IGOR GRBIÆ

Lábversek

Történt egyszer, hogy a lábammal téptem le egy szál virágot. Nem azért, mintha bármi kifogás érhetné a kezet: sőt – miként már meg vagyon írva valahol – nem ritkán a kezünk is jól jön, hiszen sokszor igen praktikusnak bizonyult. Egyszerűen séta közben, a lábamon szandál, látom, hogy egy virágszál szorult a lábam nagyujja meg a közvetlenül mellette levő ujjam (láb-mutatóujj?) közé, mely utóbbi határozza meg, hogy az altest mit akar és mit nem. Így szakajtottam virágot lábbal.

Kifejezetten fontos tapasztalat volt ez nekem. Ha ugyanúgy, mint kézzel, lábbal is lehet virágot szedni, nem lehetne esetleg legalább egynémely más “kézi” munkákra is begyakorolni a lábat? (Most ne tessék hamarjában ellenvetni, miszerint vannak már, akik születésük óta, vagy súlyos baleset következményeként nélkülözni kényszerülnek a kezüket; én a láb olyanforma begyakorlásáról, öntudatosodásáról beszélek, hogy azután spontánul működjön, hitelt érdemlően kifejezze azt, amit az altest éppen gondol és szándékozik, ahelyett, hogy több-kevesebb sikerrel szajkózza a felsőtest gondolatait és érzelmeit. Ha a láb ekképpen önállósulna, valószínűleg az agyat is önállóságra serkentené, mely akkor hitelesebben értelmezné az altest megnyilatkozásait.) Miközben kéjes örömmel fedeztem fel magamban egész sor ilyenfajta lábmunkát, mi sem természetesebb, a végén megint csak a költészetnél kötöttem ki: mármint hogy, miként nézne ki a lábvers?

Minthogy a láb – kezünkkel ellentétben – önkéntelenül tépi le a virágot, a lábversnek is mindenképpen önkéntelennek kellene lennie. Szabad-e feltételeznem, hogy a lábköltészetben akkor alighanem szürrealista beütések lappanganának? Nem, dehogyis. Túlhaladtuk tán azt az időt, amely nem tudott különbséget tenni a spontaneitás és az automatizmus között. Inkább arról lehetne szó, hogy a lábköltészet, a maga hamisítatlanságában, a kéz közvetítése (cenzúrája) nélkül sikerrel artikulálhatná a sípcsont megfigyeléseit, az ágyék gondolkodását (sőt megfontolásait), a rüsztök ábrándjait, a herék reményeit vagy a nagyajkak, kisajkak vágyait, a végbélnyílás aggályait, nemkülönben, s mért ne – ó, micsoda izgalmak! –, egyenesen nyomába eredve Achilles emlékeinek a sarkát illetően, átírná az Iliász jó részét!

Járathatjuk mi így az eszünket a végtelenségig, de hát a lábköltészet lehetőségei is hasonlóan beláthatatlanok. Mi több, mély meggyőződésem, hogy éppenséggel benne rejlik költészetünk jövője. Olyan poézis lesz ez, amely nem kér minduntalan elnézést, nem magyarázkodik, nem hivatkozik alibire, bizonyítékokra. Hanem nevükön nevezi a dolgokat, s ha kell, maga fogja előcitálni. A lélek lélekként, a test testként énekel majd. Nincs olyan többé, hogy a testnek a lélek súgja oda a dallamot, rímeket csempész hozzá, s a végén még el is szavalja neki. Mindenki verse helyet kap, és kell is majd mindenkié. Kéznek a kézé, a lábnak a lábé. Hogy mindketten test legyenek. Hogy a testi – testi legyen.

BORBÉLY JÁNOS fordítása