AHMED BURIÆ

 

 

Kedves Diego

(skiccek a Zászlókhoz)

 

Ég, szatelitek

 

Tudom, hogy ez most hihetetlennek tűnik és kissé patetikusnak, de nem érdemes utánozni semmiféle mágiát és realizmust ott, ahol nyomuk sincs. Ha ki tudnánk őket találni az adott helyzetekben, akkor istenek lennénk, ám köztudott, nem ember dolga beleavatkozni mennyei ügyekbe. Ahol pedig léteznek, az emberek nem veszik észre őket, mert annyira a mindennapok részei, hogy magától értetődő az egész. Akárcsak az például, hogy kék az ég, a felhők meg fehérek.

Amikor viszonylag szomorúan végződött Diego barcelonai epizódja, átpártolt a Napoliba, többé nem nézhettük az olasz Calcia mérkőzéseit. Berlusconi korszaka már megkezdődött Olaszországban, a vezér saját televíziós csomaggal rendelkezett – uno, quattro, cinque, sette és nove –, nekünk pedig fel kellett találnunk magunkat, hogy követni tudjuk az eredményeket. A Napoli Diego mellett Carecát is megvásárolta, s ott volt Carnevale, Di Napoli és egy olyan ember, aki a reneszánsz kori tanító, Giordano Bruno nevét viselte (akit a maga idejében megégettek elméletei miatt, miszerint a Föld és a Nap nem középponti kozmikus testek).

A leggyakorlatiasabb és legintelligensebb közülünk, Buco azonnal rájött, hogy a kozmikus impulzusokat hagyományos eszközökkel kell befogni. Erre a célra szerzett egy antennát, fogalmunk sem volt, milyen elv szerint működött, de elneveztük “szatelit”-antennának. (Azt hiszem, Buco előttünk is titkolta a szerkezet működési elvét, hogy találmánya a szemünkben még fenségesebb legyen.) Minden vasárnap, alig valamivel öt után, megjelent Buco, és fontoskodva beszélt hozzánk, sorolva az eredményeket és a góllövőket. Szónoklatában a higgadt és tapasztalt kommentátor hangját utánozta, lekötve a figyelmünket:

– Roma–Ascoli 2:0, Pruzzo tizennegyedik perc, Di Bartolomei hetvenhetedik. Inter–Calgliari, 1:0, Altobelli, negyvenkilencedik.

Amikor megérkezett a kilencedik párosig, megállt egy pillanatra, s elújságolta a Napoli-meccs legfontosabb részleteit.

– Napoli–Udinese 2:1, Careca hatvanadik és Carnevale hetvennyolcadik perc, Zico tizenegyesből negyvennegyedik.

Ezzel befejeződött a calciai tudósítás, néhány órán belül az utcákat elöntötte a közvilágítás kékes fénye. A kék, a bánat és a blues színe, ahogyan azt szépen mondják az afroamerikaiak, az a szín, amelynek hinni kell, mert az ég, amelyre Giordano Bruno tekintett azon a február 17-én, amikor megégették – pontosan 367 évvel születésem előtt –, az az ég volt, ahonnan Buco közvetítésével “szatelit”-jeleket kaptunk.

I never done good things/ I never done bad things/ I never did anything out of the blue – énekelte David Bowie, valószínűleg arra gondolva, hogy a kék a semlegesség színe, az a szín, amelyből lehetetlen kilépni. Minden későbbi szerelem, akármennyire is boldog az elején és szomorú a végén, minden kudarc, és a kozmosz megismerésének, kapcsolatfelvételének első szatelites kísérletei, mindez bennem természetesen mindig ugyanazt a színt idézi fel – a kéket. A kozmosszal való személyes viszony joga igazából a színre való jogosultságot jelenti. Arra, mely reggelente elvegyül a fehér felhőkkel, amitől argentin mezre hasonlít, majd délután kissé elsötétül, s a Napoli pólójára fog emlékeztetni, estére viszont az Azzura csapatot idézi fel, a játékosok izzadságától és kínjától csatakosan. Este leszáll valami, ami a legsötétebb árnyalatra hasonlít, melyben csak a szatelitek fénylenek, és melyben csak a saját görbédet érdemes követni, akárcsak Giordano Bruno, ellazulsz, és naivan várod, hogy miután körberepülte a kozmoszt, visszatér majd hozzád.

Néhány évvel később a jugoszláv tévén elkezdtek tudósítani az olasz bajnokságról. Bucót így felváltotta Milorad Ðurković, aki Montenegró függetlenségi referendumát úgy tudósította, mintha a Fiorentina–Juventus meccsről lenne szó, ahol Roberto Baggio utoljára rúgott gólt a saját szurkolói előtt, mielőtt még a magas összegek, gáncsoskodások, felvásárlások és eladások bizonytalan dzsungelébe indult volna, az Agnellik és Berlusconik (mint Capuletek és Montaguk) háborújába. Számomra minden távozás színe fehér, akárcsak minden fogadásé.

A kékről pedig talán mindent elmondtunk. Mindaddig, míg van valaki, aki képes ránézni. És néha látni.

 

 

A triblit felfalta a globalizáció

 

Miért nincs többé tribli? Hová tűnt az az érzés, amikor a játékos kicselez három ellenfelet, s végül gólt rúg? Ronaldinho képes rá, de fáradt, esetleg nem engedélyezik számára. Christiano Ronaldo néha belemegy, szórakozik, ám nem fut nyílegyenesen a kapu felé. Zinedine funkcionálisan használja, viszont soha nem próbál háromnál több játékost kicselezni.

Mi köze az egészhez annak, hogy olyan világban élünk, mely rühelli a tehetséges egyéneket, s a “csapatmunkát”, “branding”-et, “public relations”-t, “corporate thinking”-et fontosabbnak tartja a lényegnél. Robbie Van Persie egy olyan fintát vágott le, amit később dicsért és százszor bemutatott az egész világ; mégis kevés, Zico és Falcao – Diegóról nem is beszélve – egy meccsen többet tribliztek, mint a legtöbb csapat együttvéve a teljes 2006-os bajnokságon.

Miért döntenek mindenről az elidegenített hatalmi központok? Beckenbauer hamis higgadtságot mutat, akár egy szuper terroristacsoport bossa a hollywoodi spektákulumból. Blatter mosolyog, tokája tekintélyt parancsol, csoda, hogy nem téblábol itt valahol Kissinger is.

Miért nem kockáztat senki? Triblit akarok!

 

 

Maxi

 

Maxi Rodriguez bevarrta Mexikónak az emlékezetes gólt: mellre vette a labdát a tizenhatos jobbszélén, és nem engedte leesni a földre, majd bal lábával megsuhintotta: a parabola berepült a “kis hálócskába”, Ricarda La Volpe, a westernhős előtt pedig, cigaretta a szájában, minden elsötétült. Telefonon valahonnan előkerült Ibro Zukanović, a zenicai Èelik hajdani szenvedélyes játékosa, most Bosznia és Hercegovina 21 év alatti válogatottjának kapitánya. Felkiáltottam: – Ibro, nevelj fel nekem egy ilyet!

Ő meg visszavágott: – Nem tudom, teremnek-e nálunk ilyenek, Ahmedem.

2:1 lett a végeredmény. Mexico hazahúzott.

 

 

Himnusz

 

Amikor a VP 7640¹ jelzésű katona, Ahmed Burić 1985. december 22-én azt a feladatot kapta, hogy a néhány gyalogosból összeverbuvált kórussal – az erőltetett menet során állapították meg énekesi rátermettségüket – gyakorolja be a Hej, Sloveni² című jugoszláv himnuszt, pácban találta magát. Már másfél hónappal a Hadsereg Napjának központi ünnepsége előtt – amit Sztálin születésnapja után egy nappal tartottak – tudni lehetett, hogy a rijekai Horvát Nemzeti Színház első soraiban csak a krém fog ülni. Csupa tábornokok és ezredesek. A temetői fiúk kórusa, ahogyan magunkat neveztük, megerősítést kapott – a rijekai Putokazé-tól, mely néhány évvel később a független Horvátországot fogja képviselni az Eurovíziós Dalversenyen. A közönség soraiban Martin Špegeljt is várták, azt a tábornokot, aki körül 1991-ben kitört a hírhedt affér azzal a “dokumentumfilmmel” kapcsolatban, amely később a JNA³ egyik fő érve lesz Horvátország megtámadásához.

Akárhogy is, akkoriban néhányszor használhattam a Steinway&Sons zongorát, a világ legtekintélyesebb hangszerkészítő cégének egyik darabját abból a kb. harmincból, amennyi akkor lehetett Jugoszláviában. A zongora isteni volt, mi pedig pont úgy szóltunk, mint a bömbölő amatőrök, akiket felszabadítottak a napi kötelességek, a csövek és csizmák pucolása alól. Egyszerre tűntem nevetségesnek és fontosnak saját szememben: körmeim hegyén látni lehetett a fegyverkenőcs és az olaj nyomait, illetve a cipőpasztáét, miközben a kéz mindig ugyanazt a C-dúrt verte, amivel a parádés műsor kezdődött. A Hej, Sloveni mellé illett még megtanulni a szocialista popslágert, a Padaj silo i nepravdo-t.⁴ Nem mondhatjuk, hogy nem szórakoztunk, ám félő volt, hogy dugába dől az egész. Mirković parancsnok tekintete mindent elárult. Ha beégünk Špegelj és a finom népség előtt, nem úszom meg a börtön takarítását a katonai szolgálat végéig.

Amikor felmásztunk a színpadra, senki sem látta közülünk a közönséget, mert a színpadi fények közvetlenül a szemünkbe világítottak. Maga Sztálin is köztük lehetett volna: az elkényeztetett, ápolt Putokazi-csajok eltökélten, komolyan álltak, és tapasztaltan énekelték a saját dalaikat, az én lábam pedig remegett (azt hiszem, a temetői kórus többi kollégája is hasonlóan érezte magát). Csak tátogtam, várva a himnusz végét. Amikor második alkalommal is énekelni hagytak, a Padaj silo i nepravdonál ráeszméltem, hogy semmit sem csesztünk el, s hogy biztosan számíthatok a szabad hétvégére. A dal vége előtt a részeg tábornokok kobakját és “à la Marge Simpson” frizurájú feleségeiket figyeltem. Tapsoltak, ami azt jelentette, Mirković nem fog arra kényszeríteni, hogy teljes felszerelésben fussak a magaslatok csúcsára, s hogy búcsút vegyek a Steinwaytől, melyen talán soha többé nem fogok játszani. Jutalomból kaptam két kimenőt a városba, amit soha nem használtam ki, de státuszt is, amelyet senki sem vont kétségbe egészen a katonai szolgálat végéig. Művész lettem, ami minden katonaságnál komoly dolognak számít, s amit, a ranghoz hasonlóan, ki kell érdemelni.

Amikor leomlott a berlini fal, a Hej, Sloveni himnusz a múlté lett. Jugoszlávia zsugorodásával új himnuszok születtek, a maradék pedig mindig úgy tekintett a Hej, Slovenire, mintha öröktől fogva a sajátja lenne. Sokáig nem volt mindegy hallani ezt a himnuszt, míg a felmorzsolódott Jugoszlávia különböző válogatott csapatainak játszották, akkor is, ha tudtam, az többé nem az én dalom. Egyébként, sohasem volt az, mert szinte szó szerinti himnusz-átiratról volt szó, amelyhez Poljak Oginski írt zenét. A SFRJ⁵ szükségleteire átdolgozott szöveget eredetileg a szlovák Samuel Tomašik írta (Hej, Slovaci címmel), maga a dal a két világháború közötti Sokol-mozgalom⁶ (a testi kondíció fenntartásának társasága) himnusza volt.

A Hej, Sloveni himnuszt talán utoljára adták elő színpadon, a müncheni Allianz Arénában. A szerbiai válogatott arcai a himnusz minden egyes lejátszása során tudatlanságot, hitetlenséget és idegenkedést árultak el. Amikor az ember látja, hogyan énekelik az olaszok, az argentinok vagy a németek a saját himnuszukat, akkor azonnal világos számára, hogy a szerb labdarúgók kórusának – akárcsak a mi temetői kórusunknak – fogalma sincs, miről énekel. A himnusznak a nemzeti szellem tükörképének kell lennie, amelyben hallani és látni kell valamit a hazáért játszó szenvedélyből.

Talán az, amit tavaly novemberben éltem át Belgrádban, az SCG–BiH⁷ mérkőzésen, mindent elárul: a szabályszerűség határán imbolygó mérkőzés után a játékosok az öltözőben örültek a győzelemnek: Samo za tebe Beograðanko mala/, samo za tebe što nikad nisi znala/ samo za tebe i ljubav tvoju zanosnu/ vraćam se majci u Bosnu.⁸ A dalt Nazif Gljiva népművész írta egy belgrádi nőnek, akibe fülig szerelmes volt, s akit, ahogyan mondja, el kellett hagynia az egykori jugoszláviai háború hajnalán.

A Hej, Sloveni után nem próbáltam a kórussal, nem is volt himnuszom. Nem vagyok szerencsétlen emiatt: a himnusz dal, a dalokat pedig belül hordjuk, akárcsak az emlékeket, szagokat és színeket. A Hej, Sloveni az elkobzott évek zenei aláfestése lehetne, és ezért az a legjobb, ha ez a himnusz végre valahára eltűnik. Akárcsak az utolsó elszívott cigaretta füstje a hadiposta 7640-es garnizonjában.

 

 

Könnyek a napon

 

1.

– Hogy hívták Morenót? Juan Pablo?

– Jose Manuel!

– Biztos?

– Igen! Halljad, Juan Pablo?

– Nekem ez ugyanaz.

 

2.

– Nem tudjátok ti, miféle játékos volt ő, valódi csodának számított. Igaz, én kicsi voltam, három- vagy négyévesen láttam, de apám jól megjegyezte és mesélt róla. A Mustagrudić Kölyök csoda volt, jobb Hasetnál és Osimnál is – visszhangzott Ažmanovék háza, valahol a téli éjszakában a szarajevói Ašikovacon. Odakint hideg van, az emeletes házban pedig meleg, ég a villany, az öregek mesélnek. Valamelyik háború után.

– Igaz, bizony ám – vetette közbe valaki, – Ðerzelezben játszott és falta a bőrt. Egyszer a centertől az ötös vonalig vezette a labdát a partvonalon, majd egyenesen a kapu felé száguldott, s csak átlökte a bőrt a vonalon. Viszont itt nem játszhatott eleget, hát gyorsan Zágrábba ment, azt hiszem a Graðanski nevű csapatba, nem sokág, mert kitört a háború, s ő eltűnt. Azt beszélték, hogy kommunistákkal bratyizott, ezért az usztasák⁹ kinyírták a Stara Gradiška-i lágerben.

Csak egyszer hallottam Dževdet Mustagrudić legendáját, amely természetesen párhuzamosan nőtt az elfogyasztott Zveèevo Brandy üres üvegeinek számával. Ez az ital a szerb kruševaci Rubin és a sárga címkés Dalmacijavino törkölypálinka kíséretében nevelte fel a szocialista Jugoszláviát. Ezeknek az italoknak az állam felbomlásában játszott szerepéről még sok mindent le lehetne írni, de most elég csupán elképzelni a késő harmincas éveikben járó férfiak csoportját, amint már nagyjából elfelejtették sportos múltjukat. Ücsörögnek az asztal körül, s mesélnek az előző generációk életéről.

– Nálunk ez már csak így megy. Ha etetni tudta volna magát és az anyját (apja nem volt), talán még itt is marad – háborgott valaki az asztalnál. – Így azonban elhúzott Zágrábba, ott kábé harminc mérkőzésen játszott, s tessék…

– Eltűnt.

Egy idő után félbeszakadt a csend.

– Gyere, Vlado, zenélj má’ nekünk valamit!

Ažmanék házában gyakran játszottak a zongorán, legtöbbször ünnepeken. Amiből volt épp elég: karácsony, katolikusnak vallották magukat, cseh származásúnak; újév; kommunisták is voltak, így május 1-jén is ünnepeltek, s Bajram idején is vidámkodtak.

A családfő Anton, Toni bácsi apjához hasonlóan a vasútnál dolgozott, emellett szolid hegedűs volt, zenekart is vezetett az Önkéntes Tűzoltó Társaságban. Miután a nép kedvence volt, a második világháború után politikai eredményeket is elért, de szerényen és ügyesen, ahogyan isten teremtette, igazi szarajlijaként rájött, jobb, ha mások foglalkoznak politikával.

Nem tudom, tangózott-e valaha is. Többé senki sem él már abból az asztali társaságból, így senki sem tud mesélni róla.

 

3.

– Most vagy a legnagyobb, El Flaco. Csodál az országod, végre elsők vagyunk. Nem tudom, mivel háláljam meg – mondta Videla, a tábornok Cesar Luisnak, Martellel a kezében. Flaco semmit sem mondhatott. Hogy is tehette volna? Egy hónappal ezelőtt a feje egy lyukas garast sem ért, a tábornok emberei pedig készen álltak mindent kiadni a peronistákkal való kapcsolatáról, ami legjobb esetben száműzetéssel végződne. – Nem, én ide tartozom! – tért vissza a kép az álmából. Koccintásra emelte a poharát, kifelé mutatva szemöldökével.

– Minden jó, ha az emberek megkapják, amire vágytak – mondta Cesar Luis.

– Te is megkaphatod, amit kívánsz – mondta röviden a tábornok.

– Azt szeretném, amennyiben lehetséges, hogy ugyanazt a munkát csináljam, hogy még négy évig kapitány maradhassak.

Videla elmosolyodott. Majd komolyra váltott.

– Ne becsülj alá, Menotti. – Mutatott az ablakon túlra. – Ha nem nyernénk meg a világbajnokságot, itt most tízezer ember tombolna a fejedet és a fejemet követelve. Minden bizonnyal először az enyémet. Börtönöznöm és gyilkolnom kéne. Nem vagyok hülye, tudom, hogy a junta nem tart sokáig. Tisztában vagyok azzal, hogy te rocha vagy, belül vörös, de elszürkülsz majd, Menotti, és akkor megismered az igazságot. Bizonyos nemzetek a demokrácia mellett vannak, mások viszont nem.

– Úgy érti, egyesek mellette, mások ellene.

– Furcsa vagy, Flaco, de míg mellettem állsz, érezd magad biztonságban. Nem különbözünk annyira, mindketten tudjuk, mit akarunk. Isten veled. – A tábornok az ablak felé fordult. El Flaco a lépcsőkön lefelé arra gondolt, milyen szomorú ez az egész. – A játszmánk – morfondírozott – tiszta jobbos futball. – Videla nem okos, de nem is naiv. Attól még, hogy tudom, hogyan érhetek el valamit, nem vagyok elégedett. A sajátjaim sohasem lesznek olyanok, mint La Maqina, én csupán egyszerű végrehajtó vagyok. – Élj, Argentína, végre sikeres vagy! – Cinikusan elmosolyodott, megigazította zakóját, majd a századik cigarettára gyújtott azon a június harmincadikán, 1978-ban.

 

4.

Többé nem lényeges, honnan szedtem mindezt: a kórházat fertőtlenítették, utánam pedig becsukták az ajtót. A műtét “férfias” volt, most ez elegendő, teljesen elegendő. Volt egy barátom, akinek elfelejtettem a nevét. Tanítottam rajzolni Osvaldo Cavandoli Menő manóját,¹⁰ tán azért, mert már apa akartam lenni, és aggódtam az utódaimért. Mindenki látta a világbajnokság döntőjét Buenos Airesben, ahol a hazai válogatott legyőzte Hollandiát a hosszabbítás után. Mindenki, leszámítva engem. Nekünk, kicsiknek nem volt szabad a felnőttekkel együtt a tévészobában tartózkodnunk. Cesar Luis Menotti, El Flaco, nem sírt. Tudta, hogy el kell mennie kórházba Jose Manuel Morenóhoz. El Charrhoz, a labdarúgók legnagyobb művészéhez, akiről sohasem lehetett tudni, hogy a tangóban vagy a fociban ügyesebb-e.

 

5.

– Nincs többé öntudatánál, nem is észleli, hogy ön itt van – hallotta El Flaco az ápolónő hangját.

– Miért kényszerített rá, hogy jobbhátvédet játsszam? – ismételgette, mint mantrát a betegek, ugyanazt a két mondatot. – Miért nem indul meg mindenki, amikor át akarom passzolni a labdát, mindenkinek látnia kell, amikor fogadja, de akkor már késő!?

 

6.

Az el nem készült statisztika szerint, vagy ez csak a képzelet terméke, Dževdet Mustagrudić, a Kölyök 1916-ban született, akárcsak Jose Manuel Moreno. Ugyanazon a napon, amikor Cesar Luis Menotti elment Videla tábornokhoz, amiről nem maradt írásos emlék, tehát 1978. június 30-án én kiléptem a koševói kórházból. A chryptorchismus műtét nagyobb komplikációk nélkül bonyolódott le, de egy darabig nem mertem focizni, a gyomorra veszélyes rúgások miatt. Jose Manuel Moreno 1978. augusztus 20-án hunyt el Buenos Airesben, kivárva Argentína világbajnoki győzelmét, akkor is, ha élete utolsó két hónapjában nem volt magánál, emiatt nem biztos, hogy tudott az egészről. Cesar Luis Menotti még mindig Buenos Airesben él. Az Ažman-családból senki sem él többé Szarajevóban, ahogyan senki sincs, aki beszámolhatna, hogyan játszott Dževdet Mustagrudić, a Kölyök.

 

7.

Ismét harmincévesek csoportja, egy generációval később. És ismét beszélgetés.

– Na, az tényleg falta a bőrt.

– Honnan tudjuk? Egyiket sem láttuk. Felvételen sem. Kár.

– Mit gondolsz, Moreno szerette a pálinkát?

– Ha szerette a tangót, akkor azt is szerette. Meg a nőket, mint isten.

– Mi is volt a neve?

– Kölyök.

– Ó, ha látnám azt a Buenos Airest, ha bele is…

– Ha bele is…

 

 

Téves azonosulás

 

Az ember megbukik egy apróságon, s onnantól kezdve nem lehet javítani rajta. Materazzi mellkasba fejelése Zinedine által olyan részlet marad, amire jobban fognak emlékezni, mint a tizenegyesre, ami az első “átverés” a világbajnoksági döntők történetében.

Igaz, ugyanezt tette Panenka Maierrel Belgrádban, 1975-ben, de az európai bajnokság volt. Buffon elkapta a kapufélfáról visszapattant labdát, mintha mi sem történt volna, noha már minden eldőlt. Materazzi, talán a legmocskosabb játékos, amióta Sergio Brio és Claudio Gentile otthagyta a pályát, beszólt valamit, a L’Equipe szerint rasszista dumát, és Zinedine király “kifakadt”. Kizárták utolsó meccséről, eltávozott a berlini Olympia lépcsőin, abból a stadionból, ahol 68 évvel korábban Adolf Hitler pöffeszkedett, az álmos Jesse Owens pedig térdre kényszerítette. De ez a múlt, akárcsak Zinedine mellkasfejelése. Valaki azt fogja mondani: “minden meg van bocsátva neki, ő a legnagyobb, s eddig bírta cérnával.”

De vannak olyanok is, akik tiszta, mára elfeledett futballista motivációval felhánytorgatják a válogatott kapitányának, hogy a legnagyobb pillanatban hagyta cserben a társait. A tizenegyeskor. A hűvös és játékhiánytól frusztrált Trezeguet mellélőtt, és ezzel Itália mezére feltűzte a negyedik csillagot.

Így beigazolódott még egy állítás: a világon négy labdarúgó hatalom létezik – Argentína, Brazília, Itália és Németország. A maradék egyszerűen nem tartozik bele ebbe a kosárba.

A nyolcvanas évekbeli történetet, abból az időből, amikor Olaszország utoljára volt világbajnok, Vlado Tauzes mesélte el, a ljubljanai bíró, aki egy baráti mérkőzésen fújt, ahol az az amatőr is játszott. Végül tizenegyest ítélt ellenünk, vesztettünk, a meccs utáni italozáson pedig nem bírtam ki, hogy ne menjek oda ahhoz az emberhez, aki egész életében csak egy mérkőzést szakított félbe: 1980. május 4-én a Szarajevó–Eszék közti meccset, amikor meghalt Tito elvtárs.

– Fontos a szándék. A játékosok szándéka alapján kell ítélned, megérezned azt, nem pedig a látottak alapján. Egyet sem szakítottam félbe, miközben százszor nyomás alatt voltam, tudjátok, milyen volt bíráskodni az egykori Jugoszláviában. Például Nikšićben vagy Prištinában – mesélte az idős Vlado úr.

– Fontos, hogy kapcsolata legyen a játékosokkal, akkor ez átterjed a lelátókra, s minden többé-kevésbé szokványos módon zajlik, ám az egész ellenőrzés alatt marad. – Amikor megkérdeztem: – Ki a legjobb játékos, akinek fújt? – egy pillanatra megállt, mondván: – Uh, sokan voltak, Cruyffnak is fújtam. – Majd folytatta: – De azt elmondhatom, ki volt a legszemetebb. – Csupa fül voltam, Tauzes pedig csendesebben folytatta: – Mužinić, Dražen Mužinić. Négy szemmel kellett kísérni, főleg, amikor Sušićra vigyázott. Püföli, közben szidja, és azzal piszkálja, amit nem érdemes elmondani, egyszer például azért zártam ki, mert az édesanyját szapulta, ráadásul nemzeti alapon.

Ki gondolta volna ezt “Frfa” Mužinićról, a nagyszívű játékosról. A foci ugyanolyan, mint a háború: mindent szabad, csak az a kérdés, kit hogyan fognak megróni ezért. Horatio Elizondónak tehát nem volt meg az a hallása, ami Vlado Tauzesznek igen. És az a vasárnap, amikor Zinedine eltávozott (aki a falusi viselkedés nyomán kiérdemelte a Zike becenevet), arról lesz emlékezetes, hogy kizárták a földgolyó egyik legnagyobb játékosát.

Zidane fejelése mindenképpen lázadás volt. Először azt közölték, hogy Materazzi azt vágta a fejéhez: algériai terrorista. Most, miután mindent tudunk: Zinedine azt állítja, hogy anyját és húgát gyalázta. Ki tudja, mi zajlott lehorgasztott fejében lefelé a lépcsőkön, talán azt akarta kimutatni gesztusával, hogy mindez, az egész csillogó cirkusz elveszítette sportos arculatát, hogy a mai futball csupán a politikai viszonyok tükörképe, hogy a cirkusz, amelyben egész életén át részt vett, s amely a legjelentősebb nyomot hagyta benne, csupán bohózat, a gazdagok szórakozása, illetve a nyomorultak sovány vigasza. Ebből a szempontból nem hánytorgathatunk fel neki semmit. Isten veled, Zinedine, nagy játékos voltál.

Viszont képtelen vagyok nem gondolni arra, hogy Pape Sušić sohasem fejelte le Frfo Mužinićot – de szidta, el akartam ezt tussolni, de most tényleg nem tudom – “az eltörökösített anyját”. O.K: más volt a szövegkörnyezet (testvériség-egység), más idők, más pénz. De ostobaság, végzetes ostobaság az, amit ránk akarnak tukmálni. A Zidane-nal való azonosulás muzulmánsága miatt téves és felszínes.

Erőszakosan próbálnak kiolvasni túl sokat a futballból, akkor is, ha bizonyos dolgokat azonnal elolvashatunk – az európai válogatottak hirtelen “elsápadtak”. A spanyol Aragones nyílt rasszista, francóista, Van Basten nem adott narancssárga mezt se Seedorfnak, se Davidsnak, se Makaaynak, nehezen hihetjük, hogy Hollandiának nem volt rájuk szüksége. Európa politikai radikalizációja látható volt ezen a világbajnokságon. Ugyanakkor a világ nem tegnap óta ilyen. Az ötvenes években lengyelek, olaszok, örmények játszottak Franciaországnak, majd csak a hetvenes években vette fel a kakasos mezt az első sötét bőrű, Janvion, ami szenzációnak bizonyult.

Franciaországnak játszani morális választás tárgyát képezte. Na ez már túl sok – túl sok! Hát senki sem látja, hogy ez a Domenech dilettáns, ezelőtt ő vezette a katonai válogatottat (a katonai edzők még az SFRJ “sötét” korszakában sem tették magukat a válogatott élére). Zidane és Henry, most ez nyílt titok, szövetségi kapitányi munkát is végeztek. Kétszer – Brazília és Portugália ellen is – bevarrták a gólt, és befejezték, ne játsszuk már a hülyét!

Egyszer csak Zidane egyfajta kripto-antiamerikanizmus ikonjává vált. Az az ember, aki sohasem nyilatkozott politikáról, még a vallásról sem, megjelenik a pólókon, amelyeken felváltotta Che Guevara arcát. Mi történik? Lefejelésének igazolása, az ő passage a l’acte-ja a mai intellektuális morál kinyilatkoztatása lett! Hová jutottunk mindannyian?

Nem tudom elhinni, hogy senki sem látja, végül becsaptak minket a Blatterhez és Beckenbauerhez hasonló csirkefogók. Az elégedett Angela Merkel mosolyog, David Beckham most így, most úgy fésülködik (mi pedig kénytelenek vagyunk tudni erről, miközben nem vetítik le számunkra tisztességes lassúsággal a gyanús helyzeteket), Victoriája Louis Vuitton táskával integet, gyarapodnak azoknak a számlái, akik a megfelelő életkorukban se nem játszották, se nem szerették soha a focit (ma pedig irányítják ezt az egész hisztériát), mi meg várakozunk. A dél-afrikai világbajnokságra, ahol mindannyian végre bebizonyíthatjuk a világnak, hogy nem vagyunk rasszisták.

Élj soká, Diego, nekem azok a tetteid, hogy nem mentél el a mérkőzésre, mert nem engedték be a barátodat, és hogy megtagadtad a helyet a VIP-páholyban, milliószor közelebb állnak hozzám!

 

ORCSIK ROLAND fordítása

 

Ahmed Burić 1967-ben született Szarajevóban. A szarajevói BH dani magazin újságírója, színházi és irodalmi kritikusa. Költeményeket, prózát és filmforgatókönyveket ír. A Bog tranzicije (A tranzíció Istene) című kötete 2004-ben látott napvilágot.

 

¹

VP: Vojna Pošta. Magyarul: hadiposta. (A ford.)

²

Hej, Szlávok. (A ford.)

³

Mozaikszó: Jugoslovenska Narodna Armija. Magyarul: Jugoszláv Néphadsereg. (A ford.)

⁴

Bukj meg hatalom és igazságtalanság. Ez a dal a horvát parasztlázadást dicsőíti (1510–1514.), amit Matija Ivanić vezetett a nemesek ellen. Később minden önkényuralom elleni lázadás és a titói rezsim egyik jelképévé vált. (A ford.)

⁵

Mozaikszó: Socijalistièka Federativna Republika Jugoslavija. Magyarul: Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság. (A ford.)

⁶

Sokol-mozgalom: 1862-ben jön létre Csehországban, amikor Bach abszolutizmusa után felébredt egyes szláv nemzetek körében a nemzeti öntudat. Célja a szláv nemzetek politikai, kulturális és gazdasági önállóságának kivívása volt az Osztrák-Magyar Monarchiában. (A ford.)

⁷

SCG: Szerbia és Montenegró, ma már nem létező államalakulat. BiH: Bosznia és Hercegovina, ma még létező államalakulat. (A ford.)

⁸

Nyersfordításban: Csak érted kis belgrádi csaj / csak érted, ki soha nem tudtad,/ csak érted és elragadó szerelmedért / térek vissza anyámhoz, Boszniába. (A ford.)

⁹

Usztasák [ustaša] – militáns horvát függetlenségi és nacionalista mozgalom, melynek neve a horvát ’felkelés’ szóra utal. A mozgalmat a horvát nacionalista pártvezér, Ante Pavelić indította a Horvát Ifjúsági Mozgalom átszervezésével 1932-ben, olaszországi emigrációban, Mussolini segédletével. A legutóbbi balkáni háborúban a horvát szélsőséges, nacionalista katonák elnevezése. (A ford.)

¹⁰

Menő manó – La Linea – Az olasz rendező, Osvado Cavandoli rajzfilmsorozata 1969-ből. A főhős egy paprikamérges, vonalból rajzolt Úr, aki egy végtelen vonalon le-fel sétál, különböző “vonalas” kalandokba bonyolódva és a rajzolójával vitatkozva. (A ford.)