1650 körül nyílt meg az első angliai kávéház Oxfordban. Az újdonság néhány évtized alatt (legalábbis a jómódú férfiak számára) a városi élet egyik legalapvetőbb intézményévé vált. Tárgyalóteremként szolgált, postahivatalként és dolgozószobaként; üzleti megállapodások születtek és viták folytak benne. Itt kezdte meg a működését a mára hatalmas biztosító- és bankhálózattá fejlődött Lloyd’s. A korabeli tömegkommunikáció talán legfontosabb helyszíne is a kávéház volt; a tulajdonosok ugyanis gondoskodtak róla, hogy a vendégek minél több folyóirathoz, pamflethez hozzájuthassanak, és ugyanezekben a sajtótermékekben folytak a társadalmi élet új helyszínét érintő legfontosabb viták is. Talán Lawrence E. Klein, az amerikai kutató elemezte a legalaposabban, hogy miként vált a kávéház a tizennyolcadik századra a legfontosabb viselkedési normákat közvetítő intézménnyé abban a társadalomban, amelyben a vagyonban és befolyásban gyarapodó réteg számára az udvar és az egyház többé már nem látta el ezt a funkciót.¹ Jürgen Habermas írta le először azt a folyamatot az 1961-es A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában, amelynek eredményeképpen a kávéházi kultúra decentrált, alulról szerveződő intézményrendszere és az ehhez kapcsolódó sajtó lassanként közvéleménnyé formálódott, és politikai szerepet követelt magának. Hogy a központi hatalom valóban érezte ezt a fenyegetést, annak jó bizonyítéka II. Károly 1675-ös rendelete, amelyben betiltotta a kávéházakat; a rendelet akkora botrányt váltott ki, hogy egy héttel később vissza kellett vonnia. Ez a publikum pedig többé nem származása, hanem viselkedési normái szerint határozta meg magát: az udvariassága alapján.

Ebben a politikailag és gazdaságilag is nagyon fontos nevelődési folyamatban töltöttek be kulcsfontosságú szerepet Richard Steele (1672–1729) és Joseph Addison (1672–1719) híres folyóiratai, a The Tatler (A csevegő) és a The Spectator (A szemlélődő). Előbbi, amely nyíltan politizált is, hetente háromszor jelent meg 1709-től 1711-ig, utóbbi pedig, amelyben inkább már az egységesítő civilizációs törekvések kaptak hangsúlyt, 1711 és 1712 között s még 1714-ben egy rövid ideig mindennap. Samuel Johnson, a tizennyolcadik század kritikusfejedelme nagyon frappánsan fogalmazott Addison-életrajzában (1779–1781):

“A Tatler és a Spectator előtt, a színházi szerzőket leszámítva, Angliában még senki nem lépett föl a mindennapi élet tanítójaként. Egyetlen író sem vállalkozott arra, hogy helyrehozza akár a civilizáltság mellőzéséből fakadó barbárságot, akár azt az arcátlanságot, amelyhez annak eltúlzása vezet; hogy megmutassa, mikor beszéljünk, és mikor hallgassunk, hogyan mondjunk igent, és hogyan nemet. Számtalan könyvből megtanulhattuk a fontosabb kötelességeinket, és kialakíthattuk filozófiai vagy politikai nézeteinket; hiányzott azonban egy arbiter elegantiarum – az illem bírája –, aki szemmel tartja a mindennapi érintkezés ösvényét, és kigyomlálja a tüskés, szúrós növényeket, amelyek bár nem sebzik meg az embert, mégis kellemetlenné teszik az útját.

Semmi sem alkalmasabb erre a célra, mint rövid írások gyakori megjelentetése, amelyeket nem azért olvasunk, hogy tanuljunk belőlük, hanem puszta felüdülés gyanánt.”²

 

Az esszék egy fóliólap mindkét oldalát kitöltötték, és hatalmas sikert arattak: a Spectator ötszázötvenöt megjelent száma rendszeresen elérte a négyezer eladott példányt. Addison már a lap tizedik számában elégedetten írta, hogy becslése szerint hatszázezer körül lehet a tanítványai száma, akik feltehetőleg “mindent megtesznek majd annak érdekében, hogy kiemelkedjenek tudattalan és közömbös felebarátaik hordájából”. Sokan tanúsítják, hogy a bizodalma nem is volt alaptalan. John Gay, a Koldusopera írója, lenyűgözve írta 1711-ben, hogy “sok ezer ostobaságot sikerült gyökerestül kiirtaniuk, vagy legalábbis alaposan megfékezniük”. Addison egy huszadik századi biográfusa pedig egyenesen azt állította, hogy a Spectator hatása egyedül a Bibliáéhoz mérhető.³ Addison (úgyszintén a tizedik számban) a következőképpen határozta meg a céljait: “Azt szokták mondani, hogy Szókratész lehozta a filozófiát a mennyekből, hogy az emberek között találjon otthonra; én pedig azt szeretném, ha azt mondanák rólam, hogy én hoztam ki a filozófiát a dolgozószobákból és a könyvtárakból, az egyetemekről és a kollégiumokból, hogy otthonra találjon a klubokban és a társaságokban, a teázó asztaloknál és a kávéházakban.”

Az az egyik nagyon fontos különbség Addison tanítványai és a fönt említett tudatlan hordák között, hogy az újfajta gentleman (ahol a szó már nem nemesembert jelent) ízléssel és kifinomult, civilizált képzelőerővel bír. Az ízlés “[…] elsőrendű társadalmi jelenség. Még az egyes egyén hajlamaival is úgy állhat szemben, mint valami ítélkező fórum”⁴ – írja Hans-Georg Gadamer, noha nem hivatkozik Addisonra, bár angol nyelven valószínűleg az ő esszéi alapozták meg az ízlés mint társadalmi mérce hagyományát. Az ő nyomán lett a tizennyolcadik századi brit esztétika egyik alapproblémája, hogy miképpen lehet az ízlés és a képzelőerő egyszerre egyfajta érzék és az emberek közötti érintkezés egyik alapvető normája. A képzelőerő Addison számára valahol félúton áll az érzékszervek és az értelem között: osztozik az előbbiek tulajdonságaiban, amennyiben a működése közvetlen, elméletileg mindenki számára hozzáférhető, hatása pedig privát és (egy tisztességes anglikán gondolkodó számára) szinte zavarba ejtően testi, de hasonlít a másodikra is, hiszen nevelhető, tökéletesíthető.Ha kifejezetten az itt közzétett esszéciklusának esztétikai jelentőségét akarnánk méltatni, nyugodtan elmondhatjuk, hogy Addison valami nagyon fontosat tett akkor, amikor elmélkedéseiben egyrészt szakított a különféle műfajokra és művészeti ágakra vonatkozó specifikus elméletekkel, másrészt sikerült távolságot tartania a szépségre vonatkozó metafizikai spekulációktól is. Számára a képzelőerő gyönyöreinek nincsen specifikus tárgya: a természet és a művészet egésze, még a tudományok és a történeti művek is gyönyör forrásául szolgálhatnak. Ez nem annyira a tárgy, hanem inkább egyfajta szellemi kultúra kérdése: “Az ember tehát törekedjék arra, hogy ártatlan gyönyöreinek körét olyan tágassá tegye, amilyenné csak tudja, hogy biztonsággal vonulhasson vissza ide, és úgy élvezze azokat, hogy amiatt a bölcs ember sem pirulna el.” Jerome Stolnitz, a brit esztétikatörténész ennek az attitűdnek a kidolgozása miatt (amelyet ő “esztétikai észlelésnek” nevezett) vélte úgy, hogy A képzelőerő gyönyörei “a modern esztétika kezdőpontja”.⁵

Valóban sok érv szól amellett, hogy Addisonban lássuk az első modern esztétát. A folyóirat címe által is jelzett szemlélődő, kontemplatív attitűd nem csak a társadalmi jelenségekkel kapcsolatos viszonyra vonatkoztatható. A természet (a teremtés) egésze esztétikai tapasztalatként kínálkozik a megfelelő kultúrával rendelkező úriemberek számára. Addison (Locke tanítványaként) az érzékek tapasztalatait helyezi a középpontba, az érzéki megtapasztalás vágya pedig a végtelenre terjeszkedik ki, és átveszi az intellektuális megismerés, az intuíció helyét. A természeti fenséges élménye ebben a leírásban vonzó dologként jelenik meg, szemben a később ismertebbé vált burke-i fenségessel, amely éppen a rettegéssel áll kapcsolatban. “Képzelőerőnk szeret eltelni egy tárggyal, vagy valami olyan dolog után kapdosni, ami meghaladja a korlátait. Ezek a határtalan látványok gyönyörteli döbbenetet váltanak ki a lélekből, kellemes dermedtséget és lenyűgözöttséget érzünk a hatásuk alatt.” A képzelőerő egyrészt közvetít az érzéki és a szellemi szféra között, másrészt azonban versenyre kel az értelemmel: hiszen a képzelőerő gyönyörei intenzívebbek, mint az érteleméi, könnyebben hozzáférhetőek, és rejtélyes módon azonnal érzékelhetőek, az analitikus értelem közvetítése nélkül.

Akik túlzónak tartják Stolnitz kijelentését, azok egyrészt a fent említett társadalmi-politikai összefüggésre szoktak hivatkozni, másrészt arra, hogy az Addison által megnevezett három gyönyörforrás – a szép, az új és a nagy – olyan értelemben sem “önmagáért való” esztétikai élvezetet adnak, hogy rajtuk keresztül Isten jósága, bölcsessége és mindenhatósága válik érzékileg is megtapasztalhatóvá. Az esszésorozat kapcsolódik ahhoz a korszakban rendkívül elterjedt gondolathoz, hogy a természetben megfigyelhető rend rendező (isteni) elmét feltételez; csupán elég figyelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy észrevegyük az erre utaló jeleket. “A jó ember számára a teremtés végeérhetetlen lakoma, bármit is lát, az örömére és élvezetére szolgál; a Gondviselés oly sokszor mosolygott a természetre, hogy ha az elménk nem süllyedt durva érzéki örömökbe, akkor lehetetlen úgy végigpillantanunk rajta, hogy ne töltsön el minket számtalanszor a titkos gyönyör érzete” – írta Addison a Spectator egyik alig valamivel korábbi számában. Az esszésorozat egyik nagy erénye, és logikailag legproblematikusabb vonása, hogy a közvetlen testi gyönyör és a vallási élmény szélsőséges pólusait kísérli meg összekötni.

A képzelőerő gyönyörei leghíresebb teljesítménye persze a szép, az új és a nagy, vagyis a három legfőbb esztétikai érték bemutatása. Ez a három fogalom később sokféleképpen átalakult, különböző szerzőknél különféle módokon bővült vagy szűkült a lista. Újdonság helyett inkább festőiségről kezdtek beszélni, a nagyság elmélete pedig helyet adott a természeti fenségesről szóló spekulációknak: talán ez utóbbi lett a legfontosabb a tizennyolcadik század és a romantika számára. Azzal pedig a korszak legfontosabb szerzői valamennyien tisztában voltak, hogy ezeket a kategóriákat Addisonnak köszönhetik. A már említett Johnson például megrótta kortársait, amiért azok úgy kritizálják Addisont, hogy elfelejtik, hogy az ő vállán állnak.⁶ Hugh Blair pedig, akinek az 1783-ban megjelent retorikai előadásai a tizenkilencedik század során Chilétől Magyarországig a klasszikus ékesszólás és egyben a kritikai hagyományok összefoglaló kézikönyvéül szolgáltak, világossá tette, amikor maga is újradefiniálta ezeket a kategóriákat, hogy mindezt Addison alapozta meg a Spectatorben.⁷

Addison stílusa sokáig a klasszikus elegancia egyik példaképe volt. A szerző ezekben az esszékben az udvarias társalgás szókincsét a klasszicista formaigény szerint szerkeszti mondatokba. Az egyes szavaktól a körmondatokig a nyelvi megformálás minden szintjén párhuzamosságra, kiegyensúlyozottságra való igény figyelhető meg. Mint egy tökéletes franciakertben, ahol minden kis ösvénynek egyben szimmetriatengelyként kell szolgálnia, és maga az ösvény is része egy nagyobb egésznek, amely végül, fölülről szemlélve, tökéletes geometriát ad ki. Ma már nem ez a stíluseszményünk, és szinte lehetetlen tökéletesen imitálni ezt a szerkezetet, és ellenállni a kísértésnek, hogy kicsit kibillentsük az egyensúlyt. Komoly probléma az is, hogy míg Addison egyrészt következetlen a fogalomhasználatban, másrészt bizonyos számára fontos szavakhoz nagyon is ragaszkodik. Ilyenkor persze, bár gyakran egyáltalán nem könnyű magyar megfelelőt találni, a magyar szövegben is következetességre törekedtem. Végül szeretnék köszönetet mondani Szécsényi Endrének a fordítás szigorú, alapos ellenőrzéséért, a munka irányításáért, valamint Harkányi Andrásnak, akitől először tanultam erről a szövegről, amelyből részletek már megjelentek Hárs György Péter fordításában a Janus 1987. őszi számában Pécsett, de magyarul teljes egészében most lát először napvilágot.