“Hosszúkák… Így nevezem ezeket a részben a háromsorosaimmal (a “magyar haikukkal”) azonos időben született, de náluk jóval hosszabb, harminc-, negyvensoros verseimet. Öregség-verseknek is hívhatnám őket, mert végső soron a hatvan fölötti élet, a meglepetések, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút, s a még mindig kísérletezés »szövegei«.” Írja a fülszövegben Bertók László igen lényegretörően legújabb kötetének bemutatásaképpen. Küllemére a Pintér József által tervezett, minden hivalkodástól mentes könyv, borítójának színét és grafikáját illetően a szokásos variánsa a Februári késsel (2000) kezdődő sorozatnak, amelyben a Magvető Kiadó, egységesen Janson betűkből szedve, a Bertók-köteteket napvilágra hozta. Úgy tűnik, Bertók törököt fogott, de nem ereszti, mert sok korábbi kötetéhez hasonlóan ez is a hármas szám bűvöletében szerveződik. A Hangyák vonulnak három ciklusba rendezve ciklusonként tizennyolc verset foglal magába. E könyv ismét bizonyítja, hogy Bertók László egyike ama kortárs magyar lírikusoknak, akik igazán komolyan veszik a kötet- és ciklusösszeállítást, felerősítendő az önálló, gyakran egymástól függetlenül, időben messze keletkezett versek hatását.

Már a kilencvenes évek legvégén keletkezett versekből összeállított Februári késben akad egy-két olyan darab, mint például a Fölösleges vagy az Idő után címűek, amelyek mind a harminc-negyvensoros terjedelmet, mind az öregedés motívumát illetően rokoníthatóak a mostani kötet verseivel. Ugyanakkor a mára kiforrott “hosszúkák” elbizonytalanító effektusait, a (sokszor zárójeles) kérdőjeleket, kérdőjellel kísért rokon- vagy alternatív értelmű, de nem ritkán ellentétes jelentésű nyelvi variánsok halmozását és hasonlókat azokban még nem találjuk meg, ahogy az egyes sorok is rövidebbek. Az akkortájt a formálódás kezdeti szakaszát mutató lírai beszédmód nem olyan zaklatott, s nem is olyan intenzív hatású, általában kisebb fesztávú, egyszerűbb és kiegyensúlyozottabb belső szekvenciákból, versmondatokból építkezik.

A “hosszúkák” genealógiáját kutatva a Valahol, valami kötet utolsó harmadában, az ugyancsak tizennyolc darab harminc-negyvensoros verset tartalmazó Köszönni kellene ciklusban találjuk meg a mostani kötet közvetlen rokonait, előzményeit (Valahol, valami; Most érti meg; Fölmegy a padlásra; Agyából a levél; Mintha az élete; Köszönni kellene; Patika Olczer; Súlyosbítás stb.). A felcserélhetetlen, a tökéletes, az egyetlen szó választásának dekonstrukcióját modelláló poétika azt az illúziót kelti, mintha a művel már keletkezése közben megismerkedhetnénk. A 2003-as kötet címadó verse mind tematikailag, a kötöttségek, szabályok, elvárások versus szabadság, autonóm alkotás ellentétezése révén, mind poétikailag, a hosszú retorikai ívekbe szerkesztett, alternatív jelentésű szövegvariánsok halmozása révén, a legújabb kötet versbeszédének is példaadó darabja: “Mi lenne, mi lett volna, hol tartana vajon, / ha nem akasztotta volna meg az igyekezet, / hogy amit csinál, jól, tökéletesen csinálja-e, / megfelelően a többieknek, vagy legalábbis / annak a szintnek, amit ő maga a többiek / színvonalának, elvárásának (?), javának (?) / gondol, ha nem vesződött volna azzal, hogy / skatulyákba, (mintákba?, ízlésekbe?, / törvényekbe?, rögeszmékbe?, ábrándokba?) / gyömöszölje, ölje, felejtse magát, / hanem engedi, hogy a saját nehézkedése / szerint keringjen, zuhanjon, okozzon kárt / (ha kell), bűvöljön el (ha tud), / függetlenül attól, hogy család (?), nép (?), ország (?) / hová kívánja, sorolja, tiporja?…”

Az új kötet címadása egy az első ciklusban található versből származik: “Fekete tejút, hangyák vonulnak honnan-hová…” (21.). Az ismeretlen céllal vonuló hangyaboly látványára a vers az emberi működés képzeteit olvassa rá. Némiképp hasonlóan a Valahol, valami című kötet egyik verséhez (Ó, ennivaló szörnyetegeim), ahol a szöveg a dinoszauruszok “társadalmát” emberiesíti ironikusan. Az antropomorfizálás itt is hamar állat-alteregóra lel: a tömegből kiváló, “a végtelen vonulás okáról, céljáról tűnődő” egyedre. E helyt irónia nélkül, inkább rezignációt sugalló tárgyszerűséggel bontakozik ki a párhuzam, s az állat titokzatos tevékenysége a reflexivitáson túl a könyv nagy témájával, az öregedéssel is összekapcsolódik. S persze, a halállal. Féli-e vajon a “kiszámíthatatlan talpat”, amely “a maszatos semmibe” képes taposni őt egy pillanat alatt? A metaforikus kapcsolat természetesen visszafelé is hat, azaz Bertók költői fogása az embert is “visszaírja” a természeti rendbe, abba az eredeti kontextusba, amelyet az általa teremtett mesterséges világok oly gyakran feledésre ítélnek.

Ha megvizsgáljuk, találunk-e valamilyen célképzetet, irányt, ami a Hangyák vonulnak verseinek beszélője számára meghatározó, akkor ezt a jellemző passzust idézhetjük: “Holott ő / semmit sem akart, akar, semmi különlegest, csak / újra meg újra jól, valamivel jobban érezni magát, mint / ahogy akarat nélkül érezte, érzi.” S kicsivel később a sokadik önreflexív kérdés egyikét, mely a lényegre tapint: “Föl kellene szabadulnia?” (57.). A Bertók-recepció bevett toposza e költészet állandó ellentmondások közt őrlődő, az egyértelműségek hiányával küzdő, mindig a közöttbe vetett alanya. Ezúttal sincs ez másképp. A fegyelem, a társadalmi, erkölcsi kötelességek mély és kiiktathatatlan, sőt nyomasztó tudata az egyik oldalon, s valamiféle (képzelt) szabad világ vonzása a másikon. Úgy vélem, a mostani kötet minden eddiginél láthatóbbá teszi azt a tényt, hogy mélyen szorongásos, a belső bizonytalanságból, vívódásból, töprengésből fakadó, versteremtő energiáját jórészt e forrásból nyerő költészet a Bertók Lászlóé. A mindent átható kétely alól azonban mintha kivételt képezne mindaz, ami a költői mesterséget, hagyományt illeti. E feltevés alátámasztásához azonban némi kitérőre van szükség.

Nemcsak az életútját tekintve tette meg a legnagyobb távolságot a kortárs költészetben Bertók László (e szempontból talán Oravecz Imre hasonlítható még hozzá): a somogyi paraszti portától, az évezredes hiedelemvilágtól, a kétkezi munkától, az “államellenes” versei miatti húszéves kori bebörtönöztetésétől a Kossuth-díjig és a meglehetősen egységes kritikai elismerésig. Tudható, hogy ifjúkori tanulmányaiban s később költővé formálódásában is meghatározó szerepet játszott a magyar klasszikus költészet, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany és mások költői világának inspiráló hatása. A Csokonai-kultuszt a költőről elnevezett csurgói gimnázium tanulójaként ismerte meg, később verseket írt róla. Két költői életrajzot is szerzett a hetvenes években az Így élt sorozatban, Csokonairól és Vörösmartyról. Ám poétikai szempontból lényegesebb az a tény, hogy ennek a lírai hagyománynak számos versével vagy versrészletével az emlékezetében saját költői útkeresésében, formai kísérleteiben mindig iránymutatóak maradnak az említett életművek. Bertók költészetének korai szakasza ugyan a korabeli népi ihletésű lírával állt rokonságban, amelyből leginkább Nagy László munkássága és alakja vonzotta. A nyolcvanas években azonban, s ezt az akkoriban induló majd évtizedes szonett-korszaka manifesztálja is, más irányban kereste a költői megszólalás lehetőségeit. S miközben az új inspirációk kimutathatóan a nyolcvanas-kilencvenes években kibontakozó különböző kortárs, akár posztmodern beszédmódok felől érik, amelyekben a lírai szituáció, a hagyományos költői szerepek elbizonytalanítása, a megszólalás érvényességének feltételezettsége és állandóan kiküzdendő volta sokkal inkább segíti saját, “eredendően” vívódó-bizonytalan alkatának, költői karakterének hiteles nyelvi megformálását, mindezek közepette sem tépi el a magyar klasszikus költészethez fűződő kötelékeit. Ez a hagyomány mindvégig, máig költészetének egyfajta tőkesúlya maradt. Lírájának rendkívül erős formatudata gyaníthatóan összefügg e korai, imprinting-szerű behatással. Bertók “magyar szonettnek” nevezi a nyugat-európai versformából kialakított, gyakran a magyaros verselés ritmikáját őrző, sajátos módon rímeltetett változatát. Olykor “magyar haikuknak” is titulálja az egyébként “háromkáknak” elkeresztelt, 5+7+5 szótagszámú, s az első és harmadik sorvéget összecsengető háromsorosait. E megnevezések “magyar” jelzői mindig a klasszikus költői hagyomány ritmikájára, rímtechnikájára utalnak valamiképp, nem másra, azaz itt a “magyar” nem homályos, nehezen megragadható érzést takar, hanem konkrét, tárgyias tartalmat. A rímtelen prózaversek, a “hosszúkák” ugyan nemigen kapcsolhatók össze közvetlenül valamely konkrét magyar költészeti formával, ám maga a beszédhelyzet, a magatartás akár Arany Őszikéit, akár Csorba Győző öregkori verseit is felidézheti.

Visszatérve most már a kötet elemzéséhez, megállapíthatjuk, a Hangyák vonulnak talán legjellemzőbb tevékenysége a “szöszölés, szöszmötölés” (19.). A kifejezésben a cselekvésnek a céltalansággal, az értelmetlenséggel, de legalábbis a hatékonyság hiányával összefüggő karaktere jut érvényre, s ugyanakkor a hiábavaló aprólékosságnak, az idő kitöltésének jellemzően az öregkorral asszociálandó motívuma. Az öregedés testi szenzációi gyakran jelennek meg konkrét formában a versben, Bertók e kötete tudatosan szegül szembe a költészeti hagyomány “alacsony témát” kerülő magatartásával. Rendre az idő múlásával gyengülő test jelenségei azok, amelyek az első riadt reakciók utáni reflexív, meditatív futamokat beindítják. A versek önmegszólítóan egyes szám második személyben vagy az eltávolító hatású harmadik személyben kommunikált énje hol dacosan elhárítja, hol ironikusan felülírja az öregség testi bajokra korlátozódó perspektíváját. Nem vitás ugyanakkor, hogy a “közelítő tél” egyre nagyobb hangsúlyt kap az új kötet verseiben. Ám a bertóki, kételyre, nyugvópontra jutni képtelen gondolkodásra jellemző módon a halálhoz való viszony sem mentes a kettősségtől, s ahogy ezt a nyitóvers zárlatában olvashatjuk, az rögtön megadja a kötet alaphangját: “Honnan tudod, / hogy semmit sem tehetsz ellene? / Miért viselkedsz úgy, mintha nem tudnád?” (7.)

A Hangyák vonulnak kötetében is plasztikusan megmutatkozik a bertóki költészet sajátossága, amelyet valamiféle paradox antiintellektualista gondolatiságként fogalmazhatnánk meg. Ennek jellemzője, hogy a töprengés, vívódás, jellemző saját szavával: “okoskodás”, nem a tételes bölcseleti rendszerektől inspirált, továbbá folyamatos belső konfliktus kíséri. Ez utóbbit szükségszerűnek tűnik összefüggésbe hozni azzal az életrajzi ténnyel, hogy a költő fiatalkori szocializációs közege tiltotta a mindennapi életnek, a munkavégzésnek, a világrend evidenciának tekintett alaptételeinek értelmét firtató “okvetetlenkedést”, mely a cselekvés elbizonytalanodásával fenyegetett. A Mintha a képből lépne ki című vers is ezt, tett és okoskodás konfliktusát állítja középpontba, melynek következménye mintha valami homályos bűntudat lenne: “Tenni inkább (?), vacakolni vele (?), (»csinálni«?), / még ha tapogatódzva, bizonytalanul (nehezen, rosszul, / reménytelenül) is, mint szárnyat (levegőt) rezegtetni rá, / azaz beszélni (fecsegni, vitázni, értekezni) róla?…” (45.) Józan paraszti ész és önreflexió elegye képezi a hajtóanyagot Bertók László kései lírájában. Verseinek ily módon különböző erők ütközőpontján álló beszélője agnosztikus hajlandóságú, akiben a szinte önműködően, leállíthatatlanul zajló analízis szétporlasztja a bizonyosságokat, beleértve a helyenként szóba hozott “magasabb figyelem” létezését.

A “hosszúkák” verseskönyve mind tematikai, mind formai szempontból rendkívül egységes. A formai egységességet itt persze nem a sorok, szótagszámok, rímek változatlan rendje biztosítja, mint a szonettek vagy a haikuk esetében. Összefüggésbe hozható e hatás a versbeszéd leegyszerűsített, köznapi jellegével, amely jórészt mellőzi az irodalmi, kulturális allúziókat (a kevés alkalom közt például Don Quijotéra, Hérakleitoszra vagy Szabó Lőrinc “semmiért egészen” szerelmére történik utalás), s szinte csak “magából az alanyból” teremti a verset, a korábban vázolt módon. S hogy az egyfelé gravitáló téma, az öregség tapasztalatait közvetítvén ez a költészet miért nem válik szentenciózussá? Ennek egyik fő oka biztosan a kérdő nyelvi forma szerepének felerősödése az életművön belül, amely a mostani kötetet uralja – természetesen szemléleti alapjával, a tudati nyitottsággal, a kíváncsisággal, kísérletező hajlammal társulva.

Bertók László a feltételes mód költője. Nem pusztán azért, mert e kötetnek is tipikus címei a “minthát” tartalmazók (Mintha attól indult volna meg; Mintha a kamaszkorát; Mintha a képből lépne ki; Mintha a nap is sütne; Eleinte mintha játszana; Mintha a függönyön átlebben a huzat) vagy olyanok, amelyek más módon jelzik a feltételességet (Azért ha egy gyönyörű nővel; Azt mondják, költő; Az anyjának akarna megfelelni?; Melegfront? Hideg?; Hogyha helyet találna neki; Boldog lehetett volna, igen; Ha nem kellene döntened). Hamar világossá válik az olvasó számára, hogy ebben a könyvben a békés, nyugodt, boldog öregkorról nem talál verseket, alapszavak lesznek viszont a félelem, a kudarc, a megaláztatás. Ami boldogít, az a még nem és a már nem között sikkad el, elhalasztott vagy elszalasztott lehetőség marad. Ahogy a Most el lehetett volna kezdeni című versben olvashatjuk: “Most (…) átélhetted volna a teljességet”(65). S hogy az olvasó mégsem a reménytelenség érzetével forgatja a könyvet, annak oka a meg-megvillanó, mosolyt fakasztó irónia mellett Bertók szemléletes képekkel átszőtt nyelve, amely olykor tájnyelvi (pl. “botolog”) vagy maga alkotta (“rendezgelődni”, “cseszelődött”) szavakkal érdesíti saját dikcióját. A mulasztás, a veszteség, a hiány rezignált tudomásul vétele egyébként sztoikus erkölcsiségre alapul, mely a Ne púpozd meg a kosarat című vers férfias intonációjában ekként nyilvánul meg: “Próbáld meg a szabályaid (mértékeid?) közt / tartani, rendezni legalább a saját / gondolataidat, érzéseidet, képzeletedet, / önuralommal, tiszta fehérneműben / várni a várhatatlant.” (70.)

“Szabad-e beszélned a magányról, a kivonulásról, az öregség (betegség?, hülyeség?) lassú, de biztos győzelméről? Senkinek semmi köze hozzá, hogy miképpen cseszted (cseszed) el, szakadsz ki az árnyékvilágból, fejezed be az »egyedüli példány« szerepét” – tépelődött önéletrajzi kötetében néhány éve Bertók a szemérem és a kitárulkozás vágya közt őrlődve. S mint annyiszor, e tárgyban felmerült kételyei is termékenynek bizonyultak, amint költői formát alkotott számukra. Idézett kérdésére mostani kötetével ő maga ad választ, amelynek érvényességét nehéz lenne elvitatni. S noha ez a líra eszközeivel azt a dilemmát veti föl, vajon a versek alanya miért hagyta magát a különböző elvárásoktól, szabályoktól vezettetni (megfélemlíttetni?, gúzsba köttetni?), a Hangyák vonulnak olvasója ismét meggyőződhet arról, hogy Bertók László munkássága évtizedek óta párját ritkító módon a “saját nehézkedés” jegyében alakul: saját témáit az általa kikísérletezett-kiküzdött poétikai eszközökkel társítva hozza létre a kortárs hazai költészet egyik leginkább öntörvényű, hiteles életművét.