Anna ún. mokkarészeg

 

A nyári eresz alatt, ahol két nem várt figura, kéményseprők-

nek látod, viccből talán, ahol tehát két kéményseprő

nehezen forduló nyakába csurog az esővíz,

ott nyer időt a természet, mint kulcs-

szó arra, hogy ráébredjen önnön mechanizmusára, mely a veszteséget termeli.

Ez a veszteség az idő.

Leszarod. (Mondod magadban.)

Neked, ahogy nehezen forduló nyakadba ül a másik kéményseprő, legyen

Anna az, gondolod, neked róla az isten szó jut eszedbe;

talán a fekete egyenruha miatt, talán a holdfényű létra

miatt, mely most a felhők fölé hajol.

Anna így, mondod, hasonlóan, mintha a nyakamban ülve hajol

a feketéje fölé, melyen az éji felhős égbolt. Vagy a csillagok.

Vagy a játékgépek villódzó fényei.

Ahogy a félhomályban presszózik a léha múlt; és a veszteségről beszél, mint

életről, mint “természetes halálról”. A kínos történettől

(történelemtől) el is ájul, le is részegül Anna. Ugyanakkor éberebb lesz,

mint saját folyton-folyvást születő börtönőre, megszeretendő, elvetendő múltja,

egy út, egy út vége, egy út végének szele vagy állott levegője. Bele-

szippant a fekete levegőbe. Azt mondja, hogy

ettől olyan mokkarészeg…! Meg a hasonlattól; nem annyira vicces,

inkább szerencsétlen ez a két alak, e két ún. kéményseprő, és nem is tudná

őket hová tenni, ha nem ismerne úgy, mint a tenyerét.

 

 

Anna siklórepülése

 

Most kell átbogarászni a kertet, a végtelen

jókedv visszfényének háttal.

Egy feldőlt szék nyomán

az elejtett könnyeket. Haláli szöveg, mondanád Annának, ha Annát

szavakkal akarnád rávenni, hogy maradjon

távol innen. (Mondjuk Velencében, vagy hol.)

Így, egyedül, gondolod, mintha lenne remény, hogy

a szép övezetének találd eldobott fájdalmaid.

Mint pl. ezt a szép, ezüst csillogású, karcsú konzervdobozt az ablakpárkányon.

Először azt gondolod, hogy ebből lehetne több is,

nem okvetlenül konzervdoboz, lehetnének kartondobozok, tégelyek is, akár

egy gyógyszertárban, ahogy körbeveszik az embert, mélyértelmű viszonyt

alakítva;

aztán meg, hogy ez is sok, és nem azért, mert üres; ez az

állapot az előző elgondolást támogatja.

Levelek hullta a találékonyságot.

A zenét.

Viszont, ha szívemből akarok szólni, mondod magadban,

engem már elkerül az elkerülhetetlen. Énnekem a halál már olyan, mint egy

régi olvasmányélmény. És csak azért nem kedves, mert előzmény nélküli.

A szél dobálta levelek közt feltűnik egy sikló;

figyeli,

ahogy a sarokvas nem engedi, hogy rád vágódjék a háttér.