IGOR GRBIÆ

Próféták és madarak

I.

Azt a sok prófétát meg avatárát nem kell éppen az egekig, a csillagos égig magasztalni. Nekik egy jottányival sincs több közük a csillagokhoz, mint a madaraknak, és az égből sem szálltak alá különbül, mint a madarak, például. A prófétákra és avatárákra pedig csakis azért van szükségünk, mert mi nem értünk a madarak nyelvén. Példának okáért. Nem másért, ezért is vannak egyáltalán. Az égből szállnak alá. Csillagokból gyúrva. De az igazság síkján mérlegelve a dolgot, valljuk meg, oly mindegy, hogy ez az ég és azok a csillagok prófétává, avatárává vagy madarakká állnak-e össze, ha megalvadnak. Teljesen mindegy. A különbség csupán a mellékesebb igazság síkján – ennyiben az első kanyarban – nyilvánul meg, mivel mi nem értjük meg a madárcsicsergést, a tücsökzenét, a levélzizegést, a víz csörgedezését, hogy a kő konok hallgatását ne is említsük, vagy a tücsök ciripelését, a víz fodrozódását, az elcsendesülő madárfüttyöt pedig pláne ne. S hogy akkor a fenyőről a fenyőtől, a bambuszról a bambusznádtól tanuljunk, miként azt Basho japán költő megénekelte, vagy ami még jobbnak látszik: hogy a bambuszról a fenyőfától, a fenyőről szólva pedig a bambusztól vegyünk leckét. (Erre való a költészet, azért van. Mármint, hogy a létnek szószólója, lényünknek feddő szava, érverésünknek zárszava legyen, végül is, hogy maga legyen a beszéd.) Mindenesetre az említett különbség kizárólag azon a feltevésen alapul, hogy a próféták és avatárák szavát általában jobban megértjük, mint a madárcsicsergést, noha a történelem elsődleges funkciója annak szüntelen bizonygatásában merül ki, hogy a feltevés valójában előítélet. Eddig a pontig, gondolom, elég világos a dolog. Összegezésképpen hadd mondjuk el tehát: minden megtestesülés alapvető rendeltetése szerint a testtelenség testet öltése, s abszolút értelemben egyenrangú minden más megtestesüléssel. Hatványozottan, halmozottan azonban csak attól függően, mennyire áll közel az ember szívéhez, amely miatt megnyilatkozott. Ennyiben tehát a próféta meg az avatára magasabb rendű lehet a madaraknál, hiszen az emberi száj jószerint puhább a madárcsőrnél, az áldást osztó kéz pedig melegebb a melengető madárfészek fölé boruló szárnyaknál. S mintha még mindig nem volna éppen elég bucka ezen az egyenes úton, ímhol még egy: merthogy a prófétákkal egy időben hamis próféták is születnek. Ha a próféták eltakarítják az útról a botránykövet, a hamis próféták lesznek azok, akik visszagörgetik oda a most már a tenyerük verejtékétől is elnehezült követ. Ha az előbbiek az utat, az utóbbiak mármost az utast egyengetik.

II.

A tárgyban, amely itt érdekel bennünket, a hamis prófétát, természetesen, Assisi Szent Ferencnek hívják. Ő az a próféta, aki szabályos vagy szabálytalan időközökben – ezt nem tudjuk – előkerül, hogy újra meg újra utunkat állja a madaraknak szóló híres prédikációjával. Ferenc szentbeszéde, melyet hozzájuk intézett, történelmi csúcspontja a próféta meg a madarak közötti kibékíthetetlen ellentét radikalizálódásának, mely végső soron arról szól, hogy a madarak nem lehetnek meg a próféta nélkül, a próféták viszont vígan megvannak madarak nélkül. Alighanem úgy van, hogy egyedül e katolikus szent, mondhatni, kétségbevonhatatlan tekintélyével magyarázható az a – különben – teljesen érthetetlen jelenség, hogy tudomásom szerint senki, éppenséggel senki sem mutatott rá ennek az epizódnak minden természetellenességére, igazában az egész elgondolásnak arra a félelmetes perverzitására, hogy az ember, a maga tökéletlenségében, taníthatja a tökéletes madarat, méghozzá a maga nyelvén a maga nyelvére! Itt Keyserling észt grófot illeti minden dicséret, amikor azt írja, hogy az atman, ahogyan a hinduk nevezik a létet, “teljességében kifejeződik a legjelentéktelenebb lényben is, ha tökéletes”. Mégpedig annál fogva, tenné hozzá a hindu ember, mert az igazság akkor ragyog fel a legtisztábban, amikor minden teremtmény következetesen a maga sorsát éli, nem a másét, midőn híven megtartja azt a dharmát, melynek jegyében született. Ferenc azonban, noha talán valóban szent volt, egész biztosan nem volt bölcs is egyszersmind. No de nyúljunk vissza magukhoz a forrásokhoz, melyek ránk örökítették ezt az esetlen esetet. Hagyatkozzunk legelső életrajzára, melyet közvetlenül Ferenc halála után IX. Gergely pápa rendelt meg Celanói Tamástól.

A huszonegyedik fejezetben így azt olvassuk, hogy a későbbi szent vezetésével három ferences testvér utazott a Spoleto völgyében, s Bevagna városka előtt arra lettek figyelmesek, hogy “rengeteg mindenféle madár, köztük galambok, varjak és “montachinik” lepték el a fákat.” (Az Analecta Franciscana a felsorolás végén a mulacchie tájszóval él, de hát alkalmasint valamiféle fényes-fekete tollazatú hollók lehettek. Bármelyik madárfajról legyen is szó, az itt a legérdekesebb, és minden további nélkül a végsőkig jellemző, hogy már Giotto, maga is a hivatalos kereszténység régi jó, puritán hagyományainak szellemében, alig száz évvel Ferenc után, a szóban forgó jelenetet ábrázoló freskóján csakis és kizárólag galambokat festett! Giottónak tehát sikerült bebizonyítania, hogy Ferenchez képest egy lépéssel tovább is juthatunk: a madarak elméjét, igaz, meg kell világosítani, de nem mindegyikét, csak a “jókét”. (Vagy a “rossz” madarak valójában, és az igazság nevében, idejekorán szétszéledtek?) “Isten szolgája, Ferenc”, amit senki sem von kétségbe, “olyan ember vala, ki tele volt lángoló szeretettel, s aki nagy-nagy részvétet és gyengéd figyelmet táplált magában az alacsonyabb rendű és oktalan teremtmények iránt is, most hozzájuk sietett, a társai pedig”, egyedül azok tehát, akik rászorulhattak volna részvétére és szeretetére, “az úton maradtak”.

Egy szó, mint száz, ekkor következett az a kísérteties jelenet, amikor Ferenc a madarakat is a szokásos pax vobiscummal köszönti (mért, hát már nincs velük pontosan annyi béke, amennyit mint madarak el tudnak viselni?), majd maga a prédikáció is, az legalább rövid, úgyhogy egészében idézzük: “Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek. Azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni Őt. Mert kétszeres, sőt háromszoros ruházattal látott el benneteket, tollat adott, hogy felöltözzetek, szárnyat adott, hogy repüljetek, és minden mást is, amire szükségetek van. Isten emelt fel benneteket nemesebb teremtményei közé, és általa adatott meg, hogy kedvetekre cirkáljatok a levegőégben. Ti se nem vettek, se nem arattok, Ő mégis úgy gondoskodik rólatok, hogy semmire se legyen gondotok.” Egy ilyenfajta “prédikáció” után mindenképpen, méghozzá tüstént, vissza kell kanyarodnunk grófunk szavaihoz, annál is inkább, mert erről a szentbeszédről magunk is nyugodtan leszedhetjük a keresztvizet. Ugyanis mit jelentsen az a kitétel, hogy a madarak “mindig és mindenütt kötelesek dicsérni Teremtőjüket”? Azt-e, hogy csapongó szárnyalásuk közben a Sanctust csiripeljék? Vagy hogy ágról ágra ugrándozva minden ugrást egy-egy odaillő antifónával kísérjenek. Melyet egyébként a közeli templom eresze alatt tanultak meg, miközben következetesen a fülük mellett eresztették el éhes fiókáik kétségbeesett csipogását, amellyel még egy-két kukackarikáért rimánkodtak? Az is segített volna, ha Ferenc mély vallásossága mellé némi szerény tudást is felcsipeget, ugyanis ha tudja, hogy a madarak már énekükkel is a Teremtőt dicsérik, akárcsak az emberek zsoltáraikkal, sőt ők még jobban is, mert sorsuk rabjaiként ebben az embernél is tökéletesebbek, és eszerint az új meg új próféták és avatárák helyett újból és újból mindig csak egyetlenegyet, vagyis Assisi Szent Ferenc élettörténetét kellene hallgatniuk vagy olvasniuk.

Azonban, tudjuk, nem így állnak a dolgok, hanem éppen akkor, amikor azt hinnénk, hogy mind a madarak, mind az emberek már épp elég kárt szenvedtek, Celanói Tamás – őneki pedig, amikor jómaga sem hisz, akkor is hinnünk kell – azt üzeni a folytatásban, hogy a madarak “nyakukat nyújtogatva, szárnyrepesve és csőrükkel tátogva vagy ki-ki a maga módján merőn figyelve adták jelét elragadtatásuknak”! Szent Ferenc pedig köztük járva a csuhájával súrolta, meglegyintette fejecskéjüket és testüket, majd legvégül “a kereszt jelével megáldotta, és útjukra bocsátotta őket, engedélyt adva nekik (sic!), hogy újra fölrepüljenek”. De hát akkor minek léteznek madarak? S mitől madarak ők egyáltalán? Mindig, amikor csak újraolvasom Ferencnek ezt a szentbeszédét, majd pillantásom Giotto freskójára esik, egyre lesem, hogy azok a galambok mikor rántják meg a tollazatukba süllyesztett villámzárat, hogy onnan fürgén kipattanjon a nyáj egy, két, három… húsz példánya, és összefogódzkodva karban rázendítsen egy allelujára! Valami mélységes illetlenség, ízléstelenség, romlottság, alattomosság, elferdültség és gonoszság sejlik fel abban, amikor a hazugság úgy él vissza Isten jámbor szolgájának elgyötört és kiaszott kis testével, hogy a sokféleségnek éppen a Jóistentől előrelátott felfoghatóságát és a vele szembeállított egyféleség felfoghatatlanságát sutba vágva, az ő szavaival próbálja a templomi padokba gyömöszölni és szabványosítani az egész természetet és világot, az oda beülő személyeket pedig személytelenné tenni. Nincs semmi hátborzongatóbb a szeretet borzongatásánál, és éppen e rokoníthatósága miatt a misszionáriusi szeretet agresszivitása a legborzalmasabb, amely Isten igéjétől átforrósult állkapcákkal tekeri ki a galambfiókák nyakát, majd ugyanezeknek “engedélyt ad, hogy újra fölrepüljenek”.

Assisi Ferenchez képest Giottónak legalább a bot vékonyabb vége jutott ki: a tér művészeként őt nem a hit és a hitetlenség, ez a gyóntatószéki savó teszi azzá, ami, hanem művészi térérzéke, az a mélyről jövő, sűrű, tápláló massza, mely felhörpintve éltet. Túlságosan is nagy formátumú művész volt ahhoz, hogy Isten szegénykéjére vonatkoztatva ne hagyta volna ott freskóján az igazság lenyomatát: Ferenc áldást osztó kezét – feketében.

III.

Ferenc őszinteségéhez és jóindulatához nem fér semmi kétség. Akár a madarakról, akár a halakról van szó (ugyanez a fejezet adja hírül, miszerint egy hasonló prédikáció után a halat is “békében elbocsátotta”), akár mindazokról a szerencsétlen “szárnyas lényekről, mindazokról az állatokról, mindazokról a csúszómászókról, vagy akár élettelen teremtményekről” lett légyen is szó, amelyeket “a Teremtő dicséretére és szeretetére” szólított fel. Abban sincs semmi okunk kételkedni, hogy ők “azonmód engedelmeskedtek: elhallgattak, és el nem mozdultak mind a szentbeszéd végéig”. De csak azért nem, mert a madarakat, halakat, szárnyas lényeket, ezeket az állatokat, csúszómászókat, élettelen teremtményeket mind – Assisi Szent Ferenc becsapta! Ő, szegezzük le még egyszer, kétségkívül istenfélő ember volt, e tekintetben tehát igaz próféta is, ámde az ég és a föld ez oktalan teremtényeit éppen a benne levő ellenállhatatlan erő térítette le saját igazságuk útjáról, hogy azután egy másféle beszéd, más nyelv, más faj tévútjára terelődjenek. A helyzet iróniája, hogy Ferenc mindezen lények hangolásából nem hallotta ki, hogy ekképpen máris Teremtőjüket magasztalják, ők viszont csak a hangoskodását hallották. Ferenc nem észlelte, ami volt, a madarak pedig azt hallották, ami nem is. Hamisítatlan varázserejével előbb magához édesgette, majd a maga készítette kalitkába zárta őket. Rajongásának bűvös furulyájával előbb lecsalogatta a madarakat a szikrázó égből a ködbe, azután mindinkább belemelegedve annyit ködösített nekik, hogy a fele is sok lett volna.

Akkor hát mit kellett volna tennie? A válasz igen egyszerű. Amit a többi szent is: az embereknek prédikálni. Ahelyett, hogy az úton hagyja őket, és a fecskéknek szól oda, hogy most már “eleget fecsegtek”, s jobban teszik, ha “most szép csöndben maradnak mind a beszéd végéig… és meghallgatják az Úr szavát” (mintha nem azt hajtogatnák mindig és mindenkor). Gyakrabban kellett volna tennie azt, amire ugyancsak képes volt: Greccia alatt Ferenc csupán az ölébe vette a riadt nyulacskát, “anyai szeretettel” megsimogatta, megnyugtatta, utána pedig “elengedte, hogy szabadon térjen vissza az erdőbe”; Perugia közelében, a tó szigetén, ugyanezt tette egy házinyúllal. Ezt is Tamás mondja. Tamásnak pedig, hadd emlékeztessünk, mindig hinnünk kell. Még akkor is, ha maga sem hiszi, amit mond.

Ferencnek pedig azt üzenem: ha a galambok, fecskék, varjak és hollók szavát meg nem hallottad, ha a halakat, csúszómászókat meg az összes többi földi és égi, élő és élettelen lényt nem voltál képes meghallani, akkor hallgass meg legalább engem angyalfüleddel a mennyországban. Mert ha én letérek az útról a sűrűsbe, akkor sáros fülekkel és hímporral a szememben térek oda vissza, a kukacoknak pediglen, amelyek újra és újra felmondják nekem a természet e csodás szentbeszédét, nem karikánként cseppentek magamból, hanem egész közösségüknek. Ráadásul egész fészekkel fészkenként. S ha kígyófészek találtatik, annak nemkülönben.

BORBÉLY JÁNOS fordítása