BALŠA BRKOVIÆ

 

 

Lenin sugárút

 

Első fejezet

I.

 

Most képzeljék el, de szó szerint így:

A tag megy a sugárúton. Nyár eleji délután. Az első találkára indult azzal a csajjal, akiről napok óta álmodozik, mit napok, hónapok óta… Annyira el van varázsolva, hogy két és fél órával előbb indult el a randira. A bocsázóklub előtt fognak találkozni. Marinával, így hívják az annyira vágyott szépséget.

De a Maša sarkán a tag összefut a Dokival. A Doki a semmiből bukkan elő, egyszer csak ott terem előtte az egyik épület mögül, sebtében, hiszen napról napra hosszabb azoknak az embereknek a listája, akikkel nem szívesen találkozna, vagyis hát akiket messze el kell kerülnie… És minél szélesebbre tárul ez a lista, annál kedvesebben öleli keblére a Doki azokat, akik nem jelentenek veszélyt számára. A tag, aki a kedveséhez iparkodik, a veszélytelenek listáján található, így a Doki kitörő örömmel üdvözli, pedig csak a sugárúti utánpótláshoz tartozik, akinek számára a Doki nemrég még a kerületi vagányok elérhetetlen magasságokban lebegő kiválasztottjai között tanyázott. Évtizedek óta elévülhetetlen tény. A sugárúti fiatalok a Dokiról és viselt dolgairól szóló kíméletlen, szellemes és varázslatosan erkölcstelen történeteken nőttek fel. Így a tagot, akit most a szerelem hajt, még mindig fölvillanyozza, ha a Doki köszön neki, netán megszólítja az utcán.

Szasz, mondja barátságosan, hogy vagy, gyere csak ide, mondja a Doki. Most velem jössz, és kipróbálunk valamit. Fölmegyünk hozzám, mondja. A Doki a Duklja kávézó fölött lakik. Senki nincs otthon. A tagnak először az jut eszébe, épp jó, hogy előbb indult el otthonról. A Dokinál biztos van valami ütős anyag, gondolja. Van benne, mondjuk, az épp nem mondható, hogy nincs benne, van valami távoli félelmet jelző aprócska nyugtalanság – hogy esetleg nem jól sül majd el a dolog. Ha ez, mondjuk, esetleg olyan mitikus anyag, hogy állítok majd oda Marina elé, fordul meg abban a fejben, amelyiknek a folytatásában lévő lábakat a Doki épp eltérítette egy reményteljes, de talán túlságosan is kiszámítható és szokványos útról, és annyira kacskaringós irányba vezette… Valami ilyesmi is bevillant a szerelmes fejbe, de a növényvilág iránti rajongása, meg hát a prekomorjei kerület mitikus figurájával való rövid barátkozás lehetősége túl erős kísértésnek bizonyult. És nemcsak a fű (valami albán bimbók, fakózöldek, szinte fehérek, amikor szétmorzsoljuk őket, egy csipetnyit még bedugott a zsebébe, későbbre) volt villámcsapás, valódi zivatar, földrengés, egy lépésre az Armageddontól, hanem ráadásul a szívélyes Doki még kávét is főzött. A suhanc teljesen elolvadt a kedvességétől, nem is sejtve, mit művel a Doki a konyhában.

Egy félórácskát töltött a Dokinál, aztán elindult. A nagy híd felé tart, de már kezd neki fölsejleni, hogy nehéz lesz a dolgokat (az útirányt, a szándékokat, a szavakat) valamilyen, olyan-amilyen, akármilyen rendben tartani.

Úgy érzi, órákig megy át a hídon. Sohasem lesz vége. Háromszor megtámaszkodik a korláton, komoly érdeklődést mutatva a nyári, megszelídült Moraèa csordogálása iránt… Az jut eszébe – miért is nem szoktak az emberek így megállni a hidakon. Hát normális dolog ez: átmenni a hídon anélkül, hogy megállnánk és megbámulnánk a folyót, a partot vagy legalább az eget a víz fölött. Nézelődni kell a hídról, mert különben eltűnhet a táj, a látvány összeomlik, mint azok az Eiffel-tornyok, amelyeket azok az idióták tákolgatnak össze gyufaszálakból, gondolja.

A gyarlóságtól rabul ejtett, zavaros elméjű suhanc valahogy mégiscsak elevickél a félreeső és árnyas bocsázóklubig. Emlékszik rá, hogy elhaladt a színház előtt, ahol valami tömegjelenet volt, operatőrök, közvetítőkocsi, kábelkötegek. Az útja a Budućnost stadionja előtt vezetett el, ez Podgorica egyik meghatározó helyszíne, estadio Futures, köztudomásúan minősíthetetlen talajú pálya, Európa ezen részének legjobb szurkolói, és a legendás alagút, ahol számos bíró megtapasztalhatta, milyen erős és csontos a hírneves montenegrói koponyalékelők és hegyi vitézek leszármazottainak ökölbe szorított keze. Mennyi vér elfolyt e stadion körül, mennyi rendőrorrot szétlapítottak itt a “barbárok”, ahogy 1987-es alapító kongresszusukon elnevezték magukat a Budućnost szurkolói. Egykor a régi és már régóta elbontott lelátó betonja közül fügefa nőtt ki, két-három ülőhelyet elfoglalva. Ez volt a világ egyetlen stadionja, amelyiknek fa nőtt a lelátóján.

Dereng előtte a Monitor hetilap épületének látványa is, amely mögött található a klub. Mellette áll, kábé tíz évszázada, a Szent György-templom. Valaki, valószínűleg a múlt éjjel, hatalmas kék betűkkel azt írta a templom falára: Vigyázzatok, gyerekek, jön a pap.

Alig várta, hogy leülhessen. Mióta leült, minden egyetlen pillanattá zsugorodott össze. Hirtelen (igaz, az óra szerint legalább fél órának kellett elmúlnia) ott volt Marina. Hirtelen, ő meg csak izzadt, dadogott, és mint egy idióta, valahogy mindent fordítva csinált. A legnagyobb baromságokat jó hangosan üvöltötte, ha meg véletlenül sikerült valami érdekesebb dolgot mondania, akkor azt az orra alá motyogta, Marina egyszer csak azt mondta – Gyerünk, sétáljunk egyet –, amire ő így válaszolt – Most. Mért, mikor, kérdezte Marina. Mindjárt megyünk, mondta, és fölállt, és visszazuhant, és térdre esett Marina előtt.

Egyszerűen nem érezte a lábait. Mintha valaki máshoz tartoznának, akinek épp nem lenne kedve Marinával sétálgatni. Marina rémülten bámult rá, és azt kérdezte – Jól vagy, ő meg azt mondta – Mióta ismerlek, előtted akarok térdepelni. Marina elmosolyodott, ő meg közben valahogy mégiscsak fölegyenesedett. Egy pillanatra az jutott eszébe, hogy ugyanez az emberszabású majmoknak föltehetőleg könnyebben ment, mint most őneki. Hát, eltartott egy ideig, szó, ami szó. Mármint úgy értem, hogy kis időszak volt ez az evolúcióban, de az ipsének, aki a szerelme előtt térdelt, ez a fölegyenesedés jó sok időt vett igénybe.

Csak ekkor jutottak az eszébe azok a félelmetes történetek a Dokiról, hogy ennek vagy annak Artane-t tett a kávéjába, és a közismert tévés műsorvezető mindenféle marhaságot összehordott a kamerák előtt, vagy az, hogyan gurult le Brèko valahol a lépcsőn, miután a Dokival kávézott. És még egy rakás sztori, hasonló végkifejlettel. És akkor most már ez az én térdre esésem Marina előtt is bekerül a Dokiról szóló kerületi anekdotakincsbe, ez is eszébe jutott, de egy szemernyi rossz érzés vagy negatív kisugárzás nélkül a dolgok ilyetén alakulása miatt. És valóban, később szembesülve a nap mitológiájának újabb és újabb fejezeteivel, megtudja majd, hogy a Doki nyolc Artane-t potyogtatott a végtelen szívélyességgel fölszolgált kávéjába. Ez a Doki kedvenc bogyója.

Marina a Gorica csúcsa felé indult vele, az Emlékműhöz. Ó, csak fölfele ne, gondolta, és a következő pillanatban már megint ott térdelt Marina előtt. Hallotta, ahogy azt mondja Marinának: Komolyan gondoltam azt a térdepléssel, már régóta erre áhítozom. Marina azt mondta – Te rosszul vagy, ember, nagyon rosszul vagy. Mi van veled.

Azt hiszed, hogy a térdeplés szükségszerűen valamiféle gyengeségnek a jele, mondta, valamiféle homályos szándékkal, hogy ezzel kicsit szétmossa a történetet, kissé relativizálva végképp szélsőséges viselkedését. De Marina kitartó lány: Te tényleg rosszul vagy. Aztán mégiscsak ráharapott a retorikai horogra. Minden térdre borulás a gyengeség jele, mondta.

A tagnak meg, akinek a találkához fűződő összes elképzelése már romokban hevert, és ráadásul még mindig nem tapasztalta magában a sajnálatnak semmi nyomát emiatt, még messze van a kétségbeeséstől, még mindig történnek a dolgok, és totál magánkívül van, a tagnak megint sikerül fölállnia. Marina kérdőn néz rá, ő meg, tényleg mint egy igazi idióta, valami jamesbondos pofát vág, mintha azt próbálná meggyőzően illusztrálni, hogy minden a tervek szerint megy, a százéves képregények brit tábornokainak modorában mondja – Indulhatunk. Hová, kérdezi Marina. Fel, mondja ő. Három lépés után a tag megint csak ott találja magát térden állva a kedvese előtt. Az meg most már kezd egy kicsit ideges lenni. Ő pedig szavalni kezd, improvizál, utánozni próbálja a költemények emelkedett hangnemét – Itt térdelek, mert már csak térdelni vagyok képes… Marina az ég felé emeli karjait, és furcsa pofát vág valaki fent lévő felé, mintha egy gonosz szellem gubbasztana a sétányt beárnyékoló fenyők egyikén, és akit most Marina, mindezek után még gúnyolni kezd, és megpróbálja maga ellen ingerelni.

És akkor, emlékszünk, ugye – Marina határozott lány, sarkon fordul és elindul visszafelé, Kambodzsa irányába (ahogy a podgoricaiak nevezik a stadion mögötti földszintes házak csoportját, amely valamikor az üzemanyag-csempészet központja volt, most pedig számos kávézó található itt), aztán tovább, a központ felé. Otthagyja az idiótát, aki az úton térdel, és barátságos pofákat vág a járókelőkre, hogy helyzete minél természetesebbnek tűnjön. Minden hiába, Marina egyre kisebb lesz, aztán eltűnik, és ő pedig tényleg úgy érzi magát, de a tisztes járókelők arcából ítélve ezzel a véleményével nem áll egyedül, mint egy idióta.

Nos, ez az idióta ebben a történetben, ez vagyok én.

 

 

II.

 

Hogy a most következő történet érthetőbb legyen, és ha az előbbi tanulságos mese a Marinával való találkáról nem lett volna elég (mellesleg, ezek után még csak köszönni sem volt hajlandó), el kell mondanom egyet s mást magamról, sőt, és ezért előre is bocsánatot kérek tőlük, a szüleimről. Aztán érdemes megtudniuk néhány dolgot a két barátomról, később pedig a szomszédaimról is, akik a megszállottságomat okozták, és mindazt a bajt, ami ennek következtében rám szakadt.

Én ugyanis ebben a pillanatban épp börtönben vagyok. Valódi börtönben. Vizsgálati fogságban, vagy minek mondják. Egy szürke cellában vagyok, a beton színe a meghatározó, ami nem is olyan rossz. Ha ez itt körülöttem netán kőfal lenne, akkor a cellám valószínűleg tele volna férgekkel és rovarokkal, és reggelig megőszülnék. Így tisztának hat az egész (de ezt végképp feltételesen értsék: pontosabb lenne azt mondani – a lehangoló elképzeléseimhez képest tiszta), ténylegesen igencsak vizeletszagú.

Nem egészen világos számomra, hogy miért én vagyok a börtönben, de hát, bármivel is vádoljanak, azt nem tudják rám bizonyítani, és meggyőződésem, hogy reggelre szabad ember leszek. Tényleg nem kellett volna, hogy ide jussunk, de hát az isten a legfőbb rendező, mi pedig csak a színészei vagyunk.

Húú, nem hiszem el, hogy ezt én mondom, én tényleg nem hiszek Istenben, és most úgy beszéltem róla, mintha valami agyalágyult hívő lennék. Bassza meg, hogy mit ki nem hoz a börtön az emberből…

A börtön fala tele van különféle íróeszközöktől származó felirattal (van például zöld filccel írott üzenet is, úgy szól: “Cetinje – a hősök városa”, de a golyóstoll dominál, a kék különféle árnyalatai…), mindenféle kézírással, a betűk egészen eltérő nagyságúak, vannak nyomtatottak és írottak, latin és cirill betűs, és egyikük-másikuk annyira olvashatatlan, hogy azt kellett gondolnom, ezeken a falakon még a tisztes glagolita írás is megtelepedett. Úgy néz ki a fal, mint valamiféle kirekesztettek enciklopédiája – több tucat aláírás, habár számomra egyáltalán nem világos, mi a fenéért kellene otthagyni az aláírásodat egy cella falán. Lehet, hogy ez valamiféle mágikus játék, ki tudja. Ðero, Fekete M, Lutvo Bej, Piri Filipović, “Itt volt Morto”, Zuki Sajièić, Alen D, “Huso Husić mindenkinek megbassza az anyját”, Danko és Beli, Covba, a segéd, Zvinto, az egyik meg úgy írt alá, mint az iskolai naplóban, “Mihailović G. Miodrag”, de aztán még hozzátette: “Mijo Asprilja”.

Versek is vannak. Például “Ha már hiányzik a börtönben az asszony, mondogasd ravaszon: fáj rád a faszom.” Aztán egy kicsit távolabb: “Minden rendőr picsa kékben, agya nincsen a fejében, ezért használ gumibotot, amitől a fejed fogod...” És így tovább, még hét strófa, ez szabadlábon megírhatná a Ramajanát.

De hát ki nem szarja le a szövegeket, nem olvasni jöttem ide…

 

 

III.

 

Az egész kilenc hónappal ezelőtt kezdődött.

Én az unalom hercege vagyok. És az összes hülye ötletem, amelyek aztán ide vezettek, mind ezzel a ténnyel függ össze. Ebben az unalom iránti szenvedélyben és mindabban, ami ebből következik – és hát a semmittevésből eredő kalandvágy egészen bizarr formákat tud ölteni –, ebben a legjobb barátaim is osztoznak velem. Együtt nőttünk fel, ez a két zsenge lakótelepi lókötő meg én. A sugárút legendás figuráiról szóló történeteken. Ezeknek a meséknek az éjszakába nyúlóan ismételt fölidézésein, amelyek egyébként hozzánk is már negyed- meg ötödkézből kerültek. És persze azokkal a délies túlzásokkal, amelyeket annyira szeretek. Boro Hitler-történetei, a Doki egetverő baromságai, a hatalmas Meèak (a legerősebb fehér ember), Diksont megint elkapták, Locko, a szellemes vagány, Mazinjo és a többiek… egészen Èakáig, a “barbárok” legendás kapitányáig, a bokszolóig, aki a legtöbb rendőr orrát lapította szét egész Montenegróban. Ő áll legközelebb a mi nemzedékünkhöz, a róla szóló történetek aktuálisak, mi hárman is a “barbárok” közé tartozunk, úgyhogy ezekben a mesékben van a legkevesebb túlzás, a nyolcvanas meg a kilencvenes évek vagányairól, ezekről a régi bandákról szóló történetek sokkal fantáziadúsabbak.

Ebben a varázslatos unalomban, amikor a rendelkezésünkre álló összes történetet már vagy tízszer vagy többször is elmeséltük, végképp kifogyva belőlük, körvonalazódni kezdtek a saját meredek ötleteink.

Rodman azzal jött, azt hiszem, ez volt a legkedvesebb álma, hogy raboljunk ki egy bankot. Kiröhögtük, ez nekünk nem volt igazán érdekes, túl sok volt benne az akció, de ez őt nem zavarta túlságosan, úgyhogy részletekbe menően taglalta őrültebbnél őrültebb terveit, kombinációit, a lehetséges megtévesztő húzásokat…

Rodman a rajzokra gerjed, imádja a képregényeket, baromi jó karikatúrákat készít, kisgyerekkorától meg van őrülve értük. Én vagyok rá a tanú.

Nino rendíthetetlen perfekcionista, konkrét érdeklődési terület nélkül. Azt hiszi, hogy mindenhez a legjobban ért, szeret vetélkedni, és ha befüvezik, akkor moralizálni. A füvet márpedig zsenge gyerekkorától szereti. Erre is én vagyok a tanú.

Ezeknek az esti beszélgetéseknek a rá eső részeiben leginkább a külföldre szökés variálgatásával foglalkozott. Égessünk fel mindent magunk mögött, kit érdekel a család meg az ehhez hasonlók, induljunk el az egésznek a legaljáról, hogy lássuk, mit érünk, gyerünk, csak az első lépés nehéz… Hosszú távú tervei voltak. Görögország és a nyári mandarinszüret, aztán egy fél év, egy év munka Spanyolországban, aztán irány – Amerika. Aztán, hogy ott mit kezdünk magunkkal, az mutatja meg, hogy tényleg mit érünk, szögezte le Nino. Ez volt a megszólalásainak valamiféle összegzése minden egyes alkalommal.

“Én itt szeretek a legjobban, Podgoricában”, mondta erre Rodman, és ez mindig kihozta Ninóból, hogy nekirontson, és jól lehordja, mert be van tojva minden változástól és újtól, ahogyan ezt ő nevezi.

“Egyáltalán nem arról van szó, amire te gondolsz, én itt tényleg jól érzem magam. Mi a fasznak menjek Amerikába. Már megbocsáss, ha ezzel megbántalak, de azt hiszem, hogy ott dolgoznom kéne, belegebednék a munkába, és nekem, már megbocsáss, haver, ez egyáltalán nem jön be. Érted. Hát nem világos. Az sem érdekel, hogy mit érek valójában, ha ezért el kell mennem Amerikába. Imádok semmit se csinálni, és imádom, hogy ezt épp itt tudom csinálni…” Így festenek Rodman gondolatmenetei.

És akkor jövök én, hogy nyugtassam a kedélyeket, és ennyi. Leginkább azzal tudtam őket megnyugtatni, ha elmeséltem valamit, ami mindkettejüket érdekelte, és amitől elfelejtik a napi veszekedésük ezeregyedik újrajátszását.

Ez az ötlet is, hogy éjszaka festeni járjunk idegen lakásokba, azt hiszem, ez is egy ilyen helyzetben született, amikor sürgősen le kellett őket kötnöm valamilyen dumával.

 

 

IV.

 

Nem tudom, hogy honnan és mikor jött ez az ötletem. Hogy egyből öltött-e formát, mint egy villanás, aminek fényében minden megvilágosodik, vagy lépésről lépésre formálódott. Mármint arra gondolok, amikor még nem látszik, hogy mi lesz belőle, de a dolgok harmonikusan illeszkednek egymásba, és az összkép tökéletesnek mutatkozik. És ez az egész tökéletesség már néhány pillanattal előbb is érzékelhető… mint valami felismerés borzongató szépsége.

Feltételezem, hogy az ízlésvilágom és az élethez való viszonyulásom eszményi metszéspontjában állhatott, és ez végzetesen összefügg, vagy nem? Létösszegzés, ahogy a filozófusok mondanák, ha létezik még manapság egyáltalán ez a foglalkozás: egy csipetnyi, semmiképp sem túl sok akció, ráadásul viszonylag szelíd (lakás feltörése, erőszakos behatolás), a bizarrság megérintése valami módon (mások életterének falaira festeni), de az egésznek van egy végső, kétségbevonhatatlan igazolása. A művészet, hiszen az mindent átlényegít. Biztosan észrevették, hogy az emberek bármire rávehetők, ha ott ragyog fölötte a művészet dicsfénye. Emellett benne volt ebben mindaz, amit szeretek – a gondos tervezgetés, az információk begyűjtése, a részletekbe menő kidolgozás, mindenféle váratlan helyzet figyelembevétele, meg ehhez hasonlók. Be kell vallanom, ez biztosan valamiféle neurózis nálam, vagy ilyesmi, hogy megszállottja vagyok a részletek kidolgozásának. Akármit csinálok, akárhova megyek, mindig az aktuális helyzetből következő lehetséges fejleményekkel foglalkozom. Ez időnként szórakoztató, máskor fárasztó, mindenesetre praktikus hozzáállás.

Eszméletlenül jó ötletnek látszott, hogy így összezagyváljam a dolgokat. Művészet és terrorizmus, ami ugyebár mostanság a legmenőbb sztori a világon. Ez annyira ocsmány dolognak látszik, hogy kezdem azt hinni, a terroristákat azok találják ki, akik utána velük ijesztgetik a jónépet, hogy kezes báránnyá váljanak, akik önként mondanak le a szabadságukról. Márpedig a szabadságától megfosztott ember olyan, mint az ökör vagy egy két lábon járó tévékészülék… Ezért nem fogok én dolgozni. Ezzel is csak a rabjukká tesznek. Éljen az anarchia.

Hű, van egy-két téma, ami úgy fölhergel, hogy rögtön fanatikus leszek tőle, aki kész megverekedni a világ összes rendőrségével, amikor valahol összeül azoknak a leggazdagabbaknak a bandája, a G-7, vagy hogy is hívják ezeket. De akkor is az ő játékuk részévé válsz, ezért tud bosszantani az, amikor fölhergelem magam, és elkezdek szónokolni. Az egyetlen méltóságteljes ellenállási forma az, ha nem dolgozol… Ha csak gondolkozol és figyelsz. Ez épp elegendő. Minden más rabság.

Úgy látszik, a börtön efféle forradalmi és antiglobalizációs gondolatokra ihlet… Amikor gyerekek voltunk, mindenféle nagy emberekről tanultunk az iskolában, a haza atyjairól, a komcsi fejesekről, és hát mindegyik börtönben ült fiatalkorában. Aztán megdöntötték a rendszert, és megcsinálták a magukét. De van ennek a helyzetnek egy kellemetlen kísérőjelensége is. Az oktatási rendszer viszonylagosítja a börtönfelfogást. Ezek mind a dutyiban ültek, és közben fordították Marxot, a börtönt meg egyetemnek nevezték… micsoda eszementek, baszki. A kommunisták voltak az én gyerekkori játékaim, csak sajnálni tudom, hogy semmire sem emlékszem ezekből az időkből. Baszhatom, mikor Tito halála után születtem, pont egy évvel. Nem tudom, volt-e a kommunistáknak füvük, de az az időszak fölért egy trippel. Hallottam néhány sztorit Bakitól, és a szüleim is meséltek egyet s mást…

Emlékszem, akkor azt mondtam Ninónak és Rodmannak. Idefigyeljetek, emberek, ez végre egy igazi dolog – feltörjük a lakásokat, és hajnalig ott leszünk. Semmit se veszünk el, még egy apróságot se, persze ha nem a hűtőből van, természetesen. Nem akarjuk megkérdőjelezni a közismert montenegrói vendégszeretetet. Tehát alaposan megtervezzük a dolgot, megtudjuk, hogy az illető mikor nincs otthon, bejutunk, Rodman, te vagy megbízva a zárakkal, tájékozódj, tudd meg, hogy csinálják az ilyesmit, engem nem érdekel ez a része, és akkor mit fogunk csinálni?

“Mármint amellett, hogy kifosztjuk a hűtőt”, mondja Nino.

“Mit?” – nézett rám érdeklődve Rodman. Festeni fogunk a falakra, mondtam ünnepélyesen. Néhány pillanatig bizonytalan tekintettel néztek rám.

Mondom Rodmannak – itt az alkalom, hogy gyakorolj… Nem bank, de mégiscsak hasonló téma, betörés az betörés. És a steksz, mondta Rodman, a te akciódban nincs semmi steksz. Ki nem szarja le a pénzt, mondtam. Akkor mindenki azt hinné, hogy tolvajok vagyunk, márpedig nem vagyunk azok, semmiképp sem, gondolom, ez világos.

Képeket fogunk hagyni a falaikon, apuskáim, gondoljatok csak bele, hogy be lesznek szarva, amikor hazaérnek. Először rohangálni kezdenek, ellenőrzik a széfeket, a fiókokat, a rejtekhelyeket a ruhák meg a könyvek között, a képek először csak a betörést jelzik számukra, hogy valaki bent járt náluk. Aztán amikor meggyőződnek róla, hogy az összes pénzük meg ékszerük a helyén, és hogy senki sem vett el tőlük semmit abból, amit értékesnek hisznek, akkor visszatérnek a falakhoz. Zavartan kezdik nézegetni, hogy milyen üzenet ez, és kitől jön. És valami rossz érzés telepszik meg bennük…

És mit fogunk festeni, kérdezte Rodman.

Amit akarsz. Che Guevarát, Nino mesterien le tudja rajzolni… Vagy Hagart, a rettenetest, John Wayne-t, Bruce Lee-t, Dennis Rodmant, teszi hozzá Rodman, feltétlenül, mondom, fantasztikus, képzelt városokat, mondja Nino, vetkőző csajokat, strandot, focikapukat… Az ördögbe is, mindig találunk majd valami alkalmas témát, mondom.

“Hát, ez tényleg nem rossz”, mondja Nino.

“És otthagyjuk ezekben a lakásokban a kannabiszfelhőket is”, mondja Rodman.

Egész éjjel ott vendégeskedsz hívatlanul valakinek az életében, a dolgai, szokásai, falai között. És ráadásul arra készteted, hogy elgondolkodjon, hogy ki és miért rajzolta a falára Ronaldinhót vagy a Titkos vacsorát (ahogy mondjuk Hugo Pratt festette volna). És mit üzennek neki ezzel.

A montenegróiak egyébként is üldözési mániában szenvednek, kivétel nélkül, azok is, akik különben normálisnak látszanak, mindenki azt gondolja majd, hogy valami véresen komoly játszmába kerültek.

 

 

V.

 

A Monte Christo grófja volt gyerekkorom kedvenc regénye.

Ez jutott eszembe, amikor az este bezártak ide. Az volt csak a börtön, barátom. Az örökkévalóság. Amikor eszembe jutott Dumas regénye, arra gondoltam, inkább ez alapján a hatalmas történet alapján, mint a magam néhány órás börtöntapasztalata nyomán, hogy a börtönben valahogy megszabadul az ember a jelentől, csak a múlt marad, az emlékek meg a jövő, általában valami ködös tervek, csodavárás, a szabadság reménye. A Jelenedet börtönzik be. Kibaszott egy dolog, mondhatom. És ha így tekintünk rá, eléggé perverz…

Valamelyik szomszéd cellában ott van Rodman is. Nino pedig a kórházban. Amennyire meg tudom ítélni, nem olyan komoly az ügy. Mármint komolynak komoly, de Nino élete nincs veszélyben. És hát, bassza meg, mégiscsak ez a legfontosabb.

Szar érzés, ha rágondolok, hogy érezheti magát az anyám ma éjjel.

Apám, mint mindig, úton van.

Egyébként jó fejek mindketten, de valahogy nincsenek összehangolva, együtt élnek, de jóformán rá se néznek egymásra… Az anyám némettanárnő az Idegen Nyelvi Intézetben, úgy hívják, hogy Vjera Augenmaht-Grandić. És felülmúlhatatlan. A klasszikus stílus abszolút királynője. Úrinő, karcsú, kimért, bármikor lehet rá számítani, tele lélekkel. De totál elcseszett az élete, habár nagyszerűen tartja magát. Ez nála stílus kérdése. Hiányzik mellőle a férje, akit minden jel szerint megszálltak a démonok, és rohangál összevissza a világban. Az anyám kotori születésű zsidó asszony, régóta Montenegróban él a családja.

Az apám családja is a Bokából való, de gyerekkorától Podgoricában él. A világ szélhámosa – nemzetközi sakkguru (lövése nincs a sakkhoz, tizenkét évesen négy-nullra vertem), jóban van minden létező hatalommal Podgoricában is, Belgrádban is, Brüsszelben is… Tagja mindenféle díszes FIDE-választmányoknak, és az Olimpiai Bizottsággal is van valami kapcsolata… Csak azt tudom, hogy a napidíjakból, amit egy év alatt összeharácsol a világot utazva, fölépít egy házat…

A barátaimhoz is jó fej, azt hiszik, hogy Danilo, így hívják az apámat, a lehető legjobb fazon. Hihetetlen tisztelettel beszélnek róla. Ez néha idegesít, de néha, nem tudom, miért, jól is esik.

De, mint mondtam, ő sosincs itthon. Ő valamiféle hiány, olyan nem létező, aminek a gravitációs ereje meghatározza az anyámat is, de engem is… Valamiféle fekete lyuk az életünkben. Amikor itt van, akkor nem rossz. Bármiről lehet vele beszélgetni, nem olyan lúzer, néha stílusa is van… Amikor tizenöt éves voltam, hozott nekem Londonból egy Mac-et, egy G3-ast! Ez felejthetetlen. Két napig transzban voltam. De mindig van benne valami távolságtartás, ami, azt hiszem, szétbassza az anyám életét. Amúgy meg leszarom az egészet egyébként.

Mindig szerettem az olyan könyveket meg filmeket, ahol valamelyik szereplő fogja magát, és csak azért is, mindenféle akadályon át, eléri a célját. Mint Monte Christo grófja például. Vagy Zorro, ő is az egyik kedvencem volt. Ez az izgalmas átalakulás. Azokat, akik nappal az utadba állnak, éjjel elintézed. Ez ma is igen célravezető működési elv lehetne. Jobb lenne a világ, ha a földkerekség minden városában lenne egy álarcos bosszúálló. Jó lenne, ha valaki ezzel is foglalkozna. Így mindent lehet, senki le se szar semmit, a világban meg érezhetően egyre inkább bűzlik valami, egyre veszélyesebb és kegyetlenebb…

Minden hagyományos tiltakozási mód kompromittálódott, mondta valamelyik nap Baki, a tetőtéri szomszéd.

Baki író, ő írta a Magánképtárt, és ez mindhármunk kedvence. Ráadásul ismerjük az íróját, és minden másnap együtt füvezünk vele. Rodman szerzi be neki a cuccot.

Aznap ott találtam nyitott laptoppal, mondom neki, hogy nem akarom zavarni, de azt mondta, menjek csak be, egyedül van, már csavarta is a spanglit, becsüljük meg egymást.

Kérdeztem, mióta ismeri a Dokit. Egy kisebb örökkévalóság óta, így Baki. És aztán még beszélgettünk mindenféléről, de azt a mondatát jól megjegyeztem. Azt hiszem, pontos. Minden hagyományos tiltakozási mód kompromittálódott, beleírták a lázadás elleni vírust… Vagyis, újra a képzelethez kell fordulni.

 

 

VI.

 

Az első “akciónk” emlékezetes élmény volt. Igazából ekkor nyert a dolog végleges formát.

Az a beszélgetésünk, amikor ajánlottam nekik, hogy törjünk be a lakásokba, és fessük össze mások falait, valamikor júniusban történt, a hónap közepén, azt hiszem. Az ilyen ötletek egyébként is a podgoricai hőség közvetlen hatása alatt születnek, és ez kimondottan forró június volt. Aztán huszonöt nap a “vitákkal” és elemzésekkel ment el, bonyodalmakkal és retorikai onániával, míg végül, július 4. volt, erre jól emlékszem, áldott legyen az a pillanat, megtudtuk, hogy Stajović bíró lakása az elkövetkező három éjjel üres lesz. Ő meg a felesége, aki örökké tele van aggatva mindenfélével, mint egy karácsonyfa, valami nemzetközi jogásztalálkozóra mentek Rómába. És akkor, ha már úgyis más állja a költségeket, vitték a fiukat is, meg Stajović asszony húgát, hogy legyen, aki vigyáz a gyerekre. Valami nemzetközi kapcsolatok intézetének vagy minek az igazgatója kitalálta, hogy a bíró úr menjen el a jogászbölcsek gyülekezetébe az örök városba (ez meg majd visszaadja neki, amikor széttépi a följelentést, “tudod, a húgom gyerekéről van szó”), úgyhogy a bíró úr meg a családja szépen elutazott, ahogy szokás errefelé – csak nem fogunk most garasoskodni… Még egy nagyszerű fejlemény volt, ami megkönnyítette a dolgunkat, tekintettel arra, hogy Rodman akkor még nem tanulta ki a betörőszakmát olyan pazar módon, ahogy később majd prezentálni fogja. Stajović asszony ugyanis odaadta a lakáskulcsot az öreg szomszédasszonyának, aki történetesen Nino anyjának a barátnője, hogy az majd locsolja a virágaikat. És amíg az asszonyság az anyjával kávézgatott, a csintalan fiacskája szépen fölment az emeletre, mivel tudta, hogy a szomszédasszony soha nem zárja be az ajtót a napi többszöri látogatásai alkalmával, amelyekkel Nino anyját boldogította, bement a lakásába, kivette a kulcsot a kredencből, és elfutott lemásoltatni, aztán visszatette a helyére, miközben az anyja és a barátnője, Mileusnić nyugalmazott tanítónő, még mindig a napi eseményeket taglalták. Egészen egyszerűen beszippantott minket ez az első akció. Hogy állj neki ellent, amikor mindent ilyen szépen előkészítenek.

A következő este már hét órakor összegyűltünk nálunk. Úgy terveztük, hogy csak éjfél után indulunk. Stajovićék másnapra jelezték az érkezésüket, az esti római járattal.

Baszkikáim, az első akció.

Amíg a szobámban füveztünk, lekapcsoltam a villanyt, és a szobát csak a sugárút éjszakai fényei világították meg. Mondtam nekik, hogy lebegjünk át egy kicsit a Belgrádi fiúkba. Pár évvel ezelőtt néztük a sorozat ismétlését a TV IN-en, és halálra röhögtük magunkat. Az első három rész alatt Nino végig azt hitte, hogy valami humoros sorozatot nézünk. Közben meg – vérfürdő, amennyit akarsz, megszállt Belgrád, sorra hullanak a földalatti mozgalom ifjú harcosai, az én kis kedvenceim, aztán amikor megszólal valamelyik főszereplő, Nino máris az asztal alatt fetreng. Nem lehet igaz.

Elkezdtük elvtársnak szólítani egymást. Stajović bíró úr lakását Hadžislavković miniszter úr kabinetjének neveztük, és röhögtünk, vadul és megállíthatatlanul. Aztán valami hangosabb autó elhúzott a sugárúton, Rodman elkiáltotta magát, “németek”, és mint három eszement, hasra vetettük magunkat a padlón. “Megsebesültél, Tihi”, kérdezte Nino. “Jól vagyok, elvtárs, mindenki megvan?” És megint hatalmasakat röhögtünk, az ajtóban pedig megjelent Veronika, bekukkantott, és amikor kivette a sötétben, hogy ott fekszünk a padlón, azt mondta, “Ó, talán lemaradtam valamiről.” Mint az őrültek, úgy ugráltunk fel, Nino felkapcsolta a villanyt, én pedig azt mondtam anyámnak, hogy “Majdnem megöltek bennünket, a megszálló disznók. Jól vagyunk, elvtársnő”. Ekkor anyám is nevetni kezdett, legyintett, és otthagyott bennünket. Azt mondta, “Idioten”. Ez a német itt, amibe egyébként nap mint nap menekült, most hihetetlenül jól illett ide. Mi hárman jó öt percig nem tudtuk abbahagyni azt az idióta, befüvezett röhögést.

Tíz óra felé még egyszer átvettük az egészet részletről részletre. Minden olyan szép egyszerűnek látszott.

Pontban tizenkettő tizenötkor elindultunk Stajović bíró úr lakásába. A lakás a Montenegro Bank, pontosabban a Történeti Intézet épületével szemben lévő házban van. Ott lakik Nino is, két emelettel lejjebb.

Csendben voltunk, és mielőtt még Rodman kinyitotta volna az ajtót, néhány pillanatig hallgatóztunk, van-e valami nem várt mozgás az emeleten lévő másik két ajtó mögött. Semmi. Ekkor Rodman azt mondta – bent vagyunk, és amikor mindhárman beléptünk, óvatosan becsukta az ajtót, és nesztelenül ráfordította a kulcsot.

Úgy nézett ki, mint valami FBI-ügynök egy fontos küldetésben. Már a számon volt, hogy mondom neki, de meggondoltam magam. Miért mondanám ezt most neki. Összetöröm az illúzióját, ezzel a megjegyzéssel visszarántanám a valóságba. Amit mégiscsak mi hoztunk létre mesterségesen, és nem igazi valóság, amilyenre ez a titkosügynök-szupertitkos-feladaton Rodman vágyakozott. És mi jogon lökném én ebből a magasztos és tiszteletreméltó illúzióból az irónia valóságába. Az irónia mindig a csalódás előszobája. Az önfeladás egy módja, és mint ilyen baromi cool, hiszen kétségtelenül a szellem megnyilvánulása. Vagyis miközben két pofára zabálod a szart, teszel egy ironikus megjegyzést, és a szar máris kevésbé büdös. Ezért a közkedvelt montenegrói daliák mindig valami szellemes megjegyzéssel az ajkukon haltak meg. Baszd meg az iróniát, a játék a fontos. Így nem szóltam semmit.

Nino félénken nyomta be a nappali félig nyitott ajtaját. Ekkor megszólaltam, hangosabban, mint amire számítottak, legalábbis a reakcióik alapján. De semmiképpen sem túl hangosan. Becsüljük meg a pillanatot. Ez a mottóm ezekhez az “akciókhoz”. Azt mondtam – Engedjétek el magatokat, emberek, egyedül vagyunk. Egy lakásban vagyunk, ami a külvilág számára – üres. Mi tehát a lakáson kívüli világ számára pillanatnyilag nem is létezünk. Ez azért némi teret ad ahhoz, hogy ellazuljunk, nemde?

Baszki, nem is egy rossz helyzet, mondta Nino.

Rodman megszemlélte a körülöttünk lévő teret. Azt mondja – Nézzük meg, hol keféli az asszonykát.

Már ha azt a rémséget asszonykának lehet nevezni, mondta Nino. Magas sarkúban megvan 190, a melle meg olyan, mint a hófödte Alpok…

Honnan szedted ezt, baszki, hogy hófödte Alpok, mondtam.

Jól hangzik, így Nino, és folytatta …úgy csapkodja a haját, mint egy telivér kanca a sörényét, és bevallom, hogy amikor egy kávézóban vagyok vele, akkor le se tudom venni róla a szemem…

Lóarca van, mondta Rodman. Valahogy olyan menthetetlenül ostobának néz ki.

Biztos, de cseszd meg, így Nino, én még egyszer sem jutottam el az arcáig…

A bíró idióta, mondta Rodman, és leült a Stajović házaspár franciaágyára. Mint valami tapasztalt pornószínész, végigtapogatta az ágyat, fölmérte a bemélyedés mértékét nyomás alatt, kipróbálta az ágy rugalmasságát és puhaságát… És hozzátette – szerintem úgy néz ki, mint egy idióta.

Hát, a hálószobájuk tényleg undorító, mondta Nino. Nézd, micsoda ocsmányság, mondta, és az őszibarack színű, szabálytalan formájú, kusza szálú szőnyegre mutatott, amelyen még valami mű bemélyedések is voltak.

Azt hittem, hogy ilyesmi csak Las Vegasban létezik. Nemcsak a hálószoba, de az egész lakás is az ízléstelenség valami hihetetlen orgiája volt.

Mégis, ebben a szobában jutott el leginkább a Stajović házaspár esztétikai érzékének abszolút csúcspontjára. A hatalmas franciaággyal szembeni falon fotótapéta, amelyről a bíró úr és felesége mosolygott ránk. A kinézetükből ítélve úgy tíz éve készülhetett, azt hiszem, valahol Tunéziában, vagy valamelyik ilyen arab országban, amelyiknek van idegenforgalma… A bíró meg a felesége a medence szélén hever, mögöttük egy alak jön az itallal, a fején azzal a kendővel, mint a Jasszer Arafat. Látszik a hotel jellegzetesen keleti stílusú homlokzata is. Az is lehet, hogy Egyiptom vagy Marokkó, ki tudja… Mindenesetre nem fért a fejembe, hogy juthat valakinek az eszébe, hogy a szobájának a falára a saját hatalmas fényképét tegye… Méretes baromnak kell hozzá lenni. Vagy Dorian Gray vidéki változatának. Talán abban bíztak, hogy a fotótapétán fognak öregedni, és nem a valóságban. Még mit nem. A fürdőszobában, közvetlenül a hálószoba mellett, egy halom fiatalítószert találtunk. Hát igen, elég messze állnak ezek Doriantől.

A hálószoba után megtekintettük a giccsmúzeum többi termét is. A hálórész melletti folyosón olyan alpakka falikarok voltak fölszerelve, amelyek fölkapcsolt lámpái égő fáklyát mintáztak! Nino le akarta őket verni, de emlékeztettük a szabályainkra. A tizenkét éves gyerekük szobájában egy halom pornóújságot találtunk. Láttam, hogy Rodman becsúsztatott egyet a pólója alá, de nem csináltam belőle témát. A kissrác biztos nem fog ugrálni, hogy tőle ez hiányzik.

A lakás méretei tényleg lenyűgözőek. A bíró tulajdonképpen két lakást vásárolt, és egybenyitotta őket. Lehet százötven négyzetméter, vagy több is. A nappali óriási – csak ez megvan ötven négyzetméter. És ha látnátok a falakat – nem hinnétek a szemeteknek. Hét festmény – mind nagyméretűek – és értékük együttesen nem éri el a fölhasznált vászon és olajfesték árát…

Három a montenegrói újgazdagok kedvenc festőjének a munkája – a tagot valami Ostrogovićnak hívják, és főleg a félmitikus nemzeti múlt jeleneteit festi. Szent Péter szól az összegyűlt néphez, Miklós király a komplett famíliával, a montenegróiak, karjukon a sebesült Danilo kenézzel, Batrić húga fejest ugrik a bátyja sírjába… az ugrásban lévő testet az olimpián készült fényképről mintázhatták, műugrás versenyszám, mintha Leni Riefenstahl állította volna be a kompozíciót… Egyszóval – sírni való… Vagy egy rakás szar, ahogy tetszik.

Azt javasoltam, hogy szedjük le mind a hét mázolmányt. Ahogy hordtuk át a képeket, találtam egyet Milan Konjović híres szerb festőművész aláírásával is. Ha nem hamisítvány, akkor minden bizonnyal ajándékba kapta. Valami gyilkostól, akit fölmentett – bizonyítékok hiányában.

Amikor üresek lettek a falak, akkor mutatkozott meg igazán mindaz az ízléstelenség, amelyet ez a házaspár a lakásában oly meggyőzően juttatott érvényre. A sarokgarnitúra – bőr és fa – asztalból, két fotelból és egy kanapéból állt, fafaragásokkal, amelyeken virágmotívumok domináltak. Az asztal szabálytalan formájú, és az üveglap jobb széle pirosas színű virágszirmokban végződött. Egyszerűen üvölteni kezd az ember, ha meglátja, és még magyarázatot sem kell adnia, hogy miért.

Aztán Nino és én elindultunk szemrevételezni a konyhát és az étkezőt.

Nino majdnem feldöntött egy virágcserepet, amiben valami keleti fácska árválkodott.

Rodman a nappaliban maradt, hogy kipakolja a lakkokat, a festékeket és az ecseteket. Az étkezőben, amelyhez egy pulttal elválasztott aprócska konyha csatlakozott, újabb látványos meglepetés. A nagy étkezőasztallal szembeni falon szintén egy fotótapéta volt látható. Ez is Stajović bíró és túlméretezett felesége életének egy epizódját örökítette meg. Először zavarba jöttem, úgy festett, mint a Titkos, vagyis tulajdonképpen az Utolsó vacsora paródiája. Vajon étvágygerjesztőként választották épp ezt a jelenetet, élvezetesebbé kívánták vele tenni az étkezéseiket? Hihetetlennek tűnik, de hát a saját szememmel láttam mindezt, el kell hogy higgyétek nekem. A falon egy hatalmas fénykép volt látható, amelyről válogatott társaság nevetett ránk. Előkelő étterem, valahol a tengerparton, esetleg a Crna Gora szálló egyik szalonja, amelyben nagy tekintélyű bírák (közöttük persze Stajović is) vacsoráztak Ðukanović montenegrói miniszterelnökkel. Ott volt még az asztaltársaságban Mitrić, az alkotmánybíróság elnöke (arcán kaján vigyorral, úgy nézett ki, mint aki épp cseszeget valakit a vendégseregből), Sveta Marović belügyminiszter (félig az asztal alá hajolva, mint aki hányni készül, épp mobilon beszélt ugyanis valakivel), és velük volt még a Turbo Tina művésznéven ismert műdalénekesnő is. Ez épp áhítatos tekintettel bámulja Ðukanovićot. A bíró úr pedig két széknyire a miniszterelnöktől, és ő az egyetlen az egész asztalnál, aki az étellel van elfoglalva. A többiek beszélgetnek, nevetgélnek, néznek valakire, leginkább persze Turbo Tina bájaira, csak ő összpontosít minden erejével az előtte lévő tányérra és edényekre. Látszik, hogy a bíró úr már ítéletet hozott a különféle ínyencfalatokról.

De nem ez az eszméletlen fotótapéta volt a legszörnyűbb dolog, amit a lakásnak ebben a részében találtunk.

A legszörnyűbb az volt – hogy a hűtőszekrény üresen állt.

“Ezt nézd”, szólalt meg Nino, “alighogy művészek lettünk, rögtön egy betevő nélkül maradtunk”.

Na, itt van neked ez a kibaszott montenegrói elit. Poltronok, balfaszok, ráadásul üres a hűtőjük.

“Semmit se hagytak. Nehogy kárba vesszen két darab sajtjuk”, tette hozzá Rodman elkeseredetten, de aztán Nino rezignáltan továbblépett:

“Munkára, a picsába a kajával”.

 

 

VII.

 

Már jócskán megvirradt, mire készen lettünk. Egyébként is, ez volt az első alkalom, még kerestük a mértéket, hogy mikor tekinthetjük a munkát befejezettnek.

Kétségeink voltak – vajon ez lenne-e az, amit szerettünk volna. Elmeséltem nekik a történetet Pollockról meg az újságíró csajról. A csaj, hogy okosabbnak látsszon, meg hogy egy kicsit cseszegesse is az őrült zsenit, mert az emberek szeretik az ilyesmit, szeretik cseszegetni azokat, akik kétségtelenül és kikezdhetetlenül nagyobbak, megkérdezte tőle valami sajtótájékoztatón – Pollock úr, és honnan tudja, hogy kész van a képpel? Pollock visszakérdezett – És maga honnan tudja, hogy kész van a szeretkezéssel? Kicsikém. Valamelyik következő lakásban kell rendeznünk egy akciót Pollock tiszteletére, mondta Nino. Ez nekem is tetszett. Rodman hozzátette – az legalább nem lesz olyan megerőltető.

Azt beszéltük meg, hogy legkésőbb hat órakor elhagyjuk a lakást. Nino azt mondta, hogy Mileusnić tanító néni baromi korán szokott fölkelni, és hát elképzelhető, hogy minél előbb le akarja tudni a növénykék öntözését. Az asszonyok az ő korában meg az ő tapasztalataival szeretik ilyesféle növényes zen-variációval kezdeni a napot, tette hozzá.

Lehet, hogy nem is fog jönni, este már hazaérnek Stajovićék, mondtam. Lehet, és jó is lenne a füst miatt, az egész lakás fűre bűzlik. Mindenesetre az lenne az igazi, ha a látvány megvárná a gazdát és a gazdasszonyt, mondta Nino.

Alapjában véve ekkor, az első alkalommal, meglehetősen határozatlanok voltunk, meg tulajdonképpen eléggé szokványosak. Mivel befüveztünk, mint a barmok – a hálószobában kezdtük, aztán vagy fél óráig szívtunk a vacsorázós-miniszterelnökös fotótapéta előtt, a nappaliban meg már csak körbejárt, már a munka ritmusa szerint. Meg a kreatív ihletnek megfelelően, természetesen.

Nino először is két óra hosszáig telefestette az egész jobb oldali falat mértanilag szabályos, különböző színű csíkokkal – ha ismerné, azt mondanám, hogy Mark Rothko hatása alatt, aztán az egésznek a tetejébe odafestette Che Guevarát, azt a pofát, akit valamikor az ifjú balosok rajzolgattak a dzsekijük hátára meg a táskájukra. Ezt a portrét, erős fekete-fehér kontraszt, be lehet gyakorolni, általános iskolás korunk óta rajzolja, emlékszem, hogy mindegyik füzetén ott volt egy ugyanilyen arckép. Mintha szitanyomat lenne. Így jutott el Warholhoz is, ezt egyszer mondtam is neki, hogy tudom, hogy ismeri Andyt. Ugyanilyen Chet, egy hatalmas fehér vászonra festve, bármikor láthattok a bergamói Atalanta stadionjának lelátóján.

Rodmannak, Ninóval ellentétben, egész éjjel inkább valamiféle erotikus, mint ideologikus programra járt az agya. Tökéletes, pornóújságba illő jelenetet festett a falra. Ez szintén gyakorlat kérdése. Középiskolásként szép kis pornóképregény-sorozatokat készített, iskolai füzetek összehajtogatott lapjaira, ezeket otthon összetűzte, és másnap a nagyszünetben árulta őket. Egész komoly érdeklődés mutatkozott a képregényei iránt. “Kurtz ezredes” néven szignálta őket.

De az ördög nem hagyta nyugodni (az ördög egyébként is eszmeileg hozzánk közel álló koalíciós partner), és a hölgyet, aki épp izgatottan fogadott magába két méretes faszt, a bíró feleségének az arcával festette meg, mégpedig meglehetősen élethűen. A frizurája mindenesetre tökéletesen sikerült, tulajdonképpen lehetetlen volt nem fölismerni. És ez a látvány központi helyre került, a nappali bejáratával szemközt.

Ebben az első akcióban én voltam a legkevésbé szellemes, de végtére is jól mutatott az egész. Még az is eszembe jutott, kár, hogy nem vittünk magunkkal fényképezőgépet. Azt javasoltam, hogy ezentúl ezt sose mulasszuk el.

Rodman erre jelentőségteljesen és diadalittasan (ami nála mindig a jókedv nyomában járt) mondta: “Csak nem képzeled, hogy arra vártam, amíg ez neked eszedbe jut”, és elindult a táskáért. Hozott egy digitális gépet, úgyhogy a képeket rögtön rátehetem a számítógépre, és összeállíthatom a Stajović bíró lakásában töltött éjszaka fényképes sztoriját.

A bal oldali fal jó részét telefestettem valami értelmetlen ornamentikával, valahol Euklidész és Sai Baba között. Élveztem a díszítést, az apró ecsetvonásokat, teljesen bezsongtam, azt szerettem volna, hogy valami nagyon aprólékos munka legyen, de annyira magával ragadott maga a kivitelezés, hogy teljesen megfeledkeztem a jelentésről. Totál üres. De tényleg jól nézett ki. Amikor megszemléltem a munkámat, épphogy elmúlt öt óra, és boldog voltam.

Ninónak is jókedve volt, már épp csavarta a rituális búcsújointot.

Rodman összevissza zümmögött a lakásban, fényképezte a munkáinkat, de csinált egy-két képet a lakás többi részéről is. A hálószoba és az étkező fotótapétái igazán megérdemelték, hogy megörökítsék őket.

Mindhárman lehuppantunk a kanapéra, és Nino rágyújtott a méretes jointra.

Csöndben fújtuk a füstöt. A szoba tényleg jól nézett ki. Most már.

Azt mondtam: “Legalább azt hiszik, basszátok meg, hogy valami eszement balosok vagyunk.”

“Meg faszverők”, tette hozzá Rodman, mellesleg teljes joggal.

 

LADÁNYI ISTVÁN fordítása

 

Balša Brković 1966-ban született Podgoricában. Verseket, novellákat, esszéket ír, irodalmi és színházi kritikával is foglalkozik. A Vijesti című montenegrói napilap szerkesztője. Verseskötetei: Konji jedn brskve (A lovak őszibarackot esznek) (1985), Filip boje srebra (Ezüstszín Fülöp) (1991), Rt svete Marija (Szűz Mária-fok) (1993), Contra-posto (Contra-post) (1998), Dvojenje (Kettőzés) (2001). Regénye: Privatna galerija (Magánképtár) (2002).