JULIJANA MATANOVIÆ

A beíratlan város

(adalék egy hibás életrajzhoz)

Egy szűk utcában, melynek hepehupás kövesútján az első, a második és a harmadik háború előtt született öregasszonyok botladoznak, ügyvédi iroda nyílt. Ez a harmadik ügyvédi iroda ebben a régi városnegyedben. Az ünnepélyes megnyitón a szalagot a híres költő és községi dzsúdóbajnok, Ešo Hajdarević vágta át, aki ezerkilencszázötvenháromban jött erre a világra. Élete első napjától kezdve abban a házban élt, amely tíz évvel ezelőtt mindössze ötvenméternyire volt innen. Vályogház volt. A város legutóbbi ostroma során ledöntötte egy gránát, mely Žabar felől röpült ide. Miközben a kendervászonnal letakart tányérról fölvette az ollót, Ešo szavalni kezdte alkalmi versét. Egészen friss, a megnyitó előestéjén írt versezetet. Egy strófa elég volt ahhoz, hogy a megejtett aktus jeléül felhangozzék a halk taps. Ha néhány perccel ezelőtt nem kezdett volna el havazni, talán hangosabbra sikeredett volna ez a taps. És ha nem kint, a bejárati ajtó előtt illett volna ácsorogni. A hópelyhek azonban a hajnali hullás mellett döntöttek. Isten ajándéka ez a szépség az állam új születésnapjára, mondták egyesek. Szent Kata a havat hozza, állították mások. A többiek hallgattak, otthon maradtak, és az ablakon keresztül néztek ki az utcára. Isten bizony nem könnyű fölmászni abba az új irodába, mentegették a negyed ünnepélyes megnyitójáról való elmaradásukat. Akadtak azonban olyanok is, ők voltak a legkevesebben, akik a helyi rádiócsatornákat váltogatták, hogy megtudják, milyen eseményeknek néznek elébe ezen a napon, november huszonötödikén.

Szó, mi szó, az irodát autóval nem lehet megközelíteni. Tiltó táblát ugyan sehol sem látni, az itteniek azonban tudják, hogy hegynek fel egyre közelebb kerül egymáshoz a jobb- meg a baloldali házsor, és odafent egyesülnek a páratlan meg a páros házszámok. A fakapu fölött, melyre nemrég kifüggesztették a táblát Æamil, az ügyvéd munkaidejével, két kék lapocska áll, rajtuk egy fehér 17-es meg egy 20-as számjegy. Az emberek gyalog fognak járni hozzá, aki nemrég anyakönyvvezető volt Mionica falvában. És inkább szép időben. Mert már ez a hó is, mely talajt érve rögtön elolvad, különös pocsolyákat képez az utcán. A hólé felveszi a kövek árnyalatait, és eltünteti a hepehupákat.

Véletlenül kerültem az eseményre. Nem azért, hogy részt vegyek az ünnepségen, hanem csak Æamillal akartam beszélni. A jelenlévők közül senki sem ismert meg. Még az ügyvéd sem, aki nemrég még anyakönyvvezető volt. Csupán egy nő nézett szánakozva a ládikaszerű fehér bőröndömre. Aztán Ešo felé fordult. Nem hiszem, hogy ezzel azt akarta volna mondani, tudja, a koffer meg a költő egyidősek. A meghívottak közül, akik mind helybéliek voltak, a szívélyességéről és vendégszeretetéről híres város lakói, engem senki, de senki nem kínált meg bosnyák kávéval. Senki sem tette fel hangosan a kérdést, hogy ki vagyok, és mit keresek az itteniek között. Talán azt hitték – találgatom, rossz érzésemet enyhítendő –, hogy állami tisztviselő vagyok, aki Æamil vagyonának eredetére kíváncsi, vagy inspektor, aki a szennyvízvezeték áteresztőképességét vizsgálja, s a szellőzőberendezés helyes működése meg a használati engedély szabályossága érdekli. Pedig nekem a segítségére volt szükségem ismét, a községi tisztviselőt kerestem, aki már évek óta végezte nyilvános életrajzom téves adatainak korrigálását.

*

Előző este tudtam meg, hogy Æamil előrelépett a ranglétrán. Háromórás vezetés után a mionicai anyakönyvi hivatal előtt állítottam le a kocsit. Amikor az ajtón megpillantottam a feliratot, miszerint “Határozatlan ideig zárva”, rögtön a helyi olvasókör felé vettem az irányt. A három korombeli, jó kedélyű férfi, kék franciasapkával a fején, elszórakozott a községi írnok életének nagy fordulatán. Minden második mondat után bedobták a Æamil – ügy – véd refrént. Elhatároztam, hogy hívatlanul is elmegyek a másnapi irodamegnyitóra. A mionicaiak azt javasolták, hogy a városban, Gradban, a frissen felújított Gradašèević-toronyban szálljak meg. Biztos voltam benne, hogy az anyakönyvvezető meg fog örülni nekem, és ki tudja, hányadszor, ismét odaveti: Na te lány, hát most meg mi nincs rendbe a papírjaiddal. Nevet akarsz változtatni megin’? Vagy vezetéknevet? – Ezúttal ki kellene javítani a születési helyet is, mert téves, válaszolnám neki. És a ládikaszerű bőröndre mutatnék. Fehér. És hozzáfűzném: Még csak ezt, és akkor, ennyi év után, végre minden úgy lesz, ahogy kell.

Az irodamegnyitó alatt kellemetlen lett volna odamenni Æamilhoz. Ha csak egyszer is rám nézett volna, odamentem volna. Nyilván túl izgatott most, gondoltam, azért nem emlékszik a nőre, aki miatt kisebb betűkkel volt kénytelen írni, és új lapokat kellett beleragasztania az anyakönyvekbe, vigasztaltam magam. A hó pedig egyre sűrűbben hullt.

Anélkül, hogy bárki észrevett és felfedezett volna, óvatos léptekkel visszamentem Gradinába, az antik bútorokkal berendezett hotelszobába. A bejárati ajtóban ott állt a fiatalember, aki előző éjszaka átadta a kulcsot, és többször elismételte a félpanzió árát. Közös európai valutában. Az asszony pedig, miután eltűntem, nyilván rögtön feltette magában a kérdést, hova utazott a lestrapált koffer ilyen gyorsan, hogy még meg sem tudta kérdezni: mit visz benne. A gumitalppal megerősített bőrcsizmám áteresztette a vizet. Noha a csinos eladólány az ellenkezőjét bizonygatta a Borovo cipőboltban, a zágrábi Ilicán. A lány észak-boszniai akcentusa sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint a lábbeli, amit épp Mionicára, Æamilhoz készülve vásároltam.

Rosszkor mentem, ezzel a mondattal kezdtem magyarázni anyámnak, hogy miért dolgavégezetlenül értem haza. Majd tavasszal újra megkeresem. Az évfordulón. Ekkor megszakadt a vonal. Feltételezem, hogy anyám megint megsértődött, amiért felemlegettem az évfordulót, és keserűségében letette a kagylót. Annak a falunak a neve, melyben születésem pillanatában apám anyja, Kata, meg az apja, Fabijan, éltek, még egy ideig a születési helyemként marad bejegyezve. Æamil eleddig elég sok mindent kijavított. Megkínlódott a nevekkel. A vezetéknevekkel, ahogy ez már lenni szokott, sokkal könnyebb dolga volt. Eleget másolgatta a szlavóniai községi bíróságok határozatait, miszerint ennek és ennek, született ötvenkilenc április hatodikán, engedélyezzük… amiről értesítjük a mionicai Anyakönyvi Hivatalt, Gradaèac község, Bosznia és Hercegovina Szocialista Köztársaság, majd állam. S ha Æamil elfáradt, megüzente, hogy hagyjak föl a javítgatásokkal, mert a könyvekben már annyi hely sem maradt, hogy majd beírja az elhalálozásom évét és napját. Ugyan, Æamil, hát fontos ez? Akik szeretnek, megtartanak emlékezetükben, írtam neki egy levelezőlapon egy síkvidéki kisvárosból.

A következő látogatásomkor buzgón magyarázta, hogy az elmenetel éve a népem történelme miatt is fontos lesz. A végrendeletembe foglalom, hogy az évfordulóimat nem szabad megünnepelni. Különösen azoknak az utódoknak nem, akiknek az elődei elmélyítették az én elődeim sebeit, és nagy okosan kinevették a családi szájhagyományt, mely szerint minden igazi történetet a saját életünkkel kell kiérdemelni. Megpróbáltam őt meggyőzni.

Feltételezésem szerint egész idő alatt érezte, hogy még várja a befejező haditett: a valódi születési hely bevezetése, mely azonos a nagy Husein bég városának nevével. Az is lehet, hogy csodálkozott, amiért nem szántam rá magam már korábban erre a cselekedetre. A születési évemből és a születésem napjából tudhatta, hogy a gradaèaci kórházban születtem, s hogy a kórház, a papírokkal együtt, a harmadik napon leégett. Április kilencedike volt. Ennek utána a családtagok az elmondás, a találgatások és a szokások alapján kezdték bejelentgetni az újszülötteket. Az én esetemet a család a komaasszonyra bízta, aki minden reggel néhány fityók házipálinkával üdvözölte az új napot. Fantáziája, mellyel Æamilnak bediktálta Iljkan kislányának adatait, meg fogja ülni növekedésem és érésem esztendeit. Látleletté váltam, melyből az enyémhez hasonló szemek eleve elrendelést olvastak ki, azok pedig, akik nem értik, hogy csak a kiválasztott életek tömik be a sápadt megfigyelők kiszáradt száját, ennek alapján húzták meg a határt, ameddig a nevem és a születési helyem megközelítheti a nyugati minták alapján írt kispolgári keresztlevelek neveinek hangzását.

*

Május másodikán érkeztem ismét a városba. Késő este. Rögtön elindultam fölfelé a hegyoldalon, a ház felé, mely, minden látható kötőelem nélkül, kettőből eggyé válik. Gyümölcsfa virágzás idején Gradaèac a legszebb város, mondta a barátom, Irfan. Ezzel a mondattal szakította félbe történetét Az imotski kádi című regényének írásáról. És biztatott, hogy valóban adjam be a folyamodványt, melyben anyakönyvi lapom utolsó hibájának kijavítását kérelmezem.

Æamil irodája, melynek berendezése egy falusi fiókos szekrényből meg két padból áll, egész nap nyitva tart. A városlakók óvatosak és gyanakvók. Öt hónap után sem tudják, vajon az ő Æamiljuk valóban elvégezte-e a jogot és letette-e mind a szükséges ügyvédi vizsgákat, nem értik, miért titkolta, hogy magas iskolákat végez; hogyan erisztették át a vizsgákon, hisz a kézírása olvashatatlan, a születési lapokon, melyeket nemrég még ő jegyzett, nem lehet kivenni, Antónak vagy Anténak, Mijónak vagy Mujónak, Gojkónak vagy Gojkának hívják-e a gyereket. Ezért még mindig szívesebben járnak a községháza melletti, vagy ahhoz a Torony alatti ügyvédhez. Æamil azonban nem idegeskedik. Tudja, hogy ügyvédi irodájának egyszer majd nagy híre lesz. És ez az egyszer akkor lesz, amikor majd belép valaki és megérti, mit jelent a jelmondat, amit ő maga talált ki és akasztott a fehér falra. Az igazi áldásnak múltja van, írja azon a helyen, ahol az államelnöknek volna a helye, vagy legalábbis a kanton fő-főjének. Æamil egyedül Ferhat polgármester arcképét látná ott szívesen, aki mérnök, és Vuèevacról származik. Ám Ferhat tart az újságírók tollától. Valaki még azt találná mondani, ő rendelte el, hogy Æamil az ő arcképével ékesítse a dolgozószobáját. Pedig Æamil veszettül szereti Ferhatot. Ez kétségtelen. Még azt is megbocsátja neki, hogy abban a pártban van, mely miatt ő a fordulat után elvesztette az apját és két nagybátyját. Mert Ferhat jó ember. Felújította Husein bég tornyát, virágot ültetett a parkba, felállított egy nagy órát a központban, iskolát nyitott, számos külföldivel megkedveltette Gradot, akik majd behozzák Európát ebbe a lyukba, s ami a legfontosabb: engedélyt adott neki, Æamilnak, hogy irodát nyisson. Mi több, még az utat is fizette, amikor az anyakönyvvezető suttyomban vizsgázni járt Tuzlára. És fizette a tandíját is. És minderről hallgatott a városban, senkinek sem mondta el kvaterkázás meg kávézás közben. Igaz, nem jött el az irodamegnyitóra, nehogy még a szájukra vegyék a polgárok. Ferhat fölfogta, hogy a városnak szüksége van Æamil hivatalára, pont erre az irodára, ahol az emberek végrendeletbe foglalhatják emlékeiket.

Kopogtatás nélkül léptem be. A szomszéd házból áthallatszott az ismerős dallam, mely jelezte, hogy lecsengett a Föderáció televíziójának legfontosabb híradója. Az ajtó, melyen régi, fekete öntöttvas kilincs díszeleg, félig nyitva volt. Æamil öltönyben ült az asztalánál, szürke bársonyban. Kék ingjét, ahogy a divattanácsadók mondanák, megemelte a bordó nyakkendő. Mionicában sohasem láttam őt ilyen úri kiszerelésben. Itt az első kuncsaftom, mondta nyugodtan, miközben könnyedén rám emelte a szemét. Megfogta a telefonkagylót, tárcsázott, és kiadta az utasítást: Tegyél má’ föl egy kávét, megjött a földink, az, aki ír… igen, az, aki a nevét változtassa.

A szemközti székre ültem. Plüssel volt kárpitozva, a színe Æamil nyakkendőjével harmonizált. Egy fiatal nő vörösréz dzsezvában behozta a kávét. Kivett a fiókból egy virágos viaszosvásznat, és elébem terítette az asztalra. Mindenesetre, ha kilöttyenne, suttogta. És kiment. Æamil rögtön a tárgyra tért. Fogott egy fehér papírt meg egy töltőtollat. Rexpen, közönséges, patronos.

Ezt az irodát pont az ilyeneknek nyitottam, mint te, csak még nem kelt híre.

Meglepett ezzel a mondatával. Arra vártam, hogy megkérdezi, mikor érkeztem, hol fogok megszállni, és csak aztán tér a tárgyra: nyilván azért jöttem, mert új változtatást szeretnék. Kérdéssel válaszoltam neki, mely szemlátomást nem lepte meg. Hát akkor miért nem akart észrevenni és üdvözölni a megnyitón? Megigazította a nyakkendőjét és bazsalygott, rejtelmesen, amivel a tudtomra adta, hogy esze ágában sincs válaszolni az ügyetlenül feltett kérdésre. Egy szemöldökrándítással értésemre adta, hogy tudja, miért jöttem. Ekkor az új szakmájának nyelvén kezdett beszélni hozzám. – Ahhoz, hogy megváltoztasd a születési helyedet, hiszen ezért jöttél te ide, kelletik anyád nyilatkozata, hogy itt nálunk szült téged Gradban. – Megvan, válaszoltam neki. – De aláírva kell legyen, kereste a kákán a csomót. – Időközben megtanulta aláírni a nevét, vágtam vissza neki. A beszélgetés egyre inkább olyasmire kezdett hasonlítani, mintha sárga teniszlabdával dobálóznánk. – És a nagymamád nyilatkozata, hogy emlékszik, hogy ő szülte anyádat. – Megvan, mondtam neki. Tavaly aláírta a nővére, Zorica. – De ő már nem hall, dobta vissza a labdát Æamil. – Viszont emlékszik, viszonoztam én. – Zorica már nem is lát, vágta ki magát diadalmasan Æamil. – Ámde emlékszik, ismételtem meg. – A kérvényt is alá kell írnod, és erős okok kellenek. – Megvan, megírtam már akkor, amikor Mionicán kerestem magát, a régi munkahelyén. Ezt az utóbbi mondatot békülékeny tónusban mondtam.

Ekkor kinyitottam a fehér koffert. Elővettem belőle egy dossziét, melyben három okkersárga boríték volt. Kettő a nyilatkozatokkal: anyáméval és Zoricáéval, meg egy harmadik, a legvastagabb, az én kérvényemmel. Æamil ehhez nyúlt legelőbb. Feltette a szemüvegét, és olvasni kezdte. Néhány mondat után már kommentálta is: – Hát ez, fiam, novella, nem pedig kérvény. A további olvasás búvópatakra emlékeztetett. Egy ideig hallgatott, magában forgatta a mondataimat, aztán elkezdett beszélni, összefoglalta és felbecsülte az olvasottakat. Szóval az első emléked a városhoz fűződik. Elvisznek a szüleidtől, a faluból, egyedül lépegetsz, gyalog, hároméves vagy, Gradban fölülsz a vonatra, és utazol Szlavóniába. Felemelte, visszahelyezte a szemüvegét, vakarta a fejebúbját, igazgatta a nyakkendőjét: Ja, ja, tényleg, ebben a kofferben viszik a holmidat. Te meg tényleg azt hiszed, szegény fejed, hogy a házadat viszik. És majd csak akkor teszed le a koffert, te lány, ha majd minden pontos lesz a kivonatodon. No nézd csak, ugyanaz a dátum, mint máma, május 2., amikor elvittek a szüleidtől, Szlavóniába, a síkságra, szegény fejed, ahova egy darab avas szalonnáért mentek szolgálni a mieink, mer’ úgymond ott könnyebb az élet. Egy idő múlva megint felvette a telefont. Natúr limonádét rendelt cukor nélkül. Rövid hallgatás után folytatta: Mi ez, emlékszel az itteni piaci paradicsomra, anyád vásárolta, lopva eszed, hogy a nagymamád észre ne vegye. Hát igazad van, ez igaz, jobb, mint az Ija csevapja. Miközben Æamilra figyelek, átgondolom még egyszer magamban, gyorsan ellenőrzöm, nem felejtettem-e ki valamely bizonyítékot. Æamil váratlanul elhallgat. Látom rajta, hogy nem kívánja kommentálni a Torony-béli üldögélést apámmal meg apám alkalmazottjával, a boltoslánnyal, nem kíván belebocsátkozni a cocta keserű ízének minősítésébe; soha többé nem ment le a torkomon. Csak akkor szólal meg, amikor elérkezik ahhoz a ponthoz, melyben beismerem, hogy azok után az éjszakák után, amikor tüzet álmodom, másnap félek felkelni az ágyból. És hogy emiatt minden évben biztosítást kötök a fehér kofferre. Tűz esetére. Jaj, te lány, te tényleg eljöttél a Husein Tornyába, mielőtt a gyerekeknek azt a regényt tanítottad volna, amelyik a Husein kapitányról szól. Te tényleg eljöttél előtte való nap, hogy meggyőzőbb legyél nekik. Naiv vagy, te lány. Hát nem mondta a főnököd, hogy nem így kell dolgozni az egyetemen.

Megállt. Tudtam, hogy kedvére való a bolondériám. És ezért hallgattam. Közben éreztem, hogy Æamil várja, mit fogok mondani.

Amikor kapcsolt, hogy részemről nem lesz kommentár, olvasni kezdte a befejező mondatot. Hangosan olvasta, anélkül, hogy hangsúlyokkal értelmezte volna: Mivel a gradaèaci szülészet leégett küszöbe számomra kulcsfontosságú átmenet a biztonság világából abba a világba, melyben szétszórt életrajzom után kutatok, kérem a címet, hogy a mellékelt tanúbizonyságokat is figyelembe véve hozzon döntést születési helyem kijavítását illetően. Az eddigi adatot, mely Turić falut jelöli meg, cserélje fel a valódi születési helyemre, Gradaèac városára.

Æamil félrerakta a kérvényt. Átható tekintetet vetett rám, és határozottan a szemembe mondta: Ezt nem lehet! Eddig mindent lehetett, de ezt nem lehet. Nem lehet, és slussz. Megértetted?

Látta rajtam, mennyire elszomorodtam és milyen nyugtalanság vett rajtam erőt. Csak egy ügyetlen miértet dadogtam el. – Beismerem, hogy megérdemled ezt a várost. Ferhat is szeretné, ha papírformán is a miénk lennél. Valamelyik nap mondta. Æamil tónusa vigasztalóvá lágyult. – Hát igen, megérdemled Gradot. Meg, isten bizony. De maradjon csak itt ez az egész az irodámban. Úgy, mint egy történet. Csak a történetek igazak. Nem pedig a személyazonossági igazolványok, te lány.

A kérvényem utolsó oldalára ráütött egy pecsétet. Alája szúrt még egy mondatot. A kézírása olvashatatlan volt. – Bejegyeztem a lányodat mint a történet örökösét. Kész áldás, ha valakinek ilyen története van a szülővárosáról.

Valószínűleg hízelegtek nekem a mondatai, hiszen egy pillanatra sem ellenkeztem a döntésével.

A kérvény elutasításának fő okát akkor mondta ki, amikor búcsúzásképp kezet szorítottunk: Te lány, te olyan fehérszemély vagy, akinek így kell élnie, hibával a személyigazolványában. Eddig mindig hibás volt valami. Hát nem látod be, hogy nem lehet minden helyes. Az a pillanat, amikor minden igazság szerint szerepelne, az a te végedet jelentené. Nincsen többé az írónő; amit megírt, megírt. Nem ezt írtad nekem azon a lapon? Megjegyeztem én azt. És attól fogva elegem lett az írnokságból.

Megértettem őt. Mielőtt elváltunk volna, a fejemre helyezte a tenyerét. És megkérdezte: Szándékosan hagyod itt a koffert? – Igen, ha nem zavarja, és tegye vissza bele a végrendelkező történetet.

Æamil utcája nem volt kivilágítva. Néhányszor elbotlottam az egyenetlen úton. Noha május eleje volt, hullani kezdett a hó. Pedig amikor a különös irodába kapaszkodtam felfelé, derűs idő volt, nem? Vagy csak képzeltem a hópelyheket? A havas akác meg a rég leégett gyógyszerek szagának keveréke egészen a Toronyig elkísért.

Az igazi áldásnak múltja van, mondta köszönés helyett ugyanaz a fiatalember, az ajtófélfának támaszkodva. A szép bégre, Husein Gradašèevićre hasonlított. A mosolygósra, arról a fényképről, amit valamikor rég álmodtam meg. Amikor még nem sejtettem, hogy úgy fogok végigutazni az életen, mint az a személy, akinek hiba van az életrajzában. És hogy az én életemben csak a hiba lesz örök.

RADICS VIKTÓRIA fordítása

Julijana Matanović 1959-ben született Gradaèacon. Jugoszlavisztikából diplomázott az eszéki Pedagógiai Főiskolán (1982), s a horvát történelmi regények témájából doktorált a zágrábi Bölcsészkaron (1998). Ma egyetemi tanár ugyanitt, az újabb horvát irodalom tanszékén. Megjelent könyvei: Èetiri dimenzije sumnje (A gyanú négy dimenziója) [Miroslav Mićanovićtyal, Krešimir Bagićtyal és Vlah Bogisićtyal közösen], Barok iz suvremenosti gledat (A barokk a jelenkorból nézve), Kljuè za interpretaciju književnog djela – Ivan Gundulić (Kulcs az irodalmi mű értelmezéséhez – Ivan Gundulić), Prvo lice jednine (Egyes szám első személy), Krsto i Lucija (Krsto és Lucija), Kao da smo otac i kći (Mintha apa és lánya volnánk), valamint Laura nije samo anegdota (Laura nem csak anekdota). Regényei az utóbbi tíz év legkeresettebb könyvei Horvátországban: a Zašto sam vam lagala? (Miért hazudtam nektek?, 1997.), a tizenegyedik kiadásnál, valamint a Bilješka o piscu (Jegyzet az íróról, 2000.), a kilencedik kiadásnál tart.