak Mezei és egy egyetemi professzor kapcsolatából született kilenc évvel később Bostonban a Northeastern Egyetem kiállítótermében a következő modern magyar művészeti kiállítás.²⁴ Mezei Árpád kollekcióját ma örökösei őrzik New Yorkban, míg az eredeti anyagból sok mű került más családtagokhoz is, például testvéréhez, a felvett nevén jegyzett, s párizsi emigrációban elhunyt Pán Imréhez, illetve annak fiához, a belsőépítész és ma is aktív budapesti műgyűjtő Mezei Gáborhoz, valamint Müllerhez, Mezei Árpád lányának első férjéhez. Az egykor Vajda Lajostól is főműveket tartalmazó Mezei-gyűjteményről máig nem született tudományos áttekintés, ami kifejezetten a magyar szakma adóssága.

Az ilyen gyűjtéstörténeti kutatások egyik New York-i motorja a gyermekkora óta Amerikában élő Szarvasy Mihály. A Carnegie Hallban lezajlott 1956-os emlékkoncert szervezője volt, a készülő emlékalbum szerkesztője. Az 1939-es New York-i világkiállítás magyar anyagának rekonstruálásán is fáradozik, ő azonosította az utóbb az IBM gyűjteményébe került (jelenleg a Salgó Alapítvány tulajdonában lévő) Szőnyi István-festményt, amely szerepelt ezen a kiállításon. Létrehozta a Hungarian Art Foundationt, hogy az amerikai intézmények és magyar kötődés nélküli, befolyásos szakemberek is megismerjék a magyar művészetet, valamint könnyebben jöjjenek létre az amerikai és a magyar kontextusban is jól értelmezhető, a szűk körű érdeklődőkön túlnyúló kiállítások.²⁵

Az alapítványok szerepe másutt is jelentős lehet. A New York-i Weininger Alapítvány számos alkotást ajándékozott a Magyar Nemzeti Galériának (ebből kiállítás és Bajkay Éva tanulmányával könyv is született), illetve a támogatásukkal új kötet készül az Amerikában elhunyt művészről. A szerző, Körner András New York-i építész saját Weininger-anyagából kiállítás jön létre Budapesten egy olyan galériában, amely sokat tesz az amerikai-magyar művészeti kapcsolatokért. A 2b Galéria egyik alapítója Böröcz András New Yorkban élő művész, számos kiállítás pedig amerikai magyar vonatkozású. Például 2007 elején válogatás volt látható John Bátki szőnyeggyűjteményéből. Bátki az Egyesült Államok keleti partján él, és mint a magyar irodalom amerikai műfordítója ismert. Többek között József Attila, Krúdy Gyula, Szép Ernő, Ottlik Géza, Mándy Iván és Lengyel Péter műveit ültette át angolra. Szülei az ötvenhatos forradalom után kerültek a tengerentúlra, s a Paulay Ede utcai lakásban gyerekként megszeretett szőnyegekre később is jól emlékezett. Egy 1973-ban Berkeley-ben látott türkmén szőnyegkiállítás nyomán, frissen kapott irodalmi ösztöndíjából vásárolta meg első szőnyegét, ma már tudományos szőnyeg-motívumtár összeállításán dolgozik.

Sorolhatnánk még további példákat. A Mickey Wolfson által Miamiban létrehozott Wolfsonian Institute nagy európai, s közte magyar műtárgy- és dokumentumgyűjteményt őriz a huszadik századból. Az intézethez egyetem is kapcsolódik, nemrég nyílt meg európai testvérintézménye is, a Wolfsoniana Genovában. Egy lehetséges kutatás történeti vetületét erősítené egy-egy olyan epizód pontosabb feltárása, mint a magyar gyűjtő, Köves Oszkár 1963–1968 közötti amerikai tartózkodása: kollekciójának minden Amerikába vitt Czóbel Béla-műve könnyen vevőre talált, elsősorban Chicagóban. A jelen folyamatainak megismerését szolgálhatja annak részletes dokumentálása, hogy Soros György és családja a magyar avantgárd rangos válogatását őrzi, Yoko Ono kitűnő kortárs magyar műveket vásárolt gyűjteményébe a rendszerváltást követő évtizedben, míg Charles Simonyi üzletember a kortárs amerikai művészet terén nagy gyűjteményt állít össze. Az amerikai emigrációból időközben Budapestre visszatelepült Havadtőy Sámuel – tavaly óta a Ludwig Múzeum Baráti Körének elnöke – művészként, galériásként is jegyzett, és gyűjteménye példaértékű abban, ahogyan élvonalbeli amerikai (Roy Lichtenstein, Keith Haring) és magyar alkotók (Kelemen Károly, Káldi Kata) munkáit együtt mutatja be. Ilyen eredmények szakmai publikálása és szélesebb körű kiállítása kínálna valóban követendő mintát a magyar művészet integrációjára.

Az amerikai érdeklődők számára ugyanakkor feltehetően Steven F. Udvar-Hazy neve csengene legismerősebben: hatvanmillió dolláros adománya (1999) a Smithsonian Institutions másfél évszázados történetének legnagyobb donációja volt, s ezért a National Air and Space Museum három éve Washingtonban átadott új épületét a repülőgépeket lízingelő vállalatát vezető üzletemberről nevezték el. Mint látható, a magyar vonatkozás eltérő a tanulmányban eddig röviden-hosszabban említett, mintegy kéttucatnyi példában. Hol a gyűjtő és a gyűjtött anyag is magyar, hol csak a személy, de a tárgy nem, vagy éppen fordítva, a gyűjtő amerikai, míg a művek magyarok. Tágabb értelemben mégis a magyar kulturális örökséghez, a magyar kulturális tudathoz tartoznak ezek a folyamatok, dokumentum- és műalkotásegységek. Azt erősítik, amire leginkább szükség van: a magyar művészet nemzetközi kontextusát, hogy ne csak magyar tulajdonban, magyar intézményeknél, más magyar tárgyak mellett, nemzeti alkalmak kapcsán, óhatatlanul is belterjes tálalásban találkozzon az amerikai, magyar vagy nemzetközi közönség magyar művészettel.

Ilyen perspektívából érdemes még egy kitekintést tenni. A műkereskedelem céljai eltérnek a gyűjtés, az örökségmegőrzés szempontjaitól, de a magyar művészet amerikai befogadását szem előtt tartva már néhány példa után az eddigiekhez hasonló következtetésre juthatunk. A legkülönlegesebb magyar származású amerikai műkereskedő Nagy Tibor volt. Magyarországon 1922-től a Nemzeti Banknál dolgozott, doktorált, neveltetése és jövedelme révén németalföldi és itáliai festményeket gyűjtött. 1948-ban távozott az Egyesült Államokba, ahol először avantgárd bábszínházat nyitott. Bár ez csak egy évig működött, olyan ismeretségeket hozott számára, mint Jackson Pollock, Franz Kline és Willem de Kooning, akik rábeszélték egy galéria megnyitására (1950), előbb Manhattan 53., majd 57. utcájában. Ezzel Nagy az absztrakt expresszionisták egyik első galériása lett. Könyvkiadással is foglalkozott, például Frank O’Hara és John Ashbery első kötetét ő jelentette meg. Később pénzügyi szakemberként dolgozott, majd Houstonban is működtetett galériát. Családja modern magyar kollekciót birtokolt Budapesten; ebből több mű Amerikába került. New Yorkban az általa támogatott amerikai festők munkáit vásárolta, s így építette fel második gyűjteményét, amely ma lánya tulajdonában a New York School korai munkái miatt unikumnak számít Manhattanben.

Máig nincs róla magyar nyelven érdemi szakmai publikáció – holott nem volt közömbös a magyar művészet iránt. Galériájának harmincadik évfordulóját azzal ünnepelte 1980-ban, hogy Kövesdy Pál magángyűjteményéből állított ki klasszikus magyar avantgárd válogatást.²⁶ Kövesdy 1976–1995 között működtetett galériát Manhattanben, kiállításain a klasszikus magyar avantgárdot igyekezett bevezetni az amerikai piacra. Kassák Lajos, Tihanyi Lajos, Scheiber Hugó és mások alkotásait széles regionális, kelet-európai kontextusban mutatta be. Galériáján túl számos amerikai kiállítóhelyen kezdeményezett még magyar tárlatokat. Előkészületei nyomán, teljes egészében amerikai – zömmel állami – forrásokból 1991-ben a kaliforniai Santa Barbarában számos köz- és magángyűjtemény anyagából nagy múzeumi kiállítás nyílt a magyar avantgárd művészetéről; ennek katalógusa keltette fel évekkel később a már említett Kirk Brown figyelmét a magyar művészet felé. Kövesdy igyekezett egy referenciaanyagot megőrizni a galériájában forgalmazott magyar alkotók műveiből, amelyet többször bemutattak.²⁷ Az anyag felkeltette a washingtoni Hirschhorn Museum figyelmét. 1989-ben értesítették Kövesdyt, hogy egy ötven darabos válogatását befogadnák az állandó gyűjteménybe. Amerikai szokás szerint feltételezték, hogy ehhez adódik majd szponzor. Bár ez nem valósult meg, a gyűjtemény egy része Berlinben és Bécsben mégis múzeumba jutott.

Másfél évtizede működik Manhattanben Gát János galériája. Nem csak magyar művészettel foglalkozik, de a hazai alkotók amerikai képviseletében is fontos szerepet játszik, mert klasszikusoktól a kortársakig szélesen merít válogatásaiban. Gulácsy Lajos munkáinak kiállítása (1995) mellett Farkas István (1999) és Román György (2002) művészete áll érdeklődésének középpontjában, a három festő – Mednyánszky László képeivel kiegészítve – közös tárlaton is szerepelt nála 2003-ban. Ez nem a mások által követett avantgárd program, hanem meditatív, filozofikus, a magyar művészet befelé forduló irányát képviselő művészetet népszerűsít Amerikában. Gát galériája konceptuális indíttatású kortárs művészeket is bemutat, például a Magyarországot 2004-ben a Velencei Biennálén képviselő Kicsiny Balázst.

A három galériás más-más utat követett. Nagy esélytelennek látta a magyar művészet képviseletét; amerikai művészekkel, a helyi piaci törvények szerint foglalkozott. Kövesdy később kezdte, addigra a nemzetközi enyhülés felélesztette az érdeklődést a kelet-európai, elsősorban a szovjet-orosz művészet iránt, s e tabló szélére meg lehetett próbálni elhelyezni néhány magyar nevet. Mérsékelt siker koronázta a vállalkozást, tisztán magyar művészettel reménytelen foglalkozni ma is akár Amerikában, akár másutt külföldön. Egy ideig lehetett profitálni a vasfüggöny által nyugaton keltett izgalomból, de e téren is a csehek, lengyelek pozíciói voltak szilárdabbak. A mai globális színpadon pedig nemhogy Magyarország, de Kelet-Európa művészete is csak egy a figyelemért versengő alkotáscsoportok között. Amint a harmadik, legfrissebb példa mutatja, fenn lehet tartani egy magyar programot, mert valamilyen specifikum jót tesz egy galéria (vagy gyűjtemény, múzeum, alapítvány, kiállítási-sorozat, kulturális intézet, évad, kiadvány) identitásának, de csak több lábon állva, más hangsúlyokkal kiegészítve, s nem elzártan, befelé fordulva. A magyar neveket kísérő rendezvények, nem művészeti vonalon építgetett kapcsolati háló, egészen más, a magyar kultúrához alkalmasint nem is kapcsolódó, ám a helyi (amerikai) élethez sok szálon kötődő intézmények bevonásával lehet a kinti közönség számára érdekessé tenni. A galériás projektek közül is azok keltettek némi visszhangot, amelyek sem a magyarságot, sem az esztétikumot nem önmagában kívánták értékként sulykolni, hanem közvetve, mintegy mellékesen adagolták a látogatóknak. Nem is olyan meglepő, hogy Nancy Brinker fogadással, mellrák-ellenes kampánnyal köti össze ma a művészeti célkitűzéseit, amint a 2009-es amerikai magyar év (vagy tüköresetként, a rákövetkező évben Pécs Európa Kulturális Fővárosi szereplése) tervezésekor is érdemes mérlegelni, milyen tágabb összefüggésben, milyen más motivációk, érdeklődési területek kiaknázásával van esély a nemzetközi figyelmet a magyar művészet felé terelni.

 

¹

Two Centuries of Hungarian Painters 1820–1970: A Catalogue of the Nicholas M. Salgo Collection (Washington, D. C.: American University Press, 1991), kis válogatása kiállítva (Washington, D. C.: Cannon House Office Building – Rotunda Gallery, 1989); vö. János Enyedi (ed.), A Legacy Envisioned. A century of modern art to celebrate Hungary’s 1100 years, 896–1996 (Washington, D. C.: World Bank, 1996); ‘Everywhere a Foreigner and Yet Nowhere a Stranger’: 19th Century Hungarian Art from The Salgo Trust for Education (New Brunswick, N. J.: Museum of the American Hungarian Foundation, 2003), katalógus nélkül; és Calm between the Storms: István Szőnyi and Hungarian Art between the World Wars. Works from The Salgo Trust for Education (ugyanott, 2005) kiállításvezetővel; illetve The Art of László Mednyánszky in Context. Works from The Salgo Trust for Education (ugyanott, 2001), katalógus nélkül; továbbá 200 Years of Hungarian Painting (New Brunswick, N. J.: Hungarian Heritage Center, 1990) katalógussal.

²

Ébli Gábor: “Magyar gyűjtemény – amerikai múzeum. Beszélgetés Botár Olivér művészettörténésszel, a Salgó Alapítvány kurátorával”, Élet és Irodalom 8, 2007. (LI.), 7.; vö. András Edit: “A báró életműve – tágabb perspektívában. Kiállítás a Salgó-gyűjteményből. Beszélgetés Botár Olivérrel”, Műértő 7–8, 2001. (IV.), 9.

³

A századfordulós anyagból kiemelkedik Vaszary János 1905-ös portréja Batthyány Ilonáról: a mű 1915-ben szerepelt a San Francisco-i Panama-Pacific kiállításon és catalogue de luxe-ében. A grófnő id. Andrássy Gyula miniszterelnök lánya, az 1849-ben kivégzett Batthyány Lajos unokájának felesége, Batthyány Gyula festő anyja.

⁴

A gyűjtemény második világháború utáni részének ereje Lakner László, Frey Krisztián, Tót Endre és mások műveiben rejlik, ezek megszerzése Brinker legbátrabb döntése volt.

⁵

Hungarian Artists: An Exhibition of Passion, Interludes and Progress. The Collection of Former US Ambassador Nancy G. Brinker (Tequesta, Fl.: Lighthouse Center for the Arts, 2005) és Contemporary Hungarian Art from the Ambassador Nancy Brinker Collection (Palm Beach Gardens, Fl.: Palm Beach Community College – Eissey Campus Gallery, 2005).

⁶

A most indult kiállítási körút állomásainak kiválasztása során még a kis amerikai múzeumok is közömbösen, gyakran negatív előítélettel fogadták a magyar anyag ötletét – miközben magukról a művekről egyértelmű, az udvariasságon túlmenő elismeréssel szóltak, ha már vették a fáradságot, hogy megnézzék azokat. Kevésbé a művekkel vagy a művészekkel, inkább a magyar képzőművészettel mint olyannal, mint a történelmi rárakódásoktól még nem megtisztított, szerencsétlen felhangokat előhívó kategóriával van a baj Amerikában. Ez legitimálja a törekvést, hogy ezek a művek egészen más kontextusban jelenjenek meg – például az idén huszonöt éves mellrák-ellenes alapítvány összefüggésében –, mert ez is segíthet előrevinni a magyar művészet ügyét.

⁷

Standing in the Tempest. Painters of the Hungarian Avant-garde 1908-1930, Steven Mansbach (ed.), (Santa Barbara: Santa Barbara Museum of Art, 1991).

⁸

Treasures Revealed – The Art of Hungary 1890-1956. Selected work from the collections of Jill A. Wiltse and H. Kirk Brown III and the Honorable Nancy G. Brinker, former U. S. Ambassador to Hungary. An Exhibition to Commemorate the 50th Anniversary of the 1956 Hungarian Revolution, Shanna Shelby (ed.), (Denver, Co.: Emmanuel Gallery, 2006).

⁹

The Art of Hungary: 1915, Revisited, Mary Anne Goley (ed.), (Washington, D. C.: Gallery of the Federal Reserve Board of the United States of America, 2005).

¹⁰

A washingtoni National Galleryben megrendezett kiállítás most New Yorkba, majd európai helyszínekre utazik tovább. Jelentőségét az adja, hogy több ország regionális kontextusában mutatja be a fotóművészetet.

¹¹

A Brinker-, a Brown- és a Salgó-gyűjtemény közös vonása az is, hogy keresik a nyilvánosságot, a már említett példákon túl is segítik egymást kiállítási szereplésekben: a New York, New Brunswick és Pécs között utazó Moholy-Nagy-kiállítás is a Salgó-féle törzsanyagon túl a művész egyik reprezentatív, már a szocializmus idején is számos nemzetközi tárlatot megjárt, korai önarcképét Brinker kollekciójából mutatja be, ahová az nemrég került budapesti árverésről. Más amerikai magyar gyűjtemények visszahúzódóak, holott akad még értékét tekintve ugyanilyen jelentős kétlaki, amerikai és budapesti helyszín között elosztott gyűjtemény is.

¹²

Pákh Imre Munkácson született, 1974 óta él az Egyesült Államokban. Hosszú ideje sokféle műtárgy gyűjtésével, adásvételével foglalkozott, míg a magyar festészet felé a rendszerváltás után fordult. A budapesti árverések mellett Munkácsy műveit elsősorban amerikai forrásokból tudta megszerezni, hiszen a tizenkilencedik század végén a Párizsban élő, ünnepelt festő a kereskedője révén sok művet adott el az Egyesült Államokban.

¹³

Munkácsy-képek Amerikából. Válogatás Pákh Imre gyűjteményéből (Debrecen: Déri Múzeum, 2005) és (Pécs: Pécsi Galéria, 2006); utóbb kiállítva számos más város – többek között Munkács és Csíkszereda – múzeumában.

¹⁴

Pákh Imre Amerikában megvette, majd a debreceni Déri Múzeumnak letétbe adta a Krisztus-trilógia hiányzó darabját, a Golgotát. Megszerzett Munkácsyhoz kötődő műveket is, például a Golgota és a Krisztus Pilátus előtt című két pannó egykori amerikai tulajdonosa, John Wannamaker philadelphiai áruház-tulajdonos Munkácsy-szobájában függő osztrák portrét a festőről (1877), amelyen Munkácsy a trilógia egy darabjának vázlatát készíti.

¹⁵

Vö. Borsos Béla: “Krisztinkovich Béla műgyűjteménye”, in: Pogány Frigyes (szerk.), Budapest műemlékei II., Akadémiai, Budapest, 1962. 562–564.; Katona Imre: “In memoriam Krisztinkovich Béla (1887–1969)”, Művészettörténeti Értesítő 4, 1971. (XX.) 305–306.; T. I. [Tombor Ilona]: “Műgyűjtők. Habánok világában: Krisztinkovich Béláról”, Múzeumi Magazin 2, 1968. 48–49.

¹⁶

Horvath, J. Eugene and Maria H. Krisztinkovich: A History of Haban Ceramics. A Private View. A Canadian Collection of Hungarica Volume IV (Vancouver, B.C.: priv. ed., 2005).

¹⁷

Ld. uők.: A Canadian Collection of Hungarica Volumes I–III (Vancouver, B.C.: priv. ed.) I.: Books 1494–1819 (2001), II.: Maps and City Views 1493–1817 (2001), III.: Books 1820–1920 (2006). Az ötödik kötet most készül. A Horváth–Krisztinkovich-könyvtárat számos magyar politikus megtekintette Vancouverben, Szabad Györgytől Martonyi Jánosig. Ld. még Kulcsár Kálmán: Kanadai napló, Századvég, Budapest, 2005. 171. és 203.

¹⁸

A kiállításból ugyan nem lett igazán népszerű, nagy tömegeket megmozgató, akár nemzetközi hírű esemény, de ez egyrészt jócskán a múzeum belső problémáival magyarázható, másrészt nem homályosítja el a tényt, hogy emigráns kollekciók bevonása nemcsak szép tárgyakat, hanem új szemléletet is hoz. Vö. Habán mítosz 1593–1738: magyar magángyűjtemények kincsei, Réti László (szerk.), Iparművészeti Múzeum, Budapest, 2007.

¹⁹

Csenkey Éva, Gyugyi László és Hárs Éva: Zsolnay a nagyvilágból: Gyugyi László gyűjteménye, Helikon, Budapest, 2006. A gyűjtésnek gyümölcsöző forrása az Egyesült Államok is, ahová Zsolnayék számos tárgyat exportáltak, még ha ezek eredete ott gyakran ködbe veszett is, s így például egy Luna-mellszobor megszerzése érdekében Gyugyi Lászlónak évekig kellett leveleznie a nebraskai tulajdonossal.

²⁰

Ébli Gábor: “Zsolnay és informel. Rudolf Schmutz gyűjteménye”, Szalon 6, 2004. (VIII.) 34–37.

²¹

Rare View. Hungarian Postwar Works from the Miklós Müller and Jan S. Keithly Collection: 21 works by artists Pál Deim and Dezső Korniss (New York, N. Y.: Hungarian Cultural Center, 2006).

²²

Lapok az Európai Iskola történetéből: Makarius–Müller–Keithly gyűjtemény, Fővárosi Képtár, Budapest, 2007., vö. Elveszett lapok a XX. századi magyar művészet történetéből. A Makarius–Müller Gyűjtemény, Várkonyi György (szerk.), Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2003.; korábbi svájci (1946) és argentin (1954) bemutató után legelőször idehaza kiállítva (Budapest: 2b Galéria, 2002); vö. András Edit: “Egy üres szoba New Yorkban bűn. Beszélgetés Müller Miklós műgyűjtővel”, Műértő 11, 2002. (V.) 9.

²³

Mezei kollekciójáról emigrációja előtt ld. P. Szűcs Julianna: “Az Európai Iskola képei Mezei Árpádnál”, Műgyűjtő 1, 1971 (III.), 14–17.; uő.: “Mezei Árpád modern francia gyűjteménye”, Műgyűjtő 4, 1971 (III.) 16–18.

²⁴

Hungarian Art 1920–1970, Peter Serényi (ed.), (Boston: Northeastern University Art Gallery, 1981).

²⁵

Szarvasy a pécsi Moholy-Nagy-kiállítás előkészítésében is részt vesz, gyűjteményéből sok tételt kölcsönöz.

²⁶

The Avant-Garde in Hungary: 1919–1939. Works from the Personal Collection of Paul Kövesdy (New York, NY.: Tibor de Nagy Gallery, 1980).

²⁷

The Hungarian Avant-Garde 1914–1933. A loan exhibition with selections from The Paul K. Kövesdy Collection, John Kish (ed.) (Storrs, Ct.: William Benton Museum of Art, 1987), kiállítva még (Vermont: Robert Hull Fleming Museum, 1988); vö. Avant-garde Art of Hungary, 1918–1935 from the Collection of Paul Kövesdy (Camden, N. J.: Rutgers University Stedman Art Gallery, 1988).