Példa

Ezüst tok, amelyben penge lakozik –

bölcsesség híján, mint éle nélkül fű

vagyok, szürke s omlatag, kiben kedv alig.

Comeniust, ki szerette a példálózást, olvasok:

annyi szava volt,

hogy juthat közülük nekem is,

hát az ő kardját – villogó hasonlatot – rántom elő

hüvelyéből, majd visszadöföm. Ismét megöltem.

Az éj ragyog. A könyv azonban

néma és nincs tekintete: a bölcs mondat se kínálja magát

jobban, mint az ostoba. Léghuzat lakik

a szobámban, megfér az árnyakkal, járkálnak a

recsegő padlón együtt, fel s alá. Az ablakpárkányon gyűrött ing.

Ágaskodik, de a holdfényhez fel nem ér, a sávban,

mely eltakarja, immár örökre sötétben marad. S a penge,

melynek teste vas, a sebbe a fájdalom, visszatolva,

mint fénylő él a holdvilágos fűben, ezüst hüvelyben hever.

Esel

Veszprémre a naplementét hagyom,

a rózsát a kertben és az illatot,

ha éjjelre nyíl az ég, és a sötét föltárult ajtajában

ott áll a görbe gerincű Hold. Vagyonom az örökösömé,

húsom férgeké, csontom a földé,

jótetteim az ellenségeimé. Megfordítom

arcomat, a sovány forintot a halál:

a fej a földre hull, nem marad belőle

egyéb, mint hátán az írás. Firenzének két

hónap, ha jutott belőlem, Brüsszelnek se

több, mint lengyel szép lakóját magasztaló szerelem.

Rómáé a kék szemem.

Nincs mit elragadnom e városoktól,

nő bennük poros gyom, a járdaszélen

megbotlik az inga költő, itt és ott is a folyóparttal

egy-egy hullám pergő nyelvvel felesel.