IGOR GRBIÆ

 

 

Szkriptománia

 

 

I.

 

Akik úgyszólván semmit sem tudnak az emberiség indiai kulturális örökségéről, azok is tudják, hogy a kalijugában, abban a “sötét korban” élünk, melyben az igazságtalanság háromnegyednyi túlsúlya nyomasztja a megmaradt egynegyednyi igazságot. A klasszikus művek több helyen is felsorolják ennek felismerhető tüneteit. A Visnupuránában, például, az alábbiakat olvashatjuk: “A királyok faragatlanok lesznek, ingerlékeny természetűek, és mindenkoron a képmutatás meg a gonoszság rabjai leendenek. (…) A gazdagság és az istenhit napról napra elapadóban, mígnem teljesen ennek híján marad a világ. Egyedül a birtok kölcsönöz majd rangot, a vagyon leszen az odaadás egyetlen forrása, a nemek között a szenvedély az egyetlen kapocs, nézeteltérés esetén a kétszínűség a siker egyetlen eszköze, a nő pedig csak érzéki örömöket nyújt. A földnek egyedül a méhében található ásványi kincsek miatt lesz becsülete…” És így tovább, és így tovább. Ennyi is elég, hogy belássuk, napjainkat írja le az idézett részlet. Nem nehéz felismerni benne, hogy ugyanaz a szemlélet, látásmód ez, mellyel a Munkák és napok 174. strófájában a sorsán siránkozó Hésziodosz könnyített szíve bánatán:

 

“Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend

embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben

élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.”

 

Olyan kor, midőn

 

“Sok baj sújtja a népet, s köztünk jár az Irigység,

annak örül, ha baj ér, csúf hangja van, az arca kegyetlen.”¹

 

Egész könyvek állnak a fentiekhez hasonló idézetekből meg a világegyetem korszakváltásairól szóló, nagy mítoszok változataiból, amikor a jó rosszra, a rossz pedig még rosszabbra fordul mind a végső összeomlásig, pusztulásig – s itt a helye az újszövetségi kataklizma-víziónak is –, miszerint “megvereték a napnak harmadrésze, és a holdnak harmadrésze, és az égről lehulltanak a csillagok, és megrendült a csillagos ég.” Az istenek alkonya ez. Világvége.

 

 

II.

 

Már ez a néhány idézett példa is elég ahhoz, hogy belássuk, a világ pusztulásáért – akárcsak megteremtéséért – kizárólag az ember a felelős. A hanyatlás mindenekelőtt rajta veszi kezdetét, azon, hogyan viszonyul önmagához, az embertársaihoz, az őt környező világhoz. Tekintettel a mikrokozmosz és a makrokozmosz között fennálló analógiákra, semmi sem történhet az emberrel, hogy az meg ne ismétlődjék az egész világegyetemen belül is. Amit azonban mindezek meg az általam ismert más források elmulasztanak a kalijuga tünetei közé sorolni – annak neve: szkriptománia.

Nem kétlem, hogy ennek oka a végsőkig egyszerű: ugyanis a látók és próféták közül senki sem volt képes feltételezni, hogy a hanyatlás, az elfajzás, a visszásság idáig juthat. De eljuthat, és máris eljutott. Az írott szó szentségét, mely fölött nemzedékek sora annyi féltő gonddal és figyelemmel őrködött, manapság bárhol és bármikor lerondítják, s ami talán a legrosszabb, akárki megteheti. A megválogatott és társadalmilag beavatott keveseket, akik állandó kapcsolatot ápoltak a Szóval, s ennélfogva igenis jogot nyertek annak önmegtagadó és tartózkodó betűzgetéséhez, most kiszorította a módfelett elszaporodott kalijuga, méghozzá két irányból is:

 

a)

kontárok, zugírók, tollforgatók, firkászok, skriblerek, rímfaragók alakjában, akik a frankensteini obstetríció módszerével mindenféle tegnapi és mai labdarúgók, manökenek, színészek, pornósztárok, műsorvezetők, animátorok, fodrászok, szakácsok, politikusok és az esztrád kifutópályák legképtelenebb képviselőinek köréből toborzódtak;

b)

hivatásos írók és azok köréből, akik már tegnap írók szerettek volna lenni, mindkét esetben az infinitezimális mitózis módszerével, amire nézve az a késztetés jellemző, hogy az alvással töltött órákat leszámítva az írás töltse ki minden idejüket, s ha nem írnak meg két könyvet évente, az már alkotói válságnak számít.

 

Valóban, a Szó hites szolgái közül ki tudta volna elképzelni is, hogy Őbelőle, a Nagy Szóanyából, az istennők Istennőjéből, Szülőanyánkból, Kenyéradónkból valakik kurvát csinálnak! Igaz, semmivel nem jobb a helyzet a művészet többi ágazatában sem, hiszen a kalijugában mindenki fest (és kiállít!, hiába jósolta meg Hamvas Béla még fél évszázaddal ezelőtt, hogy hamarosan érdekesebbek lesznek a modern képekről írt szövegek, mint maguk a festmények, ami – tartok tőle – már jóslata előtt valóra vált). A kalijugában tehát mindenki zenét szerez és zenél, a kalijugában mindenki újat épít és/vagy restaurál, a kalijugában boldog boldogtalan filmet forgat, a kalijugában… No de erről írjon valaki más. Értelemszerűen, hacsak nem tartozik a két föntebbi csoport valamelyikéhez. Mindennemű írói elfogultságot félretéve mégis azt gondolom, hogy valamennyi botlás közül a szkriptománia a legnagyobb elferdülés. Pontosan az Ige említett szentsége miatt, mely – tudjuk – kezdetben vala, s amely testet öltött, s ma is testet ölt, és lám, elkurvult. A kalijugában.

A kalijugában mindenki lehet bármi, és ezért lesz belőle senki. A kalijugában mindenki lehet bárki, ezért lesz belőle sehol senki.

 

 

III.

 

Az ember valami leküzdhetetlen mélabúval gondol vissza a történelem kezdeteire, midőn agyagtáblák, pálmalevél, nyírfakéreg, pergamen után nyúlt a kéz, amely az égtől, a földtől, a szellemektől volt hivatva, hogy jeleket véssen rájuk, tulajdonosának pediglen teljes és részletes bepillantása volt mindenbe, amit ilyen és hasonló jelekkel még őelőtte megörökítettek rajtuk. Ámbár, igaz, már az az idő is kalijugának tekinthető. (Ha mégoly végletesen, sőt szentségtörésnek hangzik is, de az írás felfedezése, kétségkívül a legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy a világ a kalijuga korszakába lépett, hogy a végét járja, hogy emlékezőképessége a leépülés végső szakaszába jutott, amivel szemben, az ellenkező oldalon továbbra is az aranykor uralkodik, az az idő, amikor az egész világot még hiánytalanul éli meg az ember.) E nemzedékek köntösének szegélye azonban akkor még mindig összeért a hésziodoszi hanyatló rézkorban élt elődök palástjával, amikor az igazságból és az igazságtalanságból még azért egyformán kijutott. S valóban, ha már a korszakváltás világos jeleiről esik szó, akkor a kalijuga hajnalát semmi másról nem lehet olyan pontosan felismerni, mint arról, hogy szkriptomániások pedig nincsenek. Ők csak később burjánzanak el a történelemben.

No és ha manapság a történelem kényelmes kilátójáról körbehordozzuk tekintetünket a bennünket formáló ezredévek szemhatárán, majd beközelítjük a képet, sokáig csak kihegyezett pálcikákból és még nem szomjazó pennákból összerótt, szerény kertecskéket látunk, amelyek hasonló kinézetű fasorokkal és parkokkal váltakoznak szabályosan. S akkor, egészen váratlanul, amikor a fejünk úgyszólván egészen lekókad, egyszer csak látjuk ám, hogy a környező növényzet mint bokrosodik, burjánzik, mennyire elvadul, hogyan futja be a járdákat és fojtja meg az életet a lombok között és a sövény hosszán, golyóstollaival, írógépeivel és komputerbillentyűzeteivel tekeredik a magasba, az ég felé, úgy, hogy tényleg eltakarja a napot, és a holdfény sem látszik. Ki gondolta volna, ki hitte volna eddig, hogy egyáltalán lehetséges az ilyesmi?! Képzeljék el a kalijuga korabeli, ősi prófétát, amint fenyegetően dörgi: “És mondom néktek, eljövend az idő, amikor mindenki betűvető lesz, akinek csak eszébe jut, amikor mindenki azt hiszi majd, hogy ha eszébe villan két mondat, az már vers, három, az már regény, ha oksági viszony van köztük, attól ő már tudós, ha pedig úgy hangzik, mint egy közmondás, akkor már filozófus is. Mindenki azt hiszi majd magáról, hogy ha már magának nem, mindenképpen másoknak lesz érdekes és mellőzhetetlen, mert szinte rogyásig megcsinált mindent: beutazta a világot, eleget táncikált, énekelt, hazudozott, keresztbe-hosszába baszott, mert neki van a legtöbb pénze, a legpiszkosabb lelkiismerete, a legnagyobb csöcse vagy a legüresebb feje. Írónak tartja magát, mások is írónak nevezik majd, ekként szórakoztatja a tömegeket, főz nekik, és bort töltöget poharaikba, ahol vásár meg cirkusz van a világon, oda eljárogat, mindezt egy falatnyi figyelemért, egy önmagából lenyelhető kortyért.” Nem, nem hiszek ilyen-olyan erők létezésében, melyeket naivságukban természetfelettinek mondanak az emberek, de ha volna, magában véve is természetfeletti lenne. Magától értetődően nem is hinne neki senki sem: vak vezet világtalant.

 

 

IV.

 

Ez tehát a dolgok állása. Rettenetes. Kiráz a hideg, ha eszembe jut akár egyetlen mondatom is, amit eddig leírtam. Akkor hát mit csináljunk? S egyáltalán tehetünk-e bármit is?

Sajnos, túlságosan is irtózom mások szabadságának bármiféle megnyirbálásától ahhoz, hogy két kézzel kapnék Schopenhauer ajánlata után, melyet ilyetén tanácstalanságomban csak fél kézzel dajkálok. Az én megfogalmazásomban ez így hangzanék: be kellene vezetni a cenzúra intézményét, jobban mondva, megszervezni a szórendőrséget, amely a saját otthonukban, úgynevezett dolgozószobáikban csapna le a firkászokra, és már a bölcsőjükben megfojtaná elmeszüleményeiket. Ha pedig valamelyik torzszülött mégis napvilágot látna, a piactéren várnák be, és olyan népünnepélyt csapnának körülötte, hogy a megmentett szavak tűzpirosan pattogó szikráiból fenséges tűzijáték kerekedne.

A megoldás, elvben, eszményi. A probléma lényege, magától értetődően, a megvalósításban rejlik: a demokráciával megrontott kalijugában ugyan ki az illetékes bíró, vagy aki legalább megítélje, hogy ki ítélkezzen az ügyben. Másrészt hogyan kellene megszervezni egy olyan rendőrséget, amilyen után az elmélet sóvárog?

A szívem szakad bele, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy válasz nincs. Az elképzelés – elképzelés marad. Mindenkinek, aki nem ír, de írni szeretne, mindenkinek, aki máris ír, de még többet szeretne, továbbra is legyen hozzá joga, a világ pedig nyugodjon bele, hogy mind kevesebbet lesz képes el is olvasni. Fogjuk föl ezt szükséges rosszként, nehogy még komolyabb baj kerekedjék. Ha már egyszer az élő embereknek, akik írnak, nagyobb a becsületük, mint a kihalt erdőnek, amire írnak.

Így van ez a kalijugában.

 

 

V.

 

Mégis, én ezt a szöveget a javíthatatlan derűlátás szellemében írom. A juga nem a kiegyensúlyozott viszonyrendszer korszaka, nem is az egyenletes haladásé, következésképpen a kalijuga valójában az összes többi jugát tartalmazza, az integrálódás elve alapján az egyetemes történelem ismétlése dióhéjban, annak viharos fölemelkedéseivel és bukásaival együtt, noha tendenciáit tekintve a hanyatlás korának mondható. Így aztán ebben a hosszú kalijugás korban is elkerülhetetlenül visszatérünk, sőt többször is, a rövid tretajugába, azaz mikro-ezüst korszakba. Ekkor természetszerűen lerázzuk vállunkról ezt a szégyenletes demokráciát, és újból eljön az az idő, amikor visszaszerzett közösségi éleslátásunkkal különbséget tudunk tenni bölcsek és okosak között, úgyhogy fikarcnyi erőszak nélkül, mint a nagy többség spontán vágya és szükséglete, lehetővé válik majd az a bizonyos schopenhaueri rendőrség. A dolgok velejárójaként kisebb szatjajugák, mikro-aranykorszakok is várnak bennünket, mi több, éppen egy ilyenbe léptünk be nemrégiben (ezért nem érződik még igazán a hatása);² várható, hogy ekkor újra csak a Szó felkent papjai ragadnak tollat. Ha – tegyük fel – így lesz is, mindennek ellenére megtörténhet, hogy sem mi, sem pedig legközelebbi utódaink nem érünk meg semmilyen látható javulást, hiszen irdatlanul hosszú és a mi fogalmaink szerint csigalassúsággal telő időszakok ezek! Sőt az is megeshet, hogy a hanyatlás, mintegy a korábbi irányzat visszahatásaként, még egy “rövidebb” ideig folytatódik, nos, ez akkor, némi iróniával szólva, egyenesen drámai előrehaladást jelentene! Megtörténhet ugyanis, hogy mindezek a tollforgatók, lassan, de biztosan, abbahagyják a tollforgatást: a televízió, az Internet, a bulik, a nyereményjátékok, nemkülönben mind a szürke, mind pedig a közszolgálati adók mindent elárasztó cocacolizálása hovatovább végre ráébreszti a műfaj művelőt, hogy az effajta írás is erőfeszítésekkel jár és fáradságos, minek következményeként végre az egész világ egyetlen reality show lesz, amihez csupán a résztvevők névsorát kell megírni és beolvasni.

Mindez, persze, tiszta spekuláció. Amit mindebben én megtehetek, úgy értem, kézzelfoghatót és meggyőzőt, az annyi, hogy néhány jó szándékú javaslatot intézek a nyilvánossághoz, és elsikoltsam fohászomat: a tömegek hagyják abba az írást, hogy ez a világ kellemesebb lakóhelye legyen mindannyiunknak. Ennek szentelem jegyzetem hátralevő részét.

 

 

 VI.

 

Az írás öngyógyító értéke kétségbevonhatatlan. Nyíltan és közérthetően ezt még Freud elismerte, amikor úgy találta, hogy – az igazat megvallva – minden író idejekorán felfedezett neurotikus (ámbár, nem vitás, olyan írók is vannak, akiken az írás sem segített). De ha azt akarjuk, hogy az irodalom csakugyan irodalom, a művészet – művészet maradjon, ez a hatása csupán az alkotás járulékos jelensége lehet. Az öngyógyító írás pedig arról ismerhető fel világosan, hogy éppen az öngyógyítás a hajtóereje. Az ilyenfajta írói gyakorlatot azután eszerint is kell megközelíteni, azaz mint abszolút magánügyet, mint az önmagunkkal való intim szembesülés ügyét. Ha pedig firkászunk győztesként kerül ki egy ilyen konfliktusból, az nyereség az illető ember, de nem az emberiség számára (jóllehet ekképpen az emberiség is egészségesebb taggal gyarapodott, így igaz, de persze ez megint csak mellékjelenség). A skriblerekkel szemben tehetséges szerkesztőkre van szükségünk, bölcs emberekre, egyszersmind jó pszichológusokra, hogy könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően elutasítsák írásaikat az emberiség javára, szerzőjüket pedig taktikusan és jóindulatúan a saját érdekében. A szerkesztő, mindenképpen, biztassa további írásra az ilyen embereket, mi több, hogy főképpen arra összpontosítsanak, ami bennük magukban leginkább kifejezésre vár, ugyanakkor azonban tapintatosan adja tudtukra, hogy túlságosan is sajátos és egyénített irodalmat művelnek ahhoz, hogy a mai uniformizált piacon keletje legyen, márpedig ők, a szerkesztők, ebből élnek, ami – végtére is – igaz. Ha valamelyik szerkesztő netán kivételt tesz, és mégis visszaél egy ilyen szöveggel, ha felfedezi benne a szex, az erőszak vagy bármi más tűzijátékszerűen talmi, csillogó elemét, amely belobban ezen a piacon, kell-e mondanunk, micsoda nagy fokú romlottságra vall az ilyesmi?

Amit eddig mondtunk az írás öngyógyító erejéről, természetesen nem csak azokra a személyekre vonatkozik, akik a “normális” és az “abnormális” választóvonalán libikókáznak, ahogyan azt egy felületesebb olvasás nyomán értelmezhetnénk. Én itt csak tipizáltam a problémát. A megtartandó fő szabály ugyanis általános érvényű: tartózkodni az írástól. Eközben teljesen mindegy, olyan személyről van-e szó, aki csak nagy ritkán ír meg valamit, vagy aki, pláne, foglalkozásszerűen űzi ezt a mesterséget, s abból él. Ha az írásról van szó, önmegtartóztatás szükségeltetik. Ellentétben a kalijuga förtelmes szállóigéjével, amely minden áldozatát öt perc dicsőséggel kecsegteti, aszkézisra kell törekedni a kifejezésmódban. Ez az egész emberi életre egyaránt vonatkozik, tehát az írásra is. Arra különösen. Ha öt szó rajzik a fejedben, várd meg, hogy négyre ritkuljon. Ha négyre csökkent, várd ki, hogy három maradjon. Amikor úgy megritkult, hogy csak három dönög, várj, amíg kettő nem lesz belőlük. A megmaradt kettőből válassz ki egyet, vagy találj egy újabbat, amely mindkettőt magába tömöríti, na és ezt, ha éppen muszáj, jegyezd le. A bölcs jobban örül a megtakarított szónak, mint ha fia születik, tartja a hindu szólásmondás, majd az ottani emberek még hozzáteszik, hogy nincs az a szöveg, amit ne lehetne ezer szóval kifejezni, de ez az ezer is százba, ez a száz tízbe, a tíz pedig egyetlen egy szóba, vagy akár egyetlen szótagba sűríthető. Akkor, ha ez a szótag a világ teremtését, fennállását és pusztulását ismételgeti újra meg újra. Ha így hangzik: aum.

Itt is, akárcsak minden más szövegemben, én csak megerősítem a már tudott, de talán nem eléggé ismert, vagy éppenséggel elfeledett dolgokat. Feledésbe merültek így Rilke annyira örökéletű és igaz tanácsai is a fiatal költőnek. Feledésbe ment, hogy mindössze egy egészen egyszerű, de alapvető kérdést kell feltenned saját magadnak: muszáj írnom? A benned lakozó író kész-e vállalni azt a természetes lényedet megalázó szadizmust, melybe egykor de Sade márki kényszerült, aki – miután börtönbe vetették és megfosztották mindenétől, még a ruhájától is, nehogy arra is írhasson – oly módon firkálta tele a tömlöce falait, hogy a saját ürülékébe mártotta az ujját? Ha, ne adj’ Isten, erre a magadnak feltett kérdésre netán igennel válaszolsz, szerencsére létezik egy ellenőrző pótkérdés is: mért kell írnom? Szórakoztat téged? Vagy neked tűnik úgy, mintha esetleg másokat szórakoztathatnál vele? Talán meg is kereshetnél valamennyit? No de világos, hogy Rilkében a költőre emlékszünk, nem pedig a költőtárshoz írt levelek szerzőjére. A kalijugában, vajon, hát nem lenne elegendő egyetlenegy kiadóház, ha az írók valóban “végszükség esetén” írnának kizárólag, egyedül akkor, amikor az írás tényleg “élet és halál kérdése” volna?! Ah, de hát kinek kell ez egy korban, amikor minden, így a művészet is, a ráérő tömegek unaloműző szórakozása?!

Mégis, hebehurgyaság volna a mondottakból arra kilyukadni, hogy a jó írás a takarékoskodó írásmóddal egyértelmű. Igaz, magam is úgy gondolom, hogy – elvben – a mennyiség a minőség rovására megy. Egészséges ösztönünk is ezt súgja, de ha nem, akkor is megtanít rá az irodalomtörténet. Noha mindig kétkedve tekintettem Balzac nyolcórás (írói) munkaidejére, s a gyárimunkás-testvéreknek szóló hízelgést gyanítottam benne, nem gondolom, hogy ha másféle társadalmi viszonyok között él, akkor kevesebbet írt volna. Ha belelapozunk a Balzac lázas munkájáról tanúskodó feljegyzésekbe, nehezen szabadulunk meg attól a benyomástól, hogy az ő “alkotói kényszere” körülbelül napi nyolc órán át tartott. Azt meg honnan tudhatnánk, mi volt nála ez a munkaláz, esetleg nem több a mindennapos, öngyógyító kezelésnél? – teszik fel a kérdést a szkriptomániások. O, tempora, micsoda idők járnak, amikor az alkotás hevét inkább szkriptomániás tünetnek, semmint mániának tulajdonítják! Mániának, amely olyankor szállja meg a halandó lelkét, amikor a szellem sziporkázása ihletettséggé nemesedik. A mániák más korokban annyira elharapództak, hogy abba az engesztelhetetlen Platón és Arisztotelész is kénytelen volt belenyugodni! Igen, a mániák, melyeket az indiai Abhinava abhivjaktinak, “kinyilatkoztatásnak” (!) nevez. No és ha Rilke leveleit már elfelejtettétek, hivatkozzatok bár az evangéliumokra, amelyeket legalább idézgettek: “A cselekedeteikből ismeritek meg őket.” Így már Gide megállapította, hogy Balzac opusa, sok hibája ellenére, hatalmas íróegyéniségről tanúskodik. Gide csakis ennek alapján tudta megítélni – más módon semmiképp –, hogy hamisítatlan művésszel, nem pedig öngyógyító vagy másféle szkriptomániással áll szemben. (Mellékesen szólva, neked is, kedves olvasó, ez az egy mód kínálkozik, hogy felmérd: az előtted levő szöveg kapcsán is közönséges szkriptomániással vagy skriblerrel van-e dolgod.) Másik végletként pedig egy Joyce-szal találkozunk, aki úgy tartotta, hogy jócskán dolgozott, ha egész nap két mondatot csiszolgatott a szövegében.

Nem mindegy, hogy kívülről vagy magadon belül ábrázolod-e a világot.

Az egymást követő korok közt a legutóbbi, a kalijuga, olyan sötét kor, amely a legelfogadhatóbb becslések szerint 5000 évvel ezelőtt, pontosabban keresztény időszámításunk előtt 3102-ben vette kezdetét. Mi a kalijugában élünk. Ez rossz hír. A kalijuga legfőbb jellemzője, hogy a mánia egyre ritkábban állhat meg magában, ehelyett mindinkább különféle járulékos elemek szennyezik, amely nyelvi síkon jelzői előtagokban ölt alakot. Napjainkban így született meg a szkripto-mánia.

Örömhír viszont, hogy minden ezután következő juga fele annyi ideig tart, mint az előző, ekképpen tehát az összes korok közül a kalijuga a legrövidebb, azaz – várhatóan – még nem egész 427.000 esztendeig fog tartani. Ennek a kornak az alkonyán pedig, a világok metszéspontján, gyönyörű fehér ló hátán és az igazság kardjával kezében eljövend Kalki, s ő lesz az, aki az írmagját is kiirtja a szkriptomániás meg minden más mániákus fajzatnak, majd újból megalapozza a sima mánia idejét. Melynek azután újra lejár az ideje, és a végén újfent ilyen-olyan mániákká fajul el.

S ígyen fordul akár ezerszer is. S ez lesz a Brahma egy napja. Négymilliárd-háromszázhúszmillió földi év. A Brahma napját pedig a Brahma éjszakája követi. Négymilliárd-háromszázhúszmillió földi esztendeig.

S ez alkonyati időben a pokol legmélyebb bugyrában sem lel búvóhelyre a “szkripto-mán”. A “man” pedig egész idő alatt gondolkozni, és írni, és látni fog, és csak ellesz már.

 

BORBÉLY JÁNOS fordítása

 

Igor Grbić 1970-ben született az isztriai Pula városában. Egyetemi tanulmányai után (angol nyelv–indológia) az 1997/98-as akadémiai évben a horvát nyelv és irodalom első vendéglektora volt a New Delhi-i egyetemen. Verseket, elbeszéléseket, esszét, kritikát és szakcikkeket ír, ezeket hazai és külföldi folyóiratokban, lapokban, valamint a Horvát Rádió 3. műsorán teszi közzé.

Angolul és olaszul is ír. Verseivel a Whispering Muse című angol nyelvű nemzetközi versantológiában szerepel. Az Istria Nobilissima pályázatán olasz nyelvű kisprózáért és versért nyert díjat. A Lapis Histriae 2006. évi nemzetközi pályázatának díjnyertese a “što”-zó dialektusban írt legjobb kisprózáért.

Könyv alakban a zágrábi Ceres kiadta Istrija glagoljušta (A glagolita Isztria) című irodalmi–tudományos művét (2005), melyért megkapta a legjobb kezdő írónak járó Kiklop-díjat és az egyhónapos grazi tartózkodásra jogosító ösztöndíjat. Esszéit, tanulmányait a Tajna Monkodonje (Monkodonja titka, Plima Kiadó, Ulcinj 2007) és az U doba vremena (Napjainkban, Durieux Kiadó 2007) foglalta kötetbe. Idén jelent meg Kao da sam (Mintha volnék) című verskötete is a Horvát Írószövetség isztriai szakosztályának kiadásában.

Művei szlovén, olasz, angol és magyar fordításban is olvashatók, maga is több nyelvből fordít. Húsznál is több kötetet ültetett át horvátra Rushdie, Atwood, Vivekananda, Thoreau és mások műveiből, ezekhez jegyzeteket, előszót/utószót írt. Műfordítóként is elismerésben részesült.

A horvát tankönyvkiadó megbízásából az indiai irodalomra vonatkozó tízegynéhány szócikkével részt vett egy világirodalmi lexikon és a Világhírű Írók Lexikona szerkesztésében.

A zágrábi egyetem bölcsészkarán az irodalom és irodalomelmélet doktorandusza.

Pulában él, az ottani bölcsészkaron szanszkritot, a tanítóképző főiskolán pedig angol irodalmat tanít.

 

¹

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. (Hésziodosz, Magyar Helikon, 1974.) (A ford.)

²

Ez az alkorszak nálunk a Vízöntő néven ismert időszaknak felel meg.