Herczeg Ferencnek az elmúlt száz-százötven év magyar irodalmát tekintve egyedülálló befogadás-története van: a maga korában (az első világháború előtt, és a két világháború között) rendkívül népszerű volt, utána viszont hirtelen, és úgy tűnik, véglegesen feledésbe merült. Ezen valószínűleg már nincs mit változtatni. Műveinek nagy részét a társasági drámák és a tárcaelbeszélések szabványtematikája jellemzi: “háromszög minden fajtában és mennyiségben, férjfogás családi összetartással és magányos elszántsággal, hozománykergetés mérsékelt tisztességgel és mértéktelen gátlástalansággal”.¹ Ezeken a témákon a feloldások még tovább rontanak: az esetek mintegy kétharmadában “olcsó, derűs vagy édesbús” szerelmi beteljesülés, “egy jótékony tüdővész, egy jókor jött öngyilkosság, egy szerencsés rutinpárbaj, [vagy] egy csodaképp beütő örökség [stb.].”² Általánosan elterjedt azonban az a vélemény, hogy Herczeg önéletrajzi trilógiája (A várhegy, A gótikus ház és a Hűvösvölgy) kiemelhető az életmű egészéből.³ Az elmúlt évtizedek magyar könyvkiadása – megítélésem szerint – két kísérletet is tett az önéletrajzi regények kiemelésére és aktualizálására. Az első kísérletre 1985-ben került sor; ekkor jelent meg a trilógia első két kötete, Németh G. Béla hosszú bevezetésével. A kiadás hátterében egyértelműen a Monarchiára irányuló nosztalgia állt, amely ebben az időben a magyar szellemi élet egészében fontos szerepet játszott. A kiegyezés utáni korszak, az “úri középosztály világának” kulturális felértékelése, ha nem is aktív ellenállást, de bizonyos fokú dacolást jelentett a kommunista rendszer hivatalos ideológiájával szemben. Ebbe a kontextusba illeszkedett a Herczeg iránti érdeklődés is.⁴ A második kísérletet a trilógia középső darabjának mostani megjelentetése képviseli. A kötet kiadója első megközelítésben némileg talányosnak tűnő sorokkal igazolta a kiadást: “Nemcsak olvasóink hálájára számítunk, amikor kiadjuk a számunkra korábban rejtett könyveket, hanem a régi és új irodalomtörténészeknek és irodalomkutatóknak is feladjuk a leckét, legyen végre Re-Vízió a magyar tankönyvirodalomban […] és a tudományos oktatásban!”⁵ A revízió szó azonban meglehetősen árulkodó: köztudomású, hogy Herczeg Ferenc az I. világháborút lezáró békeszerződések után aktívan részt vett a revíziós mozgalomban.⁶ Mivel A gótikus ház az I. világháború előtti évekről (a Monarchia utolsó másfél évtizedéről) szól, azt a világot ábrázolja, amelyet a revíziós törekvések megpróbáltak visszaállítani. Nagy valószínűséggel állítható tehát, hogy ez a kiadás egy szélsőjobboldali politikai álláspont elterjesztését és népszerűsítését hivatott támogatni.⁷

(1. A közönségsikertől az intézmények elismeréséig) Herczeg Ferenc szinte egyetlen csapásra robbant be a XIX. század végének magyar irodalmába. Az 1893-ban megjelent A Gyurkovics-leányok című regénye széles körben és hirtelen ismertté tette. 1894-ben elindult az Új idők című szépirodalmi hetilap, melynek Herczeg lett a főszerkesztője. (“Mindmáig a legnagyobb előfizetésű szépirodalmi folyóirat.”)⁸ Ugyancsak 1894-ben mutatták be Herczeg első drámáját, A dolovai nábob leányát, amely óriási sikert aratott. (A másnapi újság így írt: “[Herczeget] a legfinnyásabb magyar közönség szüntelen riadó tapsokkal és éljenekkel mint a magyar drámairodalom fényesen feltűnő új csillagát üdvözölte.”)⁹ Herczeg Ferenc írói pályáját nem az írótársak, és nem is a kritikusok, hanem egyértelműen a közönség elismerése indította útjára. Herczeg egész pályája aztán ennek az induló sikernek a fényében áll. “Első műveinek sikere után Herczeg minden törekvése oda irányult, hogy az olvasóközönség iránta megnyilvánuló rokonszenvét a maga számára is biztosítsa és tőle telhetőleg fokozza. Ezt azáltal próbálja elérni, hogy olyan témákat dolgoz fel, amelyek nemcsak időszerűek, de az olvasóközönség lelkületéhez és ízléséhez is közel állnak.”¹⁰ A közönség érdeklődésének és ízlésének ilyen feltétlen kiszolgálása szociálpszichológiailag egy rendkívül buzgó asszimilációs törekvésre vezethető vissza. Herczeg (magyarországi németként) óriási lelkesedéssel tette magáévá a magyar “úri középosztály” világát, amelybe megpróbált beépülni. Az úri középosztály pedig ünnepléssel hálálta meg a saját világának ilyen megdicsőítését. A szerző és a közönség kölcsönhatásából jött létre a sajátos herczegi lektűr, melynek lényegét a legtalálóbban Németh G. Béla fogalmazta meg: “[Herczeg] azt adott, annyit adott, s úgy adott, amennyit s ahogyan azt közönségének befogadni nem került erőfeszítésébe, s nem zavarta elalvás előtti lelki békéjét. Finoman csomagolt pikáns izgalmat az elején, könnyű rejtélyű bonyodalmat a közepén, csattanós vagy érzelmes feloldást, de mindenképp feloldást a végén, akár regényről, akár drámáról volt is szó.”¹¹ Herczeg Ferenc munkáinak megítélését tekintve a korabeli kritika állandóan a széles közönség véleménye után kullogott. Ez érvényes a húszas évek végén létrejött kritikai diskurzusra is.

A kritikát erősen zavarba hozta, hogy Herczeg széles körű közönségsikerét a rangos irodalmi intézmények elismerése követte. Nézzük a legfontosabb eseményeket: az Akadémia 1898-ban a Szabolcs házassága című regényét Péczely-jutalomban részesítette. 1898-ban az Akadémia beválasztotta levelező tagjai sorába. 1902-ben a Pogányok című történelmi regénye megkapta a Péczely-díjat. 1903-ban a Petőfi Társaság másodelnöke lett, egy évvel később, Jókai halálát követően pedig elfoglalta annak elnöki székét. (Herczeg ekkor negyvenegy éves, és tulajdonképpen már mindazokat az intézményes sikereket elérte, amelyeket a magyar irodalomban el lehetett érni.) Futó Jenő tanulmánya e sikerek “ideológiai” alátámasztására vállalkozik. Szerinte Herczeg kiérdemelte ezeket az elismeréseket: a közönségnek tetsző lektűrök szerzője egy idő után ugyanis rangos és jelentős íróvá vált. Futó szerint Herczeg pályáján 1896 és 1905 között egy új korszak bontakozott ki: “Míg előbb csak az olvasóközönség dédelgetett kedvence volt, akit a komoly kritika az elsekélyesedéstől féltett, addig a milléniummal kezdődő kilenc év alatt főként költészetének elmélyülésével és izmosodásával vonja magára a figyelmet, s most már a legfelsőrendűbb irodalmi fórumok felkentje lesz.”¹² S ennek az új korszaknak a kibontakozását Futó Herczeg “életszemléletének” elmélyülésére vezeti vissza. A legkorábbi művek “léha életszemlélete” és “pajzán jókedve” helyébe most a “szív és a lélek rejtett zugai” iránti érdeklődés lép.¹³ Ebből már következik egyfajta kritikai beállítottság az első korszakba tartozó művekkel szemben. Futó azonban csak habozva áll neki e kritika megfogalmazásának. Egy helyen ezt írja: “Herczeg […] első műveiben kiforrottabb írói egyéniségként jelenik meg, mint ezt a legtöbb írónál tapasztalhatjuk […].”¹⁴ Aztán mégiscsak következik néhány fenntartás A Gyurkovics-leányokkal szemben: “A mű cselekményét […] a házassági tervek sikeres végrehajtása képezi. Minden terv lényegében egy-egy jó ötlet, amelyet Herczeg egy-egy tárcaszerű elbeszélésbe foglal, s amelyek bármelyike önmagában is befejezett egészet alkot. A lelkiélet ábrázolásában azonban mindenütt a felszínen mozog, pedig a szívélet ecsetelése önként kínálkozik.”¹⁵ Ma már jól látható, hogy Futó túlzott bizalommal tekintett az intézmények értékítéletére.¹⁶ Mintha nem jutott volna eszébe, hogy a közönség körében kivívott népszerűség is hatást gyakorolhat az intézmények ítéletére. Ebben az esetben pedig éppen erről van szó: Herczeg pályáján 1898-ban sem kezdődött új korszak, ő továbbra is a lektűr mestere maradt.

A következő lépésben aztán a kritikusok elkezdték megkonstruálni Herczeg “nagyságát”. Vagyis miután a közönség ítéletalkotása átjárta az intézményeket, most a kritikát is meghódítja. A feladat konkrétan abban a formában jelenik meg, hogy Herczeg műveit be kell építeni a magyar irodalom történeti kontinuitásába. Futó arról beszél, hogy Jókait követően három jelentős (próza)író lépett fel a magyar irodalomban: Mikszáth, Gárdonyi és Herczeg. És már Futó is hajlott arra, hogy ebből a hármasból Herczeget tüntesse ki, mégpedig Mikszáth egyik megjegyzése alapján, aki a Pogányok című regényhez készült előszóban a következőket írta: “Herczeg még mindig fölfelé megy pályáján: láttam őt magam alatt, magam mellett és látni vélem már fölöttem.”¹⁷ Ezért olyan fogalmiságot kellett kidolgozni, amely alkalmas Herczeg írói világának megragadására. A feladatot megoldó legelmélyültebb kísérlet valószínűleg Zsigmond Ferenctől származik. Szerinte Jókai világát még egyfajta intuitív ösztönösség jellemezte: Jókai nem ura, inkább rabja a saját teremtő erejének.¹⁸ Herczeg viszont reflektált szerző, akinél az “intellektus” és a “fantázia” mindig egyensúlyban van egymással.¹⁹ Vagyis az alapgondolat az, hogy Jókai után a magyar irodalomban egyfajta reflexiós fordulat következett be, amelyet Herczeg Ferenc valósított meg a legmagasabb szinten. (Zsigmond egyik finom észrevétele szerint azonban ez az intellektualitás – vagy alakítóképesség – Herczegnél a külső formában sokkal hatékonyabban érvényesül, mint a “művészi koncepció belső igényeiben”. Emiatt az intellektualitás Herczegnél könnyen válik elmésséggé vagy puszta ügyességgé.)²⁰ Mindenesetre a “fantázia” és az “intellektus” kettősségét a későbbiekben Zsigmond meglehetősen érdekes módon átfogalmazza. A “fantázia” helyébe a “realisztikus ábrázolás”, az “intellektus” helyébe pedig az “eszmei jelentőség” vagy a “hangulati varázs” kerül. Herczeg művészetének újdonsága most már nem abban áll, hogy a Jókainál meglévő egyik pólust egy másodikkal egészíti ki, hanem abban, hogy a két pólust egymással közvetíteni próbálta.²¹ Zsigmond nem mondja ki, de viszonylag egyértelmű, hogy most már nem maga Jókai, hanem az utána következő írógeneráció szolgál összehasonlítási alapként. Végül Zsigmond még egyszer átfogalmazza a szóban forgó dualitást: az első pólust “szemléletes frissességű életként”, a másodikat pedig “világnézeti távlatokkal rendelkező problémaként” határozza meg.²² Ennek az átfogalmazásnak az újdonsága abban áll, hogy Zsigmond most egy közvetítő közeget is bevezet: a lélektani ábrázolást.²³ És éppen ez a közeg az, amely Herczeg számára kitüntetett helyet biztosít a Jókai utáni irodalomban. Ma már persze nyilvánvaló, hogy Mikszáthnak nem volt igaza, amikor azt állította, hogy Herczeget már-már maga fölött látja. Az irodalomtörténészek körében azonban mind a mai napig nagy zavart okoz a kérdés: hogyan hihették el és támaszthatták alá a kritikusok ezt a véleményt?²⁴

(2. Az írói pálya önportréja) Herczegnek nem volt könnyű tanulnia ezekből a kritikákból, mert alapvető hazugságra épültek. Úgy tettek, mintha autonóm ítéletet fogalmaznának meg, miközben a széles közönség véleményét emelték fogalmi szintre. És ennek következtében a herczegi életműbe egy bizonyos fordulópontot (vagy átmenetet) próbálták belevetíteni. Herczeg maga viszont nagyon jól tudta, hogy ebben a tekintetben az életművében semmiféle fordulatról sem beszélhetünk. A közönség ízlése számára mindig legfelső mérceként és igazodási pontként szolgált. A gótikus ház című (1939-ben született) önéletrajzi regény – ebben a tekintetben – nem különbözik Herczeg más műveitől. A formai struktúra különböző elemei egyértelműen a lektűr követelményeinek vannak alávetve. A könyv felépítését jellemző mozaikszerű szerkezet, a helyszínek, a szereplők, a témák rapszodikus váltakozása mind-mind a könnyebb olvashatóságot és a könnyedebb stílust szolgálja. A szereplők ritkán térnek vissza, tulajdonképpen minden az elbeszélő hős köré rendeződik el. A legproblematikusabb azonban a mű mikrostruktúrája: a csillagokkal elválasztott kis fejezetek olyanok, mint a példabeszédek; egy újságíró alkotásai, akinek öt-hat oldalon mindig el kell jutnia egy poénhoz vagy csattanós záráshoz. Ezeket a zárásokat a mai olvasó sok esetben kínosnak, időnként pedig szentenciózusnak érzi.²⁵ Mindezek ellenére mégis azt állíthatjuk, hogy a könyv valóban rendelkezik egy rendkívül produktív aspektussal. Herczeg mintha maga próbálná újraírni a saját művei kritikáját: A gótikus házat így az életműről szóló kritikák kritikájaként is olvashatjuk.

Herczeg a saját műveit elsősorban nem művészi alkotásoknak, hanem inkább az életéhez tartozó eseményeknek tekinti. Ezt különösen jól mutatja az, ahogy első regényéről, a Fenn és lennről beszél. E regénnyel kapcsolatban annak megemlítését tartja a legfontosabbnak, hogy ennek elismeréseként a Petőfi Társaság a tagjai közé választotta: “Talán háládatlanság tőlem, ha ebből az alkalomból megemlítem, hogy ez akkoriban inkább irodalmi törzsasztal volt, mint irodalmi társaság.”²⁶ Néhány sorral később felbukkan Gyulai Pál neve, anélkül, hogy az általa írt kemény kritika szóba kerülne. Gyulai ezt írja: “A regény cselekménye […] erőltetett, s nem az előzményekből várható megoldással zárul. Az olvasó azt várná, hogy a mindkét és egyaránt leküzdhetetlennek festett szerelmében csalódott Kun Attila sorsa tragikusan fog végződni, s ehelyett azt látjuk, hogy küzd, egyszerre két cél elérése érdekében […], s végül a testileg-lelkileg rendkívüli teljesítményekre képes hős gyermekké válik, könnyekre fakad, majd a szerelmi csalódás a komoly munkára vezérli. Ez a nagy változás nem meggyőző […].”²⁷ Ezt a kritikát Herczeg Gyulai általános megítélésével próbálja elütni: “Nagy tudású, bátor és becsületes író volt. Elfogulatlannak azonban nem merném mondani, mert például Jókai nagysága előtt semmiképpen sem akart meghajolni.”²⁸ Herczeg már jóval nyitottabb volt a kritikára, amikor az első színpadi művének, a A dolovai nábob leányának megítélése került szóba: “A bemutató minden várakozásomat felülmúló sikerrel járt.”²⁹ A korabeli kritika azonban még ha nagyon óvatosan is, de bizonyos fenntartásainak hangot adott. “A való élet élő-mozgó alakjai kerülnek színpadra, a lelkiélet fejlesztése azonban nem mindvégig következetes.”³⁰ Herczeg ezt a kritikát tudomásul vette, de inkább a köznapiságra vonatkozó dicséreteknek örült. A következetlenséggel – amely már Gyulai bírálatának is alapjául szolgált – nem tudott mit kezdeni, ehelyett inkább arról kezd el beszélni, hogy a darabban túl sok az “elbeszélő elem”. A “lelkiélet fejlesztésének” következetlenségei és a motiválatlan megoldások mind-mind azt mutatják, hogy Herczeg nem tudja átadni magát az anyag logikájának, hanem ehelyett mindig a közönség ízlését próbálja érvényesíteni. A szóban forgó darab egyik előadása után egy színész a következő figyelmeztető szavakat mondta Herczegnek: “Ha egy muzsikus, színész, politikus vagy író neve forgalomba kerül, rávetik magukat, mint ordasok a birkára, széttépik, cafatjait egymástól kapkodják, és ami végül megmarad az emberből, az nem elég arra, hogy [rangos] költői műveket alkosson.”³¹ Herczeg úgy gondolja, hogy neki sikerült továbblépnie, habár jól tudja, hogy a továbblépés iránya nem a közízlés meghaladása volt. Herczeg végül átveszi, de át is értelmezi és időben eltolja a kritikusai által megkonstruált fordulatot. Szerinte az alkotóművészete 1901–1902-től kezdve, a történelmi témájú művek megjelenésével jutott el egy új szintre. E művek közül kiemelkedik a Pogányok című regény és a Bizánc című dráma; mindkét mű úgynevezett nemzeti sorskérdésekkel foglalkozik. Herczeg mindkét műre rendkívül büszke volt; A gótikus házban elsősorban ezekre hivatkozva tekintette önmagát nagy írónak. Ugyanakkor még e művekről írva is érzékelhető némi óvatos távolságtartás. A Pogányokról ezt írja: “A különleges magyar probléma, a Nyugat és Kelet megütközése lett a regény tárgya. Miközben mohón dolgoztam, az volt az érzésem […], ha nem is a Szentlélek, de mégis valamiféle lélek sugalmazta ezt a regényt.” (189. o.) Ugyanakkor azonban Herczegnek semmiféle mondanivalója nincs erről a műről, helyette azoknak az életéről és karakteréről kezd el beszélni, akik elsőként olvasták a regényt és tanácsokat adtak neki. A nemzeti sorskérdés így a privát barátságok leírásába torkollik. A Bizánc című darabtól és annak bemutatójától Herczeg teljesen el volt ragadtatva: “A darab meglepte és megdöbbentette a közönséget, az emberek valósággal zavarban voltak, keveset tapsoltak, de érezni lehetett, hogy mély hatással van rájuk. Tudtommal nem tartozom az önhitt szerzők sorába, de a Bizánc első felvonása alatt azt mondtam az igazgatónak: »Ha nem tapsol a publikum, annál rosszabb a publikumra nézve.«” (252. o.) Herczeg most sem nyílt ellenvetéseket fogalmaz meg; szóvá teszi azonban, hogy a darab – véletlenszerűnek tűnő körülmények miatt – nem tudott eljutni a nemzetközi színpadokra. Herczegben felmerül a gyanú – és ezt olvasóival is megosztja –, hogy ennek talán mégis volt valamilyen mélyebb oka. Azt lehet tehát mondani, hogy 1939-ben Herczeg még a “legnagyobb” műveivel szemben is némi szkepszist tanúsított.

(3. A politikai karrier) A gótikus ház az irodalmi művekről szóló elbeszélést belehelyezi a politikai pályafutás ismertetésének kontextusába. Herczeg – a kor több nagy írójához hasonlóan – politikai szerepet vállalt: két perióduson keresztül országgyűlési képviselő volt a magyar parlamentben. Ebben az időben a művész-értelmiségiek számára a képviselői állás nagy presztízzsel rendelkezett: “Milyen dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: »Ma a nászom beszélt a Házban, ugyan okosokat mondott oda az ellenzéknek.«”³² Mikszáthtal és Jókaival szemben többször is megfogalmazódott a vád, hogy a mandátum és a politikai szerep erősen veszélyezteti az írói függetlenségüket, és sokszor megalázó szerepbe kényszeríti őket.³³ Herczeg úgy érezte, hogy az ő politikai szerepvállalása szervesen következik a műveiből. A történelmi regények és a drámák már megformálták a nemzeti sorskérdések iránti érdeklődését. A politikai tevékenyégének középpontjában is egyfajta nemzeti-nacionalista elköteleződés áll. Tisza István politikájának híve, és személyiségének szinte imádója volt. Ez nagyon pontosan érezhető a következő megfogalmazásból: “Az egyénisége úgy nőtt ki a magyar fajiságból, mint sziklaszál a gránithegyből, és aki őt ismerte, az ismerte azt, ami a magyarságban erős és értékes. Öntudatlanul is annyira egy volt a magyarsággal, hogy az ő szájából gyakran a nemzet hangját véltük hallani. De öntudatosan is szerette a fajtáját, azzal a kimondhatatlanul gyöngéd, hallgatag, fájó és halálosan elszánt szeretettel, amellyel egy boldogtalan, szép királygyermeket lehet szeretni.”³⁴ A mai olvasó az egykori írófejedelmet a maga leggiccsesebb formájában láthatja; Herczeg mintha teljesen elvesztette volna az uralmat a tolla fölött. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az író a saját magáról kialakított vágyképet pillantotta meg Tisza Istvánban.³⁵ Herczeg napi politikai tevékenységéről még A gótikus ház című könyvből is csak nagyon keveset tudhatunk meg. Ma nagy valószínűséggel azt mondanánk, hogy elvi politizálást folytatott, vagy ahogy ő mondja, a politikában nem harcos, hanem szemlélő volt.³⁶ Az mindenesetre egyértelműnek tűnik, hogy Herczeg semmivel sem volt különb a kor átlagpolitikusainál: a legszégyenteljesebb szónoki fogásoktól és korrupciós praktikáktól sem riadt vissza.³⁷ Emiatt néha-néha mintha lenne is némi lelkiismeret-furdalása: “Magát a pártpolitikát mindig alacsonyrendű foglalkozásnak tekintettem […].”³⁸ Azt azonban világosan látta, hogy az a kor, amelyben ő politikailag aktív volt, az ország történelmének egyik legsúlyosabb vereségét készítette elő. Ebben az összefüggésben Herczeg – nyilván a trianoni békeszerződésre utalva – “Szent István birodalmának szörnyű gyászszertásáról” beszél. (“Nem tudtuk, a pokloknak milyen kráterszakadékai fognak megnyílni a magyar nemzet előtt. Nem tudtuk, mennyi vér és szenny, mennyi szenvedés és kétségbeesés fogja elárasztani a világot.”)³⁹ De ennek okát nem a háborúban látja; az ezzel kapcsolatos véleményét is Tisza Istvánra vetíti ki: “Tisza szívósan ellenezte a háborút, de miután az összeütközés elkerülhetetlen lett, tűzzel-vassal irtotta a defetizmust, mert a győzelemtől várta a nemzeti állam minden fájó problémájának megoldását.”⁴⁰ Jó pártpolitikushoz híven a hanyatlás igazi okát Herczeg az ellenzék viselkedésben látja, amely az obstrukció intézményére támaszkodva hosszú-hosszú éveken keresztül megbénította a magyar parlament működését. De találkozhatunk néhány olyan passzussal is, amelyben értékelése kimondottan éleslátónak nevezhető: miközben a parlament figyelmét az obstrukció kötötte le, elhanyagolta az alapvető társadalmi kérdésekkel való szembenézést, melyek közül Herczeg a legfontosabbnak a nemzetiségi kérdést tekinti: “Nyilvánvaló volt, hogy a Ház tagjai jobbról is balról is, óriás módon túlbecsülik azt, ami a pártokban folyik, és alig veszik számba azt, ami az országban történik. A politika már nem többé az egzisztenciák, hanem a taktikázás tudománya. A politika elszabadult a nemzettől függetlenítette magát, mint Mátyás király halála után a fekete sereg.”⁴¹ Mindezek miatt érzett némi felelősséget, és valószínűleg ezért vált szkeptikussá a saját, a nemzeti sorskérdéseket bemutató és jelentősnek mondott irodalmi műveivel szemben is.

Herczeg politikai pályafutása a háború után nyílegyenesen vezetett a revíziós mozgalomba. Mivel a szerző többször előreugrik a megírás időpontjára, igazán kitérhetett volna erre a mozgalomra is. A revíziós mozgalom már közvetlenül a trianoni békekötés után, a húszas évek elején útjára indult. (Erre a korai szakaszra tehető John Maynard Keynes híres, a békekötés várható gazdasági következményeiről szóló könyvének megjelenése és Teleki Pál vitaestje 1922 tavaszán az oxfordi egyetemen.) A mozgalomban fordulópontot jelentett Rothermere 1927. június 21-én, a Daily Mail című újságban megjelent cikke: Magyarország helye a nap alatt. E cikk hatására a mozgalom lassú intézményesedésnek indult: Herczeg Ferenc aláírásgyűjtésbe kezdett Rothermere lord üdvözlésére.⁴² Teleki Pál pedig (aki ebben az időben felsőházi képviselő) életre hívta a Magyar Revíziós Ligát, amelynek elnöke 1928-tól Herczeg Ferenc lett. A liga Magyarországon megpróbált egy szervezeti hálózatot kiépíteni: a legkülönbözőbb társadalmi egyesületek – kaszinók, önképző körök és társadalmi egyesülések – csatlakoztak a mozgalomhoz. 1930-ban a taglétszám már kétmillió körül mozgott. A liga emellett külföldön is terjeszkedett, a nagyhatalmak fővárosaiban különböző irodákat nyitott, amelyek mindenféle propagandával és statisztikai adatokkal halmozták el a közvéleményt, amelyek mind-mind a helyzet tarthatatlanságát bizonyították.⁴³ 1928 novemberében a Magyar Revíziós Liga beadványt terjesztett a Nemzetek Szövetségéhez. A beadvány a következő sorokkal kezdődött: “1920-ban a Párizs melletti Trianonban szörnyű, súlyos ítélettel elmarasztaltak egy ősi népet, az ezer éves magyar nemzetet.” És az alábbi mondattal zárult: “A magyarság meghallgatást, perújítást, és igazságot kér!”⁴⁴ Herczeg Ferenc teljesen azonosult a liga tevékenységével és az általa követett értékekkel; ő maga többször hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet “ragaszkodik a maga ezredéves államterületéhez”.⁴⁵ A liga működésében rejlő veszélyekre Németh László már 1934-ben felhívta a figyelmet: “A magyar irredenta alig volt más, mint kardcsörtetés kard nélkül. Ahelyett, hogy áldozatkészséggel vagy legalább figyelemmel támogattuk volna azokat, akik odaát nehéz körülmények közt állták a nehezebbik magyar sorsot, felelőtlen szónoklási dühünkkel állandó ürügyet szolgáltattunk az elszakított magyarság újabb és újabb megkínzására.”⁴⁶ Herczeg Ferenc (1929-ben) a veszély forrását valahol egészen máshol látta: “A világháború és a világbéke azért folyt le olyan katasztrofális módon, mert a nemzetek sorsa óriás energiájú és törpe látókörű férfiak kezében volt. Fölvetem a kérdést: mi lenne, ha a legyőzött Berlinben fölbukkanna egy német Clémanceau? Egy államférfi […], akiben […] van annyi fanatizáló és szervező lángész, hogy egyesíteni és egy irányba tudja terelni a nemzeti erőket, amelyek ma még ellensúlyozzák egymást? Elképzelhetetlen ez? Miért?”⁴⁷ Herczeg külső veszélytől tartott, de még nem teszi fel azt a kérdést, hogy mi lesz, ha ez az eljövendő “német államférfi” és a magyar irredenta mozgalom egymásra talál. Mindenesetre 1938-tól a liga már megpróbál védekezni a Harmadik Birodalom szellemi befolyásával szemben.⁴⁸ Lehet, hogy Herczeg 1939-ben már sejtette: az ország egy minden addiginál súlyosabb katasztrófa felé rohan, és ebben némi felelősség majd őt is terhelni fogja.

(4. A magánélet) Zsigmond Ferenc Herczegnek a magánéletéhez való viszonyáról ezt írta: “Az igazi Herczeg Ferenc […] csak mint költő hajlandó kilépni a nyilvánosság elé […].”⁴⁹ Az önéletrajzi trilógiát olvasva azonban az a benyomásunk alakulhat ki, hogy Herczeg mintha túltette volna magát ezen. Közelebbről tekintve azonban azt láthatjuk, hogy az író nagyon szűkszavúan beszél a magánéletéről. Igazi érdekességgel a magánéletnek a könyv tematikájába való illesztése rendelkezik. Egyrészt a magánélet mintha furcsa összhangban állna a nagy történelmi eseményekkel: mindkét szálon a hanyatlás formázódik meg. Másrészt Herczeg megpróbálja a művek (az alkotó életmód) és a magánélet viszonyát tisztázni. Ezt a viszonyt Herczeg 1939-ben negativisztikus perspektívába állítja: a művek, a művészi sikerek az életet a boldogtalanságba taszítják. Az első írói (pontosabban színházi) sikerek után a “lányos házak” elvesztették az iránta való érdeklődést: “[A színházi életbe való bekerülés] következménye [az lett], hogy a budapesti családok […] egymás után levették rólam a kezüket. Elveszett embernek tekintettek, és ezzel körülbelül el is dőlt az a kérdés, lehet-e még belőlem rendes férj és családapa.”⁵⁰ Az idézet végén lévő általánosítás egyértelműen mutatja, hogy Herczeg szenvedett attól, hogy nem lehetett belőle “rendes férj és családapa”. 1908-ban (negyvenöt éves korában) aztán feleségül vette a nála huszonöt évvel fiatalabb Grill Júliát. Zsigmond erről még a következőket írta: “Íme a legsorsdöntőbb emberi élmények egyikéről, Herczeg házaséletéről […] teljes bizonytalanságban maradt az egyébként ezerszeműnek mondott nyilvánosság.”⁵¹ A gótikus ház tíz évvel később aztán már bizonyos részletekkel is megismertet. Közelebbről tekintve azonban Herczeg a kapcsolat egész menetét egyetlen mondatban foglalja össze: “Régóta jártam a házukba, a szelíd és nagyon eszes gyermek a szemem előtt nőtt fel, kislánykora óta ragaszkodott hozzám, ragaszkodásába némi irodalmi rajongás is vegyült, amiről azt hitte, hogy szerelem.”⁵² Mintha Herczeg ezzel a tömör megfogalmazással valamilyen végzetes, oksági összefüggést sugallna: a kapcsolat a megismerkedéstől szükségképpen haladt a válás felé. De Herczegnek – úgy tűnik – nem jutott eszébe, hogy ugyanilyen érvek alapján a politikai szerepvállalás is káros lehetne a magánéletre nézve. A magánélet tragédiájának bemutatásakor elegendő egyetlen okra hivatkozni. És ha a művészetre hivatkozunk, az talán még némi szánalmat is kivált. Herczeg nem csak szemérmesen hallgatott a magánéletéről, hanem szisztematikusan megpróbálta eltakarni. Ezen olyan nagyon nem is csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy Herczeg egész életében valaki más szeretett volna lenni. Ezzel a beállítottsággal nekiállni egy önéletrajzi trilógiának: nyaktörő mutatvány. A bukáshoz már ez is elég lett volna.

1 Németh G. Béla: “A lektűr magyar mestere”, in: uő.: Századutóról – századelőről, Magvető Könyvkiadó, 1985. 185. o.

2 Uo.

3 “Az emlékiratszerző Herczeg […] kétségkívül a legjobbak közül való.” Legeza Ilona könyvismertetője, http://cgi.axelero.hu.

4 “De miként sikerült Herczegnek, a verseci német patikus fiának ennyire nemcsak hozzásimulnia a magyar úri középosztályhoz, de azonosulnia is vele, sőt mintaképévé válnia?” Németh G. Béla: “Az »úri középosztály« történetének egy dokumentuma: Herczeg Ferenc Emlékezései”, in: Herczeg Ferenc: Emlékezései, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 22. o.

5 Idézet a könyv hátsó borítójáról.

6 Lásd A revíziós mozgalom története, www.trianon.hu.

7 Szeghalmi Elemér is hasonló beállítottságú cikket írt: Herczeg írói munkáit ő is a politikai beállítottságból kiindulva értékeli: (1) Herczeg mindent keményen elítélt, ami a magyar nemzet ellen irányult, és (2) elszánt ellenfele volt a kommunizmusnak. “Átélt magyarságtudattal. Száznegyven éve született Herczeg Ferenc”, Új ember, 2003. 11. 16. 1–2. o.

8 Németh G. Béla: Az “úri középosztály” történetének egy dokumentuma, 28. o.

9 Nemzet, 1893. 89. szám. Idézi Futó Jenő: Herczeg Ferenc, Budapest 1927. 20. o.

10 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, 29. o. (Kiemelések tőlem.)

11 Németh G. Béla: A lektűr magyar mestere, 185. o.

12 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, 31. o.

13 I. m., 67. o.

14 I. m., 17. o.

15 I. m., 19. o. Gondoljunk csak a következő párbeszédre: “Hát mit akar ez a leány tulajdonképpen? – kérdezte a nagyságos asszony bosszúsan. – Nem akarom, hogy kötőféken hozzanak nekem vőlegényt. Ahhoz akarok menni, akit szeretek. Ő nagysága megbotránkozva kiáltott föl: A kit szeretsz? Hát azt képzeled, te azért vagy a világon, hogy szeress? – Persze! Mi másért is? Kérdezte Klárika, megdöbbentő naivitással. – Boldogtalan! Azért, hogy jó pártit csinálj!” Herczeg Ferenc: A Gyurkovics-leányok, Singer és Wolfner kiadása, é. n., 177. o.

16 Zsigmond Ferenc Futót követve valamivel élesebb kritikát fogalmaz meg: “A Gyurkovics-leányok című »regény« szerkezet szempontjából még egészen kezdetleges alkotás; egyáltalában nem érdemli meg a regény nevet ez a hét külön kis egészre hulló, s igénytelen keretbe belehevenyészett novellafüzér.” Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, Stúdium Kiadó, 1929. 16. o.

17 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, i. k., 32. o.

18 Még Németh G. Béla is ezt írja róla: “ritka arányérzékű, formabiztonságú s rendezőkészségű megfigyelő”. Németh G. Béla: A lektűr magyar mestere, 184. o.

19 Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, 13. o.

20 Nagy kár, hogy Zsigmond kitér e gondolatok részletesebb kifejtése elől, mégpedig annak ecsetelésével, hogy a korai periódusában Herczeg még küszködött a külső forma kezelésével: “Legelső regénykísérletében, a Fenn és lennben még nem tudott biztos kezű ura lenni a külső formának; mostani alakjában is kissé vontatott menetű és terjengésre hajló ez, pedig a pályázati bíráló bizottság kívánsága értelmében Herczeg a mű eredeti fogalmazásán jelentős rövidítést végzett.” I. m., 27. o.

21 Zsigmond nyilvánvalóan támaszkodik Horváth János 1925-ben született tanulmányára. Horváth az 1919-ben megjelent, Az élet kapuja című regénye alapján Herczeg Ferencet Nobel-díjra javasolta.

22 Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, 16. o.

23 Uo.

24 Az ábrázolás sokszínűsége és árnyaltsága, valamint a fennálló világgal szembeni kritikai attitűd Mikszáth művészetének olyan mércéi, amelyeket Herczegnek sohasem sikerült megközelítenie.

25 Csak példaként szeretnék felidézni néhányat: “A mai ember el sem tudja gondolni, művelt és előkelő urak mennyi időt és szellemi erőt fordítottak arra, hogy lóvá tegyék egymást.” (23. o.) “A legbátrabb magyarok a kiegyezés megkötése óta nem azok voltak, akik a királynak, hanem azok, akik a nemzetnek mondtak kellemetlen igazságokat.” (26. o.) “Meg volt írva a csillagokban, hogy S. János [aki főispán akart lenni] sohasem lesz méltóságos úr.” (162. o.)

26 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, Kráter Kiadó, 2005. 24. o.

27 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, 10. o.

28 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 25. o.

29 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, i. k., 41. o.

30 I. m., 21. o.

31 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 42. o.

32 Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival, Európa Könyvkiadó, 2002. 6. o. – “Olyasmit képzeltem – írja Herczeg –, hogy a mandátum a boldogság állandó érzését fogja bennem ébren tartani, ami túlsegít az élet bajain és ízetlenségein.” (97. o.)

33 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 90. o.

34 Herczeg Ferenc: Két arckép (Tisza István és Károlyi Mihály), Auktor Könyvkiadó, 2005. 9. o.

35 “Egy időben például rajta ragadt a »Junker« név, pedig senki sem volt olyan távol a nyegle parlagi gavallér típusától, mint éppen ő, aki egyszerű, kötelességtudó, istenfélő volt, és protestáns férfi alázattal állott szemben az élet bús csodájával.” Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 248. o.

36 I. m., 288. o.

37 Az alábbiakban csak egy szónoklat-részletet szeretnék felidézni: “Rámutattam egy kaszapengére, mely falusi szokás szerint kivicsorgott egy parasztház padlásablakán, és azt mondtam: »A jó paraszt legyen olyan, mint a kasza: kemény a munkában, fényes a becsületében és éles a jogai megvédésében.« – Úgy látszik ezzel beletaláltam a sváb észjárásba, mert esztendők múlva is mint nagyon szép dolgot emlegették és idézgették.” I. m., 197. o. (Kiemelés tőlem – W. J.)

38 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 162. o.

39 I. m., 316. o.

40 Herczeg Ferenc: Két arckép, i. k., 13. o.

41 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 98. o.

42 A revíziós mozgalom története, www.trianon.hu.

43 A Magyar Revíziós Liga, www.mult-kor.hu.

44 Lásd irredenta.uw.hu.

45 Lásd ehhez Romsics Ignác elemzéseit: “Magyar nemzetiségpolitikai gondolkodók”, Európai utas, 2001. 43. szám.

46 Németh László: “A magyar élet antinómiái”, Európai utas, 2001. 43. szám.

47 Herczeg Ferenc: A tigris, ahogy mi látjuk, web.axelero.hu.

48 Szelke László: “Élet a Gresham palotában”, Magyar Hírlap, 2002. január 4.

49 Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, 16. o.

50 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 47. o.

51 I. m., 6. o.

52 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 255. o.