Az olvasó 

1

Tudjuk, hogy a költőnek újjá kell születnie az olvasóban. De hogy miképpen születik újjá, azt nem tudja.

A mag alakja nem árulja el a virág alakját.

Az olvasás árufelhasználás. Mi indokolja az árufelhasználást? A szükséglet.

Miért igénylik az emberek az olvasást. Miért függenek egyesek olyannyira az olvasástól, mint az alkoholisták az alkoholtól.

Az irodalomtörténet a történelem jellegzetes része.

Az irodalom történelmet produkál.

Az olvasótömeg emberketömeg, mely a történelem alapanyaga. Seregekben harcol, kenyeret vásárol, többletértéket termel, nemz és szül.

De: a tömeg mindenekelőtt a kisebbségek olvasztótégelye.

A legkisebb kisebbség az egyén.

A matematikusok elemeket és részhalmazokat különítettek el. Az ember egyszerre elem és részhalmaz.

Olvasás teszi az olvasót.

Már a könyvvásárlás is kreatív. Ha millió homunculus vásárol könyvet, az már bestseller.

A bestseller mivolt könyvtulajdonság: a fogyasztói mivolt terméke.

 

2

Miért olvasol szenvedélyesen? Nem tudod. Miért tetszik jobban Zuzka Jankánál? Nem tudod. Miért kellemes dörzsölgetni az arcod, ha valamin eltöprengsz?

Nem tudod.

És így tovább.

Számos „természetes" jelenség létezik, okuk ismeretlen: minél természetesebbek, annál ismeretlenebb az okuk, és annál kevésbé tudatosítod, hogy nem ismered az okukat.

A „természetesség" szűznemzéssel szaporodik, vagyis nemcsak hogy nincs szüksége rá, de nem is viseli el a magyarázgatásokat.

Irodalmi közeged természetes. Tolsztoj nyilvánvaló, akár egy tavaszi gesztenyefa-virágzás. Hviezdoslav olyan természetes, mint hogy Pozsonyban folyik a Duna. Nincsen Pozsony Duna nélkül.

Ami természetes, önmagától nő. A réten apró, gyönge fák nődögéltek vagy két évtizede. Ma szilaj, fiatal fák, a rét pedig kész liget. Nahát, változás, a természet munkálkodik.

Irodalmi gondolkodásodba belegyökerezett: Calvino, Eco, Michaux, Fontane.

Fontane? De hisz Fontane régi. De a régit is fölfedezzük olykor.

A régi és új át- meg át- és körbe- meg körbenövi egymást, akárcsak egy erdőben.

 

3

Az irodalom teremt meg téged, és te teremted meg a magad irodalmát.

Lermontov verseit olvasod, kialakítod a magad Lermontovát. Lermontov a te introjekciód: apád, első szerelmed, öreg cimborád.

Az introjekciók összedolgoznak. Hamlet találkozik Ivan Karamazovval. Felnevelnek. Ha nem létezne Kosztya Levin, nem lennél teljesen azonos mostani önmagaddal.

Hatalmas, élő könyvtár vagy. A halott könyvtárakkal ellentétben szövegeid folyékonyak, keverednek, áthatják egymást.

Féktelenül olvasol, ahogy az alkoholista is féktelenül vedel, vagy ahogy az utazót féktelen utazásvágy fűti.

Néha beleveszel az irodalomba, ahogy Livingstone veszett el Afrikában.

Ugyanakkor ízlések és atmoszférák fogyasztója vagy.

Ma Derridát olvassák. Márquezt. Kunderát.

Vagy Kinget, Steelt és Pilchert.

Néha felfedezed a különlegest. Godár.

Önkényesen fogadsz be és kiszolgáltatottan.

Roppant nehéz elkülöníteni az önkényt és a kiszolgáltatottságot.

 

4

Az irodalmi apparátus (a kiadók, a recenzensek, a kritikusok, az elméletírók) az egyházi apparátushoz hasonló, mely igényt tart dönteni Isten dolgaiban.

Az irodalom (végül is) transzcendens létező, holott immanens jelenésekben mutatkozik meg.

Ülsz és majszolod a szöveget. Michaux. A te közvetlen örömöd úgyszólván végtelen közvetítést igényelt. A szöveg útja Michaux-éból a te fejedbe különféle lépések, felvetések, cselvetések folytonosságának látszik.

Hívő vagy, mindenfélét el kell hinned. A vallásos hívő nem érti hite teológiai finomságait. Ha ismerné azokat, talán a hitét is elhagyná.

Az irodalmi apparátus a maga tudatával és tudatalattijával bonyolult gépezetként működik. Nem tudod, melyek az irodalom „legújabb" motívumai és mechanizmusai.

Az irodalmi apparátus működtetői se tudják.

Ám a tudat tudatlansága és a tudatalatti némasága megakadályozza, hogy megfelelően használjuk, amink van.

Porból vagyunk és porrá leszünk. Ám a két porlét között az irodalom (is) elszórakoztat minket.

 

 

 Egy kaland: a Frustraeón

 

1. Igen, igen, valamiféle totális irodalom, gondolja Ivan úr, valamiféle: de lám, milyen is: valamiféle.

Valamiféle de-kompozíciós, noha a „de-" (-montázs, -konstrukció, -szenzibilitás, -mobilizáció) merő szélhámosságból álnokul szaporodó elemmé transzformálódik: akárcsak a nekrotoxin, mely mutagénné alakul.

Ivan úr becsüli a „valamiféle" szót. Teret ad neki. A térbe aura csempészhető.

A totális irodalom: Maldoror énekei.

A mi kedves, még mindig birkabégetéssel elkábított Felső-Magyarországunkon olykor mérgező virágok nyílnak, melyeket jobb, ha elkerülnek juhocskáink és báránykáink is.

Mintha Párizsból hozták volna a magot. Vagy Milánóból.

Ivan úr totális szöveget olvas: Frustraeón. A szerző: Macsovszky úr.

A szöveg hermetikus. Kissé szatirikus, kissé önmegtagadó.

„Ha beszélek, biztos, ami biztos, fintorgok is", mondogatta gyakorta Ivan úr „önmagával folytatott beszélgetései" során. (Merthogy nem igazán van kivel elbeszélgetnie.) „A fintor igazolja, hogy komolyan gondolom, amit kijelentek. De ugyanakkor a kijelentés komolysága kétségbe vonja a fintort."

„Csemege", mormog Ivan úr, „valóságos csemege". A szamárbőrt olvassa, és lám: Balzac szövegét, a banalitások és megdöbbentő észrevételek áradatát, a szövegfolyamot olvashatjuk (ahogy totálisan olvasom) „poszt-modernül": „de-montírozhatjuk", purifikálhatjuk, egyéníthetjük.

A „csemege" egyéníti az ízlésészleletet.

2. Különlegességek, néhány hermetikus, vagyis hermeneutikusan ragyogó különlegesség birtokában vagyunk, mondja Ivan úr.

Mondjuk, Kovalèík és Buzássy urak szövegei.

Van bennük egyfajta rejtélyes, ión egyszerűség. Igaz, hamis egyszerűség. Mint amikor a parfüm felidézi a gyöngyvirágokat, melyek az orgonabokor alatt nyíltak a nagymamánál.

Nem könnyű megbékélni a művészet hamisságával. A költő vonít, mert túlságosan messze van a hold, miközben dolgozószobájában üldögél kényelmes papucsában.

Kovalèík és Buzássy szövegeiben úgy bolyonghatunk, akár egy mediterrán vidéken, eltelhetünk a meditációval, álmodozással, okoskodással, sőt, mindez még meg is feküdheti a gyomrunkat. A szövegek eléggé totálisak: poétikusak, drámaiak, tudósak, bölcseletiek, teológiaiak, antropológiaiak, pszeudotudományosak.

Macsovszky úr a harmadik. Valamennyi közül a leghumorosabb.

Ivan úr a maga szakterületét, a lélekgyógyászatot „totálisnak" képzeli: de-komponáltnak, vagyis re-komponáltnak.

Orvvadászként előkelő szakterületekre vadászik: a matematikára, a fizikára: ezek a szakterületek a folyamatok és entitások, a diakronikus és metakronikus struktúrák „totális" keverékei.

Könnyű gondolkodni, de belegondolni nehéz. Ez aztán – csakugyan! – kulcsmondat.

Macsovszky gondolkodik, gondolkodik, de – az ég szerelmére! – ki fog belegondolni.

3. Az új szavak új entitások, hála a lélek rátermettségének és hajlandóságának, hogy saját maga hozza létre önnön „lakosait". A lélekben lakozik a szuper-ego, az árny, a nagymamám. Frigo is ott lakik? Gyakran. Laurel. Képzeljék: Maldoror! Vagy: Jevgenyij Anyegin.

A szavak kavicsok, köréjük képzi a gyöngykagyló a gyöngy különös szubsztanciáját. Asszociálgatunk, fabulizálgatunk, filozofálgatunk, fantáziálgatunk. „Mi" és „-gat, -get", lám: két fényes pályát befutott lexéma.

Macsovszky úr sokféle nemzetecskével telepítette be, a maga Frustraeónját. Szubsztanciája önmagából és az irodalomból adódik (az ember egyszerre irodalom vagy, mondjuk, vegyiüzem), és struktúrája a szavakból, amelyekre rábukkant.

Egy különös (igen: vegyük csak észre a különöst, és rájövünk, hogy nem is olyan különös: ügyesen meg lehet magyarázni) „véletlen" folytán a Frustraeón című könyv olyan könyvek és szövegek mellett találta magát, melyekben a neologizmusok és a neo-formációk olyan gyakoriak, mint a pitypang a réten. Michaux.

Tyűha, Michaux és a nyelv: rendkívül csodálatos téma. Ivan úr sajnálja, hogy nincs elég értelmezői energiája és türelme. A téma benyomások és álmok révén merül fel. „Michaux és a nyelv".

Onkogenézis: új, ám elfajzott formációk kialakulása. A daganatok aszociálisak.

Körültekintőnek kell lennünk, hogy a lelkünkben ne képződjenek elfajzott formációk. Léteznek aszociális komplexumok és aszociális introjekciók is.

Ivan úrban feltámadt a gyanú, hogy a skizofrénia a daganattal analóg (vigyázat: nem is analóg, hanem homológ?).

4. Óvatosnak kell lennünk. Macsovszky úr ezt írta: „a struktúra ruptúrája". A struktúrát többször is alárendelte a „ruptúrának".

Ámbátor: a struktúra ruptúrák összessége.

Példa: a diagram a struktúra demonstrációja. A diagram vonalak összessége. A vonal pedig térbeli repedés.

A háromszög kiszakítás a térből. Ahogy a körvonal is. A hengerek is. A geometria a térbeli törésvonalak (ruptúrák) tudománya.

A „struktúra ruptúrája" annyit jelent: a struktúra strukturálódik.

Az idő például a struktúra strukturálódása.

A metanyelvek és posztnyelvek megalkotása a jelentések ruptúrája.

Ha valamit leírunk (például: „a struktúra ruptúrája"), akkor alighanem többet írtunk le, mint gondoljuk. Bízzunk benne, hogy valóban többet írtunk le, mint gondoljuk.

Rossz, ha kevesebbet írunk le, mint hittük.

Ivan úr – ahogy azt nagy előszeretettel teszi – összekombinálja a Frustraeónt (a „ruptúrák" felhasználásával), mondjuk, Morgenstern szövegeivel, a Följegyzések az egérlyukbóllal, és még ki tudja, mivel: alighanem az időjárás ízeivel és illataival.

5. Ivan úr, az olvasó, a föld sójaként vette meg a Frustraeónt. Lelki humuszát gazdagítandó.

A lélek, mint ahogyan észleltük, megjegyezzük, humuszos szerkezetű. Élettel és életkékkel tele, melyek egyszerre kölcsönösek és idegenek. A humuszban gének és mémek dolgoznak, lények és lényecskék, és ezek töredékei.

Dolgozik a szerencsés és szerencsétlen véletlen. Nem megvenni a Frustraeónt szerencsétlen véletlen lett volna. Fölmerülő esetek dolgoznak, minőségi ugrások, katasztrófák, „a struktúra ruptúrái".

A könyv megvásárlása kezdeményezheti a „a struktúra ruptúráját."

A könyv megvásárlása „életre szóló esemény" lehet: mint egy gyermek megszületése, a hitvesi hűtlenség vagy a tudományos fokozat megszerzése.

A „Frustraeón" (most létezik. Holnap már talán nem is lesz. A könyv jövője, akár a szerelemé vagy az elméleteké, bizonytalan.) a munkahelyünkön van, látható helyen. Kézikönyv. Föl lehet ütni, elolvasni néhány sort. Becsukni.

Ivan úr fölüti a Frustraeónt.

„A frusztronauta bárhol észlelheti a láthatatlanba való váratlan átmenetet." (47. old.)

Ivan úr álmodik. Kissé (még) gyanakodva (is).

6. Macsovszky úr a „mindenütt" szót használta. Helytelenül, gondolja Ivan úr. A „bárhollal" helyettesítendő.

Ha mindenütt lenne egy frusztronauta, „mindenütt jelenvaló" lenne. De nincs így. A frusztronauták nem istenek. Csavargók és utazók. Nincsenek „mindenütt", ám egyszer itt, másszor ott. Ha nem ismerjük mozgásuk törvényét, azt mondhatjuk, „bárhol".

A térben megszámlálhatatlanul sok a helyzet. A mozgás mindig („mindig"? Nem. Bármikor.) csak olyan helyzeteket vesz föl, melyek egy útvonalnak, azaz vonalnak feleltethetők meg. A vonal sosem tölti ki a teret. Az idő sosem tölti ki a teret. Soha nem használjuk fel valamennyi (lehetséges) helyzetünket.

Azaz: a frusztronauta nem tudja, hogy „mindenütt" (vagy „bárhol") láthatatlan is lehet.

Popper úr az individuális bizonyítékok megbízhatatlanságára figyelmeztetett.

Ivan úr rábizonyítja Macsovszky úrra, hogy pontatlan: ami által elhatalmasodik olvasói öröme.

Talán létezik olyan helyzet, melyben senki sem lehet láthatatlan. Még a frusztronauta sem. Talán létezik egy pont, amelyben bárki (bárki? igen: mivel a lények mennyisége megszámlálható) látható.

Megnevezi: ez a hely az esszenciális láthatóság helye.

Ivan úr nevet. Lélekben, önmaga számára láthatóan.

 

 

 Nietzsche

  

1

Nietzsche, a nagy csábító, a posztmodern kígyója, elsősorban tanítványaira és tanítványocskáira hatott.

A bölcselkedés poétikussá vált.

A posztmodern jobbára stílus kérdése, mintsem azé, amiről írnak.

A stílusnak köszönhetően az írás fegyelmezetlen és ingerkedő.

Egy roppant, poétikus edénybe kerültünk, melyben egy posztvilág komposztálódik.

Posztmodern, posztkommunizmus, posztpolgáriasodás, posztvallásosság, posztstrukturalizmus, posztimperializmus, posztlét, posztvilág.

A molekuláris biológia, a kombinatorika egy válfaja, azaz (mondhatni) a poétika megalapozta a posztlétet.

Mindehhez kíván csatlakozni a mesterséges biológia, azaz az élő gépek tudománya.

A posztlét alighanem poszttársadalmat alakít ki.

Lám: iskolás stílusban be is mutattuk a poétikus, realista, sci-fi típusú látomást.

Ki tanít bennünket? Nos, a kígyó: Nietzsche.

Minden valamire való diák meggyűlöli mestereit.

 

2

Fölingerel Nietzsche nagyképűsége, ahogy azonnal készen áll kategorikus kijelentések felsorakoztatására. Nietzsche egy hiperkompenzációs megalomániás volt: a kicsiség titkainak edénye.

Miért szégyelljük a kicsiséget. Még a nagy Nietzsche is szégyenkezett miatta.

A megvert ló átölelése: a világ utolsó pillanata: Nietzsche önnön rejtegetett Igazságába hatolt. Ebből a pillanatból sugároznia kellett volna Nietzsche autentikus bölcsességének.

Kellett volna, de mégse.

Csodálkozom az emberi hiszékenységen. Befogadtuk a könnyedség, a táncolni tudás, az áttetszőség, a magasság és a távolság hírnökét.

Utánozzuk a stílusait: mind a romantikus-extatikust, mind a villám módjára megvilágosítót.

Nietzsche feltárta az extázis kaleidoszkópjaként mutatkozó élet valóságát.

Ezt kellett tennie: csupán ehhez voltak stílusárnyalatai.

Nem tudom türelmes Kantként elképzelni.

A hiperkompenzációnak köszönhetően a „hatalom akarását" a világ pozitívumaként értelmezte.

Hogyha magába nézett volna, mentegetőzéseinek sötétjébe, a hatalom akarását önvédelmi gesztusként fogta volna fel: mint egy halálfejes lepke szárnyain szálló figyelmeztetést.

 

3

A „máshogy nem megy" és a „mindig választásra kényszerülök" különös ellentétpár.

Ha nem tehetek mást, mint amit teszek, és ha a választás nem látszólagos (ahogy a választások a parancsuralmi rendszerekben lenni szoktak), bármikor dönthetek „másként is".

Elképzelem, hogy döntök. Választanom kell. Ugyanakkor azt érzem, hogy „máshogy nem megy". Választok, vagy választanom kell, vagy a szükségszerűségnek vetni alá magam. A választás stratégiáját elfogadhatom vagy el is utasíthatom. És erről is döntenem kell.

Vagyis a választás mindenütt-jelenvalósága végtelen regressziót implikál.

A választást szétrágja a szükségszerűség: „máshogy nem megy". Ha a választás fogócskájában kimerülve (azt választom, hogy a választást választom) megpihenek, elfogadom saját végességem és kimeríthetőségem döntését: „máshogy nem megy", akkor ez már azt jelenti, hogy nekem annyi.

Egy magasabb autoritás hatalmára hivatkozni önmagunkban azt jelentheti: már nincs erőm a választáshoz.

Amikor Husz vagy Luther nem vonták vissza tanaikat, mivel máshogy nem tehettek, föntről megtagadhatta volna őket egy erős szellem vagy lenn a gyönge test: az erő és gyöngeség különleges módon találkozhatnak.

És ez „a hatalom akarásának" lehetősége.

 

4

Az „örök visszatérés" azt jelenti: a világ megtagadhatatlan. A pozitivizmus elátkozottja. Minden negatívum (kritika, korrekció, erőszak, halál) csak színlelés.

A sátán csak látszatra sátán, az idő csak az idő látszata.

A „feltámadásra" várni képtelenség. A messiás, sőt még maga Nietzsche is felesleges.

Nietzsche, aki hisz az örök visszatérésben, olyan, mint egy színész, aki üres nézőtérnek játszik teljes odaadással minden este. Nevetséges.

Ha hinnék az örök visszatérésben, mozdulatlan rettegésben csendesednék el. Kővé szeretnék dermedni. Érezném, hogy „tárgyiasulok".

Kisebb meditációs elvonulások idején, melyek úgy támadnak föl, mint az őszi szellő a nyárban, valahonnan felmerül a kérdés: „Valóban nincs örök visszatérés?"

Minket, kicsiket, az a meggyőződés örvendeztet meg, hogy a nagyok kitalálmányai sem biztosak.

Ha valóban létezik örök visszatérés, akkor egyetlen mozdulatom sem igazi, csupán egy ősmozdulat képe: akár egy színész fotója az újságban.

Nincs ősváltozat, csak kép van: mint Tom és Jerry.

Szerencsétlen Nietzsche, a kísértet.

 

5

Még a kicsi és gyönge keresztények is, akik hisznek az Úristenkében, Jézuskában, a Szűzanyácskában, Szent Antalkában (lám-lám: kicsinyítik a mennyecskét és az angyalkákat, fából faragott betlehemecskékben élnek, alacsonyan az istálló díszteteje fölött csillagocskák), táplálják magukban és kihasználják a hatalom akarását.

Kis akarat, kis hatalom: de a miénk.

Egy falusi iskola igazgatója akarok lenni. Névtelen feljelentőlevelet írtam a vetélytársamról.

Megvertem a fiam, mert elszakította a nadrágját.

Nem a hatalom extenziója, az intenzitása a döntő.

A szakaszvezető büszkébb, mint Napóleon.

Miško, aki egy szép kutyust rajzolt, elégedettebb, mint Cézanne.

Emberfeletti emberek nincsenek, és nem is lesznek. Nincs is rájuk szükség. Mindegyikünk emberfölötti emberke.

Nietzsche is emberfeletti emberke volt.

Az emberkében benne rejlik az ember, az emberben az emberfölötti ember. És ellenkezőleg.

Megtesszük, amit megtehetünk, mivel megtehetjük, amit akarunk.

 

6

Isten halott, gondoljuk, de ledöbbenünk. Isten valóban halott?

Isten nem olyan, mint egy tanár, aki kijön a tanteremből, hogy megállapítsa, a tanulók meddig bírják ki csöndben a jelenléte nélkül?

Nem más-e Isten, mint hisszük, és észre sem vesszük, noha észrevehetnénk, ha a teológusok és önmagunk kusza fantáziálgatásai nem zavarnának össze?

Miért is halt meg Isten valójában?

Miért izgatta annyira Nietzschét Isten halála?

Erre szolgál magyarázatul az az emberi, igencsak emberi mechanizmus, mely szerint mások megalázásával önmagunkat magasztosítjuk föl.

Isten képének arconköpésekor saját hatalmunk biztonságát fokozzuk.

Kimegyünk a térre, éjjel van, a csillagok privát távolságban ragyognak.

„Isten halott", kiáltjuk el magunkat. Várjuk, mi történik.

A csillagok privát távolságban ragyognak. Nem történt semmi.

„Isten halott", kiáltjuk el magunkat, majd háromszor ismételve: „Isten halott."

Semmi se történt.

Úgy tűnik, Isten halott. Nietzsche nem tévedett.

Miért halott valóban az Úristen.

Hiszünk Nietzschének.

Na de mégis. Igen, de mégis.

 CSEHY ZOLTÁN fordításai

Ivan Žucha: prózaíró, pszichiáter. Ez idáig csak folyóiratokban közölt. Novelláskötete a Drewo a srd kiadónál megjelenés előtt áll.