Nem volt semmi szokatlan és különös
benne, mégis mindenki furcsállotta.

 

(Kitty és Dolly Levinnél)

Ha a komputeren erősen fölnagyítom a fényképet, sötétebb, világos, fekete, csaknem fekete, szürke, fehér négyzetecskékre osztja a képernyőt. Már 400%-nál is, ennél erősebben nagyítva pedig a négyzeteken kívül végképp nem felismerhető semmi. Egy földút kereszteződésénél két asszony, földig érő ruhában, fiatal, szép mellű, meg egy talán valamivel idősebb, összecsukott napernyővel a jobb kezében. Tudják, hogy valaki fotózza őket, méghozzá Levin az, a fiatalabbik nő férje. Nem azért álltak oda, előbb még hevesen tiltakoztak is, szabadkoztak, igazán nem szeretik, ha lefényképezik őket, inkább ne, jaj, ne, nem úgy öltöztek, a frizurájukat se tudják itt ilyen hirtelen megigazítani, szokásos női kifogások. Persze úgy vannak öltözve, ők mindig úgy öltöznek, a frizurával sincs gond, ilyenekben nem tévednek, ám ezt csak úgy mondom, igazából nem látom jól őket, nem megfelelő a kép felbontása. Az arcuk végképp nem kivehető, szépek-e vagy csúfak, akárhogy nagyítgatok, akárhogy meresztem is a szemem. Katja Scserbackaja és nővére, Darja Alekszandrovna, Sztyepan Arkagyics Oblonszkij felesége, úgy látszik, soha nem fogom megtudni, milyenek voltak. Egy ragyogó fiatal lány, meg egy hervadásnak indult idősebb, Kitty és Dása, Konsztantyin Levin földbirtokán. Darja Alekszandrovna a nyarat gyerekeivel együtt a húgánál, Kittynél töltötte Pokrovszkojében. A saját birtoka közelében, ahol viszont a ház időközben egészen összedőlt, és Levin meg a felesége rábeszélték, hogy töltse náluk a nyarat. Darjának hat gyereke van, legalábbis a 143. oldalon, mert a 2. fejezetben még öt élő és két halott gyerek anyja. Normális, úgynevezett szép gyerekek, olykor összeverekszenek, nem különösebben foglalkozik velük az író. Lelkesednek Annáért, aki a nagynénjük, a könyv elején mindenképp lelkesedtek, szinte szerelmesek voltak belé, most, alig egy év múlva talán meg sem ismernék már. Nem esik róla szó, főleg nem a gyerekek előtt, Anna kényes, sőt fájó téma, amióta belépett a képbe Vronszkij, méghozzá úgy, ahogy: először Kittyt szédítette el, aztán egyszerre csak ez a viszonya vagy mije Annával, vagy Annának vele, hagyjuk. A fényképen két orosz arisztokrata hölgy, testvérek, állnak egymásba karolva egy földúton, némiképp megadó testtartással, háttérben fasor, égbolt, mezők, nyári táj. Itt kaszálhatott versenyt a parasztocskáival Levin, mikor még boldogtalan volt, mivel Kitty kikosarazta, és az is megfordult a fejében, hogy feleségül vesz egy takaros parasztlányt. Mikor végül Kitty a menyasszonya lett, átadta neki a naplóját. Azt gondolta ugyanis, illetve úgy tudta, nem lehet köztük titok. Fogalma sem volt róla, hogy csakis a titok segít, más nem, hogy ha valami elromlik két ember között, azzal megszűnik a titok, és ez maga a romlás. Levin, Tolsztoj szerint, eleve úgy írta a naplót, leendő menyasszonyának. Ezzel a szándékkal, majdani menyasszonyára gondolva. Hogy az majd lássa őt, ahogy van, lásson át rajta, ismerje meg, ismerje félre, ki tudja, miket gondolhatott erről az egészről. Az, hogy miket, tehát voltaképp miről is írt, nincs részletezve. Két dolog gyötörte: hogy nem volt ártatlan, és hogy nem hitt, ennyi, és passz, semmi konkrét. Leírta volna, milyen nőkkel kefélt? Hány nővel? Mindenesetre Kitty alaposan kisírta magát miatta, vagyis igazán nem tudom, mi miatt, a napló miatt-e, vagy hogy az a barom képes volt, és odaadta neki. És ha ezt odaadta neki, Jézus, mire lesz képes ezen kívül! Még ugyanazon az oldalon kisírja magát, és némi hanem ez borzasztó!zás után simán, úgymond, megbocsát, hisz persze nincs mit nem megbocsátania vagy nem-megbocsátania. Fehér blúzban van, boldog, mindenképp elégedett, több hónapja asszony már, várandós, eszébe nem jutnak azok a szörnyű könyvek, a férje ostoba legénykori följegyzései. Ha 1600%-ra nagyítom a fotót, olyan a látvány, mintha egy csomó füzetlapot szorosan egymás mellé, fölé és alá illesztgettek volna. Kátya akkurátusan kiteregeti szobája padlóján leendő ura naplójának lapjait.

Ettől fél az ember: külföldön oroszokkal találkozni, jegyezte meg egy mérges moszkvai orosz ezredes egy elegáns kis német fürdőhelyen Kittynek és az anyjának, Scserbackaja hercegnőnek. Ez azonban jóval korábban történt, nem is tartozik ide, csak eszembe jutott.

 

 

ELSŐ RÉSZ

Annyira, de annyira fölényesek
az emberek az élettel szemben.

1

No és a pirulás?

Mélykék égbolt, január közepe, a napsütés bevilágítja a szobát, bevilágítja az ablak előtti ezüstfenyőt. Az egyik oldalát, mert a ház felőli, árnyékos rész csaknem feketén marad. Kora délután élesen besüt, ha az íróasztalhoz ülök, égeti az arcom. Hamar leég. Hamar pirulok. Mikor az anyám rájött, hogy a férje megcsalta egy kolléganőjével, hisztériás rohamot kapott. Azért roham, mert nem hagyta abba, nem bírt lejönni róla, hívni kellett az ügyeletet. Úgy vitték el valami pólyaféleségbe csomagolva, legalábbis erre emlékszem.

Kellett vagy nem, kihívták a mentőt. Emlékszem az arcára.

Vagyis épp az, hogy nem emlékszem az arcára, de akkor mire, mert azért, úgy látszik, mégiscsak emlékszem. Boldogság, boldogtalanság, és így tovább, jó, nem jó, a férjének viszonya van a munkahelyén egy nővel, mi más legyen?

Mint viszony? Minden viszony. Nem minden viszony? Lefogja az anyukámat két mentős, ráhúznak valami inget, zsákvászon zubbony, hordágyra nyomják, viszik kifelé, ez micsoda? Összevissza dobálja magát, sikoltozik, kiabál, erre nem emlékszem. Lekötözték volna? Hangok nem maradnak meg. Süket emlékezet. Örökre megjegyzem, azonnal elfelejtem, nem találom el, látom magam előtt, de mi az, amit látok? Honnan jöhetett rá az apám nőügyére, valaki elmondta neki?

Odamegy hozzá, és közli vele, hogy édesem, a férjed kefélgeti a Rózsikát, tudod, ismered te is, azt a helyes kis butaarcú, nagy mellű lotyót a csoportjából?

’Mindennap bennmaradnak munkaidő után a hivatalban, megkúrja az íróasztalon, nem jöttél rá?’ Aztán otthagyja az anyámat, indul a gyerekéért az óvodába. Vagy fölhívta telefonon, és kedélyesen elcsicsergi neki, na igen. És én?

Én mennyit fogtam fel a dologból, ebből a jelenetből például? Mire jutottam vele? Elviszik a mamámat, sikoltozik, nem hagyja magát, ültem a középső szobában az ágyamon, semmi.

Nulla. Nem teszek semmit, mit tegyek, rúgjam meg őket? Álljak eléjük az ajtóban? Üres a lakás, rohangáltunk le-föl a húgommal, felnőttek nincsenek itthon, lehet, hogy a nagyanyám otthon volt, de nem jött be.

Hanem a konyhában gubbasztott, a hokedlin. A gyerekek, mint az eszeveszettek, futkostak a házban, így Lev Tolsztoj az Anna Karenina elején, Németh László fordítása. Nem Tolsztoj, hanem Németh, az viszont pontos, hogy eszeveszettek. Mint az eszeveszettek. Hagyták, hogy vaduljunk, addig is legalább elvagyunk, elfoglaljuk magunkat, kifáradunk, telik az idő. Julcsa bejött, bámult ránk, morgolódott az orra alatt, legyintett, kifordult, végül is mi köze hozzá, ehhez az egész úri vircsafthoz, nem ő a cseléd. ’Ezek a kis hülyék bevadultak’, gondolhatta. Gondolom én. ’Majd csak lenyugszanak!’

Bevágta maga mögött az előszobaajtót. Volt kis feltűnő bajuszkája a Julcsinak, pár hosszabbra nőtt, őszes szál, nem húzkodta ki. Nem cseléd, itt lakik, nem költözött el az ostrom után, béreli a személyzeti szobát.

Ebből kiderül, hogy cseléd, ő volt nálunk az utolsó cselédlány, amikor kitört a kommunizmus, fölhagyott vele, és már nem cseléd. Szabadság van most már, mindenki egyforma, nincs szolga meg elnyomás.

Nincs többé szolgasors. Urak, ilyesmi. Ugráltunk a húgommal a szüleink duplaágyán, rugózott az epeda, ez is jó volt és rossz, jó, mert rugózok, rossz, mert nem szabad ugrálni, és az is lehet, hogy fordítva. Ha egy cseléd fölhagy azzal, hogy cseléd, akkor, cseléd vagy nem cseléd, fölhagy vele. Abbahagyja vagy nem, cseléd.

Akár cseléd továbbra is, akár nem cseléd, akkor is az. Cseléd, aki fölhagyott azzal, hogy cseléd. Emlékszem rá, ahogy évekkel később, egy lomtalanításnál elszállítják azokat az agyonstrapált rekamiékat. Az elvékonyodott szövet több helyen átszakadt, kilógtak az acélrugók az ágybetétből. Ezt meg azt végképp kicipelnek a lakásunkból, nekiütik az ajtónak a trógerek, nem foglalkoznak vele.

Viszik nagyapám koporsóját, ahogy fordulnak vele a keskeny függőfolyosón, kitartják a gang korlátja fölé. És ha elengedik? Mi lett volna, ha elengedik? Tenyérnyi fehér lakk hiányzik az ajtóról, valamit nekiüthettek. Mikor elvitték az anyut, apám nem volt ott. Vajon kicsoda hívta a mentőket?

Nincs otthon, nyilván annál a nőnél van. Nyilván nem nála volt, miért lett volna ott, nevetséges, a munkahelyén volt, vagy Ernő bácsival, a legjobb barátjával, beültek egy kocsmába, mit tudom én. Nem az apámmal álmodom. Nem emlékszem, mikor álmodtam vele utoljára. Ha álmodom, és nem írom le, nem mesélem el fölébredés után azonnal, elfelejtem, pár perc múlva már arra emlékszem csak, hogy álmodtam.

Elég fontos lehetett, de vajon mi? A Don Giovannit adják a tévében, olyan az énekes profilból, mint az apám. Ráközelít a kamera, nem hasonlít, hanem ő az, nem törődik velem, próbál úgy tenni, mintha nem is léteznék, most ez a játék. Látom rajta, zavarja, hogy nézem, zavarom őt. Közelről az arca, spanyol ing hullámos tányérgallérral, idétlenül néz ki. Mulatságos. Nem mulatok, hanem álmodom.

Mintha olyasmi rakottszoknya-féleség volna a nyaka köré kerítve. Hülyén nézel ki, nevetséges vagy ebben a cirádás tányérban, öreg. Nem is az Il mio tesorót énekli, valami jobbat. Nőügy, megcsalás, féltékenykedés, ezt az egészet nem csak nem értem, nem is akarom megérteni. Dél körül jár, a félig leengedett roló lécei közt élesen bevágó nap fénycsíkokat fest a szőnyegre. Kikelnek szépen a legyek. Meg a szúnyogok. Nincs bűn, van bűntudat.

Érzett az én apukám a nőügyei miatt bűntudatot? Mert én nem, bár ebből rá még nem sok minden következik. Nekem nem lett volna az ő helyében, viszont nem vagyok az ő helyében. Hibás, nem bűnös, és nem is hibás, csak rosszul van berendezve, élesre állították bennünk a bűntudatot. Hazajövök, fekszik az ágyon ((608)), nem néz rám, látom, hogy mi a helyzet. Tud mindent. Miért fekszik ilyenkor. Keljen föl. Köszönök, visszaköszön, nem néz ide, hát igen, rájött, nem olyan bonyolult, bekapcsolta a komputerem, beleolvasott a naplómba, bravó, ügyes vagy, franc érti, miért csinálod.

Ő érti a legkevésbé. És azonnal megtalálja, amit keres, de mit keresgél. Mit olvasgatsz, kinek jó ez, neked szerinted jó? Van, amit a legdurvábban értenek félre a nők. Nekem rossz, neki is, mutass bárkit, akinek jó.

A legkellemetlenebb az első perc volt. Utána sokkal jobb, megint rossz, elviselhetetlen, alig javuló. Aztán meg elmúlik, majd, az élet legvégén. Ég az arcom, belázasodtam, könnyen belázasodom. Könnyen elpirulok, bőrvastagság kérdése. Vastagság és erezet. Elpirulsz egy nő előtt, és ő nyomban megjegyzéseket tesz a pirulásodra, a kelleténél hangosabban, hogy mások is hallják, ez milyen érzés? Enyhén elvörösödtél.

Enyhén, de mélyen. És lelkiismeret kérdése is, bár ez nem biztos.

Mozdulatlanul ült, mintha nem tudna megmozdulni, én mozgok helyette, tényleg, kinek jó ez így? Néz rám, nem szól, de nem úgy nem, hanem végképp nem, ilyenkor mit kell csinálni? Bármit, nyugodtan. Vagy szólaljon meg. Legalább érdeklődjél, baszd meg. Ne arról, ami volt, nem az, ami volt, hanem hogy mit mondjak, mit feleljek neki.

Először is az lesz, hogy mindenképp kibújok a pulóveremből. Szörnyű meleg van, szokás szerint nem vette le a fűtést, maximumra csavarta a gázkonvektort, és elfelejtette, nem érzi a forróságot, csontig átfagyott hazafelé. Le van szegénykém fagyva. A vékony átmeneti kabátjában. Minden jobb annál. Ahogy viselkedek.

Annál, ahogy most viselkedni fogok. Megsértődöm, a legrosszabb változat, vagy szabadkozom, bocsánatot kérek, közönyös maradok, hülyén mosolygok, minden a legrosszabb. Azonnal elvörösödök, legkevesebb, hogy kiver a víz, szoktam tükörbe nézni. Nem folyton, normális sűrűséggel, nem sokat, nem hosszan, nem túlzottan érdeklődöm, a hiúság meglepő gyorsasággal kielégül, és ha kellő ideig nézem a képesfelemet, biztos fölfedezek egy-két le nem nyírt szőrszálat, már elég is. Furcsa helyeken bírnak amúgy szőrök kinőni, mind nem is sorolom, vegyük azt, hogy a bal szemöldökömön egy szál mintegy magától, mert mitől mástól, megnőtt. És miután egyszer, női indíttatásból ki lett húzva, aztán végképp nekieredt, de nem ezt nézem, ha nézek, hanem a különbséget.

Ami nincs. Nincs különbség, olyan, mint tegnap, tegnap pedig olyan volt, mint ahhoz képest tegnap, tudjuk, ennek a láncolatnak a mentén folyik a legnagyobb átverés. Mosolyogtam rá. Mosolygok saját magamra. Ez mindennek az oka.

De mit tegyek? Kimentem a konyhába, hátha maradt tegnapról sör. Kinyitom a hűtőszekrényt, megcsap a hideg. Megnősülök? Kétféle csíkos mintás tapéta van a falon, függőleges csíkozás.

 

2

Nem hiszem, hogy az apám megbánta volna ezt az ügyet. Bármelyiket, mert akadt jó néhány, tudjuk, apránként összegyűlnek ilyesfajta ügyek. Nem hiszem, hogy ne sajnálta volna, nagyon is sajnálta azt a nőt, és sajnálta a feleségét is, és nyilván magát sajnálta a legjobban ezek miatt az idióta helyzetek miatt, amikbe folyton belekeveredett. Ha tudja, mi lesz, inkább meg se teszi, ennyit talán nem is ér, akkor legalábbis mindig úgy érzi, hogy nem érte meg. Mondja maga elé. Képzelem róla. De miért lesz így, ennyi sok rossz, ez a pocsolya, miért nem nézik el neki a nők?

Miért alakul úgy, hogy egyszerre mindegyik hozzáfog szenvedni, az égvilágon mindenki szenved és nyafog, miért ilyen idétlen az egész, miért nem oldják meg sokkal egyszerűbben? Egyszerűen. Inkább akkor már ne legyen semmi, morogja, és legközelebb simán megteszi megint, pedig nem felejtette el, ne gondold. Elfelejtette volna?

Nem megismétli, hanem teljesen más jön, minden külön másmilyen, nincs mit elfelejteni, nincs mire visszaemlékezni. Másként ugyanaz. Nőket ugyanis meg kell baszni. Nincs kimondva, de ez van előírva, szabály, egyfajta kötelék, és ki lehet bújni, komoly munkával, súlyos konzekvenciákkal. Kötelező. Ha nem teszed, akkor megbánod.

És ha megteszed, akkor megbánod, ismerős. Igazából lehet az is, hogy nem akarta ő annyira megbánni, fogalmam sincs. Még ennél is szimplább, mert nincs olyan, hogy megbánom vagy nem, megbánom, aztán elfelejtem, és nem bánom meg, és elfelejtem azt is. Nem focizott velem, nem volt szabad futnia, nemigen mozoghatott a súlyos sebesülése miatt. Nem kövér, testes, az is prímán illett hozzá. Áll a tükör előtt, szappanoz.

Fölöslegesen sokáig szappanozza az állát egy szőreveszített borotvapamaccsal, percekig, így pihen vagy mi, alszik közben. Meghalt, elröpült, beolvadt. Szünetet tart. Nem hiszem, hogy gondolt közben bármire is. Szappanszagú. Szerintem én, ha nem is pont most, egyszer majd megtudok tőle egyáltalán bármit?

Megtudom, ha nem tőle, legalább miatta, túl azon, hogy akármi történik, így is, úgy is meghalunk? Leültet maga elé, elmondja, hogyan működik ez, a dolog, elmagyarázza, hogy ne féljek, pedig van rá okom? Hogy vegyek erőt magamon? Vegyél erőt magadon, kisfiam?

Hogy az a furcsa, ellenállhatatlanul jó, teljességgel elbizonytalanító érzés, amit a nők miatt érzek, az volna a félelem? Áll előttem az apám, zsebre dugott kézzel, néz rám, félrefordul, szép a profilja. Jól néz ki. ’Csak nyugodtan’, mondja, ’megy az, jó lesz majd, meglátod, inkább jó, mint rossz, ne izgulj. Sokkal jobb, mint amilyen rossz. A nőkkel, tudod, nem?’ Nem tudom.

Honnan tudjam? Hogy akkor kérdezzek. És nem néz rám.

Kérdezzek, mondja, kérdezzem csak nyugodtan, de mit kérdezzek? Bármit? Pont az, hogy fogalmam sincs, mit kellene kérdezni, mert honnan tudnám? Kérdezzem meg, hogy mit kérdezzek? Feljön ((001)), idősebb nálam, sokkal, legalább három évvel.

Négy vagy öt, vagy másfél, jóval idősebb, hónapok is számítanak, és, úgy látszik, rávettem, hogy menjünk föl mozi után hozzánk, nincsenek otthon a szüleim. Percek is számítanak. A Híradó mozi szeparéjába vettünk jegyet, engedi, hogy simogassam a mellét, elöl kihúzkodja a blúzát, beigazítja a kezem. A combja közé szorítja, édesem, susogja, édesem, édesem, meglepően mély hangon. Fekszünk az ágyon, le kellene most már végre valahára ráncigálnom, nincs mese, az alsógatyámat, áll a micsodám, hülyén nézhetek ki. A leghülyébben nézek ki, az egyszer fix, valami iszonyú idétlenül néz ki, a meredező fütyijével, és ez a valami vagyok én. Úgy fordulok, hogy ne látsszon. Ő meg szép nyugodtan kigombolja a nadrágom, eligazgat, beleigazít magába. Sajog a berendezésem, most már fáj is, nem lehetek ilyen szerencsétlen.

Ilyen idétlen. Dehogynem.

Lehetek. Kibotorkáltam a fürdőszobába, eresztettem rá a hideg vizet, ez módszer, próbáltam megnyugodni, valamiképp lelankadni. Aztán az történik, hogy visszamegyek a szobába, ő meg a szájába veszi. Azonnal beleélvezek, végképp iszonyú gáz. Szabályos szerelmeskedésnek számít, túlkerültem rajta, összefröcsköltem, nem haragszik miatta, sőt meg van elégedve, nevet, szétkeni magán, beletörli az arcát a lepedőbe. ((002))val is a Híradó moziba jártam, hevesen csókolóztunk az egyik páholyban, és addig simogattuk meg dörzsöltük egymást, meg mit tudom én, miket csináltunk, amíg el nem élveztem. Ő is, én biztos. Szinte azonnal, az első markolásnál, aztán megint, ameddig bírtuk. Három forint.

Egy forint ötven, fejenként.

Vasárnap ((001)) bejött a laktanyába látogatási idő alatt, fölsétáltunk a moziterembe, a vetítés alatt elintézte. Beraktak egy filmet, senki se nézte, mindenkihez jöttek. Néhány hét múlva levelet kaptam tőle, ne haragudjak, jövő héten nem ér rá, férjhez megy. Amikor kiengedtek a laktanyából, hazamentem, telieresztettem a kádat forró vízzel, beültem, és ez volt. A program. Nem ért rá. Ülök a kádban, a nagyanyám főz, vagy anyám főz, várja haza az apámat, nincs csajom, nem ismertem senkit, nem volt hova mennem, nem volt kedvem menni sehová. Próbáltam kiáztatni magamból a laktanya szagát. Az osztálytársnőim férjhez mentek, azt hiszem. A húgom osztálytársnői is.

Szép sorban. Legalábbis nem foglalkoznak velem, ez az egy biztos. Egyszer kiemeltem ((221))t a vízből, lecsusszant róla a bikinifölsője. A Velencei-tóban úszkáltunk, érettségi után másnap levonatoztunk a Velencei-tóhoz, és úgy alakult, hogy játékból átfogtam, és fölemeltem. Kibukott a melle. Azonnal visszahúzta a bikinijét, fölrántotta a pántot, nem nézett rám. Én biztos elpirultam. Férjhez ment.

Kétségbeesetten férjhez mennek. És boldogan. Talált magának egy Masettót, derék gyerek, egyszerű eset, hozzámegy.

Állt az apám az előszoba ajtajában, fogta a kalapját. Indult kifelé, pillanatra megállt eltűnődve, nem felejtett-e el valamit. Biztos el akart mondani mindent, el szerette volna mondani részletesen azt a mit tudom én, mit, mégse mondta. Arról, hogy ilyenkor mit kell tenni, mit tegyél, fiacskám. Legjobb, ha azt csinálod, fiam, hogy, így és így.

És így. Meg azt is, hogy neki mit kellene tennie. Nem felejtett el semmit, kivéve, amit el akart felejteni – a feleségét. Siralmas. Ez így siralmas, és lehet, hogy sírt is. ’Sírsz? Sírtál? Tudsz te rendesen sírni?’ ’Nem, csak olyan vizes lett a szemem. Inkább nem rendes sírás. Tudok különben. Vizenyős lesz a szemem, és az már az.’

 

3

Nem túloz, semmi túlzott igyekezet, gondosan öltözködik, bosszantóan természetes mozdulatok, megigazítja a zakóját, van egyfajta illata, magától, hogy úgy mondjam, mert csak arcszeszt használt. Jókedvűen mozog, látszik, hogy jólesik neki, bár csöppet sem figyel oda, ha hirtelen megkérdeznéd, hogy most mit is csinál tulajdonképpen, talán meglepődne. Tényleg, mit? Mellékes, mindennapi, reggeli ügyek, mindjárt indul a hivatalba. Esik, eláll. Lezöttyent a kávéja mellé, bekötötte a cipőfűzőjét, kihajtogatta a még nedves reggeli újságot. Bever rézsút a víz a gangra, elázott a papír. Akkoriban a kézbesítők még fölhozták az emeletre hajnalban a reggeli lapokat. Nem politizált.

Nem beszéltünk ezekről a dolgokról, nem voltak benne különösebb indulatok. Túlzás, hogy csak úgy elvolt, mert szívesen volt, tudott örülni legkisebb dolgoknak is, figyelte, mi hogyan folyik, élvezte, sőt bámulta, de semmiféle ámuldozásra nem emlékszem. A világon való ámulásra vagy lelkesedésre. A világ nem való ámuldozásra. Sem lelkesedni. De akkor mire?

Hanem mire? Nem választott a nézetek közt, mert egyszer már kiválasztotta, aztán úgy maradt. Leginkább abbamaradt, örökre föl lett függesztve a válogatás. Templomba nem járt, egy rövidke imát se bírt volna ki lábfájás nélkül, ez nagyjából stimmel. Nem láttam, nem emlékszem, hogy imádkozott volna. Egyszer láttam mulatni.

Budán, a Margit-kertben, egy kiterjedt családi összejövetelen, váratlanul, mert senki sem hívta, odajött az asztalunkhoz a cigányprímás a bandájával. Nem az asztalunkhoz, hanem egyenesen hozzá, megállt mellette, enyhén behajolt, fölé hajolt, bámult rá, mint egy kutya. Az apám meg nem nézett vissza, pedig mindez olyan váratlanul történt, akkorra már az egész társaság őket figyelte. Egyszerre túlzott csönd keletkezett, így emlékszem, szokott zajongásból szokatlan csönd. Mint áhítatos-szerelmesen vágyakozó nők, úgy álltak ott a cigányok, és az apám mintegy megadta magát.

Egyszer, pár percre.

Elénekelte a dalt, kész, a nótáját, egyet, egyszer, többet soha. Többé soha. Áll a prímás alázatosan megdöntve, ’ledűlött’, szól neki oda halkan az apám, már játssza is, az apám énekel, és vége. Végig se mondta, már játsszák is, mintha előre tudták volna, mit. ((004)) biztos tetszett neki, és szerintem ((004))nak is ő, nem mintha akkor észrevettem volna. Akkor szinte semmit sem veszek észre, ez olyasmi szabályféleség. Tehát szinte semmit nem veszek észre, mert mindig akkor van, most is. Mégis észrevehettem volna azért, ha most ez jut eszembe róluk? Jó, még mondta is ((004)), ’mennyire szép az apád, fantasztikusan jóképű!’, nekem pedig eszembe se jutott, hogy úgy vegyem.

Hogy hogy úgy? Hát úgy.

((004))t Egerben láttam először, a leszerelésem utáni nyáron, egy kétemeletes ház folyosóján. A barátom unokanővére, lépked fölfelé a lépcsőn, vonul a gangon, libeg a szoknyája, az udvaron állunk, nézzük, én mindenesetre néztem, int nekünk, eltűnik. Ettől a látványtól nem tudok szabadulni. Int felénk, egyetlen kurta mozdulat, belép az ajtón, eltűnik. Késő délután volt, nagy meleg. Már meghalt. Ezek a dolgok harmincvalahány évvel ezelőtt történtek.

Fociztunk az udvaron a haverjaimmal, jön egy lány, megváltoztat mindent, focizok tovább, mintha mi sem történt volna. Megváltozom, és megy tovább az egész. A barátommal nem tudom, mi lehet. Meghalt ő is.

Nem halt meg, tizenöt éve nem láttam, lehet, hogy húsz éve, de nem halt meg. Az öccse meghalt autóbalesetben, az biztos, annak legalább harminc éve. Akkor este pezsgőt ittunk, ((004)) elkészítette velem a Rorschach-tesztet, éjjel átmentem hozzá. Nem aludt, várt rám. Valamit várt. Várta, hogy átmenjek, mikor beléptem, felült az ágyon, szó nélkül beljebb húzódott. Ahogy átölelt, elélveztem. Hozzám ért, azonnal elélveztem. Lesodorta magáról a bugyiját, lába közé fogta a combom, hátrafeszítette a fejét, szorosan összezárt szájjal csinálta, többször egymás után, ilyet addig még nem láttam, meg voltam szeppenve. Igazából akkor még semmit se láttam.

Nem tudtam semmit. A többiek a másik szobában aludtak, úgy csináltak, mintha aludnának, fogalmam sincs, észrevették-e, hogy kijöttem onnan. És átmentem az unokatestvérükhöz, aztán vissza, nem létezik, hogy ne vették volna észre. Csikorog a padló, recseg, az ágy is recseg, alig mozogtunk, összegeciztem a hasát meg a mellét. Meg mindent, addig ügyetlenkedtem. Ha megmozdultunk, megnyikordult a szoba, nem hangosan, nem is halkan. Azt az egyemeletes, minden eresztékében recsegő és ropogó házat azóta elbontották, a szüleik kiköltöztek egy lakótelepre, a város szélére. Aztán meghaltak.

Akikről írok, majdnem mind meghaltak már, a barátom öccse autóbalesetben, a szülei így-úgy, ((004)) nem tudom, hogyan, fogalmam sincs, mi van a barátommal. Nem tudok semmit, folyamat, folyamatosan van így.

Először ((006)) halt meg, ((004)) húga, állítólag belefulladt egy bányatóba, vagy a Duna egyik Csepel szigeti holtágába, és az is lehet, hogy a férje ölte meg. Úgy hangzik, mint a rémmesék, mert hogy rémmese. Nem is a férje, együtt élt valakivel, és az. Fiatal nők, akiket szerettem, meghalnak. Ülünk az ágyán, simogatjuk egymást, ilyen formájú, ilyen állagú melle kizárólag tizenkilenc éves lányoknak van. Fogja elöl a nadrágomnál. ’Így kell?’ ’Így.’

Nagyjából, de nem egészen. Egy Exxr környéki, istentől elrugaszkodott falvacska, kijött elém a vonatállomásra, bemutatott az anyjának. Még szűz. Látom az asszonyon, tudja, hogy a lánya szűz, látom, hogy mennyire félti tőlem. Emlékszem a szekrényre a szobájában. Én is félteném, de hát akkor meg mi van, másrészt pedig hogyan kell egy lányt jól félteni, és ki állapítja meg, hogy mitől. Nem emlékszem rendesen, nagydarab, plafonig érő, régi szekrények, elfoglalják a fél szobát. Ormótlan, sötétbarnára pácolva, ha kitárod az ajtaját, csikorog.

És kidől a dohszag. Napokig érzem még az orromban. Hazajöttem az utolsó járattal. Kikísért, fölszállt velem a vagonba, leült mellém, és kigombolta a sliccemet. Sötét volt, alig szűrődött be valamennyi fény az állomásépületből. Ülve, tátott szájjal alszanak az emberek a gyengén kivilágított kupéban. Előrebukik a fejük.

 

4

A Keleti pályaudvar vasszagú. Várom ((443))t, megkért, hogy jöjjek ki elé, vigyem haza, mert sok a csomagja. Fölhívott, bejelentette, hogy márpedig én ki fogok elé menni, és hazaszállítom. Ugyanolyan reménytelenül rozsdásvasszagú a csarnokban a levegő, mint húsz éve. Akkoriban még jártak gőzmozdonyok, a pályaudvarhoz hozzátartozik a mozdonygőz, legalábbis nekem. A kupék rozsdásodó, elkoszolódott acéldobozok, lassacskán telemegy fémes ízzel a szám. Várok a vonatra, ez húsz éve volt, utaztam egy Kxxxxxa nevű faluba, ((006))hez. Erősen dohszagú ház, régi építésű, tornácos kulákház, gazdagok, megadták a módját, csakhogy nincs rendesen szigetelve, hiába szellőztetik. Ott állt a szobában a szétdobott holmik között, a nyitott szekrény előtt, amelyből válogatott, oldalról néztem, ahogy hajolgat. Vigyem el. ’Vigyél el.’

Eljön velem, mondta inkább maga elé, mint nekem, eljön bárhová innen, aztán nem jött, mert nem vittem el. Nem mondtam semmit, nem válaszoltam neki, hagytam, hogy pakolásszon, néztem a mellét. Meg az egészet. Abbahagyta, leült.

Ül, mosolyog rajtam meg magán, magas, erős lány, erős mellek. Meghalt pár éve. Évekig nem hallottam róla, ezt-azt, nem sokat, hogy hozzáment egy fickóhoz, rallyversenyző vagy micsoda, szarul élnek. Nem érdekelt olyan nagyon.

Nem érdekel, csak összefacsarodik tőle a szívem az önsajnálattól. Faragott nekem egy papírvágókést, ha a kezem ügyébe kerül, azzal vagdosom föl a borítékokat. Mikor kimegyek a Keletibe, mindig eszembe jut, most megint. Beáll a berlini vonat, ((443)) pontosan előttem kászálódik le, nincs az orrán a szemüvege, így nem sokat lát. Engem biztos nem, kétségbeesett arccal néz körül, picit meg is ijed, ahogy odalépek, és kiveszem a táskát a kezéből. Aztán már mosolyog, ’várjál, hozok még hármat’, mutatja az ujjával, hogy mennyi lesz, túl hangos hármat, visszalép, meggondolja magát, a lépcsőről a nyakamba ugrik. ’Csak tizennyolc percet késett, nem vész’, mondja lelkesen. Lefogyott, és mintha megritkult volna a haja. Ahhoz képest biztos, amilyen volt tíz évvel ezelőtt.

Ahhoz képest, amire emlékszem, és így akkor magamhoz képest. Feltűzi, megáll stabilan magától, megrázza a fejét, hagyja, hogy széjjelcsússzon. Mélyeket lélegzek. Mereven tartom az ujjaim, beszívom a levegőt, lassan eresztem ki, jólesik, segít, bár nemigen tudnám megmondani, miben. Mindenesetre levegőzök.

Nem velem él. Azt hiszem, igaza van.

Mindenben, legalábbis ebben. Mindenképp velem szemben.

Igaza van, mint nem mindig, csak majdnem mindig, ami szinte ugyanaz. Nekem pedig nincs. Ha föltesszük, ahogy Nietzsche tette, hogy az igazság nőnemű. Az igazság egy nő. Tudom úgy nézni őt, hogy igaza legyen, az egyetlen, akivel ez könnyen megy, ami azért komoly teljesítmény, nem is tudom, kinek a részéről. De nem nézem mindig így, sőt, mikor látom, hogy igaza van, abban se lehetsz olyan biztos. A tükör elé lép, beáll elé, rámered, csücsörít, nem tud úgy tükörbe nézni, hogy ne készülne föl rá. Anélkül, hogy ne vágjon közben hülye képeket.

Ilyesmi kétoldalt a csontsoványságig beszippantott pofájú manökenest. Előre beállítja a szervezetét a tükörbe nézéshez. Tízegynéhány évvel ezelőtt, ezek legalább tíz évvel ezelőtti dolgok, lehet, hogy több is, most már, hogy így leírom, jóval több. Ha elolvasod, még több. Beszívja az arcát, mivel nem tetszik eléggé magának, és nem tetszik így sem, hiába szívja, meg csücsörít, sebaj. Figyeltem az ajtó résében, és bosszankodtam rajta, ezt mindig észrevette.

És kiküldött.

Észrevesz, kizavar, ’most rögtön menjél ki, legyél szíves, jó?, arra a kijárat’, közli, pedig már rég kihátráltam, annyira, hogy igazság szerint be se jöttem. ’Ha nem mész ki innen, akkor’, fönnhagyja a hangsúlyt, nem fejezi be.

Vár. Még. ’Akkor majd én.’ Abbahagyja, nem tudom, tréfából-e, most meg vagyok fenyegetve, nem létezik, hogy ne viccelne. ’Na, és mi is lesz akkor, ha maradok?’ El kellett volna vennem feleségül.

Ott szépen megkérni a kezét, de nem kértem, ő meg nem folytatta, nem fejezte be, elfordult, mint aki ezzel végzett is. Velem. Vicceltél? Ez viccel? ’Jó, megyek mindjárt’, válaszoltam, ahelyett, hogy.

Letérdeltem volna. Átkarolni, bármi, legjobb ilyenkor pár túlzottan teátrális gesztus. Nem hallotta, amit feleltem, ha bajban vagyok, egyáltalán nem hall, a francba. Úgy tesz, mintha nem hallaná, mit beszélek. ’Akkor én megyek el.’

Kikopott, szétszálazódott a szőnyeg az előszoba parkettjén, csúszkál, ahogy megyek kifelé. A vécé ajtaja nyitva, a málladozó falú lichthofra nyíló szellőzőablak is, behallatszik a galambok burrogása. A galambok büdösek és viszolyogtatóak, ((443) aránytalanul retteg a galamboktól, és persze mi az arány. Nem veszem feleségül, épp azt a három évet veszem el tőle, amit nem volna szabad. 3 év. 23 és 26 között. Vagy 26 és 29 között. Ha a közelébe totyog az utcán egy galamb, átperdül a másik oldalamra, közben teljes erővel, aránytalanul szorítja a karom. A konyhából kicsap a hőség, hangosan lobog a gáz, nagyanyám zöldséget pucol. ’Ebédre hazajössz?’ Kilépek a folyosóra, bevágom magam mögött az ajtót, a korlátra támaszkodom. Oké, nincs baj, vegyél mély levegőt.

Tartsd benn, amíg bírod. Undorító dolog a galamb, az biztos. A lépcsőházból visszafordulok, előkotrom a kulcsot a farmerem zsebéből, benyitok a konyhába. ’Nem hiszem’, válaszolom a nagyanyámnak. Milyen prímán tudok válaszolgatni, nem is rezeg a hangom. ((443)) az ágy előtt kucorog. Fölnéz, rám mosolyog. ’Látod, tizennégy perce guggolok? És nem is támaszkodok semminek? Így vártam, hogy visszajöjj, pedig pisilnem is kell, méghozzá nagyon, de még bírnám egy darabig, elhiszed? Így maradtam volna, amíg vissza nem jössz, elhiszed?’ ’El.’ ’Tényleg?’ ’Tényleg.’ ’Hát csak ne hidd el. Évekig mégsem fogok guggolni miattad.’

Fötápászkodik, fintorog, egyszerre megbocsátó arckifejezésre vált, minden megy neki, amit akar, alig túlozza el, mert csak azt túlozza el, amit akar, így lesz mindez, amit tesz, ellenállhatatlanul mulatságos. ’No és te?’

’Mit no és én?’

’Te mennyi ideig bírnál guggolni miattam? Anélkül, hogy üvöltöznél a fájdalomtól? Hogy ne szakadna el a combodon az összes izomköteg? Hánynál bármikor értem? Tudsz hányni elhatározásból? Szórakozásból versenyt okádni? Szívfájdalomból sajnálni magad? Alaposan körülsajnálni saját magadat? Tudnál így várni rád?’

 

5

Bement minden áldott reggel az apám a hivatalba. Soha nem beteg, véletlenül sem késik el, nem indul haza előbb, mindig ugyanaz a menet, nem gép. Ugyanaz, mégsem gép, kemény, de puha. Borotválkozásillata van.

Apuszag. Beáll a sorba a páternoszternél, pár kollégáját maga elé ereszti, maga elé enged két fiatalasszonyt a negyedikről, ahogy beszállnak a liftbe, udvariasan félrefordul. Nem mintha így nem látná a lábukat, ne tudna mindent, nem udvariaskodásból, mégis félrefordul, mint aki nem szívesen viseli el a túlzást. Még ha ő idézte is elő.

Nem ő idézi elő. Diszkrét biztonsági terpeszben állnak a nők a folyamatos ki- és beszállásoktól izgalmasan oldalvást billenő kabinokban, hibátlan forma, a nejlonharisnya varrásának hibátlan vonala, tudják, mi a helyzet, ezt szerintem túlzásnak érezte. Hibátlan és hibás. Összekapják magukat miatta, és persze nem kizárólag miatta, de miatta biztosan. Nem csak miatta, hanem a hasonlóak miatt. Gondos szempillafestés, gyakori frizuraváltoztatgatás, kiélezett és bebugyolált, kétségbeejtő ügyek. Agyontárgyalt és elkent ügyek. Több száz ember ugyanabban a nagyvonalúan és gondosan tervezett banképületben, sötétbordó, agyonkoptatott, mégis elegáns futószőnyeg a folyosókon, nőkre és férfiakra szortírozódnak. Ez a játék.

Ebben a játékban vesznek részt, és biztos nem mind egyformán, van, aki sehogy, bár mondhatni, hogy aki nem vesz részt, azzal vesz részt. Mindenkivel barátságos az apám, ez is a játék része, egyik legkeményebb része. Cigarettát húzott elő, ez N. L. mondata, fordítás, nem igazán stimmel, legalábbis vele kapcsolatban. A kézfejéhez ütögeti.

Bepattintja a cigarettatárcát, a zakója fölső zsebébe süllyeszti. Csaknem minden ismerősével tegeződött, akivel együtt pezsgőzött, ami viszont stimmel, ilyesmivel nemigen törődött, láthatólag nem érdekelte. Nem fontolgatja, nem mérlegel, ezek a dolgok maguktól alakulnak úgy, ahogy. Csaknem, de a csaknem mindegyik azért nem mindegyik. Éppúgy, mint a nemesség, a becsület – amelyet természetesnek tetsző diszpozíciók együttese képvisel a testen – gyakran látható jegyekkel – kormányozza a becsületet bíró férfit minden külső kényszer nélkül. Fölpolcolt kebellel ül a Rózsika az írógépénél, ahogy belépek az ajtón, édes pillantást vet felém. Mintha tudná, hogy én jövök, sosem mulasztja el.

Ezért megyek be. Ezért van bármi.

Öt óra előtt pár perccel kilebben ez a Rózsi a toalettre, megvárja, amíg eltűnnek a kollégák, apukám pedig visszafordul a lifttől, mert ottfelejtette a kesztyűjét. Rózsi néni az asztalon ül, amikor az apám az irodába lép, fölcsúsztatja a szoknyáját, fekete bugyi, fekete harisnyakötő, jobb lábát maga mellé húzza. Leteszi a cigarettát, egészen lassan fújja ki a füstöt. ’Melyik gyerekét szereti jobban, mondja, a fiát vagy a lányát?’

Nem kérdezi, nem vár választ, hátranyúl, a blúza alá, egyetlen mozdulattal kikapcsolja a melltartó pántját, kiráncigálja a blúzából, a padlóra ejti. ’Helyes kisfiú. Föláll neki, ha meglát, tudja? Föláll a fütyköse, tud róla?’

’Szívesen szülnék magának gyereket, tudja, nem?’ Mosolyog. Gondosan letörölgette magáról a rúzst a vécében, hogy ne hagyjon nyomot. Csak kevés nyomot hagyjon. ’Azt hiszem, férjhez fogok menni, sejti, ugye?’

’Férjhez megyek’, mondja, és átöleli az apám nyakát. ’Ehhez itt, na, mit szól hozzá? Basszon meg, tessék! Basszál szét!’

’Ahhoz’, int a fejével az egyik íróasztal felé, ’tudod, melyikhez, ahhoz a kis lelkes hülyéhez. Megmondtam neki. Mindennap ezzel jön, könyörög, nem hagy vele békén, mit szólsz hozzá? Mondtam neki, hogy jól van, öcsi, nyugodj le, hozzád megyek. Megbaszol? Basszál meg! Csináljad!’

Ha bementem a hivatalba, odaülhettem a Rózsi gépéhez, meg volt engedve. A Rózsi néni által bemelegített székbe. A Rózsika segge által előmelegített székbe. Becsavar nekem egy üres papírlapot, közben véletlenül erősen a vállamhoz nyomja a mellét. Két lap, közte indigó, összeilleszti, gondosan összeütögeti az asztal lapján, hozzám ér, egy pillanatig hozzám dől, én előzékenyen odébb húzódom, nem zavarja, megint nyomakodik, ez a veszélyes játék ment köztünk, ezért jártam be.

Írógépelni, meg a dörgölődés. Ekkora gombóccal a torkomban. A szag, ami áradt belőle, az indigószínű ujjbegye, meg a harisnyatartója kivillanó gombjai. Az összes ujja indigós, ha hozzám ér, lila leszek.

És hosszú a körme. Helyes kis perregő, csattogó, csilingelő hangokat ad ki a gép, sor végén éleset csörrent, olyankor erőteljeset ránt a fémkaron, sort vált, néztem, ahogy gépel. És megkeményedett a fütyim, ez szörnyen zavart, féltem, hogy meglátja. Lepillant, meglátja, hogy dudorodik elöl a gatyám, elmosolyodik, rám villantja a szemét, már el is fordult. Nem nézek vissza. A hímoroszlán mindenképp megöli a nem hozzá tartozó kölyköket, mert a nőstény a szoptatás alatt nem tüzel, és az neki nem felel meg.

Nem kényelmes. Kétszer nagyobb a nősténynél, látható előre, mi lesz, semmi különleges amúgy. Az erő látszik mindenek előtt, az van legelöl, erőből megy.

Meg még valami másból is, amit nem látsz, csak érzel. Belátásból, ha jó ez a szó ide. Heverészget egész nap, öreg hím, nem vadászik, nem csinál semmit, hanem van. Föltápászkodik, visszazöttyen, irgalmatlan lassúsággal csukja le a szemét. Nagyon lassan tudja lecsukni a szemét. Ő van, mert kicsoda más.

Ha pedig egy rivális kerül a körön belülre, akkor kezd el működni, de csak akkor. Irgalom nélkül, megállíthatatlanul, mint valami gépezet. És ki nem az?

Ki nem úgy működik, mint egy gépezet? Mint erő (az illető “nem tehet ellene”) irányítja tetteit és gondolatait (kettős értelemben – útmutatás is, parancs is), de sohasem automatikus, elháríthatatlan (az illető kivonhatja magát, nem állhat a helyzet magaslatán), nem kötelező szabály vagy holmi rideg számítás verdiktje. Észreveszi az idegen nőstényt a kicsijével, elindul feléjük, szép komótosan. Baromira ráér. A nőstény nem hozzá tartozik, mert a kölykét vigyázza, a kölykéhez tartozik, ezt az állapotot fogja most beszüntetni. Ennek a nősténynek a különállását. Az persze mindent tud.

Tudja, hogy késő, nincs mit tennie, összes erejét mozgósítja ez a helyzet. Késő, nincs remény, mégis igyekszik, leteszi a kicsit, eddig cipelte magával a foga között, óvatosan kipottyantja a pofájából egy bozótosban, a hím elé szalad, hatalmas ütésekkel próbálja kitéríteni. A hím föl sem veszi, nem is érzi, mintha nem volna ott az a másik, nem foglalkozik vele, odacammog az egyhelyben totyorgó, némán nyüszítő oroszlánkölyökhöz, foga közé kapja, párat ránt rajta. Oldalvást rántja. Afféle testté lett amor fatiként, sorsszerűségként működő, transzcendenssé vált társadalmiság, ezeket Bourdieu el kéne, hogy mondja neki. Sorsszerűen működsz, oroszlán. Csüng a hím pofájából a kis állat hullája, mint egy rongydarab.

 

6

Elpirulok, és a pirulás miatt azonnal megharagszom magamra, ez ismerős. Mélyen elvörösödök a Rózsitól. A Rózsika előtt. Nők miatt. Egy lány miatt. Gondolok egy lányra, és máris, és nem értek az egészből semmit, a pirulást végképp. Semmiből végképp semmit. Sok lány van, hemzsegnek a folyosón, vonulnak föl a harmadik emeletre, korzóznak az iskolaudvaron, azért mind az összes biztos nem tetszik, olyan nincs. Majd meg fogok nősülni? Összeházasodom az egyikkel, kiválasztom az egyiket, mint mindenki. A legtöbb nem is tetszett, és ha az összes tetszett is, miért kéne emiatt pironkodnom? Eleve beletörődni?

Abba, hogy nem megy, abból indítani, hogy nem fog észrevenni, úgysem sikerül. Átnéz rajtam. De miért nézne át, miért ne sikerülne, és miért kéne ebbe így azonnal beletörődnöm? Tetszik az egyik, bámulom, őt vettem észre, téged nézlek, mert te jársz ebbe az iskolába, ide lettél beíratva, neked van ilyen szép hajad, ilyen csípőd, jössz felém a tanterem előtt, és nem felém, hanem abba az irányba, egyenest nekem tartasz, majdnem fellöksz.

Ha el nem lépek, de ellépek, nem próbálom ki.

Oldalt húzódtam egy lány miatt, a falnak tol, nem mintha tudna róla, falhoz akarna nyomni, csak úgy, mert igyekszik előre az iskola folyosóján, hol máshol igyekezzen, ha nem térnék ki előle, nekem ütközne.

Esetleg, vagy kikerül, mint egy ottfelejtett, német brikettel teli vödröt, hát tényleg ennyire nem vagyok látható, vagy mi van? És közben ilyen szerencsétlen pofát vágok, amilyet vágok? Ellépked mellettem, és nem is tudom, örül? Ennek örül? Tud örülni, és én szerepelek abban az örömben?

Errefelé biciklizik, itt lakik a közelben, ugyanabban az időben megy tejért a Margit nénihez, mint és, pont mellénk pakolták le a szülei a cuccukat a strandon. De nem ám azért, hogy vegyem észre, vagy ne vegyem észre, nem miattam, miattam aztán tuti nem. Fekszik a pokrócon, szerencsére hanyatt, szerencsére megfordul, szerencsére nem látja, hogy nézem. A boltban kettővel előttem áll a sorban, még jó, hogy nem pont előttem.

Esetleg közvetlenül mögöttem, mert így jobban látom, és nincs semmi feltűnő benne, mármint abban, hogy bámulom. Abban, hogy így ügyet se vet rám. És nem ér hozzám semmije. A strand pénztáránál a hátam mögé lépett egy lány, ahogy megpördült valami miatt, a lábamhoz ért a szoknyájával. Virágmintás ruha, nagylány, én meg rövidnadrágban vagyok, nyilván kisfiú vagyok, a szoknyája széle megcsiklandozta a lábszáramat. Nem is érthetem ezeket a dolgokat, de azt ilyenkor még nem lehet tudni.

Hogy nem látnak engem. Mert csak tizenhárom múltam. Tizenöt leszek. Nem is vagyok, és nem úgy, hogy nem létezem, hanem a nők számára nem. Nem vesz észre, véletlenül se jönne velem moziba, sem sehova, nem jönne hozzám feleségül. Majd, nem most.

Majd se. Egyszer meglátogattam ((002))t, beteg volt, napok óta nem láttam az iskolában. Kora délután, hamar sötétedik, egyedül volt otthon, feküdt az ágyban, de akkor meg hogy mentem be? Fölkelt, beengedett és visszafeküdt, vagy mégiscsak otthon volt az anyja, és az eresztett be? Feltérdel, előrehajol, hogy elérje az állólámpa kapcsolóját, látom a mellét a hálóing nyílásában, jó-jó, és jaj, most mi legyen?

Mint tegyek, minek kell ilyenkor történni? Szabály szerint? Vagy igazság szerint. Nem történt semmi, nincs szabályzat és végképp nincs igazság, nem tudtam róla, hogy léteznek szabályok.

Létezne igazság. Hogy ha nincsenek is szabályok, legjobb betartani azokat, ahogy létezik igazság is, csak ha folyton ilyen csüggeteg pofákat vágok, akkor maradok ki végleg belőle. Pár napja ((806))val beszélgettünk a kertben, ültem a nyugágyban, ő állt előttem, élvezettel toporgott a meztelen talpával a fűben, nyomorgatta a fűcsomókat, aztán egyszerre felém fordult, és előrehajolt. Hogy fölvegye a ceruzáját. Mert leejtette. Épp úgy, azzal a mozdulattal, ahogy ((002)), majdnem negyven éve. Pontosan harmincnyolc évvel ezelőtt.

Nem volt rajta melltartó, be lehetett látni neki, engedte, hogy bekukkantsak a trikója alá. Direkt hajolgatott így, látszott rajta, hogy közben remekül érzi magát, és azt akarja, hogy nekem is legalább ilyen jó legyen. Lássak be. Álljon be az egyensúly. Jó is volt.

Prímán és lassan beállt egyensúly, ritkán jön így össze, pedig enélkül nem sikerülhet, a világon minden dolog minden tevékenység így a férfi–nő ellentétre szűkíthető le. Erre a fajta őrjítően ellentétes mozgásra. Fekszem, ő áll és lehajol, balett, össze vagyunk kapcsolva. Ahhoz képest mozgok.

Hozzá képest. Mint mikor nekiállsz fölfújni egy luftballont, és azt veszed észre, hogy a lufi egy idő után visszafúj. Előbb még csak finoman, de ha erőlteted, hát erősen fúj vissza téged. Van egy határ.

Ha túlzásba viszem, bár hogy hol is kezdődik a határ, és mi túlzás, minimum rejtélyes. Abbahagyom, mert kifogyott a szufla, nyomban kezdi visszanyomni a levegőt, amit komoly munkával beleküldtem. Összecsavarintom a nyílásnál, akkor viszont vége, elkészült, azzal jelentem be a végét, hogy abbahagyom a fújást. A nők nem tudják, mit tesznek, vagy inkább okoznak, ez az alap. Nem változó alap. Nem tudják, mit okoz, amit tesznek, ilyenekkel végképp nem is törődnek, és igazuk van. Nem az ő dolguk, igazából a saját helyzetük foglalkoztatja őket.

A pénz foglalkoztat. A legszebb benne, hogy nem értik, amit csinálnak, ezért jut eszedbe róluk olyan sokszor az a szó, hogy ártatlanok. Hogy ártatlan, azzal a szóval együtt, hogy pénz. Ez a legvonzóbb bennük, ettől pirulsz el nyakig.

Ezért akarod megbaszni. A pénz mint jel, mert van, aki egyenesen megriad attól a szótól, hogy pénz, pedig az működteti, és van olyan, aki nem, sőt élvezi, pénzpénzpénz, pénzpénzpénzpénz, amit jelent, attól viszont egyik sem riadozik. Nem akar neked rosszat, miért ne legyen neked is jó az, ami neki, ezzel nem foglalkozik, mert a pénz érdekli, azt akarja, amit a pénz jelent. Kérj meg egy nőt, hogy mondja ki egymás után többször azt a szót, hogy pénz.

Pénz. Egymás után háromszor. Aztán egymás után négyszer. Tudja, nem érti, mégis megteszi, mintegy a nem-értés ellen.

 

7

Meg a fizetés.

Fizetésért, más nem számít. Fizetnek vagy nem, magasról ejt minden másra. Mélységesen lenézi mások munkáját, mindent, amivel a többi nő foglalkozik, a kis undok sürgésüket-forgásukat, meg ahogy riszálják magukat, és, bár ezt végképp nem mondja, lelke mélyén a sajátját is, a sajátját a leginkább. Unja és megveti, pénzért csinálja.

Kevés pénzért ráadásul. Vagy élvezi és megveti, beleveti magát, és megveti magát miatta. Nem azt a dolgot, amit kénytelen elvégezni, a melóját, hanem hogy el kell fogadni, amit mondanak neki, bólintani rá, jó képet vágni hozzá, egyáltalán, muszáj neki foglalkoznia bármivel, ahhoz képest, hogy kizárólag magával foglalkozna. Aludna és álmodna. Feküdne és álmodozna, ezért kapná a pénzt, de nem ennyit, és nem is ezért, csak úgy kapná, mert van. Létezik, tehát kap pénzt.

Beülne egy furcsa szagú körúti moziba, félig behunyt szemmel nézné az előzetest, a legidiótább reklámokat, aztán mikor kezdődik a film, erősen lehunyná a szemét. Befogná a szemét, lefogná az ujjaival, igyekezne minél tovább így maradni. Nem venni levegőt. Egy kád forró vízben festegetné a körmét, óvatosan kiborotválná a pinája körül a szőrt, a tükör előtt forgolódva, magában szentségelve vizsgálná a combján a kezdődő cellulitiszt.

Hogy van-e vagy nincs. Van, nincs, ilyesmikről lesz szó itt, még nem tudom pontosan, hogy miről. Arról a divatos élettani kérdésről: van-e határ az ember életműködéseiben lelki és élettani jelenségek közt, s ha van, hol. A nőkről. Meg az Igazságról, aki egy szónokias pózban álló mezítelen nőalak.

Eszményi nő, merő egy eszmény, az (az) Igazság (, hogy tiszta-puszta) idea, az el nem érhető transzcendentális jelölt trópusa, így Jacques Derrida, Nietzsche után. Csupasz retorika, ideális pozitúrában, mindjárt, várjál csak, nem sokat vacakol, azonnal hátat fordít neked, letérdel, előre hajol, két kézzel széthúzza a farpofáit, tessék. Csábító póz, a legcsábítóbb, csillog, hideg és síkos, ha közelítesz hozzá, kisiklik a markodból, gúnyolódva, nevetve elúszik előled, mint a rettenetesen vágyakozó törpe, Alberich elől Woglinde, Flosshilde és Wellgunde, a Rajna sellői.

Illetve nem azt nem tudom, miről szól, hanem hogy hogyan. Remélem, okoz majd némi meglepetést nekem is. Megváltoztatja az életem. Visszaváltoztatja, mint a békát a mesében egy csók.

Ötkor csöngetnek, finis, percek óta ugrásra kész már, akkor mind gyorsan belebújnak a kabátjukba, morognak egymásnak valami köszönésfélét, és igyekeznek kifelé, erről a szörnyű, szörnyű helyről, ahol a fél életüket töltik, fogalmuk sincs, miért, hát, nagyjából ilyesmikről.

Kitépi a szekrényből a télikabátját, kifelé menet belebújik, nemigen udvariaskodnak az ajtónál, a fiatalabbaknak eszük ágában sincs kivárni a liftet, kettesével szedik lefelé a lépcsőt. Hogy hova a sietség, az megint más dolog. Mindenképp el.

Innen, mert minden, ami igazán van, amúgy is máshol van. Váratlanul előszivárgó csípős szagok, csupa összelövöldözött homlokzat, bodorított hajú asz-

szonyságok pocsék parfümje, mélykék füstfelhőt pöfékelő teherautók, egymással üvöltöző cigányok, nagyon furcsán álldigáló rendőrök a szélsebesen elmúló délutánban. Merev, ügyetlen, huzatos és rossz az egész.

Erről a rossz egészről. Rossz szabás, rossz tartás, drapp, kifakult sárga, kikopott rózsaszín, az ötvenes évek vége felé lefelejtették a színeket a pesti utcákról. Semmi váratlan, olyan, ami a legkönnyebben kiszámítható ne lett volna. Nincs színezés, minden egyformán színtelen, mindenki ugyanolyanban járkál, nem is szürke, inkább drapp, szabványra nyírt, drapp birkák, elege van belőlük, tolonganak itt neki, vagy nem neki, de tolonganak és eléállnak.

És lökdösik, lökdösődnek, elmúlt megint az életéből nyolc óra, zötyög a villamoson, megírt ennyi meg ennyi istenverte hivatalos levelet, legalább nem törött le gépeléskor a körme, nem szaladt le a szem a harisnyáján, ebédnél nem ette magát túl, indul haza, és csak reméli, hogy az a nyomorult férjeura még nem lesz ott. Otthon, baszd meg! Minél később érkezik, és onnan, ahonnan akar, neki aztán édes mindegy.

Édes, édes, édes.

Egyáltalán nem jön meg, és a gyereke sem lesz otthon, hanem valami idióta vívóedzésen lesz, az anyja se, mert az meg elment a gyerekért, hanem egyedül lehet, nem szól hozzá senki. Mert mind sorban megdöglik, a kis fiacskája, az anyja, a férje, a férjét elüti a troli, a gyereket átszúrja egy elpattanó gyakorlótőr, az anyja elájul.

És nem tér magához. Hanem megpusztul már végre. Pusztulna el. Ez az egész.

Haza meg otthon, menjenek a jó izébe. Ül a vécén, simogatja a klitoriszát, combközépig tolt bugyival fekszik az ágyon, sikoltozik, kézfejét a szájához szorítja, a főnökére gondolva élvez. Arra a rohadt gecire gondol, ahogy tövig feltolja benne a micsodáját, arra, hogy puszta seggel ül a Remington klaviatúráján, és az a geci keféli. És mikor érzi, hogy jó lesz neki, kihúzza magát belőle, és az arcára élvez. És hazamegy.

Vállára kanyarítja a zakóját, szó nélkül, oda se vakkant neki, nem csókolja meg, nem csókolja meg a kezét, otthagyja, meg se várja, amíg összeszedelőzködik. Ne is várja, ott rohadjon meg. Kuporog az írógépén, a keze fejével gondosan szétkeni magán az ondót, maga elé mered, és tényleg fogalma sincs arról, hogy most mihez fogjon, de igazán. Valaki kitartóan zongorázik a közelben, a szemközti házban lehet, melléüt, újra elkezdi. Lépjen ki a harmadik emeleti ablakból?

Vagy menjen a kölyökért, akinek lehet, hogy nem is ma van az edzése? Hanem pénteken? És vásároljon a közértben sajtot, kenyeret is, és mit is még, mert kurvára elfogyott minden?

 

8

Amúgy meg, mint nézhetetlenségig kifakult színes filmek sora, ment szépen, ahogy ment, a maga módján, az egész úgynevezett szocializmus. Köpködtek az utcán. Ez az alap. Erre jön egyfajta általános szagegyveleg, enciánkék benzingőzből, mosószappanból, lehetetlen kölnivizekből, slendriánul takarított kapualjak kipárolgásából vegyítve. Néniken lévő apró virágmintás, műanyag köpenyféle otthonka, de ne lépj túl közel hozzá. Meglepően kevés, parányi fürdőszoba, a legszebb időben is szigorúan csukva tartott ablakok, nyitott peronú, zsúfolt villamosok, gyűlések pállott levegője, mindenki cigarettázik. Mindenki normálisnak tartja, hogy mindenki cigarettázik. Normális füstszag, az elsárgult csipkefüggönyökbe ivódott dohányfüst, nikotinszagú lányok.

Szép lányok, nikotinszaguk van. Olykor kitárják az ablakokat, szellőztetnek, úgy-ahogy kimegy a füst, kimegy a meleg is, akkor megint telefüstölik, a testükkel bemelegítik az emberek. Egyszer csókolóztam egy keletnémet lánnyal a verőcei kempingben, és közben csuklottam. Ő meg cigizett.

Szünetekben csuklok, mindig olyankor tartottuk, csuklásnál, a szünetet, akkor tartottam szünetet, mert mikor máskor, közben próbáltam úgy tenni, hogy ne vegye észre, nem tudom, miért. Miből gondoltam, hogy nem veszi észre? Szégyelltem.

Pont most bírt rám jönni, nem tudom visszatartani. Idegességemben. Kínlódás a boldogság körül. Miatta idegeskedtem, a német csaj miatt, ezért kezdtem ilyen idétlenül csuklani, aztán meg azért idegeskedtem, hogy miért csuklok.

Ilyen hülyén. Egy német előtt. Vagyis egy lány előtt, miközben ő halál nyugodtan cigarettázik, fütyül rá, hogy csuklok vagy nem. Nyilván rögtön észrevette, az első csuklásnál, de nem szólt, úgy tett, mintha mi sem történt volna, csuklok, kész, neki aztán mindegy. Ha rám jött, kiszálltam belőle, kihúztam a nyelvem, csuklás, aztán folytattuk. Ő hagyta abba szerencsére, rágyújtott, csók, csuklás, közben szívott pár slukkot, a cigit ügyesen a padra helyezte, a pad támlájára, fa meg az egyik kőbak illeszkedéséhez, a parázsló vége a levegőben maradt, az egész magától értetődően természetes, mintha a legtermészetesebb volna csuklás közben csókolózni.

Meg cigarettázni. Meg az égő csikket a pad támláján egyensúlyozgatni csókolózáskor.

Mintha a németek folyton csuklanának és pöfékelnének csókolózáshoz. Lehűlt a levegő, remegek a hidegtől, és még ez is, hogy nem bírom abbahagyni. A lány nem fázott, nem látszott rajta, ült türelmesen, és nagyon jól nézett ki. Kigomboljam a blúzát, hagyta, hogy fejemet a melléhez szorítsam, nem egészen értem, miért, de jó, hogy így csinálja.

Tudja, és kész. Másnap reggel elutaztak. Ha jött volna szembe a körúton, nem ismertem volna meg. Este ((002)) mellett feküdtem az egyik faházban, a felső emeletes ágyon, dörzsöltük egymást, hideg volt, nem fáztam, közben az alsó ágyon a ((221)) aludt, vagy úgy tett, mintha aludna, és én rá gondoltam. Inkább mellette szerettem volna feküdni, a kezem a testére feszülő, jócskán kinőtt műszálas pulóvere alá préselni. Ettől élvezni. A szerelemtől.

Szerelemből élvezni, de hát nem így történt, hanem attól élveztem el, hogy miközben a ((221))re gondoltam, meg az előző éjszakára, a kempingtó partján a lipcsei lányra, a nikotintól keserű nyálára, a fagyközeli hidegben köldökig kigombolt blúzára, a ((002)) kitartóan és meglepő ügyesen markolászott.

Ahelyett, hogy lemásztam volna az alsóágyra. Vagy hagytam volna, hogy a Híradó mozi szeparéjában beleüljön a faszomba.

Ha tudtam volna, hogy is kell ezt megoldani, de honnan tudtam volna? Semmi ilyesmiről semmi, és ha esetleg mégis ő kezd hozzá, azt is biztos teljesen reménytelennek éreztem volna. Egyedül találom ((221))t a faházban, belépek, azonnal kihátrálok.

Még mielőtt meg nem lát. Kotorászik a táskájában, keres valami rejtélyeset, fölpillant, lehet, hogy észre is vett, és most csodálkozik, nem érti, mi van, miért tűzök el ilyen hirtelen. Arra vágytam, hogy ott legyen, egyedül legyen, de ahogy megláttam, lefagytam a helyzettől.

Közben meg izzadtam is, égett a pofám, égés és fagyás. És dühös vagyok, szégyellem magam, saját magam előtt.

Mivel más nincs ott. Szerencsére, mert még idejében kifaroltam, remélem, nem látta meg. A végtelen szerencsétlenségemet, hogy mi az, nem merek lépni, vagy hogy kéne ezt mondani, most már így lesz mindig, félek bemenni a házba, ahol egyébként alszom? Majrézok, mert ott van a ((221)) vagy bárki, vagyis hát nem bárki, hanem épp ((221)), akinek már lassacskán illene valamit mondanom azon kívül is, hogy helló, de hideg van, te nem fázol?, megmondani neki, jó, de nem most. Majd később. És mit?

Mert most még egy csöppet sem vagyok készen, nem találtam ki, hogy mit mondjak, mert köszönök neki, addig rendben, és utána mi legyen? És mi lesz, ha elrontom, baromságokat beszélek, simán kitelik tőlem, bármikor összejön nekem, ő meg kinevet, ez szörnyű. Az érzelmeimet.

Nevetni kezd rajtam. Nem olyan szörnyű, semmi különös, csak nem fogja megérteni, mert idegességemben majd összevissza hablatyolok, nem bírok összerakni egyetlen épkézláb mondatot.

Egyáltalán, miért vagyok ilyen furcsa állapotban egy osztálytársam miatt, egy igazán rendes lány miatt, mi ez a cirkusz? Mit akarok tőle, ha nem akarok semmit? Márpedig nem akarok. Legalábbis nem tudok róla, eddig biztos nem tudtam róla. Megérinteni a mellét? Valami miatt nem lehet vele rendesen beszélni, eddig lehetett, most már nem, de mi az a valami? Ami egyszer csak keletkezett, mert előtte, tavaly, vagy valahány napja még nem volt? Ki kéne cserélni.

Ki kéne engem cserélni. Nem kéne engem kicserélni? Egyszerűen nem emlékszem, én nem most nem emlékszem, hanem az a kisfiú sem, végképp nem emlékezett rá. Végképp, ez mennyire ideillő szó!

 

9

A jégpálya például, az komolyabb terep. Rideg, kemény, ha esel, ne sziszegj, kelj föl azonnal. Recseg a mikrofon, senkit nem zavar, az Elpattant egy húrt rakták föl most már nyolcadszor, erre köröznek, egész közel csúszkálnak mellettem a lányok. Pár évvel később következett még a tánciskola a pianínójából föl se pillantó zongorista nénivel, meg egy csontsovány, nyársat nyelt, éleseket rikkantva dirigáló tánctanárnővel. Csacsacsa sztepp-szepp, csacsacsa lép-lép, előrefeszítette a tűhegyes vállait, úgy mutatta a lépéseket. Alaposan fűtöttek, két vaskályhát is beállítottak a teremben, agyonizzadtam a nejloningemet. Mindenki, a csajok is, szerencsére.

Ők is izzadtak, nem volt vész, mindnek átvizesedett a hóna alatt a blúza. Társastáncok, azokban legalább jó voltam, korcsolyázásban nem. Megtanulhattam volna rendesen korizni, nemigen sikerült, apám nem járt velem a jégre, a sebesülése miatt szóba se került, az anyu igen, viszont nem volt korcsolyacipője, és kurblisat nem volt hajlandó fölvenni. Nincs pénz rá, hogy vegyen magának, mérsékelt lelkesedéssel figyeli, ahogy szerencsétlenkedem, próbálom a bakancsho