Mit is csinál az a kritikus, aki megpróbál számot adni egy verseskötet kompozíciójáról, aki ahelyett, hogy egyes verseket tenne mérlegre, és mélyülne el elemzésükben, azon töpreng, hogyan épül fel a kötet? Először is: találgat. Próbálkozik, kísérletezik, jobb-rosszabb hipotéziseket állít föl; tudván tudva, hogy megállapításai merő koholmányok, ráfogások, soha nem igazolhatóak. Mégis – másodszor – úgy véli, hogy az egész összerendezettsége valahogyan hozzájárulhat az egyesről alkotott képhez: ha rájönni vélünk, hogy hol áll szerkezeti helyét tekintve az egyes vers, akkor azt jobban (de legalább: másként) fogjuk érteni. Harmadszor, talán kínjában, jobb híján, a teljesség megragadásának kétségbeesett illúziójával cselekszik: ha az egyes versekről hiába is beszélne – olvasói esetleg nem ismerik ezeket, de mindenképpen nehéz volna így ívet, összefüggéseket kirajzolni –, akkor megelégszik a kevesebb magyarázattal vagy bizonyítással, az összképet próbálja bemutatni, annak árán is, hogy a szövegtől valamelyest elszakad. Negyedszer, olyan szempontot kínál, amely nem kézenfekvő: mint aki alulról vagy hátulról mustrálgat egy szobrot – legitim nézőpontok, csak éppen nem megszokottak. És ezzel együtt jár az ötödik megfontolás: a kritikus ezzel a választással rátermettségét, invencióját, s (az olvasói megszokással szemben) a szokás fölé emelkedő professzionalizmusát bizonyítja (s így mintegy eleve diadalt arat a kétkedő olvasó fölött).

E rövid – és nyilván még folytatható – önleleplezés után beismerem, hogy én is egyvégtében, lineárisan olvastam Térey kötetét először. Ez korántsem “szokványos” olvasói magatartás, hiszen nyilván sokkal inkább adódik, hogy a nagy verse(ke)t keressük, vagy azokat, amelyek segítségével talán a többi is megnyílik, esetleg a címmé emelt szöveget futjuk át először – a nyitó- és a záróvers kiemelt pozíciójáról nem is szólva. Amikor az egészet akartam áttekinteni, nem annyira a szerkezetet kerestem, mint inkább eddigi Térey-tapasztalataim motiválták ezt a döntésemet: részint persze a kompozíció mibenléte is érdekelt, de sokkal jobban a megszólaló hang változása (ha van ilyen), és úgy gondoltam, az egyenes vonalú végighaladás ad valami támpontot ennek megállapításához is.

A kötet ívét tekintve némiképp banálisnak tetsző megállapításokhoz lehet eljutni; nem hinném, hogy nagy és rejtett trükkök volnának ebbe a kompozícióba beépítve. Úgy látom, a kötet első fele az idővel foglalkozik; ez volna az “A. B. F. R. A” című rész, meg a címadónak tekinthető részben (“Ultra-Aquincum”) szereplő egyetlen hosszúvers, a Hadrianus Redivivus. A következő, “Vidéki Róma” című rész első versében – Édes otthon – még visszatérünk az idő motívumkörébe, de innentől kezdve az én meghatározása, kis, szűkebb világának körül- és leírása, “belakása” következik; mondhatjuk tehát, a tér lesz a téma. Az én tere az, amit az én bejár; a kötet második fele ilyen-olyan fénytörésekben – a nők, a maszkok, a felfedezett területek, sőt a mindennapok olyan kellékei, mint a pénz vagy a popzene – mutatja be e teret.

Mindez persze túlságosan is egyszerűnek tetszik – és ennyire azért mégsem banális. A kötet első részében azt a fókuszváltozást élvezhetjük, amely hol közelebbi, hol távolabbi múlttal hozza össze a jelent, olykor egymásra is vetíti a kettőt, hol a múlt és jelen távolsága, hol e távolság elmosódása válik érdekessé. A múlt lehet hiány, mindaz, ami a jelenből már eltűnt (Zártkert), de lehet felidézett, megelevenedő, már-már jelenlevő gazdagság (A Lipótvárosi Teher), lehet nosztalgia (Most és születésünk óráján), lehet megmerevedett, mindörökre lezárt világ, a temetőké (A.B.F.R.A.); az idő pedig lehet az Istené (a hófúvásba templomot álmodó szemlélő rövid, belátható földi idejének és az Úr végtelen idejének szembeállítása a Fagyban, a kötet első és egyik legnagyszerűbb versében), és lehet az egyéné, a nő kibomló-mulandó szépségének ideje (Caprice). Ennek a sokszínű, sokféle időmegközelítés-sorozatnak a végpontján áll a kvázi címadó rész (“Ultra-Aquincum”): ebben pedig annak a Hadrianusnak a monológja olvasható (Hadrianus Redivivus), aki a múltat, a múlt sok-sok rétegét és a jelent is átfogja tekintetével; a dölyfös és esendő császár, aki nagyon is átéli mulandóságát, de mégis mintha öröktől fogva itt volna, s örökre itt is maradna: Aquincum, Trans-Aquincum és Ultra-Aquincum környékén, a Duna mellett. Vagyis Budapesten. A hely tehát az a pont, ahonnan az idő megleshető: a helyben összpontosul mindaz, ami volt és van.

Hadrianus monológjának legvége felé olvashatjuk: “Valete, híveim! Találkozunk / Jövőre Rómában, a Forumon.” Vágyálom, biztatás vagy tényközlés – nem tudni. Mindenesetre a következő rész (“Vidéki Róma”) első verse (Édes otthon) ezzel kezdődik: “Ahogyan mindegyik vidéki Róma / Szívében ott a fórum…” És az idő itt visszafordul. Most a mából látjuk bele a nyárfák között álló házba a római provinciát; és vajon a megszólaló Hadrianus kései rokona? Ugyanaz a bölcs és harcos, uralkodó és szenvedő ember, mint aki néhány lappal korábban a múlt felől tekintett a jelenbe?

A kötet második része, mint említettem, inkább a hely és a személy jegyében áll. Jobb híján mondom ezt, és talán nem is megalapozottan. A vidéki Rómáról (avagy falusi házról) szóló vers után megidéződik Isten (Isten szerelme), a nő(k) (Friendly Fire; Érintetlen, puha arborétum), a család (Családfa), a macska (A Fekete Berta) – bármily komikusnak hasson is ez a felsorolás –, megjelennek tehát azok, akik fontosak az én világában. De mindenki egyben valaki/valami más is: Isten szerető, a szerető ellenséges pilóta, a család folyók, ágak, erek szövedéke; az “úrnő” arborétum és félsziget, a macska kacér kalandornő, anya és úrhölgy. Ez a rész – mondhatnánk – a mindennapok világának szemléje: a nő és férfi kapcsolatának boncolgatásától (A hét hazugság) a pénz és a dicsőség kínos gondjain át (Pénz, Korona) az alkotás kínjaiig (“Doktor Faustus panaszolkodása”; Milton tükrei). A részt (“A részvétről”) lezáró vers egyenesen arról szól, milyenek is “Az édességek a zeneiparban” (Popzene); az a közhasznú művészetpótlék, amely mégis annyira kell, hogy “A számért, melynél nincsen szám mihasznább, / Az üdvösséged himnuszát eladnád”, hiszen “cukra oldja a keserűséget”.

A terek abszolút főszereplővé igazán a záró részben válnak (“A gyönyörű gyár – magyar idillek”) –, amely azonban, ha már kötetszerkesztési trükköket keresünk, nemcsak Hadrianus városához kapcsol vissza, hanem akár a lipótvárosi teherpályaudvarhoz, akár a pesti árvíz helyszíneihez (Árvízi stanzák). Ha jelentőséget tulajdonítunk a részt lezáró – egyben kötetzáró – vers kiválasztásának, akkor A gyönyörű gyár értelmezése felől érdemes a hely-verseket el- és újraolvasnunk. Ennek a versnek a “programja”, sőt megvalósítása is József Attila-i: a csaknem ember nélküli, kihalt, kísérteties, “szurtos”, mégis szép ipari környezet önmagánál sokkal többet jelent – itt kimondva is: az országot. A köznapi értelemben cseppet sem vonzó helyek leírása (Zugló, postahivatal, SZTK-rendelő) egyben a helyet megteremtő és azt használó társadalom (tükre) is, egy tér megfigyelése számadás arról (azokról) is, ami (akik) ezt a teret ki- vagy elsajátítja.

Ha így áttekintettük – meglehet, elég felszínesen és nem is találóan – a kötet szerkezetét, közben kialakulhat valami képünk a megszólaló énről is. Korábbi köteteivel kapcsolatban azt tarthattuk Térey verseinek beszélőjéről, hogy kemény, szigorú, gyakran katonai vagy hivatali fordulatokat és metaforákat használó, kifejezetten férfias (ha nem macho), hidegen távolságtartó, legfeljebb gúnyos (de nem humoros és nem ironikus) hang szólal meg. Általánosító, bizonyára finomítandó megállapítás ez, s e kötettel e képnek – ha él még egyáltalán – meg kell változnia. Térey most már sokkal szelídebb, elfogadóbb, szkeptikusabb és sztoikusabb; nem véletlenül ajánlja a Hadrianust Jékely emlékének. A szerelem csendesebb, gyengédebb, sőt a gyermek is megjelenik világában (A gyermek). Iróniája (ami azért eddig is volt) gyakrabban kerül a felszínre (Parklife). Igaz ugyan, hogy a maszkok egy része megmarad: sajátja mint a császáré, a nőké mint úrnőké, koronahercegnőké, istennőké. De világossá válik, hogy nem ez az egyetlen lehetséges maszk (számára vagy szereplői számára); rávilágít ugyan viselője egyes vonásaira, csakhogy korántsem azonos azzal, akit elrejt. És nem kell mindent véresen komolyan venni, A Halál a Ramblán nem más, mint egy kislánnyal évődő komédiás (vagy, s ez a vers iróniájának forrása: éppen hogy vegyük véresen komolyan, hiszen amit ártatlan hétköznapi jelenetnek látunk, az magának a Halálnak a megjelenése a napsütötte barcelonai utcán).

A kritika ezen pontján – vagy másutt, csaknem tetszőleges helyen – emlékeztetni kell az olvasót Térey páratlan technikájára. A verselési tudásra, a formák fölényes ismeretére, a rímelés szellemességére és gazdagságára; arra, hogy Térey bármikor felelevenít régi, elfeledett (vagy csak kevéssé használatos) formákat, és bármikor kieszel új, összetett strófaszerkezeteket. Ez a csaknem kötelező tiszteletkör (amelynek igazságáról egyébként meg vagyok győződve) minden egyes Térey-kötet esetében más és más súlyt és értelmet kap. Most már nem kell az induló ifjú költő tudása előtt meghajolnunk; sőt inkább némi kétséget fejezhetünk ki ezzel a hihetetlen tudással szemben. (Nem a meglétével kapcsolatban, hanem alkalmazásának határait illetően.) A virtuozitás továbbra is lenyűgöző: ahogyan a Parklife hat rímszavából összehoz hat versszakot, és még egy hetedik fél versszakot, anélkül, hogy erőltetést vagy erőlködést éreznénk; vagy ahogyan két sor előbb verskezdő, majd strófazáró, végül verszáró pozícióba kerül a rövid, A fiatal nyár című versben; és sorolhatnám tovább a fantasztikus rímeket, a rafinált strófaszerkezeteket, a jól elrejtett ritmusokat – mindez tehát csodálattal tölti el az olvasót. És persze ahogyan egy-egy vers összeszerkesztődik, s ami közvetlen tárgya (“referenciája”), gyakran elegánsan (s némi iróniával) egymásra/egymásba is játszik. A Habselyem című vers beszélője úgy indítja a szonettet, hogy “A habselyemből kicsomagolom / A színjátszó várost…” – s aztán a vers így fejeződik be: “A teljességig tágul hirtelen / Növendék testükön a habselyem”; habselyem elöl-hátul, mintha csak maga a vers is be volna csomagolva a habselyembe. Az Édes otthon “határait”, azt a zárt világot, ahol az idill lehetséges, az első versszak és az utolsó jelzik – az utolsó pedig az elsőnek félig-meddig megfordítása. Vagy ott vannak – épp ellenkezőleg – a Sagrada Família folytonos (és egymástól is különböző) belső megszakításai, amelyek a vég nélkül épülő monumentális templomot ekként is megidézik (ráadásul az utolsó szó éppen a “Megszakítják”; maga a vers is ezzel a szóval szakad meg). A Fekete Berta táncos-játékos sorokkal és rímekkel szól a fehér foltos, fekete macskáról; míg Hadrianus persze laza jambusokban, legföljebb véletlenszerű rímekkel, csak hozzávetőlegesen egyforma “strófákban” szólal meg (Hadrianus Redivivus). Mondom, mindez megragadó: olykor mosolyra csábít, máskor meglep, vagy “egyszerűen” szépnek érezzük. Két aggályom mégiscsak volna.

Az egyik, hogy ez a fölényes tudás olykor nehézkességbe fut bele; nem dicséretnek szánom, ha Illyés Gyula bonyodalmas dikciójához hasonlítom némelyik vers nehezen kibogozható szövegformálását. Ami Illyésnél a mellékmondatok, közbevetések, módosítások, indulatszavak vagy “félré”-k révén válik komplikálttá (amely oda vezet, hogy a vers korántsem válik érthetőbbé a felolvasással, de az olvasónak is alaposan le kell lassítania), az Téreynél az idézet, valamint olykor nála is a mondatszerkesztés szeszélyessége (s a megértést nehezíti, mint Illyésnél, a sok-sok enjambement). Igen, túlzok; Téreynél nemcsak hogy nyoma sincs az elhivatottságnak, a pátosznak, de a lassításnak, a nehezített olvasásnak az ő verseiben funkciója van: a megértés összetettségére irányítja olvasója figyelmét, idézetei pedig minduntalan arra figyelmeztetnek, hogy nem feltétlenül egyetlen hang megszólalását kell egy-egy versben keresnünk, ahogyan hagyományosan tenni szoktuk. Vannak kiegészítő vagy ellentmondó szólamok, még ha nem tudjuk is mindig lokalizálni, hogy honnan szólalnak meg.

Mégis: olykor zavarnak ezek a megszólaló más hangok. És ezek azt az érdeklődést is tükrözik, ami nem is olyan új Téreynél: a karakterek, konfliktusok és történetek felé fordulást. Ez már első (és eddig sajnos utolsó) novellásköteténél (Termann hagyományai) tudható volt, aztán ezt követte a Paulus, és drámáinak szaporodó sora. Talán ezzel áll tehát kapcsolatban a lírában is észlelhető “többhangúság”. És esetleg ide vezethető vissza az is, hogy Térey néha szívesen (és hosszan) elidőz a szituációnál vagy a karakternél. Hadrianus drámai monológja (à la Browning, és persze később sokan mások, Füst Milántól Petriig), a nagyszabású és remek központi vers (Hadrianus Redivivus) volna a jó példa; kevésbé érzem sikeresnek az Árvízi stanzákat. A versszakok sora vég nélkül folytatható volna, egy-egy kép a közelmúlt nagy árvízéről (“Paulus albumából” – szól az alcím); egyenként ügyesen megcsinált, olykor meghökkentő, kiváló sorokkal, metaforákkal, fordulatokkal büszkélkedő stanzák, csak mintha az egésznek nem volna formája. Ehhez némileg hasonlít (az egyébként lényegesen jobb) Most és születésünk óráján: ez is séta-vers – hadd használjam ezt az ad hoc terminust –, és a séta tetszőleges ideig eltarthat; nem látni a belső rendezettséget, a tömörítést, a kiemelést. Ugyanide sorolnám a Tizenöt éve Zugló címűt. Kifejezetten narratív vers a Tél vége Mohácson, ennyiben tehát – az imént említettekhez képest – kerek; szereplőkkel, konfliktussal, csúcsponttal. De be kell vallanom, ide már végképp nem tudom követni Téreyt: a történet banális, érdektelen, s a vers nem győz meg arról, hogy őt magát mint verset e történet elmesélésénél (mint puszta hordozónál) komolyabban kellene venni. Még kevésbé tudom elfogadni a Pillantás című szonett misztikus történetét, amely ráadásul (a Mohács-verssel szemben) még valami mély mögöttes “tartalmat” is sugallni akar.

Mint ebben az esetben is, máskor az lehet az olvasó benyomása, hogy Térey bármit megversel. Versbe önt egy történetet, az árvíz képeit, Zuglót, kirándulását szülőföldjére. Mintha adva volna a tárgy, s ezt a költő a megformálás mesterségével tenné átadhatóvá és élvezhetővé. Furcsa ez olyan érett és tudós költő esetében, mint Térey. Kell, hogy legyen ennek valami oka – még akkor is érdemes ezen elgondolkodni, ha fenntartásaim a kötet verseinek csekély töredékére vonatkoznak, s ha valóban csak kevés példa emelhető ki a nagy versekben bővelkedő gyűjteményből. Mivel a bizonyításra Téreynek a legcsekélyebb mértékben sincs szüksége, gondolhatunk arra, hogy ez valamiféle játék része: a fölényes tudás csillogtatása, ellenpont a sűrű, tömör, súlyos versekkel szemben. Vagy lehet, hogy a történetre, szituációra, karakterre rálelt lírikus próbálkozása a műfaji határok elmosására. Az is elképzelhető, hogy ez a hétköznapiság felé fordulás logikus következménye: a mindennapokról ilyen formátlanul, katalogizálva lehet csak írni. Végül összefügghet e néhány furcsa vers a lírai én változásával: a kemény, szigorú, már-már zsarnoki megszólalás feloldódásával, bizonyos megszelídülésével és megnyílásával – az énnek ebbe a megkonstruált képébe jobban belefér a laza szemlélődés, az elmesélés, a tét nélküli beszámoló.

De hát, ismétlem, nem ez a jellemző Térey kötetére. Amelynek természetesen – itt, a kritika vége felé – a címe is értelmezésre érdemes, olyannyira, hogy egyenesen kihívásnak tekinthető, feldobott labdának, amelyet hivatásos és nem hivatásos olvasónak egyaránt le kellene csapnia. Igyekszem megtartóztatni magam e kínálkozó lehetőségtől – csak néhány reflexió, mégis. Egyrészt gondolhatunk arra a pesti Dunapart-szakaszra, amelyet Hadrianus emleget, Ultra-Aquincumra; másrészt eszünkbe juthat a kötet beszélőjének sok mindenen túl levő, csendes iróniája, illúziómentessége, olykor csömöre. Harmadrészt – éppen ennek ellentéteként – az a magatartás idéződik föl, amely szélsőséges (éspedig, persze, szélsőségesen agresszív): az ultrák veszedelmes, vad, társadalomellenes erők. Akikre Térey egyáltalán nem hasonlít, akikkel mégis rokonítható volt a régebbi, militarista-politikai-hivatali nyelvezetű, kíméletlen és konfrontálódó lírai én.

És itt az ideje, hogy leírjam: Térey János nagy költő. Jelentős, erős, s nem utolsósorban: érdekes költő. Akkor is (és abban is) érdekes, ha nem minden versében tudjuk rokonszenvvel (vagy megértve) elkísérni. Könnyen lehet, hogy az újraolvasások (vagy Térey jövendő versei) sok mindent megvilágítanak majd. Addig is olvassuk a kötet nagy verseit – nem kevés van belőlük.