DALIBOR ŠIMPRAGA

 

 

A Vis-szigeti démon

 

Már öt-hat éve lenne, hogy nem fordult meg ebben a full undorító lebujban? Noha számtalanszor elment az alumíniumajtó előtt, ha most nem kellett volna a Nagy Szerkesztőtől megkapnia egy ősrégi adósság utolsó részletét, most se, és máskor se szánta volna rá magát, hogy magába engedje ezt a baljós akváriumot. Ugyanezen a kavicsos ösvényen, kócsagként taposva száraz lenyomatokat a fekete, mozdulatlan tócsák közé, lépkedett régen is, Tamarával folytatott első, vérre menő vitája után; Ive Peèarević egy ártatlan mondatára, hogy egy szőkeséggel látták Rijekában, majdnem ráment rövid ideig tartó erotikus szerencséje. Most ez az egész bonyodalom a távoli múltban hevert, darabokban, mint egy hétfejű sárkány, amelyet véresen hagyott maga mögött, Ive pedig, az ő balfék barátja, valami fura összeesküvéstől övezve, még mindig nem tudta, hogy az ő Tamarája már régóta nem az övé.

Künn, nyilvánvalóan, köd volt, és nedves, súlyos és fagyos téli sötétség – középiskolai nocturne, mondhatnók. A hámló ajtó mögött sűrű, folyékony füst várt rá, amelyben csak kopoltyúval lehetett lélegezni, sörösüvegekből és kiszáradt korsókból álló atollokat látott, és egy-egy magasba emelt cigiből kinövő szürke, ködszerű indákat. Nem valószínű, hogy azonnal ráakad a Nagy Szerkesztőre, noha aznap reggel pontosan belőtték az időpontot: abban a pasasban soha nem lehetett megbízni. Ezért megkereste Ive Peèarevićet és a Kis Nikót, hogy megérdeklődje náluk a század állapotát, no meg a sajátjukat, és hogy esetleg megtudjon valamit a… nem igazán volt biztos benne, hogy bármit is megtudhatna tőlük.

 

 

Ász póker

 

De, mintha a sors rendezte volna így, mindannyian ott voltak, ami ritkán fordult elő: Fabek is, Janković is, Žare is, Lédi Marianna is. Quattro staggione. Ász póker. Kos, oroszlán, bika és barom.

És Ive Peèarević. A démonok királya ezek között a gyermeki entellektüelek között.

És Andro. Mások életének apró megfigyelője. Fordításból él, és a mások szövegeiben előforduló angol és német szerkezetek gyöngécske megoldásaira tud begerjedni.

“Ezek még mindig ide járnak”, mondta, csak úgy magának, meglepődve, mintha azt mondaná: nahát, hisz ezek még mindig szenesvasalót használnak!

– Ó, nicsak ki jön itt, egyenesen az égből ereszkedik alá.

– Voltam Kalebnél, és…

– Mi, megint kétszáz decibelen nyomta neked a nótáit? – vágott közbe Fabek.

– Ha tudnád, mi mindene van a faszinak, nem szarakodnál itt.

– Oké, de ha zúg a füled, nyugodtan tehetsz úgy, mintha nem hallanál bennünket. Fabeknál ma úgyis beütött a rossz viccek éjszakája – mondta Janković.

– Hát persze, amikor egész este rossz sörrel itatsz – védekezett Fabek.

– És hol van a Tamarád? – kérdezett rá valaki.

– Hát őrzője vagyok én a felebarátomnak? – horkant föl Goran. – Nem tudom.

– Fél tizenegykor a Téren lesz – szólalt meg halkan Andro. Hogyhogy, miért? Egy éjszakai előadásra mennek, kabaré, vagy valami hasonló. Jöhetnek a többiek is, ha kedvük van.

Nem érti ezt a barátságot, amely kívül esik a látókörén. Amikor éppen “nem jössz számításba”, ott van Andro, aki olyan rendes nézésű, békés, jámbor, és levajaz vele egy mozit vagy egy színházat, vagy egyikét azoknak az unalmas koncerteknek, amelyekre Tamarának soha nem sikerült téged rábeszélnie. A kultúrát egy tea mellett megejtett beszélgetés követi, ki tudja, te szóba kerülsz-e. Nem mondhatod, hogy nem vagy féltékeny, ez legalább emberi megnyilvánulás, noha fedezet nélküli, hiszen az egyetlen vagy, akinek kizárólagos joga van Tamara anatómiai szolgáltatásaira, de mégis…

Valaki valamit javasolt, és a társaság megmozdult. Hova menjen? Miért menne ő is, amikor ott valahol megint csak ugyanaz vár rá? Egy újabb telefüstölt barlang, harsogó zene, árnyékvilág. Részeg kölykök, unalmas alakok a pultnál, a téli esték tipikus állatvilága.

Kiitták söreiket (helyi löttyeiket, Tuborgjaikat és Heinekenjeiket), és elindultak, lassan és ráérősen, a Tér felé, hátrahagyva a Kis Nikót és a nagy Peèarevićet alkoholos Árkádiájukban. És Mariannát, hogy óvja őket a gonosz szellemektől.

Fabek megállt egy cipőbolt kirakata előtt. Tényleg, milyen fura, ennek az infantilis, beteljesületlen költőnek gyereke van. Egy ötéves kislány. És az ember erre csak néha döbben rá, például ilyenkor, amikor megállt egy gyerekholmikkal telerakott kirakat előtt.

És ez a szent fölállás talán még egy ideig megmarad, ha Žare hangja bele nem csobban a csönd közepébe:

– Mozdulj már, ember. Mászol, mint egy tetű.

 

 

Szétszórt teher

 

Igen, a többiek is jönnek az előadásra. Pusztán unalomból. De ő nem. Visszatér abba a lebujba, ahonnan elkezdték ezen rövid körutazásukat. Ott talán már vár rá a Nagy Szerkesztő, és a hajdanvolt honorárium egyik ezreskéje.

– Többszörön!!! – hangzott föl Ive öblös, rekedt baritonja, amint Goran belépett. A beszéd zaja azonnal elült, és sok nyak nyújtózkodott éppen a szeszkimérő legmélyebb mélysége irányába.

– Többszörön, többszörön, hogy a fene ögye mög!!!

Ott, a pince mélyének torkában, ahol a perspektíva eltűnt egy nagy kabáthalomban, a Budweiser-tábla alatt, magányosan és részegen ott állt öreg barátja, könyökével a pultba kapaszkodva. A tekintetek kereszttüzében, merthogy gyorsan odaállt Ive mellé, aki uralkodóként tornyosult ködbe borult birodalma fölé, Goran a figyelmét egy üres korsó fenekére fordította, amely a pulton várta, hogy a pincér utánanyúljon bűnös kelyhének. A tömeg nézte őket és várta a folytatást, Ive imbolygott, részegen böfögve és a gyomorsavtól fintorogva, de Goran is várt: arra, hogy lanyhuljon az általános érdeklődés.

És valóban: kiderült, hogy a sokat ígérő jelenet nem más, mint egy alkoholikus megnyilvánulás, “piás” affektálás a további történések kifejlődésének reménye nélkül, ezért a téglatorokban ismét fölmorajlott a beszélgetés, elnyomva az eléggé hangos zenét, amelynek a zaja mégse zavart senkit.

A pultnál aztán zavaros és unalmas mellékvágányokra kanyarodott a beszélgetés, meg elhangzottak a számtalanszor kimondott megállapítások: hogy a költészet hanyatlása amiatt következett be, mert nincsenek már olyan autentikus alakok, mint Danijel Dragojević, az összes többi nem más, mint “te csak várj, míg felkel majd a nap”. Kis Niko szereti ezt a témát, és mindig hozzáteszi, hogy Maleš se az, amire “számítana az ember”, mert a Gyakorlat című kötete után csak ugyanazt darálja újra meg újra. Ive viszont fölhorgadt: “Na és Sever? Sever micsoda? Ő a messiás!”, és a beszélgetés hamarosan két-három külön ágra szakadt, mindenki magyarázott valamit a másiknak.

Goran unatkozott. Rászállt a Kis Niko, és azon volt, hogy majd elmagyarázza a Szétszórt teher és A teknősbéka vetkőzése zsenialitását; és mindez rendben is lett volna, ha ő már nem sokadszor hallgatja Niko elméletét: “csak vesz egy tetszőleges motívumot, és esszét ír belőle, remekművet…”

Valaki egy cigisdobozból elővett egy lazán tekert jointot, és körbeadta. Mindenki energikusan beleszívott, görcsbe ránduló nyaki izmokkal, összeesküvőkként igyekezve visszafojtani lélegzetüket. Kis Niko úgy megfeszült, mint egy súlyemelő, és a slukkot leszíva alig érthetően nyögött, mutatóujjával a szája felé mutatva:

– Így kell… így, így…

Amikor az égő staub Ivéhez ért, alaposan szemügyre vette, mintha csak egy gyurmából formázott élethű fasz lenne, elhallgatott, fejét mélyre hajtva; és többé nem engedte ki a markából.

A pincér kissé nyugtalan lett. Általában megkínálták fűvel, de ezúttal, úgy tűnik, le fog róla csúszni, mert Ive valamit izél. Letette a kistályfényességűre törölgetett poharat, áthajolt a mosogató fölött, és belenyalt a levegőbe, affektálva kunyizva:

– Főnök… adj egy szippantást!

Ive viszont, oda se pillantva, fölváltva szívta és méregette a csavart cigit.

– Na, Ive, ne legyél irigy kutya – szólalt meg ismét a pincér, megérintve Ive vállát.

Ive határozott mozdulattal ellökte magától, mintha egy támadást védene ki, és amikor emez megismételte kérését, Goran kebelbéli barátja, kissé részegen és magányosan, kapásból vágta oda, idegesen, mintha egy alattvalóját bocsátaná el:

– Kopj le, embör, kopj le!

A pincér kitartó volt. Igyekezett kedves lenni, meg-megsimította Ive vállát, megfogta a karját. Ive igyekezett szabadulni, és amikor, belefáradva, nekitámaszkodott a márványpultnak, a pincér megsimogatta a tarkóját is.

Ive rántott egyet a fején, és fölhorkant:

– Haggyá, buzi!

 

 

Pizza

 

Erre a pultnál fennálló kompozícióban megszűnt minden dinamizmus. Azt mesélték, hogy a pincér tényleg jobban szereti a saját fajtáját. Megint csak a korsóba mélyesztetted a tekintetedet, nem akartad látni a többiek reakcióját: most mindenki odafigyel, te meg legalább a saját tekinteteddel csökkented a jelenet kínosságát.

A Kis Niko gyorsan szerette volna menteni a helyzetet: hirtelen és mesterkélten szóba hozta a kosárlabda-bajnokságot, és noha a szándéka átlátszó volt, sikerrel járt. A többiek ráharaptak a témára, a pincér meg e fordulat láttán a mosatlannal kezdett el csörögni.

Megérkezett a Nagy Szerkesztő is, és a szokásos mondatok és üdvözlések után azonnal folytatta útját a mosdó felé, talán hogy beparfümözze az orrát. Goran szófogadóan leült az egyik asztalhoz, ahol majd elfogyasztanak egy gyorsítót, és elrendezik követeléseiket.

Amikor fél óra múlva visszaért a cuccaiért, ismét az autentikusság volt a téma. Széthulló memóriájával Ive, az ő részeg Ive barátja, félig összefüggő tényekkel bővítette az előző témát:

– …épp ma olvastam a Glorijában, ti tudtátok, hogy Dino Raða a legjobban úgy szereti, ahogy a felesége csinálja…

Senki nem figyelt rá, de Ive kitartó volt:

– …és mit szeret úgy a legjobban, ahogy a felesége csinálja. Na mit? Hát – a pizzát.

– Picsát? – fordult oda Lédi Marianna, és a rikító sárga hajfonata megmozdult a fején. – Mi ebben a furcsa?

– Nem picsát. Pizzát, te süket, pizzát.

Mint amikor Bobo és ő… a padlásról. És már belebújt nehéz dzsekijébe, amikor Ive, kezében sörével, átölelte.

– Há’ hova, embör? Hova, evangelista meus?

A szemén hártya volt, nedvességhártya, söratropinból.

– Megyek, Ive – szólt Goran. – Még meg kell írnom valamit.

– Ha köll, hát köll.

Vállon veregette Ivét, és elindult, különösebb búcsúzkodás nélkül. Már jócskán elhaladt a kavicsos ösvényen, amikor előbújt Kis Niko, és utánakiáltott, hogy várja meg.

Odakint, már említettük, köd volt, és nedves téli sötétség.

 

 

A korzikai

 

– Mit a fenét jelent az a ’többszörön’? – kérdezte Kis Niko, a lépcsőn lefelé haladva.

Nem tudta. Biztosan valami Ive nyelvjárásában, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kitalálta; Ive gyakran használt csak úgy, mindenféle magyarázat nélkül, valamiféle tetszelgésből, a helyi nyelvjárásból származó szavakat. Különösen büszke volt származására, nemes Peèarević nagyapjára (aki viszont ács volt, és koporsókat is gyártott), de még ennél is büszkébb volt, akárcsak a korzikaiak, kicsiny szigetére. Náluk, mesélte sokszor, mindenki szív, még a zsörnyákok is.

Kis Niko ott loholt mögötte, mert Goran sietett, szerette volna mielőbb elérni a villamost.

Tulajdonképpen nem volt kedve hazamenni, az egész társasága ott volt azon a buta előadáson, és tudta, hogy később még betérnek valahova, ha máshova nem, hát fölgyalogolnak a Jurjevskán és Fabek lakásában ad hoc bacchanáliákat csapnak. Ráadásul ismét megkívánta Tamarát, kicsit megnyalogatni, együtt letusolni, majd egymásba bújni a lány hatalmas, kétméteres, bölcsőpuha ágyán.

– Még egy korsó az Importanéban? – Kis Niko hidat kínált az előadás végéig.

– Nem – mondta Goran. – Már fél egy, dolgom van otthon.

– Legalább sétálj el velem addig, vennem kell valami kaját, aztán megvárjuk a villamost.

Ráállt, de megbánta. Biztosan autóval hozta el valaki: amikor az Importane első szintjén lévő egyik bolt felé tartottak, Ive Peèarevićet már ott látták lődörögni a pultok között. Fél kezével egy sörösdobozt markolt, a másikat a zsebébe dugta, amelyből egy kék sál lógott a földre. Jobbra-balra vizslatott, részeg figyelmét felkeltő tartalom után kutatva. Nyilvánvaló volt, hogy azonnal észrevette őket, amikor beléptek.

 

 

Morális tűzharc

 

Goran szerencsétlen barátjának (akivel évfolyamtársak voltak), még gólyakorában megjelent egy verseskötete. Nem úgy Fabeknak. Akinek emiatt Ive volt a “nagy arc”. “Tudod, Ivének bejött”, magyarázta Fabek.

A kötet révén aztán Ive Peèarević befutott különböző jeles pálinkázó körökbe: megismerkedett mindenféle költőkkel, kéziratokat cseréltek, megbeszélték azokat a lépéseket, amelyeket megtett a költészetben; egyre többet járt az Írószövetségbe, a Gavellába és a Tip-topba; néhányszor eljutott a Költészeti reggelekre, és két-három taps után már telítődött, de ez elég volt ahhoz, hogy bekerüljön egy széles és fölöttébb homályos, dologtalan “kulturális” körbe, amelyben leragadt a mai napig.

Egyszóval: már elmúlt huszonkilenc, egy koszos kis lakásban lakott Èrnomerecben, és még mindig semmi értelmeset nem csinált az életével.

Az édesanyja egy kis éttermet vezetett a szigeten. Ivének azonban esze ágában sem volt visszatérni a fazekak és zsíros tányérok közé. Inkább, akárcsak Fabek, tovább szőtte hazugsághálóját, egyre jobban belegabalyodván a vizsgákról és költői sikerekről szóló kitalációkba, a könyvről, amelyet most állít össze, és a kiújult bronchitiséről, amely gyerekkora óta kíséri.

Kis Niko, természetesen, kurvamód lelépett, és otthagyta őt egyedül a részeg démonnal, akit, mivel a barátja volt, illett volna hazavezetni.

Legyen hát. De akkor azonnal indulunk!

A térig minden flottul ment. Ive bizonytalanul lépkedett, talpával a betont döngetve, mint egy Godzilla, de legalább folyamatosan haladtak.

És még néhány száz méteren át nem történt semmi váratlan.

De aztán fölütötte fejét az a sötétség, amely ott székel Ive fejében, és majdnem minden elment a hopfaszára.

Ive ugyanis, talán hogy fölidézze régi barátságuk kezdeteit, vagy hogy fölfrissítse emlékezetét, egyre csak az egyetemről akart beszélgetni.

Aztán Goran, csak hogy a témánál maradjon, unalmában megemlítette, hogy “a csajok többnyire diplomáztak”, még azok is, akik időközben szültek – hacsak nem hagyták ott végleg a kart.

Néma csönd.

Majd Ive, olyan vehemensen, amilyennek csak néhányszor látta, ordítani kezdett, hogy visszhangzott az utca:

– Hé, embör! Én egy költő vagyok, vagy mi a fasz, nem hasonlítasz tán össze azokka’ a tan’tónénikke’!

Goran gyorsan visszakozott.

Ha fiatalabb lenne, csak elröhögné magát egy ilyen ömlengésen. Most azonban sietett lecsöndesíteni a sárkányt. Túl jól ismerte Ivét. Az első kitörés után egy még hevesebb és pusztítóbb várható.

– Hasonlít a fene. Baszki, hisz te kérdezted, mi van velük.

– Egyá’talán nem érdekőnek – Ive zihált, mint egy űzött vaddisznó. Jobbra-balra nézett, és egy beugróban észrevett egy kupacot, amit lomtalanításkor hordtak ki.

Hármat lépett, és egyetlen mozdulattal kiemelt egy rudat, a végén antennával.

Elindult Goran felé.

– Ne baszogass! Hallod-e? Nem érdekőnek ezek a tan’tónénik, embör! Értve vagyok?

– Tudom, engem se, Ive – Goran óvatosságból néhány lépést hátrált.

Gyorsan be kell oltani valami baromsággal. És ahogy minden gazembert az ilyen szélsőséges helyzetekben – jutott eszébe Gorannak –, Ive Peèarevićet is az fogja a legjobban leszedálni, ha valami titokkal hozakodik elő, valami régi lelkiismeret-furdalással, amelyről csak a barátok tudnak.

Nem tetszett neki, hogy erre kényszerül. Mint ahogyan Vincent Vega se döfte szívesen a félholt Uma Thurman szívébe a bazi nagy adrenalininjekciót. De baszki, ha nincs más. Ezért már ütött is:

– Ja, a csajok diplomáztak, fáj a faszom. Érted is fáj a faszom, de csak hogy tudd, a muterodat sajnálom. Hazudsz neki… ő meg ott gályázik abban a konyhában.

Ugyanazzal a hirtelenséggel, amellyel kitört, most lelohadt Ive dühe.

– És tudod, mi lett azzal a fazonnal a házamból, aki szintén hazudott? Meséltem már neked róla – folytatta Goran a morális tűzharcot.

– Mi lött vele? – kérdezte Ive riadtan, kicsit letörten. – …azza a fasziva’ a házadbú…

– Semmi, hazudott a családjának, hogy sorra lerakta a vizsgáit, egészen addig, hogy azt hazudta, lediplomázott, pedig vagy húsz vizsgája volt még hátra. És elindult a család a diplomaosztásra, már az autóban ültek, tudod, klakkban-frakkban, ő meg visszament a lakásba, hogy állítólag ott felejtett valamit.

– És?

– És semmi. Felment a lakásba, kinyitotta az ablakot, és kiugrott. A tizenharmadikról, gondold el. Valami kavicsos részre esett. Az öregek meg várták, várták, aztán észrevették, hogy a ház másik oldalán összeszaladt a tömeg. Elment az anyja megnézi, mi történt. Aztán képzelheted.

– Na jó, én nem tönnék ilyet…

 

 

Az unokahúg

 

De a versei miatt, minő gyengeség, Goran tűrte a szeszélyeit, sőt, tulajdonképpen szívesen találkozott vele, noha – legyünk őszinték – Ive meglehetősen macerás ember volt. Praktikus elméjének naivitásával Goran úgy érezte, hogy barátjának szakállas, mediterrán módon kemény és szabályos arcvonásai mögött, az örökös trencskója alatt rejtőző tagbaszakadt testében jobb sorsra érdemes zseni és nagy szellem lakozik, olyasféle impulzivitás, ami neki soha nem fog megadatni. Ive ezt a titkolt rajongást talán ösztönösen fogadta, mert a vallomásai, a kis intim, és senki másnak el nem mondott titkai, amelyek a véletlen, napsütéses reggeleken megivott kávék mellett hangzottak el, és amelyeket Goran amolyan autoriter pszichiáterként fogadott, precízek voltak, és kínosan részletesek.

De még egy fontos dolog történt kettejük között: Ive húzta ki a tüskét a farkából, a sok évig tartó absztinencia tüskéjét. Egy a maihoz hasonlóan értelmetlen estén ő ismertette össze Tamarával. És Goran hosszú ideig volt neki hálás emiatt.

Szerette Ive éleslátó békétlenségét, amivel az államhoz, a hivatalokhoz, az ideológiákhoz, a megszokásokhoz közelített… Respektálta Ive képességét a szabad gondolkodásra, az őrült lázadó szellemét.

De a hétköznapokban, a bárpulttámasztó ivászatokon kívül, amikor élni kellett az életet, Ive gyógyíthatatlanul szentimentális sanzonfigura volt, patetikus és teátrális. Különösen, ha Tamaráról volt szó. Ive Jakov nagybátyjának lányáról. Két-három fotóját látva Goranra nem tett különösebb benyomást. Túl kevés volt ez ahhoz, hogy megítélhesse: szőke, talán zsíros haj, gyermeki arc és valamiféle finom ingek. Útlevél- és igazolványképek. Reménytelenül beleszerelmesedve szárazföldi unokahúgába, akivel régebben csak nyaranként találkozott, Ive csak neki írt rímes szonetteket: a folyóiratok és a hírnév számára igyekezett hermetikus költészetet alkotni.

 

 

Az evangelista

 

– Te tulajdonképpen honnan ismeröd Tamarát? – kérdezte Ive Peèarević, amikor egy termetes fához és a fára akasztott korhadó karóhoz hasonlatosan, egymásba karolva megálltak a Brit tér sarkán.

– Ismerem, na. Nem mindegy, hogy honnan? – Goran a kabátja gallérjánál fogva tartotta Ivét, és fölváltva hol Ive szemébe, hol a válla fölött a bádogdobozba rakott moziplakátokra nézett.

Ez a faszi tényleg kiütötte magát.

– És hogy mon’tad, mikó gyött össze azza’ a pasiva’?

– Mondtam már, ősrégen. Hét éve.

– Ne szarjá’.

Goran elindult, hol húzta, hol tolta részeg barátját, továbbra is a gallérjánál fogva, mint egy lopáson kapott kölyköt. Bal kézzel türelmetlenül rágyújtott, majd lejjebb rázta a karóráját és rápillantott.

Fél négy! Tamara már biztos alszik. Ive, baszki, megfojtalak!

– Igaz, hogy terhös? – Ive ismét megállt, makacsul ragaszkodva a témához, de Goran ezúttal erősen és gorombán lökött egyet rajta.

– Mozdulj már, haver, mindjárt reggel lesz…

– Máris, máris, csak azt mondd mög: terhös vagy nem terhös?

– Nem, nem terhes, ne nyaggass már! Már ötödször kérded… Menjünk már!

Ive ott toporgott, lábát elnehezítette az alkoholos elefantiázis, bámulta a kirakatokat, a kapualjakat, saját kabátja félig kigombolt öblét egy fogságban élő víziló nyugalmával.

– És ki mondta neköd, hogy nem terhös?

Goran elengedte Ive gallérját és lelépett a járdáról a villamossínekre.

– Te Ive, ne baszogass már. Ha nem vennéd észre, éppen szeretnélek hazavezetni…

– Jóvanna, nem kérdezök többet, megígérem – Ive kárörvendő mosollyal, szemén a Tuborg hályogával továbbindult, és szófogadóan lépkedett, mintha azt igyekezne bizonyítani, hogy sikerült elsajátítania ezt a furcsa mozgásformát. És tényleg, addig a parkig, ahol régen a kaszárnyák voltak, egy szót se szólt. De ott hirtelen bekanyarodott a sűrűbe, a gesztenyefák közé, és lefeküdt egy padra.

– Na, kinyiffantam mára.

Goran mégse tudta otthagyni. Már nem a barátságról volt szó, hanem egy eszelős, részeg ember iránt érzett felelősségről, ezért a szerencsétlen Ive Peèarevićért, aki reggelre, telítődve az o-ha csoporttal és a tetrakanabinollal, könnyen pléhtepsiben végezheti, egy hűtőben, lábujján cédulával… A felelősség hülye érzése felebarátod iránt.

De itt, a parkban újabb, hosszan tartó jelenet kezdődött. Ive úgy terült el ott, mint egy halott torreádor, és először csak a torka mélyéből tört elő valami morgás. Majd elkezdett hányni: úgy robbant ki belőle, mint egy vulkán a világ kezdetekor. Egy örökké éhes sárkány, amely foglyul ejtette a szüzet.

– Miért hagytatok el mindannyian? Te is, evangelistám?

Még hogy evangelistám.

Valamikor ősrégen kezdte el így szólítani: ez is egyike volt Ive bohém szarakodásainak. Még csak elhallgattatni se lehetett… Mert sietett pl. Goran hazafelé a Masaryk utcán, amikor hirtelen ott hömpölyög vele szemben Ive, kabátjának két szárnya röpköd körülötte, látszik rajta, hogy erősen töri a fejét valamin. Goran nem akar átmenni az utca túlsó oldalára, noha jól tudja, milyen veszedelem vár rá. Ive már messziről kiszúrja, gonoszkodva mosolyog rá, és amikor már egészen közel vannak egymáshoz, színpadias tempóval, szükségtelenül nagy hangerővel azt mondja:

– Béke veled, evangelista meus!

A járókelők, természetesen, mind odanéznek. Ive karon ragadja és magával cipeli, ő meg csak vergődik saját kifogásaiban – a Pula nevű műintézményben viszont két óra dohányfüst és fejfájdító gyomorkeserű vár rá. Máskor egy könyvesboltba lép be, és ott találja Ivét, ahogy rég bagatell könyvek között turkál egy kosárban: ránéz, és a mélyből megint azt kiáltja: – Béke veled, evangelista meus! – Az emberek persze megkérdezik Ivét, miért mondja ezt, ő pedig rendre azt válaszolja: “Goran egy regényébe beleírja az életrajzomat”, nem hagyva kétséget afelől, hogy mindezt jó viccnek gondolja.

– Dalibor – fordul hozzá Ive, aki közben felült a padon, lábát a kavicson nyugtatja, ott ül, Vincent öregemberéhez hasonlatosan, homlokát tenyerébe ejtve.

– Nem vagyok Dalibor – mondja Goran, megmarkolva Ive vállát. – De mondd.

– Beséjj e’ deköb egy biccöt. Te ojan jó tucc… biccöt besédi. Ebléksző arra a bulira… Lédi Barijaddádá, abikó egész éjje’… besété…

Egy újabb folyadéksugár loccsant a kavicsokra, megcsillant a holdfényben, fénylettek a csöppek…

– Abikó biccöket besété…

Goran az oldalára fordította, hogy lecsorogjon a hányadék.

– Beséjj…

Két kézzel a pad támlájára támaszkodott. Nézte az alant heverő testet, aggódva, mintha egy rekesz paradicsomot nézne, amit szétszórt az utca közepén. Lédi Mariannánál tényleg egész éjjel vicceket mesélt. Ive, szokás szerint, korán berúgott már. Valahol éjfél körül érkezett meg Tamara. Ekkor kezdődött a banzáj.

Azonnal letámadta, részeg vehemenciával, a lány meg, nem kevésbé részegen és magányosan, nem hagyta magát:

– Kopj le, Ive, új faszim van.

Pedig nem volt. Csak Gorannal kefélt, azóta is.

Ive emberfeletti erővel esett neki a berendezésnek, mindent ripityára vert, a fél lakást, a képeket, az üvegeket, a kereteket, az edényeket, a poharakat, mindent mindent mindent.

Később bánta, ígérgette, hogy minden kárt megtérít, az utolsó fillérig.

– Besédd e’, Goran, azt a halacskásat…

– Melyiket, te?

– Tudod, azt… Az a legjobb…

Goran sajnálta őt, és megvetette magát emiatt a sajnálkozás miatt. Nem volt engedékeny, egyáltalán nem, de most elborította ez a keserű érzés, hát kötélnek állt.

– Na jó. Pecázik Mújó és kifog egy aranyhalat… Azt mondja neki az aranyhal: Engedj el, Mújó, és teljesítem három kívánságod.

– Na ugye…

– Mújó elengedi, a halacska pedig meglóg.

Ive megremeg, és először csak elmosolyodik, “Na ugye, ez az”. De aztán erőltetetten hahotázni kezd a kihalt park sötétjében, és további vicceket követel, még és még.

Ó, te jószagú isten. Goran tovább mesél, hátha sikerül megállítania ezt a kellemetlen hahotát; Ive feléje fordul, és csillogó szemmel néz rá, nem foglalkozik a szemében és az állán összegyűlő nedvességgel. Goran meg egyre csak mesél, a második, a harmadik, az ötödik viccet, bombázza a viccekkel. Ive gyerekként mulat, mindegyiken, válogatás nélkül, de hál’istennek már nem hahotázik, és továbbiakat követel. Aztán azt motyogja:

– Éhös vagyok.

– Majd Èrnomerecben veszünk valami kiflit vagy burekot, csak el kell érnünk odáig. Megyünk-e, galambom?

– Mögyünk, mögyünk… pizzájé’. Ha-ha-ha! Hova megyök minden röggel? Na tanádd ki!

– Pizzáért.

– Bingó. Kitanátad. Én… minden… rögge’… e’mögyök… pizzájé’.

Amikor kicsik voltak… Apránként lopóztak, lépésről lépésre, Bobo és ő, mint amikor Jerry próbál elsurranni Tom orra előtt, hogy eljussanak a gondosan kitakarított körig Bobóék padlásán: volt ott két, kissé széthúzott deszka. Pont a fürdőszoba fölött. Bobo és ő lehasaltak a tisztáson, a térdüket a kukoricacsövek, a könyöküket a lemorzsolódott szemek törték; kényelmetlen volt, de a pillanat feszült, és nincs helye a gyöngeségnek: belép a Bobóéknál szobát bérlő fiatal lány. Leteszi törülközőjét a székre, kinyitja a csapot, majd valamit matat az ablaknál, ahol a samponok, tégelyek, kozmetikai cuccok állnak. Aztán elkezdi kigombolni a ruháját, egyik gombról a másikra, harmadikról a negyedikre, és nézd – a ruhája alatt nincs semmi. Anyaszült meztelen…

Bobo izgatottan suttog: “Nézd, a picsája”, és Goran, szaggatottan zihálva, a lány lábai között feketéllő mágikus helyet bámulva, a háromszöget, amely mozog és kissé szétválik, amikor a lány belép a kádba, alig hallja Bobót, ezért hangtalanul visszakérdez:

“Pizzája?”

“Dehogy, haver, a picsája.” Ekkor hallotta először ezt a szót.

– Éhös vagyok – nyögi Ive Peèarević a padról.

 

 

Ómega: zár, kallantyú

 

A történések további része előrelátható, és igyekezni fogunk, hogy a történetet a továbbiakban rövidre fogjuk. Goran otthagyja drága barátját, Ive Peèarevićet az ágyon, olyan élettelen pózban, mintha vízbe fúlt volna, és a tenger kivetette volna a partra. Kitárta az ablakot, hogy a hűvös reggeli levegő legalább egy kicsit ritkítsa az alvó ember tüdejében gomolygó füstöt. A kabátot csak hosszú kínlódás után tudta róla levenni, mintha fél kézzel próbálna meghámozni egy banánt, de végül mégis sikerült, és fölakasztotta egy szögre, amin már lógott egy vitorlás képe, fémkeretben. Végül, megszokásból, lábujjhegyen kiosont a szobából, noha a részeg Ive Peèarevićet egy ajtócsapódás se ébresztette volna föl. A szerencsétlen költő ott maradt a zöld virradatban, nyitott szemmel alva.

A lépcsőház félhomályában becsapta az ajtót és még egyszer dühösen maga felé rántotta, hogy beékelje a kitámasztó követ. A kilincs fölötti kallantyút pedig jól ráhajtotta: Ive Peèarević kísértete bármelyik percben újra betörhetett az életébe. Talán már az Importanéban érdemes lett volna korbácsot használni – nemeai oroszlánként megfojtva magában a nyálas gyöngeséget. Mert Ive nem barát volt, hanem egészségtelen szokás, akadékoskodó és önző, kis nőstény és démonok vendége. Múlt, amely már évek óta haldoklott, de az istenért nem porlott hamuvá!

Fáradtan vágott neki a hazafelé tartó hosszú útnak. Elképzelte, hogy most egy elragadó egyszobás lakás felé tart, ahol pihe-puha, óvó ölelésére vágyó ifjú felesége vár rá. Hűséges ifjú felesége, Fiona. Virradt, és Goran ébredező tudatában sorra vette a rá váró feladatokat, és örvendezett a napnak, amelybe egy rövid alvás után örömmel veti bele magát.

Az a réges-régi buli Lédi Mariannánál is hasonlóképpen végződött: hajnalban, egy virrasztó szótlanságával állt Ive Peèarević ravatala fölött, a barátja szobájában, míg az részegen dünnyögött és félig nyitott szemmel aludt, ki tudja, még meddig. Tán soha nem is tudta meg, ki keféli Tamarát. A kedves unokahúgát.

De Tamarával mára már mindennek vége, kész, fölösleges.

Goran felköhögött egy réteget a tüdejéből, és nagy élvezettel beleköpött egy csatornanyílásba.

A fiatalsága egy teljes kört írt le, a lendülettől a teljes kimerülésig. Ive pedig még mit sem tud. Akkor is, most is eszméletlenül fekszik és spirálokat álmodik, a zseni.

 

 

Stribor erdeje^*

 

Belépett a szobába, és fölkapcsolta az asztalon álló lámpát.

Az ágyra vetődött és becsukta a szemét, hogy rendezze a gondolatait, amikor a fölülről jövő kiabálás kizökkentette és lehetetlenné tette a további ez irányú kísérleteket.

Ismét veszekszenek.

A csaj kiabál, a pasas meg cincog valamit.

Ezek nem normálisak. Hajnali hat óra van!

Sok évvel ezelőtt, amikor még kicsi volt, sokat volt Ivićéknál, csak úgy, csillapítatlan nyughatatlansággal lődörögve a “nagy” szobájukban, amelynek kisasztalán Rade bácsi a nagy kupac katonai térképét tartotta (nyugdíjas katonatiszt volt, és folyton ezekkel a térképekkel szöszmötölt, valamiket rajzolgatott rájuk, vonalakat húzott, gyakran használva az iránytűt és egy bonyolult fémműszert, amelynek Goran a mai napig nem tudja a nevét, valószínűleg csatákat játszott le, olyanokat, amelyek soha nem történtek meg, és soha nem fognak megtörténni); sok évvel ezelőtt, amikor Goran még kicsi volt, az egyik fiók mélyén Rade bácsi egy nehéz pisztolyt rejtegetett, a záváron apró bordák voltak, a csövön meg tabletta nagyságú lyuk, amelyen kiugrottak a töltényhüvelyek lövés után, és egy mágikus tölténytár, amely könnyedén csusszant be a pisztoly nyelébe. Sok évvel ezelőtt, amikor Goran kicsi volt, Rade bácsi Zlatko nevű fiának volt egy bukovaci csaja, anya mindig “rendes lány”-nak mondta, ő meg szépnek látta. Aztán egyszer csak valahogy úgy alakult, hogy Zlatko megnősült, de nem őt vette el, hanem egy Lidiját, innen a Crnèić utcából, aki gebe volt a számtalan cigitől és kávétól, lapos, “mint egy deszka”, és még “alávaló és kígyótermészetű” is (anya jellemezte így). Gogo sajnálta, hogy a bukovaci Dunja eltűnt, mert őt meg lehetett kérni, hogy mutassa meg a cicijét, amire a lány néha ráállt, és ő alig győzte kivárni ezeket a ritka alkalmakat: Lidijának nem voltak cicijei, és szép se volt; egyébként is Zlatko felesége volt, a községházán esküdtek meg, fehér csipkeruha volt rajta és vastag talpú, fehér cipő, és nem lett volna helyénvaló, ha Goran bármi “illetlen” dolgot kért volna tőle, a “cici megmutatásáról” nem is beszélve.

Múltak az évek. Anica néni meghalt a Rebro kórházban, fönn a hegyen, és Rade bácsi egyedül maradt. Aztán kitört a háború, és megfeleződött a nyugdíja, a lakását pedig Zlatko és Lidija vették meg, abból a pénzből, amit Lidija szüleitől kaptak. Rade bácsit a menye a cselédszobába költöztette, és a bácsi külön főzött magának. Még kávézni se ültek le soha.

Néhányszor, véletlenül, látta a konyha résnyire nyitott ajtaján át, ahogy Rade bácsi ott ül az ő agyonmosott abroszukat gyűrögetve, a könnyeit törölgetve az érintetlen kávé mellett, és arról beszél az ő anyukájának, hogy “az a nő száműzte az egérlyukba”.

Zlatko puhány alak volt. Amikor még kicsi volt, Goran nem merte magának bevallani, hogy tulajdonképpen nem szereti ezt a ványadt alakot, hiszen Rade bácsi fia volt, és ha valaki Rade bácsi fia, akkor olyan jónak kell lennie, mint amilyen Rade bácsi. Nem tudta, hogy nem szereti Zlatkót, csak “tiszteli”.

Egyszer Zlatko rákiabált, amikor Goran fölmászott a fáskamra tetejére, hogy átlásson a szomszéd udvarába, ahol pázsit volt és nyugágyak, mint az amerikai filmekben. Zlatko rákiabált: “Te kölyök, mit csinálsz te ott fönn!”, Goran pedig arra gondolt, hogy Rade bácsi fia biztos nem ismerte meg, mert őt és a Dorefej-gyerekeket mindig elkényeztették ebben a házban. Soha senki nem szólította Gorannak, mindenkinek csak Gogo volt, de Zlatko most nagyot kiáltott, komolyan és szigorúan: “Hallod, Goran! Azonnal gyere le onnan!”

Ma már, mintegy szomorú és becstelen elégtételeként gyermekkori megbántottságának, belátja, hogy Rade bácsi fia egy puhány, aki még a saját hisztérikus feleségétől is fél, mert amikor Lidija kiabál rá, Zlatko nem is válaszol, a hangját is alig hallani.

És amikor végül Lidija kibulizta, hogy Rade bácsitól elvegyék a nyugdíját, és berakják egy nyugdíjasházba (pedig el tudta magát tartani, mindig partizán és igazi katona volt, aki “ellátja magát”), Zlatko még el se vitte az apját, tán a feleségétől való félelmében, és Rade bácsi villamossal ment el abba a nyugdíjasotthonba. (Goran naivan megkérdezte az anyukáját: emlékszik-e arra a történetre, amit az Ászban, vagy valami hasonló újságban olvasott, hogy volt egy ember, valahol Szerbiában, aki egész életében azért dolgozott, hogy fölépítse a házát, és fölnevelje a két gyerekét, azok meg, ahogy felnőttek és családot alapítottak, előbb a pincébe költöztették az apjukat, aztán meg kihajították a házból, az ember pedig fogta magát és eladta a házat, és a hátralévő életét abból a pénzből élte le: miért nem teszi ezt Rade bácsi is? És az anyukája azt válaszolta: “Majd meglátod, ha neked is lesz gyereked.”)

Éjjelente, amikor az ablakban állva cigizett, vagy csak heverészett, mint most, gyakran hallotta, hogyan veszekszenek Zlatko és Lidija a feje fölött lévő szinten: tulajdonképpen Lidija hisztérikusan szidta a férjét, átkozva a napot, amikor hozzáment, büdöskurvaéletezett, és átkozta Zlatko halott anyját és még élő apját. A szemére hányta, hogy amíg ő húzza az igát, Zlatko csak “a tökeit vakargatja” egész nap. Rendszerint Zlatko gyengécske védekezési kísérleteit is lehetett hallani, a “cincogását”, ahogy Fotivec asszony mondta, de Lidija gyorsan a helyére tette, amikor elege lett: “Kopj le, a pinaszőröm is többet ér a te gondjaidnál!”

 

 

A gyémántülés

 

Nem tudta ezt tovább hallgatni. Soha nem lett volna képes bántani egy nőt, de Lidijának szívesen a pofájába tenyerelt volna. Alávaló perszóna!

Becsukta az ablakot, noha a szobában fülledt volt a levegő.

Minden összekuszálódott, drága Rade bácsi.

És most?

Lazító pózba helyezkedett, mint egy indulásra kész űrhajó.

Jóga: a gyémántülés nevű ászana.

Kettőt-hármat lélegzett, majd belefogott: “bal láb ujjai… lazuljatok el… a nagylábujj, a második, a harmadik…” De nem ért még a térdéig se, és már aludt, mint egy csecsemő.

Ezen az éjjelen, amikor körbefordult a kör, a következőket álmodta.

 

 

Éjszakai hajózási napló: 16196-os térkép

 

A csársi macskaköve egy kapualjon keresztülkanyarogva egyenesen a Régi hídra futott föl. Áthajolt a mellvéden, bele a sötétségbe: a túloldal pillanatokra fénybe boruló mélységében látni lehetett a híd lábát, a helyet, ahol a fehéres kőív belenyújtózkodott az éjszakába.

Előtte ott volt a hídra vezető kaptató: a kopott mészkőből készült bordák ott feküdtek keresztben, csúszósan a szurdok falairól alázúduló széltől, amely könyörtelenül, rohamokban érkezett. Megborzongott: itt minden mozgásban van, le fog bukfencezni a rohanó vízbe, a feneketlen mélységbe.

Megtorpant, idegesen és bizonytalanul. Egy teremtett lélek sincs a közelben. Északról a sziklaszirtek csillognak, távol, a városból kivezető utak mentén. Kristálytiszta, kemény éjszaka, a hatalmas dinarai éjszaka, amelyben egy rokon lélek sincs, és nem is lesz, és lassan elindult, lépésről lépésre haladva, a csúszós fehér kőlapokon…

A függőleges és masszív karókból álló kerítést ólomkapcsok fogták össze, és csak annyiban segített, hogy magába ne szippantsa a sötét mélység. Mélyen alant, a novemberi éjszaka hidegében ott hömpölygött, zúgott a Neretva, mintha lentről teljesen valós veszély fenyegetné, mintha ott lent szellemek és gonosz vízitündérek nyüzsögnének. Már kilépett abból a fénykörből, ami a kapualjon át a csársiból a híd följáratára vetült egy levantei kandeláberból vagy egy közönséges, kék-fehér karimás, zománcos lámpából. Sehol senki. Az éjszakába lépve, amely teljesen és kielégíthetetlenül viharosnak tűnt, megtorpant: noha jeges szél fújt, mégis megállt.

A híd tetején.

Egyedül, a világok találkozásánál, ahol megtörik a… mi is? Ahol megtörik a… valami, ami több mint civilizáció, több mint császárság. Itt, ahol megszűnnek a szabályok, bizonyos szabályok – és más szabályok lépnek érvénybe.

A fülében ott visszhangzott a kávézóban hallott zene, a kávézóban, ahol a haverokat hagyta – dobok, tam-tam, csöngettyűk, triangulum… Valaki szerencsétlenséget, bajt jósolt, aztán más valaki azt mondta: “nincs más hátra, meg kell élesíteni a késeket”. Megijedt: mit akart ezzel mondani? Hogy ismét legyen háború?!

Pedig még az anyja tanította: “Ne bocsátkozz jóslatokba”.

Ne húzz ujjat az ördöggel. Ne hozd magadra a bajt.

A szél befújt a nyakába, a ruhája alá, szétfújta a haját, de ő ott maradt a híd tetején. Belekapaszkodott a zászlótartó rúdba. Libabőrös lett, mintha egy szál ingben állna ott, és nem az egyenruha szövetében, antantszíjában. Mintha szandál lenne a lábán és nem a merev bakancs, alatta két pár olajzöld térdzoknival.

Hirtelen, a kapualj fölötti házacska ablakában fölvillant egy lámpa, és az ablakrács szeleteiben megjelent egy sziluett. Rémülten nézett rá, arra készülve, hogy lesurranjon a hídról, át a csársin, a belváros biztonságába, de a parancs rövid volt.

“Vissza.”

Saját szófogadásától kábán, attól a szervilizmustól, amely mindig is sajátja volt, visszafordult. Abba a fénykörbe ért, amelyből már egyszer kilépett. A sors akkor avatkozik be, amikor az értelem tehetetlen. Egyetlen pillanat volt ez, a vízválasztó, és mint vágóhídra ítélt ló, úgy baktatott, nem is emlékezve arra a lázadásra és azokra a kérdésekre, amelyeket magamagának tesz föl, többnyire békés hajnalokon…

Az ajtó mögül, amely a híd és a csársi macskaköveit összekötő küszöbre nyílt, kilépett egy szerencsétlen; itt van a Múzeum – tudta –, amely csak az útikönyvek szerint tart nyitva, a valóságban soha.

A meredek, szűk lépcső odavonzotta, és a parancs szigorával egy-két sötétben eltöltött pillanat után odaállította a tiszt sziluettje elé.

“Jelen, parancsnok elvtárs!”, visszhangzott az üres szobában.

“Hol vannak a többiek?”

“Hát őrizője vagyok én testvéreimnek?”, akarta mondani, de csak röviden válaszolt: “Nem tudom”.

“Maradj itt, majd én megkeresem őket.”

És ha nem is volt egészen tudatában, a híd fölötti torony rabja lett, a híd fehér hátára nyíló, rácsokkal fölszelt kilátással: a tiszt után kettőt kattant a zár, és ő bezáratott, mint egy elfogott gyilkos.

A maradék dohányával vigasztalódott reggelig. Elmúlt az éjszaka, és elkezdett múlni a nappal is.

Pedig napsütötte volt és meggyőző, narancsszínekben játszó.

Már délre járt az idő, amikor legyőzte a megkínzott teste, és leheveredett az egyszerű, szőrmatracos ágyra. A sapkájából párnát hajtogatott, a kabátjából és a köpenyéből takarót, és rövid álomba merült, a menekülők és a mezőn szunnyadó pásztorok felületes álmába.

Ahol sokan voltak.

 

 

Éjszakai hajózási napló: 91093-as térkép

 

Csattanásra ébredtél. Először csak félig ébredtél föl, de két-három nagyon is igazinak tűnő rengés után fölugrottál, és tökéletesen éberen, ösztönösen az ajtókeret alá kuporodtál.

Földrengés!

Azonnal rájöttél, hogy értelmetlen, amit teszel: a vár öreg már, jobb egy ablakba állni, mint a válaszfalak alá.

Kővé dermedtél az ablak rácsai alatt, ahova először leguggoltál, majd térdre borultál a durva, füstös padlón, kővé dermesztett az újabb dörrenés.

A híd megremegett, az az egyetlen íve, karcsú és karikába hajló, amelyet megénekeltek és megfestettek… A félelmedbe bebetonozva csak ekkor jutott eszedbe: nem mentél át a hídon. Elkéstél. A kaszárnyában már biztosan jelentették az eltűnésedet. Már új napra virradt, és neked még az éjjel kellett volna… De a híd – rémült pillantásodban, a te szörnyülködő tekintetedben, mert te voltál az egyetlen tanú – három erőteljes rengéssel hosszában megrepedt, majd a Mercalli-skála 9. fokozatával lezúdult a mélybe. Még egy-két gránitdarab levált a szállongó mészporban, majd minden elült, csak a víz kavargott a néhai kőgigász szerteszét hullott darabjai körül.

 

RAJSLI EMESE fordítása

 

Dalibor Šimpraga 1969-ben született Zágrábban. 1999-ig irodalmi kritikákat írt, ekkor Igor Štiksszel együtt kiadta a 22 u hladu (22 fok árnyékban) című kortárs horvát prózaantológiát, amely közvetlenül a horvát próza újjászületésének tartott FAK (Festival A književnosti – Az A-osztályú irodalom fesztiválja) előtt jelent meg, és így fura sorsra jutott: egyszerre minősítették “jóstehetségűnek” (Slobodan P. Novak) és tökéletesen anakronisztikusnak. A zágrábi szlengben írt rövidprózáit, amelyek több éven át jelentek meg a Godine nove című kulturális folyóiratban, Kavice Andreja Puplina (Andrej Puplin feketéi) címmel adta ki 2002-ben a Durieux – néhányt közülük lefordítottak angolra, franciára, szlovénra és lengyelre, pontosabban londoni, párizsi, maribori, ljubljanai és varsói szlengre.

 

^*

Utalás egy horvát mese-toposzra, Ivanka Brlić-Mažuranić Šuma Striborova (Stribor erdeje) című meséjére, amelyben a gonosz meny elűzi az anyát, de ő utolsó gondolatával is – az egyébként mindenben cinkos – fiát védi. (A ford.)