“Nem jó a könyvekben az sem, hogy egy darabig félni lehet tőlük: mi lesz, ha nem értem meg, nem enged magához?” – mondja el kétségeit Jenei László új regényének egyik elbeszélője. Aztán az olvasást mint élményt a magányos, csendes diadallal és a szerelmi beteljesülés megrázkódtatásával azonosító kijelentéseiben eljut a könyvről való gondolkodásának egyik fontos kérdéséig: “…elábrándozni azon, mikor és miért fogom kézbe venni, sikerül-e eltalálnom a kellő pillanatot, amikor a legtöbbet hozhatjuk ki egymásból.”

A Szarvas a temetőben című kötethez közelítő olvasói attitűd pontosan leírható a könyvben beszélő én fenti kérdéseivel: a szerző “nagyon komoly játék”-ot kínál fel olvasójának, amelynek elfogadásában éppúgy benne van a meg nem értés kockázata, mint az értelmező és a mű között létrejövő interakció sikerességének a lehetősége. Az “olvasás pillanatai”-ban szerveződő párbeszédek – minthogy minden szöveg többszempontú és többféle olvasásra kódolt – többnyire lezáratlan olvasatok sokféleségét hozzák létre. A többszöri (újra)olvasás tapasztalata a regényszöveg barthes-i értelemben vett sokféleségéről (az öszetevő jelölők többértelműségéről) győzi meg az olvasót, amely az eddigi értelmezések pluralitásán túl (Gilbert Edit: “Ki az a Szterényi?”, Bárka, 2007/4; Velkey György: “Jenei László: Szarvas a temetőben”, Szépirodalmi Figyelő, 2007/1; Gerőcs Péter: “Nagyszabású céltévesztés”, Alföld, 2007/5) minden bizonnyal a további lehetséges interpretációkban, a regényszövegnek eltérő értékeket tulajdonító közelítésekben fog megnyilvánulni.

A regénybeli történések egy szűkebb és egy végtelenül tág referenciális bázisra épülnek. Az előző a szüzsé szintjén jelöli ki a helyet és az időt, amelynek megannyi eleme támpontként szolgálhat az olvasó számára: Miskolc archeológiai–történelmi–művelődéstörténeti hagyományvilága (különös tekintettel a XIX. század végére és a XX. elejére). A másik referenciális réteg, a mű legbelsőbb lényegéből következően, a szöveguniverzum allúziók idézte világa, kis túlzással az archaikus kortól az utómodernig, amelyben az olvasót csak önmaga kódjai korlátozhatják a végtelen utazásban.

Hogy a regény szövevényes viszonyrendszeréből milyen történet következik, inkább feltételezni lehet, mintsem tudni; a történésdarabokat az olvasó rendszer és lezártság iránti vágya illeszti össze. Az öttagú család a földi pokol metaforája. A csend embereként bemutatott anya – férjének a fronton bekövetkezett halála után – élőhalottként, szoborrá merevedve létezik. A nők, Hédi és Lili a családban elfoglalt helyzetük miatt menekültek a házasságba, a férfiak különböző módon élik meg a házaséletet. Az egyik oldalon ott egy érzékeny, háborús sérülései miatt házaséletre képtelen férj (Lilié), akit gyerekkora óta különös kapcsolat fűz a húgához, Hédihez, a másikon Gedeon, aki a durva érzékiség megtestesítője. Lili minden tettét és gondolatát egyetlen erős akarat irányítja: gyermeket foganni, Hédi pedig iszonyodik Gedeon erőszakos lényétől. Megcsalás és megcsalatás, menekülés és üldözés, erőszak és beteges vonzódások terhelik tovább a bonyolult kapcsolatokat, amelyek vége pusztítás, pusztulás, halál.

A szövevényesség mégsem a történetvezetés sajátosságaiból következik, a szöveg megalkotója/szerzője, hőse és narrátora ugyanis maga a sérült tudat, amely az utóbbi funkciójában három E/1. személyű elbeszélőben mutatja fel magát. A könyv ebben az értelemben a beteg tudat működésének nyelvi fikciója, az én-elbeszélések történetforgácsai az álmok és víziók expresszív erejű sodrásában az epikum rögzítetlenségének képzetét keltik, másfajta rögzítetlenségek tapasztalatának megosztásával együtt. Ilyen például a miért és ki beszél kérdése, amelyet nem lehet egyszerűen megválaszolni a “családtörténet” két női és egy férfi nézőpontból történő elbeszélésével, mert az én-elbeszélők – bizonytalanul vagy határozottabban – a szerzőiség igényével is föllépnek, azzal tudniillik, hogy önnarációjukkal íródik maga a regényszöveg. A szerzői identitást legfeljebb a terhelt tudat működése és a működés létrehozta nyelvi képződmény felől lehet meghatározni, de az elbeszélők rögzíthetetlenné, megépíthetetlenné teszik az önazonosságot.

A szereplők egy adott perspektívából mindannyian együtt látszanak: “Ezen a fényképen rajta van minden összefüggés szerkezeti rajza. Öt elbitangolt bárány. Gedeon a nyilvánosság embere, anyám a csendé, Hédi meg Lili a kérdő és az óhajtó mondat. […] Nekem mindennel és mindenkivel van valami kapcsolatom, csak nem veszek róla tudomást” – értelmezi az emlékekből kivetülő képet a név nélküli férfi elbeszélő. A szerkezeti rajz egy családot mutat az 1930-as években, az egymás közötti viszonyok bonyolult hálózatával és rendkívül szoros hármas kapcsolatokkal, amelyek közül egy sincs, amely bármilyen nézőpontból egészséges lenne, s amelyek mindegyikében – csakúgy, mint a Virginia Woolftól idézett mottó hőse – az egyes ember a végtelen magányosság, “árvaság” és elszigeteltség egy-egy formáját éli meg.

Lilinek, a második fejezet narrátorának a legmegfoghatatlanabb a viszonya a keletkező szöveghez. Ezt a viszonyt férje szerzőiségével és produktivitásával szemben határozza meg (“… tudnék én írni, egy jó hosszú regényt, nem olyat, mint ő, amelyik úgy gyarapodik, hogy a végén egészen biztosan eltűnik, legalábbis a szereplők belőle…”), s nem feltételességével utalja át a maga beszédfolyamát egy másfajta dimenzióba, hanem azzal, ahogyan elbeszélése végén jelen idejű monológban rögzíti saját halálát. Hédi a harmadik fejezetben elfoglalt pozíciójából arról győzi meg az olvasót, hogy egyedüli létezőként ő a mindentudó szerző és elbeszélő, aki egyszerre látja a történetet, másokét, mindenkiét, a szeretteiét. “Mondhatni, álmodom őket, s ők elevenebbek az élőknél, hiszen igaz: minden szereplő maga az álmodó” – mondja. Ha ezt a tételezést elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a végtelen tudatfolyamnak egyetlen szerzője van. Ezt látszik alátámasztani a mindhárom narrációt átszövő közös motívumok hálózata: a megkettőződő én-ek feltűnése, a házhoz mint élő szervezethez való hasonló viszonyuk, a szenzuális tapasztalatnak – a lehelet párájának, a nyálnak, az érintéseknek, a szagoknak – a kitüntetett szerepe csakúgy, mint a beszélők egymáshoz nagyon hasonlító nyelvi kompetenciái: érzékeny, reflexív, állandó analizálásra és önanalizálásra képes megszólalásmódjuk, monológjaik bizarr, szecessziós túlfűtöttsége. Hédi teremtésre (alkotásra) vonatkozó reflexiója is ebbe az irányba mozdítja az értelmezést: “Kitalálni magunkat minden reggel, s megtervezni egészen estig, ha ötperces jelenetek sorozatából kell, hát úgy. Aztán kitalálni másokat, és követni költött, mégis öntörvényű mozgásukat, rossz anyaként a sarkukban lihegve.”

Hédi mellett a keretfejezetek én-elbeszélője, a névtelen férj és testvér is magáénak vallja a létrejövő szöveget, gesztusaival úgy bonyolítva a narratív játékot, mintha az éppen íródó regény írásáról olvasnánk. Önreflexiói a tudatos távolságtartás illúzióját keltik önmaga és a szövege között. Nemcsak a helyreigazító-magyarázó mozzanatok tolják távol a tárgyat (“A rendelő, hiszen ott vagyok álmomban, vagyis azt álmodom, hogy a rendelőben lévőnek hiszem magam…”), de azok a gesztusok is, amelyek a regényszövegre mint tulajdonra reflektálnak, és a deiktikus elemek halmozásával akarják kétségtelenné tenni a szerzőséget, illetve az elbeszélés és a szöveg leírásának egyidejűségét: “Szóval zavaros időket élünk, és ezért zavarosak az álmaink is. Példának okáért az enyémek, melyek közül ez, amelyik épp most fut…”; (1. fejezet); “Annyi mindenesetre furcsa, hogyan kallódhatott el bennem ez a számos ágról táplálkozó emlék, és hol volt egészen a legutóbbi másodpercekig, amikor ez – ez itt! – ez a fejezet elkezdődött.” (4. fejezet)

Az utóbbi mondat az utolsó előtti alfejezetben található, a számos ágról táplálkozó emlék pedig a tudat mélyéből felszínre kerülő, az emlékezőnek a külső világgal való kapcsolatát tekintve meghatározó hely. Ha van egyáltalán értelme kulcsról beszélni Jenei László regénye esetében, akkor ennek a fejezetnek legalábbis befolyásoló szerepe lehet az olvasásban. Az önéletrajzi elbeszéléseket és a belső monológokat felváltó egyenes beszéd körülményei – helyszíne, tárgya és másik szereplője – olyan határozott valóságvonatkozási pontokat rajzolnak ki, amelyek visszafelé (az utolsó oldalakon vagyunk!) kijelölhetik az újraolvasás irányát, megengedve akár a hommage-regény értelmezést is. A beteg tudatban megképzett beszélgetés színhelye a “Ferenczi B. Utóda” cégtáblát viselő könyvesbolt, ahol – a pszichiátriai intézet mellett – a legtöbb időt töltötte életéből az elbeszélő; partnere pedig maga az utód, aki őt – olvasási testhelyzetét szemlélve – a saját testvéréhez, az emberi elmével foglalkozó orvoshoz hasonlította.

A századelő Miskolcának egyik nevezetes épülete Ferenczi (Fraenkel) Bernát könyvkereskedése. A nagy tekintélyű kiadó-tulajdonos mintegy száznegyven művet jelentetett meg, közöttük Tompa Mihály egyházi beszédeit és irodalmi hagyatékát is. Az ő egyik fia Ferenczi Sándor, a XX. század legnagyobb magyar lélekelemzője, akinek a pszichoanalitikus gondolkodás terén és a terápiás gyakorlatban elért eredményeit mostanában fedezi fel újra a világ. A pszichoanalitikai elméletnek a különböző tudományterületeken való érvényesítésén túl Ferenczi jelen volt a kor művészeti életében is. Sokan ismerték és tisztelték a Nyugat körével különösen élénk kapcsolatot fenntartó tudós orvost, aki tanaival és gyakorlatával nem egy területen lépett túl a mester, Sigmund Freud iskoláján. Vele szemben például, aki minden pszichés zavar okát a kielégítetlen tudatalatti szexuális fantáziában kereste, a magyar tudós a szeretet hiányában, az érzelmi elhanyagoltságban jelölte meg a lélek válságainak eredőjét, s pszichoterápiás gyakorlatában bizalmat keltve közeledett betegeihez.

A kettős miskolci Ferenczi-vonatkozás természetesen jelen van a szüzsé szintjén, de ez a fontos tudományos és művészeti hagyaték a narratívát is szervezi. A néhány oldalon összerakható történetszilánkok és az emberi kapcsolatok (első világháborús testi és lelki traumák, veszteségek, tömegpszichózist kiváló események, gyermekkori lelki megrázkódtatások, apa- és anyakomplexusok, szeretetlenségek) a psziché működésének rendellenességeit modellálják (természetellenes vonzódások, kielégületlenségek, paranoiák, bizarr halálértelmezések).

Arra csak felkészült szakember vállalkozhat, hogy rámutasson Jenei László regényének pszichoanalitikus meghatározottságára, s arra, hogy az író hogyan tud bánni a lélektan és a lélekelemzés irodalmának kellékeivel, az elfojtás által a tudat alá szorított vágyakkal és képzetekkel, ezeknek az álmok elemzése útján történő megközelítésével, a kényszermozgások és -cselekedetek mögött meghúzódó önváddal vagy az elnyomott komplexusoknak a külvilágra való vetítésével. Azt azonban a pszichológiai szakismeretekkel nem rendelkező olvasó is érzékeli, hogy a regényszöveg tudatfolyam(ok) áradása; álmok és álomfejtések, víziók és önanalízisek, nem létező analitikusok előtti megnyílások egymásutánja különböző tudatállapotokban, a “tisztább” megállapításoktól a teljes “vakfolt” beállta előtti pillanatokig. (“Annyira fáj a fejem, és annyira szédülök, mintha a hegyoldalon összefutnék önmagammal, aki jöttem lentről és fentről is, és most a keskeny ösvényen útjában vagyunk egymásnak.”) A különbözőségnek az is oka lehet, hogy az elbeszélt én nem mindig esik egybe az elbeszélő énnel, aki gyakran tízes évekbeli önmagát meséli.

Ezek a tudati történések a világ megismerhetőségét problematizálják, a modernitás utáni korszak – Nietzsche és Freud által megsejtett – tapasztalatát igazolják, miszerint a világban a káosz uralkodik, s az embernek azért van szüksége a rend és a megismerhetőség illúziójára, mert csak így tudhatja biztonságosnak a létezést (a férfi szerint “az önismeret nyújtotta boldogság is illúzió”). Mindhárom elbeszélő a rendre vágyik. Hédi örül, ha valami segít elrendezni a világát, nemzőképtelen bátyja szemében pedig a vasút jeleníti meg a teljességet. A végtelen sínpárt oltóvesszőnek látja, amely vele “oltvánnyá nemesedhet”, s azért rója a töltés mentén naphosszat a kilométereket, mert a vágányozás – így nevezi az állandó kényszercselekvést – számára “rendszerszerető tevékenység”.

Radics Viktória írja az In memoriam Ferenczi Sándor című kötetről megjelent recenziójában (Új Könyvpiac, 2001/4), hogy “Ferenczi voltaképpen a polgári hipokrízisnek, a kendőzés kultúrájának és a hamis nevelésnek egyik legmélyebbre ereszkedő magyar bírálója volt, aki felfedezte az emberi kapcsolatok azon szakadékait, (sőt beléjük merészkedett), melyek peremén elhallgat a nyelv, ahonnan (mint Bánfalvi Attila írja filozófiai látószögű esszéjében) a semmi köszönt ránk, az ontológiai szorongás meg a ’szenvedés értelmetlenségétől való szenvedés’, sőt a halálvágy.” Jenei László is rendkívül mélyre hatol, neurotikus “hősei” tudatának legmélyére, s a méltóságukra és egészséges gondolkodásukra büszke normálisok között, azok nevelésében véli megtalálni a súlyos zavarokhoz vezető okokat: a szeretet, a gyengédség, az ölelés hiányát. Az anyákra vonatkozó elemi szentenciát Lilivel mondatja ki: “Én ezennel kijelentem a jövendő anyák okulására, hogy igenis szünet nélkül ölelgessék a lányukat, mert az ölelés hiánya felkavarja a szép természetüket.”

Ferenczi Bernát és az ő tevékenységét folytató másik híres fiú, Károly előtt a könyv-toposz nem pusztán visszatérő, sokkal inkább hálót képező jelenléte tiszteleg. Minden alak meghatározható abban a pozíciójában, amelyet a könyvhöz, az íráshoz/olvasáshoz fűződő viszonya jelöl ki, alapvető poétikai kérdések megválaszolására teremtve ezzel lehetőséget. Élet és irodalom egybeíródik a tudatban, a szereplők beleolvassák magukat a világba. Lili azzal vigasztalja magát, hogy néhányan “mennyire örülnének egy ilyen jól mesélhető életnek”, a férj pedig Ferenczi B. Utódáról mondja: “Vele még az is előfordulhat, hogy véletlenül Útleírás helyett a Kareninát csomagoltatja, a Gazdák támasza helyett meg Maupassant-t, s otthon, azokban a kihűlt-kiszolgáltatott otthonokban egyszer csak alanyi élménnyé válik a szerelem…”

Lili a végletekig vitt visszatükrözés-poétikája mellett állást foglalva olyan könyvre vágyik, amelyben önmagát olvashatja: “Ne hozzám hasonló legyen, hanem én legyek az, aki megszólal és ezt-azt csinál a könyvben, mondjuk boltba szalad, főz, de szerintem az is benne lehetne, amit az ágyban csinál a férjével.” Vele szemben Hédi a szövegelőzményeket tudatosító újraírás programját képviseli, iszonyodik a könyvek “dermesztő tökéletességben” felmutatott jelentésváltozataitól, és előfordul vele, hogy szó szerint emlékszik az először olvasott könyvek részleteire. A “minden író olvasó is” axiómájának, az írás és olvasás közötti távolság eltörölhetőségének belátásával jelenti ki: “Én azt gondolom, hogy az írás végső soron ez: megsejteni valamit egy olvasatlan könyvből.” A testvér és férj tudatvilágában megfordulnak az ok-okozati és a vonatkoztatási irányok (ha “nincs meg a temetése” a feleségének, “akkor nincs meg a halála” sem; ha valamiről Hédi nem tud, az nem is történhet meg). Ő a történethez keresi a könyvet, állandó vágya a kifejezés pontossága, s még a betegségét is szövegszerű, nyelvi meghatározottságában értelmezi. A híres pesti professzorról gondolkodva mondja: “Hogyan zavarhatnék a hóbortjaimmal egy ilyen szellemi nagyságot, akit ismer tán az egész világ? Még az is lehet, megvallom, gyanús nekem, hogy csak kitalálom az egészet, nincs és nem is lehet szó itt semmiféle betegségről. Mi lesz, ha ez a nagy ember leleplez, rámutat a nyelvhibákra, s mihelyst kijavítja a nyelvet, melyen beszéltem, igazi formájukat megtalálva máshogy állnak össze a mondatok, majd a gondolatok is, a cselekmény meg valószínűleg tisztelettel igazodik?”

Az allúziók nyitotta szövegvilág megannyi szakrális és profán hagyományát mozgatja Jenei László. Az utalások számát tekintve feltűnő az Anna Karenina erőteljes jelenléte, az elbeszélők pszichéje nem egyszer olvad össze a Tolsztoj-hősökéivel. A rokonítható kapcsolatok és helyzetek eszébe juttatják az olvasónak a klasszikus regény híres első mondatát: “A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” A Lili szájába adott, Tompától beidézett sorok (Pipacsok V.) pedig a Ferenczi-hagyomány oldaláról nyerik el jelentésüket.

A rejtett utalások a szöveghagyományon belüli asszociációk szerteágazó láncolatát hozzák létre. A negyedik fejezet Szarvas a temetőben című alfejezetének elbeszélője maga is a “közvetlen kulturális értelmezés lehetőségével” próbálja meg felmérni létállapotát, vállalva a “betűszerinti félreértés kockázatát is”. Abban a temetőben, amelyet a tudat bugyrainak mélye jelent, a férfi szarvassá változik, a kőangyallal folytatott beszélgetése pedig egyszerre asszociálja az ősi gyökerű szarvasasszony-legendát és Temesvári Pelbárt szép példázatát a cornuta luna, a szarvas hold értelméről. De a címmé emelt motívum része lehet a Ferenczi-hommage értelmezésnek is. Ferenczi Sándor nagy tisztelője, Kosztolányi beszél róla, hogy az orvos hozta el neki egyik külföldi útjáról Crommelynck híres drámáját, a Le cocu magnifique-t, amelyet maga remekműnek tartott. Bevezetőt is írt róla a Renaissance Színház bemutatójára “A csodaszarvas” elé címmel. (Nyugat, 1923. 19. sz.) A háromfelvonásos bohózat főhőse a felszarvazott férj, pontosabban a féltékenység lélektana, a jelenségé, amely – Kosztolányi szavaival – önmagát termékenyíti meg valami beteges ős-nemzéssel, nő a maga erejéből, és a végtelenbe burjánzik: “Nem talál semmi okot, de azért van. Nem attól fél, ami megtörtént, hanem attól, ami esetleg megtörténhet, mindentől és mindenkitől.” Bizonyos tekintetben ugyanerre a lényegre vonatkoznak a Jenei-könyv férfi elbeszélője beteg tudata által megteremtett orvosnak, Stern doktornak a megállapításai az őt kigondoló lét- és tudatállapotáról: “Ennek az élete egyenlő a félelemmel folytatott szüntelen harccal. És semmi sem kell neki ahhoz, hogy féljen. Hm, ügyes, csak úgy egyszerűen, eszköztelenül, tárgy nélkül, hadd ne mondjam, merő unalomból is képes félni. Expressis verbis unatkozik. Mértéket nem ismerő módon egykedvű.”

A Szarvas a temetőben azonban nem csupán a félelem lélektanának kiváló regénybe írása, de sajátos tisztelgés is. Általa Jenei László úgy helyezi bele saját gyökereit, városának művelődéstörténeti értékhagyományait egy sokkal tágabb kontextusba, hogy megannyi lehetőségét is felkínálja e kontextus további bővítésének.