409. szám (1712. június 19.) [Az ízlésről]

Musaeo contingens cuncta lepore. – LUCR.¹

Gracián igen gyakran dicséri a kifinomult ízlést mint az érett társasági ember legfőbb tökéletességét. Minthogy ez a szó oly gyakran bukkan föl a társalgásban, kísérletet teszek a magyarázatára, és arra, hogy lefektessem azokat a szabályokat, amelyekből megtudhatjuk, vajon rendelkezünk-e vele, és hogy miképpen sajátíthatjuk el azt a kifinomult ízlést az írás terén, amelyről oly sok szó esik a finom társaságban.

A legtöbb nyelv ezzel a metaforával nevezi meg az elmének azt a képességét, amely minden mégoly rejtett hibát és a legapróbb tökéletességeket is felfedezi az írásban. Biztosak lehetünk afelől, hogy ez a metafora nem lenne oly általános minden nyelvben, ha nem állna fönn valamely nagyon szoros párhuzam az elménkben működő ízlés – jelen esszé témája – és az érzéki ízlelés között,² amelynek segítségével a legkülönfélébb, ínyünket ingerlő zamatokban találunk élvezetet. Ennek megfelelően, úgy látszik, éppoly sok fokozata van a kifinomultságnak az intellektusban, mint az érzékekben, amit jól mutat a közös név is.

Ismertem egy embert, aki ez utóbbit olyan tökélyre fejlesztette, hogy tíz különböző fajta tea megízlelése után képes volt felismerni azt a változatot, amellyel éppen kínálták, még úgy is, hogy nem látta az ital színét; és nem állt meg itt: megnevezte bármely két fajtát, melyet egyenlő arányban vegyítettek; sőt, oly messzire vitte a kísérletet, hogy képes volt egy három összetevőből álló keverék megízlelése után is megnevezni azokat a dobozokat, amelyekből a hozzávalók származtak. Az az ember, aki kifinomult ízléssel bír az írás terén, épp ilyen módon ismeri föl nem csupán az adott szerzőnél mutatkozó általános szépségeket és gyengeségeket, hanem az őt minden más szerzőtől megkülönböztető különböző gondolkodásmódokat és kifejezésformákat is, még a számos idegen gondolati és nyelvi elem beáramlása ellenére is, melyek azokat a szerzőket jellemzik, akiktől azokat kölcsönözte.

Most, hogy megmagyaráztam, mit értünk általában az írással kapcsolatos kifinomult ízlésen, és megmutattam az erre használatos metafora jogosságát, azt hiszem, a következő meghatározást adhatom róla: az ízlés a lélek azon képessége, amely gyönyörrel ismeri föl valamely szerző műveinek szépségét, gyengeségeit pedig elégedetlenséggel veszi tudomásul. Ha valaki arra kíváncsi, hogy rendelkezik-e ezzel a képességgel, azt javaslom, olvassa végig az antikvitás ünnepelt műveit, amelyek annyi különböző kor és ország mércéjének feleltek már meg; vagy az újak közül azoknak az alkotásait, akik kifinomult kortársaink elismerését élvezik. Ha ezeket az írásokat olvasva nem érez különleges élvezetet, vagy ha e szerzők bámulatnak örvendő passzusai láttán hűvösnek és közömbösnek találja a gondolatait, nem szabad arra a következtetésre jutnia (ahogy az ízléssel nem rendelkező embereknél ez igen gyakori), hogy az adott szerzőből hiányoznak azok a tökéletességek, amelyek oly nagy elismerésre találtak, hanem hogy ő maga nem rendelkezik azzal a képességgel, amellyel rájuk bukkanhatna.

Ezen túl arra is nagyon kell ügyelni, hogy az ízlés valóban azokat a tökéletességeket ismerje föl, amelyek megkülönböztetik az adott szerzőt, avagy, ha szabad ezt a kifejezést használnom, az egyedi jellegzetességeit: hogy Livius történetmondási készségében gyönyörködik-e, Sallustiusnál abban-e, ahogy feltárja a cselekvés belső elveit, amelyek az általa leírt személyek jelleméből és szokásaiból fakadnak, vagy Tacitus azon művészetében-e, amellyel megmutatja a biztonság és az önérdek külső motívumait, melyekből mindazok az események következnek, amelyeket elmesél?

Érdemes azt is figyelembe vennie, hogy mennyiben hat rá másképp ugyanaz a gondolat egy nagy írónál és egy közepes tehetségnél. Hiszen éppen akkora különbség egy gondolatot Cicero nyelvébe öltöztetve látni vagy egy átlagos szerzőnél, mint egy tárgyat a nap fényénél vagy gyertyafénynél szemlélni.

Nagyon nehéz lefektetni olyan ízlés elsajátításának a szabályait, amilyenről én beszélek. A képességnek bizonyos mértékig velünk kell születnie, és nagyon is gyakori, hogy olyan emberek, akiknek egyéb tulajdonságaik egészen kiválóak, semmi nyomát nem mutatják ennek az ízlésnek. Korunk egyik legkitűnőbb matematikusa biztosított engem arról, hogy Vergilius olvasásakor abban lelte legnagyobb gyönyörét, hogy megvizsgálta Aeneas útját a térképen, és meg vagyok róla győződve, hogy számos modern történész nemigen lel másban örömet ennél az isteni szerzőnél, mint művei puszta tényanyagában.

Noha e képességnek valamilyen mértékben velünk kell születnie, mégis számos módon művelhetjük és fejleszthetjük, különben az ízlés meglehetősen bizonytalan marad, s a birtokosa mit sem ér majd vele. Ennek az a legtermészetesebb módja, ha jól ismerjük a legkifinomultabb szerzők írásait. Az az ember, aki rendelkezik valamelyes ízléssel az igényes írás terén, minden alkalommal, amikor újraolvas egy nagy szerzőt, vagy újabb szépségeket fedez föl benne, vagy még erősebben hatnak rá a mesteri ecsetvonások – és mindemellett maga is hozzászokik, hogy az ő módján beszéljen és gondolkozzon.

Természetes ízlésünk fejlesztésének másik módja a kifinomult szellemekkel való társalgás. Legyen valaki mégoly tehetséges, akkor sem sikerülhet bármit is teljes egészében és minden lehetséges nézőpontból megvizsgálnia. Túl azokon az általános tudnivalókon, amelyeket egy-egy szerzővel kapcsolatban el kell mondanunk, mindenki számos olyan megfigyelést tesz, mely az ő saját gondolkodásmódjából következik; így aztán a társalgás természetes módon felhívja a figyelmünket olyan apróságokra is, amelyek elkerülték a figyelmünket, és ezáltal éppúgy részesülünk a mások tehetsége és megfigyelései által nyújtott örömökből, mint a sajátjainkból. Nem is tudnék ennél jobb magyarázatot adni arra a tapasztalatra, amelyet oly sokan megfogalmaztak már, hogy az írás valamely fajtájának terén kiemelkedő szellemek ritkán jelennek meg egyenként, sokkal inkább közösen és csoportokban bukkannak föl egyes korszakokban, mint például Rómában Augustus uralkodása alatt, vagy Görögországban Szókratész korában. Azt kell gondolnom, hogy Corneille, Racine, Molière, Boileau, La Fontaine, Bruyère, Bossu vagy a Dacier házaspár nem írtak volna ilyen kitűnően, ha nem barátok, és nem ugyanabban a korban élnek.

Éppily fontos, hogy az, aki tökéletesíteni kívánja a jó írás iránti ízlését, legyen járatos a legkiválóbb régi és új kritikusok munkáiban. Be kell vallanom, kívánatosnak tartanám, hogy legyenek olyan szerzők, akik, túl a mechanikus szabályokon, amelyekről bárki minden különösebb ízlés nélkül képes értekezni, képesek belülről megragadni a kiváló írások velejét vagy szellemét, és megmutatják nekünk annak a gyönyörnek valamennyi forrását, amelyet az elménkben egy magasztos mű olvasásakor érzünk. Bármennyire szükséges is tehát a költészetben, hogy az idő, a tér és a cselekmény egysége, meg más hasonló dolgok alapos kifejtést kapjanak, és alaposan meg is értsék őket, van mégis valami ennél is lényegibb vonása e művészetnek, valami, ami emelkedetté teszi és elkápráztatja a képzelőerőt, s oly módon teszi tágasabbá az elmét, amit Longinoszon kívül kevés kritikus vett tekintetbe.

Minket, angolokat ízlésünk általában az epigrammákhoz vonz, a szellemes fordulatokhoz és az erőltetett concettókhoz, amelyek teljességgel alkalmatlanok az olvasó elméjének jobbá vagy tágasabbá tételére, és amelyeket ezért a régi és az új írók legjobbjai gondosan elkerültek. Számos fejtegetésemben igyekeztem már kiűzni ezt a gótikus ízlést, amely úrrá lett rajtunk. Egy héten keresztül szórakoztattam a várost egy a szellemességről szóló esszével, amelyben igyekeztem kikutatni számos fajtáját annak a torz szellemességnek, melyet az emberek a világ különböző korszakaiban csodáltak, és egyúttal arra is megpróbáltam rámutatni, hogy miben áll az igazi szellemesség természete. Ezek után példákat hoztam arra, milyen hatalmas erővel képes a gondolat természetes egyszerűsége megérinteni az olvasó elméjét, méghozzá olyan nyers művekből, amelyekről nem is igen lehetne ezen túl bármi jót elmondani. Megvizsgáltam ezenfelül nemzetünk – de talán minden nemzet – legnagyobb költőjének a műveit, és kiemeltem a legtöbb olyan értelmes és férfihoz illő szépséget, amelyek azon isteni alkotásnak az értékét adják.³ Jövő szombaton pedig belekezdek egy esszébe a képzelőerő gyönyöreiről, mely bár hosszasan fogja tárgyalni ezt a témát, mégis talán megértheti majd belőle az olvasó, hogy honnan is származik a legkitűnőbb szerzők számos passzusának a szépsége, akár prózában, akár versben írtak. Minthogy egy ilyen vállalkozás tökéletesen újnak számít, nincs bennem semmi kétség, hogy nyílt szívű fogadtatásra számíthat.

 

411. szám (1712. június 21.) [A képzelőerő gyönyörei, I.]

Avia Pieridum peragro loca nullius ante tritia solo.

Juvat integros accedere fontis atque haurire. – LUCR.⁴

A látásunk a legtökéletesebb és a legtöbb örömet nyújtó érzékünk. Rendkívül sokféle ideával tölti meg az elménket, tárgyaival ez érintkezik a legnagyobb távolságból, és ez marad a legtovább aktív anélkül, hogy belefáradna sajátos élvezeteibe, vagy megcsömörlene tőlük. A tapintás érzéke képes ugyan a kiterjedés, a forma és – a színeket leszámítva – minden egyéb olyan idea birtokába juttatni bennünket, ami a szemen keresztül jut be az elmébe, mindazonáltal a működése nagyon is korlátozott és szűkös a tárgyai száma, tömege és távolsága tekintetében. Látásunk, úgy tűnik, éppen arra terveztetett, hogy kárpótoljon minket ezekért a hiányosságokért, és helyénvaló, ha úgy gondolunk rá, mint egy kifinomultabb és tágabb hatókörű tapintásra, amely a testek végtelen sokaságára terjeszkedik ki, átfogja a leghatalmasabb alakokat is, és megérinthető közelségbe hozza a világegyetem legtávolabbi pontjait.

Ez az érzék látja el ideákkal a képzelőerőt; s így a képzelőerő, avagy a fantázia (ezt a két szót váltakozva fogom használni) gyönyörei alatt olyan gyönyöröket értek, melyek látható tárgyakból fakadnak: vagy amikor ténylegesen a szemünk előtt állnak, vagy amikor festmények, szobrok, leírások vagy valamely hasonló dolog segítségével felidézzük ideáikat az elménkben. Bizonyára lehetetlen, hogy fantáziánk egyetlen olyan képet is tartalmazzon, amely eredetileg nem a látáson keresztül jutott be oda. Képesek vagyunk azonban megőrizni, megváltoztatni és összekapcsolni a korábbról származó képeket, méghozzá olyan látványokká és látomásokká, melyek a képzelőerő számára a legkellemesebbek; ez az a képesség ugyanis, amely lehetővé teszi, hogy egy rab olyan látképekkel és tájakkal szórakoztassa magát a börtönben, melyeknél az egész természetben nem találni szebbet.

Kevés szava van a nyelvünknek, amelyet pontatlanabbul vagy meghatározatlanabbul használnánk, mint a fantázia és a képzelőerő. Ezért tartottam szükségesnek, hogy rögzítsem és definiáljam e két szó jelentését, ahogyan azt a továbbiakban használni fogom, hogy az olvasó világosan értse, mi is az esszém tárgya. Meg kell tehát kívánnom tőle, hogy emlékezzen a későbbiekben arra, hogy a képzelőerő gyönyörei alatt csupán olyan gyönyöröket értek, amelyek eredetileg a látásból származnak, és hogy ezeknek a gyönyöröknek két fajtáját különböztetem meg; az ugyanis a szándékom, hogy először a képzelőerő elsődleges gyönyöreit tárgyalom, amelyek teljes egészében olyan tárgyakból származnak, amelyek a szemünk előtt állnak, és ezután térek rá a képzelőerő másodlagos gyönyöreire, amelyek olyan látható tárgyak ideáiból erednek, amelyek nincsenek ténylegesen a szemünk előtt, hanem emlékezetünkbe idézzük, vagy kellemes látomásokká formáljuk azokat, olyan dolgokról, melyek vagy nincsenek jelen, vagy kitaláltak.

A képzelőerő gyönyörei, ha teljes egészükben tekintjük őket, nem olyan bárdolatlanok, mint az érzékek gyönyörei, s nem is olyan kifinomultak, mint az érteleméi. Ez utóbbiak a legfontosabbak, hiszen az emberi elme valamely új felismerésére vagy gazdagodására épülnek; el kell mégis ismernünk, hogy a képzelőerő gyönyörei vannak olyan erősek és magukkal ragadóak, mint amazok. Egy szép tájban lel annyi örömet a lélek, mint egy levezetésben, és egy homéroszi leírás több olvasót bűvöl el, mint Arisztotelész valamelyik fejezete. A képzelőerő gyönyörei még azzal az előnnyel is bírnak az értelem gyönyöreihez képest, hogy szembeötlőbbek és könnyebben lehet részünk bennük. Elég csak kinyitnunk a szemünket, és a látvány már be is hatolt az elménkbe. A színek önmagukat festik a fantázia vásznára, különösebb gondolati erőfeszítés vagy a szemlélő elméjének munkálkodása nélkül. Nem tudjuk, mi módon, de megérint bennünket a látvány szimmetriája, és azonnal elismerjük egy tárgy szépségét, anélkül, hogy kutatni kezdenénk az okát vagy az alapját.

Az az ember, aki csiszolt képzelettel bír, számos olyan gyönyör birtokába jut, amelynek élvezetére az avatatlanok nem képesek. Társalogni tud egy képpel, és kellemes társaságra lel egy szoborban. Titkos felfrissülést talál egy irodalmi leírásban, és gyakran nagyobb elégedettségére szolgál egy liget vagy rét látványa, mint másoknak annak birtoklása. Mondhatni, résztulajdonosává válik mindannak, amit lát, és a természet legvadabb és legkevésbé megművelt részeit is gyönyörei szolgálatába állítja; így aztán úgyszólván más fényben látja a világot, és az emberek elől elrejtőző elbájoló dolgok egész sokaságát fedezi föl.

Bizonyára igen kevesen tudják, hogyan lehet az ember egyszerre tétlen és ártatlan, s képesek örömet lelni bármely olyan gyönyörben, amely nem bűnös; a többiek minden szórakozása egy vagy más erény rovására történik: ahogy elfoglaltság nélkül maradnak, a bűn vagy az ostobaság ösvényére lépnek. Az ember tehát törekedjék arra, hogy ártatlan gyönyöreinek körét olyan tágassá tegye, amilyenné csak tudja, hogy biztonsággal vonulhasson vissza ide, és úgy élvezze őket, hogy amiatt a bölcs ember sem pirulna el. A képzelőerő gyönyörei pedig éppen ebből a fajtából valók, hiszen nem kívánnak olyan gondolkodásmódot, amilyen a komolyabb elfoglaltságokhoz szükséges, és nem is engedik az elmét olyan közömbös és tunya állapotba süllyedni, amilyen az érzékibb örömeinket jellemzi: mintegy gyöngéden megtornáztatja az elmebeli képességeket, fölébreszti azokat a restségből és a tespedésből, de anélkül, hogy munkára fogná vagy nehézségek elé állítaná azokat.

Hozzátehetjük ehhez azt is, hogy a fantázia gyönyörei inkább tekinthetők egészségesnek, mint az érteleméi, amelyeket gondolkodással és túlságosan is megerőltető agymunkával kell kiküzdenünk. A kellemes látványok a természetben, a festészetben vagy a költeményekben egyaránt jótékony hatással vannak a testre és az elmére, és nem csupán a képzelőerő megtisztításában és derűsebbé tételében segédkeznek, de képesek eloszlatni a bánatot és a melankóliát, minthogy kellemes és élvezetes mozgásba hozzák az életszellemeket. Ezért van az, hogy Sir Francis Bacon helyénvalónak ítélte, hogy az Egészségről szóló esszéjében olvasójának egy verset vagy egy tájat írjon föl gyógyszerként, és egyúttal határozottan lebeszélje őt a csavaros és kifinomult vizsgálódásokról, s azt ajánlja, hogy olyan tanulmányokat folytassunk, amelyek ragyogó és mutatós tárgyakkal töltik el az elmét, mint például a történeti művek vagy a mesék olvasása és a természet szemlélése.

Ebben az írásban, mintegy bevezető gyanánt, rögzítettem a képzelőerő azon gyönyöreinek a fogalmát, amelyek jelenlegi kutakodásom tárgyát képezik, és számos megfontolás alapján megkíséreltem e gyönyörök követésére biztatni az olvasómat. A következő esszében megvizsgálom azokat a forrásokat, amelyekből mindezek a gyönyörök fakadnak.

 

412. szám (1712. június 23.) [A képzelőerő gyönyörei, II.]

Divisum sic breve fiet opus. – MART.⁵

Először a képzelőerő azon gyönyöreit vizsgálom meg, amelyek a külső tárgyak tényleges látása és a látvány vizsgálata nyomán ébrednek bennünk. Ezek pedig, úgy gondolom, kivétel nélkül a nagy, a szokatlan és a szép dolgok szemléletéből fakadnak. Lehetséges ugyan, hogy egy tárgy olyan rettenetes és taszító, hogy a félelem és a visszatetszés, amelyet kivált, erősebbnek bizonyul a gyönyörnél, amelyet nagysága, újdonsága vagy szépsége idéz elő, mégis az élvezet aszerint keveredik ilyenkor az undorral, hogy az előbbi három lehetőség közül melyik a legszembeötlőbb és a legmeghatározóbb.

Nagyságon nem csupán valamely különös tárgy kiterjedését értem, hanem azt, hogy mennyire hatalmas a látvány egésze, egyetlen darabként tekintve. Ilyenek például egy nyílt síkság látképe, egy mérhetetlen, meg nem művelt, lakatlan táj, hatalmas hegyekkel, magas sziklákkal és szakadékokkal, vagy ilyen egy kiterjedt vízfelület, ahol nem a látvány újdonsága vagy szépsége ragad meg minket, hanem az a vad nagyszerűség, amellyel a természet számos ehhez hasonlóan rettentő művében találkozunk. Képzelőerőnk szeret eltelni egy tárggyal, vagy valami olyan dolog után kapdosni, ami meghaladja a korlátait. Ezek a határtalan látványok gyönyörteli döbbenetet váltanak ki a lélekből, kellemes dermedtséget és lenyűgözöttséget érzünk a hatásuk alatt. Az emberi elme természetétől fogva gyűlöl mindent, ami korlátozni látszik őt, és hajlamos bizonyos mértékig fogságban érezni magát, amikor a látás szűk határok közé van szorítva, és falak vagy hegyek közelsége zárja le minden oldalról. A tágas horizont ellenben a szabadság képe: a szemnek itt tere van kóborolni, széltében-hosszában bebarangolni az előtte nyíló táj mérhetetlenségét, és beleveszni a megfigyelésre kínálkozó tárgyak sokaságába. Az ilyen széles és határtalan látványok éppoly kellemesek a fantázia számára, mint az értelem számára az örökkévalóságról vagy a végtelenségről való töprengés. De ha szépség vagy szokatlanság is társul ehhez a nagysághoz, mint a kavargó óceán vagy a csillagokkal és meteorokkal ékes mennybolt esetében, vagy egy végeláthatatlan tájban, amelyet folyók, erdők, sziklák és ligetek tagolnak, a gyönyör még tovább növekszik, hiszen ekkor már nem csak egy forrásból ered.

Minden új vagy szokatlan dolog azáltal vált ki gyönyört a képzelőerőből, hogy kellemes meghökkenéssel tölti el a lelket, kielégíti a kíváncsiságát, és új ideához juttatja. Az igazat megvallva, oly gyakran találkozunk a tárgyak egy adott körével, hogy belefáradunk abba, hogy mindig ugyanazok a dolgok vannak a szemünk előtt, és minden új vagy szokatlan tárgy segít valamelyest változatosabbá tenni az emberi életet, és látványának újszerűségével egy időre elszórakoztatja az elmét; felüdülésként szolgál, és enyhíti azt a megcsömörlöttséget, amelyre oly gyakran panaszkodunk a megszokott, mindennapi elfoglaltságainkkal kapcsolatban. Ez az, ami egy szörnyeteget is némiképp vonzóvá tesz, és emiatt találunk gyönyört még a természet torz vonásaiban is. Ezért szeretjük annyira a változatosságot, amikor minden pillanatban valami újdonság ragadja meg az elmét, és a figyelmünk nem időzhet túl sokáig egy adott tárgynál, és nem merítheti magát ki vele. Ez még inkább fokozza a nagy és a szép dolgok hatását, és kettős élvezetet nyújt a léleknek. A ligetek, a rétek és a parkok bármely évszakban kellemes látványt nyújtanak, de soha nem annyira, mint a tavasz beköszöntekor, mikor még minden új és friss, első fényében pompázik a természet, s még nem túlságosan megszokott és ismerős a szemnek. Ezért aztán semmi sem tesz elevenebbé egy tájat, mint a folyók, csobogók vagy vízesések jelenléte, melyek miatt folyamatosan változik a látvány, és minden pillanatban valami újdonsággal üdíti föl a tekintetet. Hamar kifáradunk a dombok és a völgyek szemléletében, ahol minden mozdulatlanul áll egy helyen és egy beállításban, gondolataink azonban némiképp felkavarodnak és megkönnyebbülnek az olyan tárgyak láttán, amelyek állandó mozgásban vannak, és mindegyre kisiklanak a megfigyelő pillantás alól.

Még sincs semmi, ami oly közvetlenül jutna el a lélekhez, mint a szépség, amely azonnali titkos megelégedettséggel és derűvel tölti el a képzelőerőt, és kiteljesíti a nagyság és a szokatlanság hatását. Már az első megmutatkozása belső boldogságot ébreszt az elmében, örömmel és élvezettel tölti el valamennyi régióját. Lehetséges ugyan, hogy az anyag egyik darabjában nincs több valóságos szépség vagy rútság, mint a másikban, hiszen lehetett volna olyan is az alkatunk, hogy mindaz, ami most undort vált ki belőlünk, kellemesnek mutatkozzék, de a tapasztalat mégis azt bizonyítja, hogy számos olyan anyagi képződmény van, amelyet az elme minden előzetes megfontolás nélkül, első pillantásra szépnek ítél, másokat meg rútnak. Látjuk tehát, hogy az érzékekkel bíró teremtmények minden egyes faja eltérő képzettel rendelkezik a szépségről, és mindegyikre leginkább a saját fajára jellemző szépség hat. Sehol sem szembetűnőbb ez, mint az olyan madaraknál, amelyek forma és arányok tekintetében megegyeznek; ezeknél ugyanis gyakran megfigyelhető, hogy a hímet az udvarlás során egyetlen toll pettyezése vagy színárnyalata vezérli, és soha nem érzi más faj vonzerejét – csupán a sajátjáét.

 

Scit thalamo servare fidem; Sanctasque veretur

connubii leges; non illum in pectore candor

sollicitat niveus; neque pravum accendit amorem

splendida lanugo, vel honesta in vertice crista,

purpureusve nitor pennarum; ast agmina late

foeminea explorat cautus, maculasque requirit

cognatas, paribusque interlita corpora guttis:

ni faceret, pictis sylvam circum undique monstris

confusam aspiceres vulgo, partusque biformes,

et genus ambiguum, et veneris monumenta nefandae.

Hinc merula in nigro se oblectat nigra marito,

hinc socium lasciva petit philomela canorum,

agnoscitque pares sonitus, hinc noctua tetram

canitiem alarum, et glaucos miratur ocellos.

Nempe sibi semper constat, crescitque quotannis

lucida progenies, castos confessa parentes;

dum virides inter saltus lucosque sonoros

vere novo exultat, plumasque decora juventus

explicat ad solem, patriisque coloribus ardet.⁶

 

Van a szépségnek egy második fajtája is, amelyet a művészet és a természet számos produktumában megtalálunk; ez nem hat olyan hévvel és vadsággal, mint a saját fajunk szépsége, de mégis alkalmas rá, hogy titkos élvezetet váltson ki belőlünk, és egyfajta gyengéd elfogultságot azok iránt a helyek és tárgyak iránt, amelyekben rábukkantunk. Ez vagy a színek derűsségéből és sokféleségéből ered, a részek szimmetriájából és arányos elosztásából, a testek elrendezéséből és beállításából, vagy mindezek megfelelő keveredéséből és egyesüléséből. Az ilyesfajta szépségek számos forrása közül a szem a színekben leli a legnagyobb élvezetet. Soha nem találkozunk dicsőbb vagy gyönyörtelibb látvánnyal a természetben, mint amilyet az égbolt nyújt napkeltekor vagy napnyugtakor; ez pedig nem áll másból, mint azokból a fényfoltokból, amelyek a különböző helyzetű felhőkön mutatkoznak. Ezért van az is, hogy a költők, akik mindig a képzelőerőt célozzák, több hasonlatot merítenek a színek köréből, mint bármely más területről.

Minthogy a fantázia mindabban élvezetet talál, ami nagy, újszerű vagy szép, és annál nagyobb a gyönyöre, minél többet talál meg e tökéletességek közül egyetlen tárgyon, ezért arra is képes, hogy egy másik érzék segítségével nyerjen még több örömöt. Így például minden folyamatos hang, mint a madarak zenéje vagy a vízesés csobogása, minden percben újra felélénkíti a szemlélő elméjét, és figyelmesebbé teszi az előtte fekvő táj számos szépségére. A megérzett illatok ugyanígy fokozzák a képzelőerő gyönyöreit, és még a látkép színeit és zöldellését is kellemesebbnek mutatják, mert a két érzék hatása erősíti egymást, és nagyobb élvezetet váltanak ki együtt, mintha külön-külön hatnának az elmére, ugyanúgy, ahogy egy festmény különböző színei is – ha helyesen vannak elrendezve – előnyösen hangsúlyozzák egymást, és gyarapodnak szépségükben hatásos elhelyezésük miatt.

 

413. szám (1712. június 24.) [A képzelőerő gyönyörei, III.]

Causa latet, vis est notissima. – OVID.⁷

Bár a tegnapi számban azt vizsgáltuk meg, hogyan képes mindaz, ami nagy, új vagy szép gyönyört ébreszteni a képzelőerőben, mégis be kell ismernünk, hogy lehetetlen lenne meghatároznunk ennek a gyönyörnek a szükséges okát, minthogy nem ismerjük sem egy idea természetét, sem az emberi lélek szubsztanciáját, amelyek segítségünkre lehetnének a kettő közötti illeszkedés vagy taszítás föltárásában; így aztán, ilyesfajta belátás híján, nem is tehetünk mást az efféle spekulációk esetében, mint hogy megvizsgáljuk a lélek legkellemesebb működéseit, és megfelelőképpen kategorizáljuk azokat a tárgyakat, amelyek gyönyörteliek vagy visszatetszők a lélek számára, mindezt azonban anélkül tesszük, hogy képesek lennénk nyomon követni a különféle szükséges- és hatóokokat, amelyekből a gyönyör vagy a visszatetszés származik.

A célokok leplezetlenebbek és könnyebben hozzáférhetők a megfigyelés számára, hiszen gyakran a legkülönbözőbb okok váltják ki ugyanazt az okozatot; a célokok viszont noha nem adnak olyan kielégítő magyarázatot, gyakran mégis hasznosabbak, mert nagyszerű lehetőséget adnak az Első Tervező jóságának és bölcsességének csodálatára.

Mindenfajta nagyság fölötti örömünk egyik céloka a következő lehet. Létünk Legfőbb Alkotója oly módon formálta meg az emberi lelket, hogy egyedül Ő maga lehet az egyetlen végső, hozzáillő és megfelelő boldogsága. Boldogságunk jelentős részének tehát az Ő Lényének szemléléséből kell származnia, és Ő, hogy igazi élvezetet adjon nekünk ez a szemlélés, olyanná tette a lelkünket, hogy természetes örömet leljen mindabban, ami nagy vagy határtalan. Csodálatunk – az elme igazán kellemes megindultsága – minden olyan tárgy szemügyre vételekor azonnal feltámad, ami nagy teret tölt ki a fantáziában, és következésképp a megdöbbenés és az áhítat legintenzívebb érzetévé fokozódik, amikor az Ő természetét szemléljük, amely sem időben, sem térben nem körülhatárolt, és a teremtett lény legmesszebbre elérő képessége sem tudja azt átfogni.

Ő kapcsolt titkos gyönyört mindannak az ideájához, ami új vagy szokatlan, hogy ezáltal ösztönözzön minket a tudás kutatására, és rávegyen a teremtés csodáinak megismerésére; hiszen minden új idea olyan gyönyörűséggel jár, amely kellő kárpótlás azért a fáradságért, melybe a megszerzése került, és így arra ösztökél, hogy újabb kutatásokba kezdjünk.

Ő tett gyönyörtelivé mindent, ami a saját fajunkban szép, hogy valamennyi teremtmény csábítást érezzen a saját nemének szaporítására, és benépesedjen a világ; ugyanis igencsak feltűnő, hogy ha a természetben bármikor is keveredés történik, és egy szörnyeteg jön világra (így nevezhetjük bármilyen természetellenes vegyülés eredményét), a leszármazott képtelen lesz saját magához hasonló utódokat létrehozni, és megalapítani a teremtmények új rendjét; így aztán, ha nem a saját fajának szépsége gyakorolna vonzerőt minden élőlényre, a nemzés véget érne, és a föld lakók nélkül maradna.

Végezetül pedig azért tette minden egyéb tárgy szépségét vonzóvá, pontosabban azért alakította úgy, hogy oly sok tárgy tűnjön számunkra szépnek, hogy derűsebbé és kellemesebbé tegye az egész teremtést. Szinte mindent képessé tett arra, hogy kellemes ideát ébresszen föl a képzelőerőben; így aztán lehetetlen számunkra, hogy hűvösen vagy közömbösen szemléljük az Ő műveit, és ennyi szépséget valamiféle titkos elégedettség és élvezet nélkül vegyünk szemügyre. A dolgok meglehetősen sivár látványt nyújtanának, ha valódi alakjukban és valódi mozgásukban látnánk őket. És mivel is magyarázhatnánk azt, hogy számos olyan ideát váltanak ki belőlünk (mint például a fény és a színek), amelyek különböznek mindattól, ami magukban a dolgokban föllelhető, ha nem azzal, hogy így ékesebbé válik a világegyetem, és kellemes lesz a képzelőerő számára. Mindenfelé gyönyörűséges látványok és jelenések üdítenek föl minket, képzeletünkben megdicsőül az ég és a föld, és látjuk, ahogy ez a látomásunkban születő szépség elönti az egész teremtett világot; de miféle durva és visszatetsző vázlata lenne az a természetnek, amelyet akkor látnánk, ha minden színezés eltűnne, s köddé válna a fény és az árnyék megannyi árnyalata? Röviden szólva, lelkünk jelenleg édes eltévelyedésben és káprázatban él, kellemes illúzióban, és úgy járunk mindenfelé, mint egy lovagregény elvarázsolt hőse, aki csodálatos kastélyokat, erdőket és ligeteket lát, madarak trillázását és folyók csobogását hallja; de amikor a titkos varázslat véget ér, szertefoszlik a csodálatos látvány, s a vigasztalan lovag kietlen fennsíkon találja magát vagy kihalt sivatagban. Könnyen lehet, hogy ehhez hasonló állapotba kerül majd a lélek közvetlenül a testtől való elválása után, amikor már nem érkeznek hozzá képek az anyagi világból, bár a színek ideái olyan kellemesek és szépek a képzelőerő számára, hogy a lélek valószínűleg nem válik meg tőlük, hanem valami egyéb alkalmi ok ébreszti majd föl ezeket, mint ahogy jelenleg a finom anyag különféle benyomásai a látószerven.

A fentiekben azt feltételeztem, hogy olvasóm tisztában van azzal a hatalmas jelentőségű modern felfedezéssel, amelyet ma a természetfilozófia minden kutatója elismer, miszerint a fény és a szín, ahogy azokat a képzelőerő érzékeli, csupán az elmében létező ideák, és nem olyan tulajdonságok, amelyek anyagi létezéssel bírnak. Minthogy ez olyan igazság, amelyet számos modern filozófus vitán felül bebizonyított, és valójában éppen ez annak a tudománynak az egyik legkifinomultabb elmélete, az angol olvasó, ha az elképzelés részletesebb magyarázatára kíváncsi, akkor azt Locke úr Értekezés az emberi értelemről című műve második könyvének nyolcadik fejezetében föllelheti.

 

414. szám (1712. június 25.) [A képzelőerő gyönyörei, IV.]

Alterius sic altera poscit opem res, et conjurat amice. – HOR.⁸

Ha abból a szempontból vesszük szemügyre a természet és a művészet alkotásait, hogy melyik képes nagyobb felüdülést adni a képzelőerőnek, az utóbbiakat sokkal erőtlenebbnek fogjuk találni az előbbieknél, hiszen bár éppoly szépnek vagy különösnek tűnhetnek, mint a másik, mégis teljesen híján vannak ama hatalmasságnak és mérhetetlenségnek, amely olyan erős hatással van a szemlélő elméjére. Emez is lehet éppoly finom és csiszolt, de soha nem tárulhat föl benne olyan méltóságteli és nagyszerű terv, mint amabban. Van valami merészebb és mesteribb a természet durva és gondatlan ecsetvonásaiban, mint a művészi finommunkában és dekorálásban. Még a legelőkelőbb kert vagy palota szépségei is szűk térbe vannak zárva; a képzelőerő egy pillanat alatt bejárja őket, és máris valami újdonságban akar kielégülni; a természet vad mezőin azonban a látás szabadon kószálhat föl és alá, és végtelenül sokfajta, meghatározott korlát vagy számosság nélküli kép táplálja az éhségét. Ezért van az, hogy a költő mindig a vidéki élet szerelmese, ahol a természet a legteljesebb tökéletességében mutatkozik, és ellát minket mindazokkal a látványokkal, amelyek a legalkalmasabbak a képzelőerő gyönyörködtetésére.

 

Scriptorum chorus omnis amat nemus et fugit urbem. – HOR.⁹

 

At secura quies et nescia fallere vita,

dives opum variarum, at latis otia fundis,

speluncae vivique lacus et frigida Tempe

mugitusque boum mollesque sub arbore somni. – VERG.¹⁰

 

Bár számos olyan vad tájjal találkozunk, amely üdítőbb, mint a mesterséges látványok, a természet alkotásait ennek ellenére annak arányában találjuk még kellemesebbnek, minél jobban hasonlítanak a műalkotásokra; mert ez esetben kettős elvből fakad a gyönyörünk: egyrészt a tárgyak maguk kellemesek a szemnek, másrészt pedig egyéb tárgyakra hasonlítanak. Éppannyira gyönyörködünk a szépségük összehasonlításában, mint puszta szemléletében, s az elménkben egyként jeleníthetjük meg őket mint utánzatokat és mint eredetiket. Ebből származik egy szép fekvésű táj által kiváltott élvezet, amelyet ligetek és rétek, erdők és folyók tesznek változatossá; vagy amelyet az olyan, szándékolatlanul kialakult tájképek okoznak – fákkal, felhőkkel és városokkal –, amilyeneket alkalmanként a márvány erezetében fedezünk föl, vagy a sziklák és barlangok különös mintázata; egyszóval, mindaz, ami olyan változatosságot vagy szabályszerűséget mutat, hogy azt valamely terv hatásának tekinthetjük, egy olyan tárgyon, amelyet a véletlen művének nevezünk.

Ha a természet alkotásainak értéke annak függvényében nő, hogy mennyire hasonlítanak a művészet alkotásaira, abban is biztosak lehetünk, hogy az emberi művek még ennél is nagyobb előnyre tesznek szert, ha a természetre hasonlítanak, hiszen itt nem csak a hasonlóság van kedvünkre, hanem a minta is tökéletesebb. A legmutatósabb tájképet, ami valaha is elém került, egy sötétkamra falán láttam, amelynek egyik oldalán hajózható folyó húzódott, a másikon pedig park. Ez egészen közismert optikai kísérlet. Itt az ember a víz hullámait és áramlását erős és pontos színekben látja, miközben a hajó képe egyik oldalt beúszik, és fokozatosan átvitorlázik az egész művön. Egy másik falon a fák zöld árnyéka látszott, ahogy előre és hátra hajladoznak a szélben, és miniatűr őzcsordák szökdécseltek közöttük. Be kell ismernem, hogy az újdonság is hozzájárulhat ahhoz a gyönyörhöz, amellyel egy ilyen látvány hat a képzelőerőre, de a fő ok kétségtelenül a természethez való szoros hasonlósága, minthogy – más képekkel ellentétben – az ábrázolt dolgoknak nem csupán a színét és az alakját adja vissza, de a mozgását is.

Már korábban is megjegyeztük, hogy a természet általában nagyszerűbb és magasztosabb, mint a művészi csecsebecsék. Így aztán, amikor ennek a többé vagy kevésbé pontos utánzatait látjuk, akkor nemesebb és emelkedettebb gyönyört érzünk, mint a finomabb és precízebb műalkotások esetében. Ezért van az, hogy a mi angol kertjeink nem érintik meg olyan erővel a fantáziát, mint a francia és az olasz kertek, ahol hatalmas földterületeken kertek és erdők vonzó keverékeit láthatjuk, amelyek mindenütt egyfajta mesterséges vadságot sugallnak. Ez sokkal inkább elbájoló, mint az a rendezettség és elegancia, amellyel saját országunkban találkozunk. Bizonyára káros hatással lenne a lakosságra, és egyes személyeknek anyagi káruk is származna belőle, ha ilyen sok földet vonnánk ki a legeltetés és a szántás alól egy sűrűn lakott ország számos területén, hiszen azokat jelenleg jóval gazdaságosabban művelik meg. Másrészt viszont miért is ne lehetne egy teljes birtokot, sűrű ültetvények kialakításával, egyfajta kertté tenni, amely épp annyira a hasznára, mint amennyire a gyönyörűségére szolgálna a birtokosának? Egy fűzfákkal benőtt láp vagy tölgyektől árnyékos hegyoldal nem csupán szebb, de értékesebb is, mint ha csupaszok és díszítetlenek. A kukoricaföldek igen kellemes látványt nyújtanak, és ha a közöttük nyúló ösvényeket kicsit gondoznák, ha a ligetek természetes hímzését egy kevés művészettel fokoznák és teljesebbé tennék, s azt a számtalan sövényt olyan fákkal és virágokkal tagolnák, amelyeknek megfelelő a talaj, akkor csinos tájképet lehetne formálni egy birtokból.

Azok a szerzők, akik leírták nekünk Kínát, arról számolnak be, hogy az ottaniak nevetségesnek találják az európai ültetvényeket, amelyek szabályszerűen, párhuzamos vonalakban vannak kialakítva, mert szerintük mindenki képes arra, hogy egyenlő sorokban és egységes elrendezésben ültessen el fákat. Ők az ilyen munkákban inkább a tehetségüket kívánják megmutatni, és ezért mindig elrejtik azt a művészetet, amely vezeti őket. Úgy hírlik, van egy szó a nyelvükben, amellyel az olyan ültetvény szépségét nevezik meg, amely már első pillantásra megragadja a képzelőerőt, de még csak föl sem fedezzük, minek is van olyan kellemes hatása. A mi brit kertészeink azonban, ahelyett, hogy a természet kedvében járnának, szeretnek minél inkább eltérni tőle. Fáink kúp, gömb vagy piramis alakúak. Olló nyomát látni minden cserjén és bokron. Nem tudom, vajon egyedül vagyok-e ezzel a véleményemmel, de a magam részéről sokkal szívesebben nézek el egy olyan fát, amely gazdagon ontja magából az ágakat, mint egy olyat, amelyet geometrikus formára metszettek és nyirbáltak, s én már csak úgy gondolom, hogy egy virágzó gyümölcsöskert bizony sokkal üdítőbb látvány, mint azok a kicsiny labirintusok valamely túlságosan is kimunkált virágoskertben. De minthogy kitűnő kerttervezőinknek muszáj túladniuk az egész növénykészletükön, ezért számukra mi sem természetesebb, mint hogy kiirtják az összes szépséges gyümölcsfaültetvényt, és ravaszabbnál ravaszabb terveket eszelnek ki arra, hogy a lehető legnagyobb haszonnal értékesíthessék az örökzöldjeiket és más hasonló mozgatható palántáikat, amelyekből igazán bőséges készletekkel rendelkeznek.

 

415. szám, 1712. június 26. [A képzelőerő gyönyörei, V.]

Adde tot egregias urbes operumque laborem. – VERG.¹¹

A korábbiakban megvizsgáltam, milyen hatással vannak a természet művei a fantáziára, majd általánosságban áttekintettem, miképpen támogatják és egészítik ki egymást a természet és a művészet produktumai, s hoznak létre olyan látványokat és tájakat, amelyek a leginkább alkalmasak arra, hogy gyönyört váltsanak ki a szemlélő lelkéből; ebben a számban pedig arról a művészeti ágról fogok fölvetni néhány gondolatot, amely a legközvetlenebbül váltja ki a képzelőerő eddig tárgyalt elsődleges gyönyöreit. Ez a művészet pedig az építészet, amelyet csupán annyiban fogok megvizsgálni, amennyiben az eddigi vizsgálódások hozzájárulnak a megértéséhez, s nem tárgyalom azokat a szabályokat és elveket, melyeket az építészet nagy mesterei már lefektettek, és e tárgyban írt számtalan értekezésükben részletesen kifejtettek.

Nagyságról az építészetben egyrészt az épületek mérete és kiterjedése, másrészt pedig a stílusuk tekintetében beszélhetünk. Az előbbi szempontjából a régiek, különösen a világ keleti népei, összehasonlíthatatlanul fölülmúlták az újakat.

Még ha nem említjük is a bábeli tornyot, amelyről egy régi szerző azt állítja, hogy az ő idejében még láthatóak voltak az alapjai, és egy nagy hegyre hasonlítottak, mi lehetne méltóságteljesebb látvány Babilon falainál, a függőkerteknél, a Jupiter Belus templomnál, amely egy mérföld magasra emelkedett, nyolc emeletes volt, s minden emelete vagy kétszáz méter magas, a tetején pedig a babiloni obszervatórium állt. Szót érdemel még az a hatalmas szikla, amelyből Szemirámisz szobrát faragták ki, körötte kisebb sziklákból az adófizető államok uralkodói; s az a rettentő medence, vagy inkább mesterséges tó, amely az Eufrátesz összes vizét be tudta gyűjteni, amíg megépült egy új csatorna, és a folyó továbbfolyhatott, valamint az a sok árok, amelyeken elvezették a folyó vizét. Tudom, hogy sokak szerint ezek a csodálatos műalkotások csak a mesék világában léteznek, de nem hiszem, hogy okunk lenne csak azért gyanakodni, mert nálunk jelenleg nem láthatók ilyen művek. Sok szempontból lényegesen kedvezőbbek voltak a körülmények az építkezéshez akkoriban és a világnak azon a táján, mint azóta bárhol is. A föld igen termékeny volt, az emberek főképp állattenyésztésből éltek, amelyhez sokkal kisebb számú munkásra van szükség, mint a földműveléshez; kevés szakma adott munkát a dolgosabb népeknek, s még kevesebb művészet vagy tudomány foglalta le a spekulatív alkatú embereket; és ami mindennél fontosabb: az uralkodó abszolút hatalmat élvezett; így aztán, amikor háborúba indult, egész népének állt az élére – így lehet az, hogy bár Szemirámisz hárommilliós hadsereggel szállt csatába, ellenfelei nagyobb létszáma miatt mégis vereséget szenvedett. Ezért aztán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy ha békeidőben építkezésre adta a fejét, ilyen rettentő számú munkással hatalmas műveket tudott létrehozni – arról nem is beszélve, hogy azon az éghajlaton ritkán kell megszakítani az építkezést a téli fagy miatt, amely az északi munkásokat az év felében tétlenségre kárhoztatja. Éghajlatuk további előnyei közé tartozik a történészek szerint az is, hogy ott bitument, vagyis természetes szurkot izzadt magából a föld, ez pedig minden bizonnyal ugyanaz az anyag, melyet a Szentírás szerint a bábeli torony építéséhez használtak: “szurkot ragasztó gyanánt.”¹²

Egyiptomban még láthatók a piramisok, amelyek meg is felelnek az utazók leírásainak, s biztos vagyok abban, hogy föl lehetne lelni annak a labirintusnak a maradványait is, amely egy egész provinciára kiterjedt, és száz templomot építettek számos elágazása és alegysége közé.

A kínai nagy fal is ezek közé a bámulatos keleti építmények közé tartozik, és még a világ térképén is megtaláljuk, bár ha nem állna még ma is, mindenki mesebeszédnek tekintené a róla szóló beszámolókat.

Áhítatos tiszteletet érzünk a legnemesebb épületek iránt, amelyek a világ számos országának szolgáltak díszéül. Ez indítja az embereket arra, hogy az imádság számára templomokat és más nyilvános helyeket építsenek: nem csupán azért, hogy a nagyszerű épület lakóhelyet kínáljon az istenség számára, hanem azért is, hogy a lenyűgöző mű nyitottá tegye az elmét a nagyszerű képzetek befogadására, és képessé tegye azt a hely istenségével való érintkezésre. Mert minden magasztos tárgy lenyűgözöttséget és tiszteletet ébreszt a szemlélő elméjében, és egybevág a lélek természetes nagyságával.

Meg kell vizsgálnunk ezután a stílus nagyszerűségét az építészetben, amely oly nagy erővel hat a képzelőerőre, hogy még egy apró épület is, ha rendelkezik ezzel, nemesebb ideákat hoz létre az elmében, mint egy akár húszszor nagyobb kiterjedésű építmény, amelynek közönséges vagy érdektelen a stílusa. Így, föltehetőleg, erősebb hatást gyakorolnának Lüszipposz szobrai Nagy Sándorról, még ha pusztán életnagyságúak voltak is, mint amilyet az Athosz-hegy váltott volna ki, ha egy héroszt faragnak ki belőle – egyik kezében egy folyóval, a másikban pedig egy várossal –, ahogy azt Pheidiász tervezte.

Gondolja csak végig bárki, milyen lelkiállapotba jut, amikor Rómában először lép be a Panteonba, miképpen tölti meg képzelőerejét a nagyság és a bámulat érzete, és hasonlítsa ezt össze azzal, mennyivel kisebb hatást gyakorolnak rá egy gótikus katedrális belső terei, még ha ötször akkorák is, mint az ókori templom – ez a különbség egyedül a stílus nagyszerűségével magyarázható a régebbi, és hitványságával az újabb esetében.

Francia szerzőtől olvastam egy idevágó gondolatot, amely nagyon a kedvemre való. Monsieur Fréart Párhuzam a régiek és az újak építészete között című művéből származik.¹³ Az általa használt szakkifejezésekkel igyekszem visszaadni a mondandóját. Megfigyeltem egy igen különös dolgot – írja –, amely magyarázatul szolgálhat arra, hogy miképpen tűnhetnek azonos kiterjedésű felületek az egyik stílusban nagyszerűnek és méltóságteljesnek, a másikban pedig szegényesnek és jelentéktelennek; a magyarázat első látásra nem feltűnő és szokatlan. Azt állítom tehát, hogy ha lenyűgöző stílust akarunk elérni az építészetben, úgy kell eljárnunk, hogy a struktúra fő elemei csupán kevés nagyszabású részre legyenek fölosztva, s a domborművek meg a kannelúrás oszlopok bátrak és nagy ívűek legyenek rajta; s így, minthogy a szem nem lát semmit, ami kisszerű vagy hitvány lenne, a képzelőerőt is erősebben megérinti és mozgásba hozza a mű, amellyel találkozik. A gerendázat esetében például, ha a koronapárkányzatban a fríz vagy az architráv, a födém, az abakusz vagy a fogsor tetszetős kinyúlásai méltóságteli hatást tesznek, ha mit sem látunk abból a szokásos zűrzavarból, amelyet a domborléc apró bemélyedései és kiálló párkányai, s tudom is én, még hány zűrzavaros részlet vált ki, amely a nagy és súlyos épületeken semmilyen hatást nem tesz, és csak haszontalanul foglalja a helyet és elcsúfítja a fő részeket, akkor egészen biztosra vehetjük, hogy az egész stílusa ünnepélyes és nagyszerű lesz; ellenkező esetben azonban, ha fölöslegesen sok olyan apró díszítőelemet látunk rajta, amely megosztja és elaprózza a megfigyelési szögeket, szegényes és kisszerű jellege lesz az épületnek: olyan nagy számú nézőpont van itt ugyanis összepréselve, hogy az összhatás elkerülhetetlenül zavaros lesz.

Az építészetben használt összes kialakítás közül egynek sincs nagyszerűbb hatása, mint a konkávnak és a konvexnek, s azt találjuk, hogy mind a régi, mind az új építészetben, Kína távoli részeitől és a hozzánk közelebb eső területekig, azoknál az épületeknél, amelyeket pompázatosra és pazarra terveznek, kör alapú oszlopokat és boltozatos tetőket használnak. Ezt véleményem szerint az magyarázza, hogy az ilyen kialakításoknál többet látunk az épület testéből, mint másoknál. Lehetséges ugyanis úgy elrendezni a testeket, hogy a szem egyszerre a felületük kétharmadát is befogadhassa, de az ilyen esetekben a látásnak több különböző szögre kell megoszlania, s nem egységes ideát fog befogadni, hanem számos azonos típusú ideát. Ha az ember kívülről vesz szemügyre egy dómot, pillantása annak a felét képes átfogni, ha pedig belülről néz föl, egy szempillantással a teljes látvány az övé; az egész konkáv felület egyszerre tárul a szem elé, ez ugyanis olyan középpont, amely a látás körének minden sugarát összegyűjti és egybefogja. Egy négyszög alapú oszlop esetében a pillantás gyakran csak a felület negyedét képes befogadni, és egy szögletes belső tér esetében is mindenféle irányokban szét kell tekintenünk ahhoz, hogy a belső felület egészét áttekinthessük. Ezért van az is, hogy a fantáziát sokkal erősebben megérinti a kinti táj vagy az égbolt látványa, ha az ablak boltíves, s nem pedig négyszögletű vagy bármilyen egyéb kialakítású. A szivárvány pompázatossága éppen annyit köszönhet a formájának, mint a színeinek, ahogy azt Sirák fia oly költőien leírja: “Nézz a szivárványra, s dicsérd alkotóját, káprázatosan szép a pompájában. Átfogja fényével az égboltozatot, a Magasságbeli keze feszítette ki.”¹⁴

Miután a fentiekben megvizsgáltam az építészeti nagyság hatását az elmére, most rátérhetnék annak a gyönyörnek a tárgyalására, amelyet az újdonság vagy a szépség nyújt e művészet esetében, de minthogy minden néző természettől fogva jobb ízléssel rendelkezik e két tökéletesség terén, bármelyik látott épület esetében, nem fogom ennek elemzésével untatni az olvasót. Jelenlegi célom szempontjából elegendő azt megjegyeznem, hogy ebben az egész művészeti ágban csupán a nagyság, a szokatlanság és a szépség nyújt élvezetet a képzelőerő számára.

 

416. szám, 1712. június 27. [A képzelőerő gyönyörei, VI.]

Quatenus hoc simile est oculis, quod mente videmus. – LUCR.¹⁵

Az esszé elején két csoportra osztottam a képzelőerő gyönyöreit: olyan gyönyörökre, amelyeket az aktuálisan a szemünk előtt álló tárgyak váltanak ki, és olyanokra, amelyeknek a forrásai eredetileg a szemen át léptek be az elmébe, és később felidézzük őket vagy pusztán az elme tevékenysége által, vagy rajtunk kívüli tárgyak – például szobrok és leírások – megtekintésekor. Az egyik csoportot már megvizsgáltuk, most sorra vesszük a másikat is, amelyet a világos fogalmazás kedvéért a képzelőerő másodlagos gyönyöreinek neveztem. Mikor azt mondom, hogy azok az ideák, amelyeket a szobrok, leírások vagy egyéb látványok váltanak ki belőlünk, azonosak mindazzal, amit egyszer valóban láttunk, azt nem úgy értem, hogy azt a helyet, azt a személyt vagy azt az esetet láttuk, amelyet a művész leírt vagy kifaragott. Már az is elegendő, hogy láttunk helyeket, személyeket és tetteket úgy általában, amelyek hasonlítottak arra vagy legalább valami távoli párhuzamot mutattak az ábrázolás tárgyával – a képzelőerőnek ugyanis, miután már számos különös idea áll a rendelkezésére, módjában áll azokat megnagyobbítani, összekapcsolni és kedvére variálni.

Az ábrázolás különböző módjai közül a szobrászat a legtermészetesebb, és ez hoz létre az ábrázolás tárgyához leginkább hasonló művet. Ha egy vak ember, hogy jól ismert példával éljek, a kezébe vesz egy szobrot, és végigfuttatja a kezét a véső által hagyott különböző vájatokon és nyomokon, könnyedén meg fogja érteni, hogy azok miképpen ábrázolják egy ember vagy állat alakját, de ha egy képen futtatná végig a kezét, amelynek az egész felülete sima és egyforma, soha nem tudná elképzelni, miképpen lehet egy egyszerű, egyenletes és szabályos vásznon bemutatni az emberi test megannyi kiemelkedését és bemélyedését. Az irodalmi leírás még a festészetnél is távolabb áll az ábrázolt dologtól, hiszen egy kép valóban hasonlít eredetijéhez, a betűk és a szótagok azonban csöppet sem. A színek a világ minden nyelvén beszélnek, a szavakat azonban csupán egyetlen nép vagy nemzet tagjai értik. Ezért aztán, bár az embereket a szükségleteik hamar rákényszerítették a beszéd fölfedezésére, a festészet valószínűleg korábbi találmány, mint az írás. Az utazók például beszámoltak róla, hogy Amerikában, amikor a spanyolok odaértek, a helyiek a sürgős üzeneteket festve küldték el a mexikói császárhoz, és az országában ceruzarajzokon terjedtek a hírek; számukra ez természetesebb módszer volt az írásnál, még ha sokkal tökéletlenebb is, hiszen lehetetlen lerajzolni a beszéd apró összetevőit vagy képen ábrázolni egy kötőszót, esetleg határozót. Még ennél is különösebb lenne, ha a látható tárgyakat hangok útján próbálnánk meg ábrázolni, amelyekhez nem kapcsolódnak ideák, vagyis egyfajta zenei leírást valósítanánk meg. Ennek ellenére bizonyos, hogy a hangok mesterséges kompozíciója valamilyen zavaros és tökéletlen fogalmakat azért felébreszthet a képzelőerőben, és a tapasztalat azt mutatja, hogy e művészet nagy mesterei képesek a hallgatóikat egy csata hevébe és rohanásába belevinni, melankolikus helyzetekbe juttatni, a halál és a temetés sejtelmét kiváltani belőlük, vagy éppen ligetek és az Elízium gyönyörteljes álmaiban ringatni őket.

Mindezekben az esetekben a képzelőerő másodlagos gyönyöre az elme tevékenységéből fakad, amely összehasonlítja az eredeti tárgyakról szerzett ideáinkat azokkal az ideákkal, amelyeket az őket ábrázoló szobrok, képek, leírások vagy hangok hoznak létre bennünk. Ahogy azt ebben az összefüggésben már korábban is megjegyeztem, nem ismerjük a szükséges okot, amely megmagyarázná, hogy az elme ilyen működése miért vált ki olyan nagy élvezetet, mégis a legkülönbözőbb örömeink magyarázhatók az összehasonlítás elvével. Ugyanis emiatt nem csupán a szobrászatban, a festészetben és a leírásokban találunk élvezetet, de mindenfajta utánzó tevékenység és művészet is a kedvünkre van. Ugyanez teszi kellemessé a szellemesség különböző formáit, amelyeket – mint erre korábban rámutattam¹⁶ – az ideák hasonlósága hoz létre, és ez okozza azt a kevéske örömet is, amelyet a torz szellemesség különböző változataiban találunk olykor-olykor, épüljön az a betűk összjátékára, mint az anagramma és az akrosztichon, vagy a szótagokéra, mint a kínrímek és az echó vers esetében; szavakéra, mint a szóviccekben és a szójátékokban, vagy akár egy egész mondat, sőt vers elrendezésének szárnyakhoz vagy oltárhoz való hasonlatosságára.¹⁷ Az elme ilyen működésének a gyönyör érzetével való összekapcsolásának a céloka bizonyára az volt, hogy az embert az igazság utáni kutatásra ösztökélje és bátorítsa, hiszen az egyik dolog megkülönböztetése a másiktól, és az ideáink közötti helyes megkülönböztetések képessége egyedül attól függ, ahogy azokat összehasonlítjuk, és megállapítjuk a természet művei közötti hasonlóságot vagy különbözőséget.

E helyen azonban a képzelőerő azon gyönyöreire fogok szorítkozni, amelyeket szavak által fölidézett ideák váltanak ki, ugyanis a legtöbb olyan megfigyelés, amelyet az irodalmi leírások kapcsán tehetünk, teljes egészében vonatkoztatható a festészetre és a szobrászatra is.

A jól megválasztott szavak oly nagy erővel bírnak, hogy a leírások gyakran élénkebb ideákat idéznek föl, mint maguknak a dolgoknak a látványa. Az olvasó képzelőerejében a szavak nyomán erősebb színekkel és nagyobb élethűséggel festett tájkép jelenik meg, mintha magát a festményen ábrázolt tájat látnák. A költő ereje ebben az esetben mintha meghaladná a természetét; az ábrázolt tájat persze a természetből meríti, de fölerősíti annak a hatását, fokozza a szépségét, és oly élettelivé teszi a látvány egészét, hogy a magukból a tárgyakból származó képek erőtlennek és haloványnak tűnnek a kifejezésük hatásához képest. Ennek föltehetően az lehet az oka, hogy ha egy tárgyat szemlélünk, abból egyszerre csupán annyi jelenhet meg a képzelőerőben, amennyit a pillantás át tud fogni, a költő azonban a leírás során úgy mutatja be a tárgyát, ahogy csak akarja, és számos olyan részletre irányíthatja rá a figyelmünket, amelyet vagy észre sem vettünk, amikor láttuk, vagy kívül esett a látókörünkön. Ha egy adott tárgyra tekintünk, a róla szerzett ideánk két vagy három egyszerűbb ideából áll össze, de a költőnek, amikor azt ábrázolja, módjában áll komplexebb ideát kialakítani róla, vagy egyedül csak azokat az ideákat fölidézni, amelyek a legalkalmasabbak a képzelőerőnk megérintésére.

Itt alighanem meg kellene vizsgálnunk, hogyan lehetséges az, hogy nem élvezik egyformán ugyanazt a leírást az azonos nyelvet beszélő olvasók. Az egyik emberből elragadtatottságot vált ki egy passzus, a másik hideg fejjel, közömbösen futja át, valaki kivételesen természethűnek érez egy leírást, más pedig semmifajta hasonlóságot vagy összeillőséget nem tud fölfedezni. Az ízlések ilyen sokfélesége vagy azzal magyarázható, hogy az egyik olvasó képzelőereje tökéletesebb, mint a másiké, vagy azzal, hogy az egyes olvasók eltérő ideákat kapcsolnak ugyanazokhoz a szavakhoz. Ahhoz ugyanis, hogy megfelelőképpen élvezzünk egy leírást, és helyes ítéleteket fogalmazzunk meg róla, gazdag képzelőerővel kell születnünk, és szükséges, hogy helyesen mérjük föl egy adott nyelv különböző szavainak erejét és hatásosságát, s képesek legyünk megkülönböztetni azokat, amelyek a legjelentőségteljesebbek és a legnagyobb erővel fejezik ki a hozzájuk tartozó ideákat, és fölismerjük, hogy mennyiben növekszik meg az erejük és a szépségük, amikor más szavakkal kapcsolódnak össze. Élénk fantázia tudja csak megőrizni azoknak a képeknek a lenyomatát, amelyek a külvilágból érkeztek hozzá, és csak finom megkülönböztetésekre képes ítélőerő segítségével tudjuk kiválasztani azokat a szavakat, amelyek a legmegfelelőbben öltöztetik és díszítik fel azokat. Ha valaki nem rendelkezik e két képesség valamelyikével, még ha fel is fogja egy leírás jelentését úgy általában, soha nem lesz képes minden egyes szépségét elkülöníteni, ahogy egy rövidlátó ember is be tudja fogadni az előtte fekvő táj zavaros képét anélkül, hogy meglátná annak az egyes részeit, vagy megkülönböztetné színárnyalatainak sokféleségét azok teljes dicsőségében és tökéletességében.

 

417. szám, 1712. június 28. [A képzelőerő gyönyörei, VII.]

Quem tu, Melpomene semel

nascentem placido lumine videris,

illum non labor Isthmius

clarabit pugilem, non equus impiger.

… …

Sed que Tibur aquae fertile praefluunt,

et spissae nemorum comae

fingent Aeolio carmine nobilem. – HOR.¹⁸

Meg lehet figyelni, hogy egy korábban látott tárgy bármely tulajdonsága egy látvány valamennyi bennünk élő elemét felidézi, és számtalan olyan ideát ébreszt föl, amelyek korábban a képzelőerőben szunnyadtak; egy különös illat vagy szín hatására azonban egy csapásra megtelik az elménk azoknak a ligeteknek és kerteknek a képeivel, ahol először találkoztunk velük, s egyszerre fölidéződnek mindazok a látványok, amelyekkel akkor összekapcsolódtak. A képzelőerőnk megérti a célzást, és váratlanul városokba, színházakba, síkságokra és parkokba vezet el bennünket. Azt is megfigyelhetjük, hogy ha a fantázia olyan egykori látványokra reflektál, amelyek valaha nagy örömmel töltötték el a szemlélőt, akkor ezek a reflexió számára még kellemesebbnek tűnnek majd, mert az emlékezet tovább fokozza az eredeti hatást. Egy kartéziánus gondolkodó a következőképpen magyarázná ezeket a tapasztalatokat.

Azok az ideák, amelyeket egy ilyen látkép vagy kert hozott létre bennünk, minthogy azonos pillanatban léptek be az elmébe, egymáshoz nagyon közel hagytak barázdákat az agyban; így aztán, ha a képzelőerőben e képek valamelyike fölmerül, az következésképpen megindítja az életszellemek áramlását a saját barázdája felé, ezek a szellemek azonban, mozgásuk hevessége miatt, nem csupán a nekik kijelölt barázdában haladnak, hanem számos más, ahhoz közel található barázdában is. Ily módon az azonos csoportba tartozó ideák közül több is mozgásba jön, ezek aztán azonnal a szellemek újabb áramát indítják meg, míg végül, mintha szél futott volna végig az egész csoporton, az egész látkép vagy kert kibomlik a képzelőerőben. De minthogy a gyönyör, amelyet ezeknek a helyeknek a láttán éreztünk, messze fölülmúlta és elhalványította az általuk okozott kis elégedetlenséget, a gyönyörbarázdák szélesek lettek, a nemtetszést kiváltó ideákhoz kapcsolódó barázdák viszont csak egészen keskenyek; így igen hamar el is zárultak, és képtelenné váltak az életszellemek befogadására, s ennek megfelelően arra is, hogy visszatetsző ideákat ébresszenek az emlékezetben.

Hiábavaló lenne azután kutakodni, hogy a dolgoknak a képzelőerőben való erőteljes megjelenítésének a képessége vajon egyik vagy másik ember lelkének nagyobb fokú tökéletességével magyarázható-e, vagy agyának kifinomultabb szöveteivel. Egy dolog azonban biztos: kiemelkedő szerzőnek a születés