Hogyan veszítettem el a szívem?

 

Olyan jó lenne, ha egyszerűen azt mondhatnám, hogy felkaptam egy kést, felhasítottam az oldalam, kivettem a szívem és elhajítottam. Sajnos ez nem ment ilyen egyszerűen. Nem mintha nem szerettem volna így tenni… akárcsak sokan mások. De végül is semmi sem úgy alakult, ahogyan elterveztem.

Azután történt, hogy egy férfival ebédeltem, s egy másikkal teáztam. Ebédpartneremmel együtt is éltem egykor – úgy két-tizenketted évig. Mikor elhagyott, hogy új vadászterületeket fedezzen fel, két évig – de lehet, hogy háromig is –, élőhalottként tengődtem. Szívem kővé vált, szinte cipelni is alig bírtam, s minden nyomasztott. Aztán lassan, sok küszködés árán felszabadultam, mivel szívem mégiscsak ragaszkodott első szerelmemhez. Bár hivatalosan, más szemszögből nézve ez a férfi a második igazi szerelmemnek is tekinthető (ebben az esetben az apám az első), vagy akár a harmadiknak (ha még a bátyám is beelőz). Mint a népdalban:

 

Csupán három férfit szerettem életemben,

Az apám, a bátyám, és a férfit, aki elvette az életem.

 

Bár ha valaki kívülállóként nézi a dolgaimat – a beavatás hiányában –, azt hihetné, hogy ez a férfi már legalább a tizenharmadik. Ez természetesen azt jelentené, hogy figyelmen kívül hagyja a belső, érzelmi igazságot. De köztudott, hogy az igazi szerelmek közé ékelődő tucatnyi kaland és viszony, tartson akár évekig is, nem jelent semmit.

Az ilyen szemlélet miatt van annyi boldogtalan ember. Hiszen lehetséges, hogy ami az egyiknek nem jelent semmit, az a másiknak igenis jelent. De ebből a csapdából nincs kiút: az életben a legfontosabb az igaz szerelem – vagy valami olyasmi. Végül is mindannyiunk egyfolytában ezt hajhássza. Még akkor is, ha komolyan gondolunk egy kapcsolatot valakivel, hatodik érzékünkkel azt figyeljük, hogy egy váratlanul felbukkanó idegennel vajon nem gondolnánk-e még komolyabban. De egyetérthetünk abban, hogy a nagy Őhöz vezető úton jogunk van kóstolgatni, ízlelgetni, méregetni akár ezreket is. Talán még azt sem túlzás állítani, hogy a mi köreinkben a kóstolgatás és méregetés számít a második legfontosabb tevékenységnek – a pénzkeresés után. Vagy, más megfogalmazásban: ha az ember ezt tényleg így gondolja, lefekszik minden egyes jelentkezővel egészen addig, amíg egyszer csak valami meg nem pattan, és akkor az ember odébbáll.

De eltértem a tárgytól: tehát a férfit, akivel ebédeltem (nevezzük most A-nak), mindig is a szerelmemnek tekintettem. És ez mára sem változott. A freudisták dacára sem, akik erősködnek, hogy az apám az A, talán a bátyám a B, és így az első (igazi) szerelmem csak a C. És azok dacára sem, akik kérdőre vonnának, hogy mi is van a két volt férjemmel, és mindazzal a sok kapcsolattal.

Nos, hogy mi? Igazán nem szerettem őket. Nem úgy, mint A-t.

Szóval Vele ebédeltem. Majd véletlenül B-vel teáztam. B-n most a második igazi szerelmemet értem, és nem a bátyámat vagy a kisfiúkat, akikbe öt és tizenöt éves korom között szerelmes voltam – már ha a tizenötödik életévet önkényesen kinevezzük a fordulópontnak, ahonnan nincs visszaút… ez az utolsó kifejezés komoly fejtörést okoz(hat) a világi ítélőszék számára.

(Az én jelrendszerem szerinti) A és B közé jó sok viszony és méregetés belefért. De ezek nem jelentettek semmit. B és én egyszerűen bekattantunk, felrobbantunk, mint egy bomba. Bár ez nem ment annyira könnyen, mint A-val, mert szívem sebesült, bús és gyanakvó volt A miatt, aki elhagyott. A kötelék viszont, mely hozzá fűzött még megvolt, s csak lassan oldódott. B és én lángoltunk egy ideig, mint a bozóttűz, majd jött a bánat. Szívem megint legalább egy tonnát nyomott.

 

Ha ez egy kő lenne az oldalamban, egy kő

Kivájhatnám, és újra szabad lennék…

 

Ebéd A-val, tea B-vel. Két férfi, akik felemésztették életem legbecsesebb éveit (a próba-kapcsolatokat nem számítva), és akik a gyönyört (sok és intenzív) kétségbeeséssel (óh, Istenem) toldották meg. A délután során mindkettejükkel kedélyesen beszélgettem erről-arról, s a szívem csupán távoli, halk dobbanásokat hallatott… az emlékek foszlánya egy laza fonál végén…

De végső soron jótékony hatással voltak rám.

Főleg azért, mert úgy volt, hogy azon az estén találkozom C-vel. Vagyis valaki olyannal, aki még lehet C. De nem akarok rá túl nagy hangsúlyt helyezni. Az az igazság, hogy arra is alig emlékszem, hogyan nézett ki. De igazán nem várható el az embertől, hogy emlékezzen azokra a lényegtelen alakokra, akiket csak ízlelgetett, kóstolgatott. De talán ez a férfi akár C is lehetett volna, talán bekattantunk volna. Azon tűnődtem (mint tesszük azt oly sokszor), hogy talán ez a férfi lesz a nagy Ő. (Most szándékosan használom ezt a női magazinokból vett kifejezést, ahelyett, hogy azt mondanám: Talán ő lesz az igazi.)

Tehát álltam az ablaknál (pontosan szeretném leírni a részleteket és a hangulatot), néztem az utcát (Great Portland Street), és arra gondoltam, hogy sohasem fogom megbánni az A-val és B-vel folytatott viszonyomat. (Jobb, ha szerettek és elhagytak, mintha sohasem szerettek.) Közben szívem idegesen vert a C-vel tervezett este valószínűtlensége miatt. A és B már túl nagy fájdalmat okozott. Miért is vártam mégis, hogy találkozzam C-vel? Ahelyett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eliszkoltam volna.

Hirtelen bevillant, hogy nem megfelelően szemlélem ezt az egész folyamatot. Az én (mi?) meglátásom (-unk?) szerint általában olyan A-t, B-t, C-t vagy D-t keresünk, aki rendelkezik bizonyos kívánatos vagy szimpatikus tulajdonságokkal, melyek miatt bekattanunk, vagy lángra lobbanunk. Vagy másképpen mondva, szükségünk van valakire, aki fenntart, mint egy fazék víz az úszó kishajót. És ez még nem minden. Tulajdonképpen mindenki arra vágyik, hogy jöjjön valaki, aki kirántja az oldalába fájdalmasan belefúródott dárdát, még ha ez rettentő kínokkal jár is. Nem tudjuk megállni, hogy fájdalmunkat ne osszuk meg a másikkal.

Ebben a pillanatban kristálytisztán láttam az igazságot: álltam az ablaknál (3. emelet) A-val és B-vel a múltamban (az érzelmi kitöréseket nem számítva). Végül is még mindig vonzó vagyok – ha illik ezt így kimondanom –, az egyetlen dolog, amit szomorúan be kell vallanom, hogy az évek múlása rajtam is nyomot hagyott. Ennek ellenére vonzónak vagyok mondható. Ez egyébként igazolja a méregetést és kóstolgatást (majdnem kéregetést és mostolgatást írtam). Tehát ott álltam megfésülködve, felöltözve, vörös ajkakkal és fekete szemekkel, s arra vártam, hogy a lehetséges C-vel egy estét eltöltsek. Egy másik ablaknál ugyanígy állt C (talán Margaret Street), megfésülködve, megmosdva, megborotválkozva, mosolyogva – vonzó férfi (szerintem), és ezt gondolta: talán ez a nő lesz D (vagy A vagy 3 vagy ? vagy % – aszerint, hogy milyen jelrendszert használ). Csak álltunk és álltunk, a tér elválasztott bennünket, a kellemes bizonytalanság érzése viszont összekötött. Szívünk, mely rózsaszínűn dobogott kezünkben, készen állt mind az örömre, mind a fájdalomra, s mi pedig készen álltunk, hogy ezt a szívet hógolyóként vagy krikettlabdaként (na, hogy hangzik?), vagy még pontosabban hatalmas vérző sebekként egymás arcába vágjuk: szüntesd meg a fájdalmam! Az ember a legritkább esetben gondol arra, hogy ezt így kimondja: szüntesd meg a fájdalmam, rántsd ki a dárdát az oldalamból… nem soha, az ember csupán elvárja, hogy a fájdalom megszűnjön.

Úgy döntöttem, felhívom C-t… Gondolom, mindenki ismeri a viccet a viccmondóról, aki nem veszi a fáradságot, hogy elmondjon egy viccet, csak így szól: vicc1, vicc2, és mindenki dől nevetéstől, rötyögéstől, kuncogástól… ezt a játékot tulajdonképpen fordítva is lehetne játszani: abból kellene kitalálni, hogy melyik vicc hangzott el, hogy ki milyen – a ki nem mondott gondolathoz illő – hangot hallat. Nos C (elképzeltem magam, amint ezt mondom az előbbiek analógiájára), ne nyalogassuk egymás sebeit, tartsuk meg a szívünket. Gondolj csak bele, C, milyen abszurd is ez a helyzet: itt állunk az ablaknál vergődő szívünkkel a kezünkben…

Ebben a pillanatban, kedves olvasó, muszáj volt elnézést kérnem, és letennem a telefont. Úgy éreztem, hogy bal kezem ujjai valami nagy, könnyű és csúszós dolog köré fonódnak… elég nehéz pontosan leírni ezt az érzést. Szívem meg volt duzzadva az A-val elköltött ebéd, a B-vel való teázás és a C-vel tervezett találkozás miatt. Kezem nem nagy, így ujjaim szerencsétlenül próbáltak körülfogni egy ismeretlen, viszonylag nagy és könnyű tárgyat. Elnézést – mondtam C-nek. Lenéztem, és szívem ott volt a kezemben.

Kénytelen voltam befejezni a beszélgetést.

Egyrészről kiábrándító megkapni valamit, ami után nagyon sokáig áhítozunk. Nem ugyanaz, mint amikor erőlködünk. Megkapni valamit, csak úgy, véletlenül nem nyújt örömöt, sikerélményt. Idegesítő volt látni magam saját szívemmel, vagyis inkább szívtelenül – hiszen végül sikerült megszabadulnom az átkozottól. De éppen egy ilyen furcsa pillanatban, a lehetséges C-vel folytatott képzeletbeli telefonbeszélgetés közepén.

Másrészről a nyers, véres, friss szív látványa nem túl felemelő. De ezt most nem részletezem. Megdöbbentem, és zavarba jöttem: hát ez volt az, ami szeretett, ami éveken át dobogott bensőmben. Ha tudtam volna… de ebből elég.

Már csak az okozott gondot, hogyan szabaduljak meg tőle. Mondhatnád, egyszerűen dobd ki a kukába. Nos, meg is próbáltam. Vetettem egy pillantást erre az izére, és majd’ belehaltam a megdöbbenésbe. Odamentem a szemeteshez, és megpróbáltam legörgetni az ujjaimról. De nem ment. A szívem, egy nagy, vörös, lüktető, undorító tárgy, bele volt ragadva a kezembe. Na, most mit tegyek? Leültem, és rágyújtottam (egy kézzel, a gyufásdobozt a két térdem közé fogva), kezemet, melyre a szívem volt ragadva úgy helyeztem a szék karfájára, hogy egy vödörbe csöpögjön, és ezt gondoltam:

 

Ha ez egy kő lenne a kezemben, egy kő,

A fákon is túlhajítanám…

 

Mikor elszívtam a cigarettát, óvatosan letekertem némi alufóliát, tudják, amibe a szendvicset szokták csomagolni, és körbecsavartam vele a szívem. Először rettentően fájt. Végül is majd’ negyven évet töltött húsom és bordáim védelmében, túl sok volt számára a levegő. Azt sem tudnám elviselni, ha mindenféle alak látná. És én sem bírtam sokáig a látványát. Elszégyelltem magam tőle. A fólia hatékony volt, de elég fura látványt nyújtott. Úgy nézett ki, mintha egy stilizált szívet vagy egy csillogó anyagba burkolt földgömböt egyensúlyoznék a tenyeremen. Már csak egy jogart hiányoltam a másik kezemből… De ennyire rossz ízlésem még nekem sem lehet. Miután még egy sálat is tekertem befóliázott szívem köré, már biztonságosabban éreztem magam. Már csak az volt hátra, hogy úgy tegyek, mintha bevertem volna a tenyerem, amíg rá nem jövök, hogyan szabaduljak meg a szívemtől anélkül, hogy amputálni kellene az egész kezemet.

Eközben (igaziból) felhívtam C-t, akiből már sohasem lesz C. Éreztem a tenyeremhez szorosan tapadó szív minden egyes dobbanását, fulladozását, a csodálatos élmény meghiúsulása miatt érzett szomorúságát. C-nek ostobán azt hazudtam, hogy megfáztam. Ő jólnevelten álcázta sértődöttségét és dühét – ahogyan én is tettem volna. Csupán utolsó mondatába csempészett némi szarkazmust. Ezek után újra leültem, hogy újra átgondoljam a helyzetem.

És csak ültem.

Most mit tegyek?

És csak ültem.

Most muszáj átugranom négy fontos napot. Nem idézhetem fel az emlékeim minden egyes szívdobbanását. Ezt egyébként sajnálom, hiszen erről kellene, hogy szóljon ez a történet. De röviden: összehúztam a függönyt, kihúztam a telefont, felkapcsoltam a lámpát, levettem a sálat csillogó kezemről, majd a fóliát is, és megvizsgáltam a szívet. Két-ötöd század tapasztalatát kellett földolgozni, és már az első este olyan állapotba kerültem, amelyet nehéz leírni…

 

Vagy bárcsak kihúzhatnám az idegeket a szívemből

Egy könnyű, vörös hálót, hogy halak után kutassak vele a tengerekben…

 

A negyedik nap végén teljesen kimerültem. Sem kérésre, sem könyörgésre nem moccant a szívem egy fikarcnyit sem, sőt még inkább a tenyeremhez tapadt, az ujjaim és a tenyerem húsába nőtt. Újra becsomagoltam az alufóliába és a sálba, lekapcsoltam a villanyt, kinyitottam a spalettát, széthúztam a függönyt. Délelőtt 10 óra körül lehetett, átlagos londoni nap: sem hideg, sem meleg, sem borús, sem napos, sem nyirkos, sem kellemes. Az utca érdekesnek tűnt, de szépnek nem volt mondható. Máson járt az eszem, de vártam valamit. Valamit, ami megragadja a figyelmemet. Hirtelen kopogást hallottam, kip-kop, az éles és tiszta hang egyre közeledett. Még mielőtt odanéztem volna, tudtam, hogy magas sarkú cipők a betonon… bár kalapács is lehetett volna. A nő az ablakom előtt sietett el, sarkai oly erővel ütötték a járdát, hogy a kip-kop, csitt-csatt elnyelte az utca összes zaját. Mikor elérte a Great Portland Street sarkát két londoni galamb puskagolyóként süvített le az égből – mintha meg akarnák a nőt gyilkolni. Amint meglátták, feljebb szálltak. Majd újra le (egy tengely mentén). A nő végül befordult a sarkon. Elég sokáig tartott mindezt leírni, de az esemény alig volt néhány pillanat. A nő teste sarkaival kip-kop veri a járdát, majd hirtelen befordul jobbra. A galambok pedig a nőével merőleges tengelyt alkotnak: le-lecsapnak a híg levegőben. Ez az egész semmi sem volt. Semmi. Egy nő ment az utcán sarkaival kopácsolva, a galambok pedig végül az ablakpárkányomra szálltak turbékolni. Majd eltűntek, elmentek, a hangok és mozdulatok csodálatos összhangja megszűnt. De megtörtént. Ez boldoggá és izgatottá tett. Nem volt többé problémám, és észrevettem, hogy szívem sem tapad már olyan makacsul tenyeremhez. Még nem jött le teljesen – de már majdnem (próbáltam kilökdösni a fólia és a sál alól). Rájöttem, hogy hiba volt elemezgetni az elmúlt negyven év minden mozzanatát. Rossz ösvényre tévedtem: ha ezen haladok tovább, vörös, keserű, boldog szívem örökre a tenyerembe nőve marad…

 

Ha! Azt gondoltad, végem! Azt…

Figyeld, legörgetem a szívem a düh erejével

És pattogtatom, mint egy kézilabdát

Falak, arcok, korlátok, esernyők és a galamb begye –

 

Nem, ez így nem volt jó, mindent csak elrontottam. Muszáj meglepetést okoznom magamnak, ahogy a nő, a galambok, az éles koppanások és a bársonyos szárnyak tették.

Felvettem a kabátom, esetlen, sálba burkolt karomat összefontam – így ha valaki megkérdezné: mi történt a kezeddel? Mondhatnám: az ajtót az ujjamra csaptam. Majd elindultam otthonról.

Nem volt túl könnyű a sok ember között. Egyfolytában aggódtam, hogy az emberek azon gondolkodnak, hogy mit csináltam a kezemmel. Így nehéz volt magamról elfeledkeznem.

Most, hogy az utcán voltam, nem tudtam, mit tegyek. Menjek el ebédelni valakivel? Vagy sétáljak a parkban? Vegyek egy ruhát? Végül úgy döntöttem, elmegyek a Round Pondhoz, és egyedül körülsétálom. Fáradt voltam az éjszakázástól. Lementem a metró aluljáróba az Oxford Circusnél. Pont délben. Embertömeg. Magabiztosnak éreztem magam, de nem is volt okom az aggodalomra. Fogadok, ha valaki meztelenül sétálna végig Londonon, akkor sem fordulna utána egy lélek sem.

Mentem lefelé a mozgólépcsőn, miközben a velem átellenben felfelé tartók arcát figyeltem – mint mindig, és közben azon tűnődtem – mint mindig, hogy ezekkel az emberekkel sohasem fogok még egyszer pont így találkozni, és milyen fura, hogy sohasem fogjuk egymást viszontlátni. Illetve, ha igen, akkor sem fogunk tudni róla. Mentem tehát a zsúfolt pályaudvaron, néztem az arcokat – mint mindig, felszálltam a szerelvényre, és leültem. A csúcsforgalomhoz képest nem is volt annyira tele, igaz ugyan, hogy az összes hely foglalt volt. Rettentően fáradtan hátradőltem, behunytam a szemem, hogy aludjak egy kicsit. Éppen kezdem elengedni magam, mikor különös női hangot hallottam. Mintha szavalt volna:

 

’Egy arany cigarettatárca, nos, ez szép, nem?

Igen, egy arany tárca, igen…’

 

Volt valami ebben a hangban, ami arra késztetett, hogy kinyissam a szemem. A kocsi másik oldalán, úgy nyolc emberrel arrébb egy kis fiatal nőt láttam: olcsó, zöld szövetkalap, lapos, barna cipő és pamutharisnya, keze csupasz. Biztosan nagyon szegény – manapság ilyen ruhát csak elvétve hordanak. De testtartása megfogott: félig kicsavarodva ült, fejét bal válla fölé fordította, s így egyenesen a mellette ülő idősödő férfi pocakját bámulta. De semmit sem látott. Fiatal bámész szeme üres volt, befelé figyelt.

Így, hogy ennyire magányosnak tűnt a zsúfolt kocsiban, látványától nem jöttünk annyira zavarba. Szétnéztem: az emberek személyiségüktől függően mosolyogtak, összenéztek, kacsintottak, vagy nem vettek róla tudomást. A lány mindezzel nem törődött.

Hirtelen kihúzta magát, felegyenesedett, a szemben lévő ülésre pillantott, és így szólt:

 

’Mert most azt hiszed, azt gondolod, hogy… vagy nem?,

azt hiszed, hogy most hazamegyek, és csak terád

fogok várni, de mégis annak a lánynak adtad az arany tárcát és…

 

Majd, mint a lejárt kakukkos óra figurája, visszatért eredeti testhelyzetébe. Sápadt, keskeny arcát bal válla fölé fordította, és üres tekintetét újra a férfi pocakjára meresztette. Az meg nagy zavarában csak hümmögött. Előrehajoltam, hogy lássam a velem egy sorban lévőket is. A lánnyal szemben ülő fiatalember szintén zavartan nézett, melyet nemtörődömséggel próbált álcázni. Szóval, mindannyian csak bámultuk a fiatal, vékonyka, sápadt nőt, aki annyira belemerült saját szerencsétlenségébe, hogy magában beszélt és hangosan gondolkodott. Majd megint. Minden figyelemre méltó jel nélkül, két megálló között –még azt sem lehet mondani, hogy a Bond Street-i állomás zökkentette volna ki álmából, kihúzta magát, előrefordult, és így szólt a szemben lévő üléshez (a fiatalember már leszállt, s helyét egy kedves arcú, szürke hajú asszony foglalta el) –

 

’Nos, tudok róla. Vagy nem? És ha mosolyogva, elégedetten idejössz, akkor

már mindent tudni fogok. Nem kell elmondanod, tudom, és mondtam annak

a másiknak is, mondtam neki, hogy tudom, hogy neked adta

az arany cigarettatárcát…’

 

Most újra jött a kakukkosóra-mozdulat. Abbahagyta, vagy talán elfelejtette? Visszafordult és a pocakot bámulta – ugyanazt, mivel a középkorú férfi még egy ideig ott ült. A Marble Archnál szállt le. Búcsúzóul, nem is annyira az emberekre, mint inkább a kocsira vetett egy kimért, megkönnyebbült pillantást. Gondolom, nyugtázta, hogy ez a szerencsétlen nő teljesen bolond…

Helye üresen maradt, senki sem szállt föl a Marble Archon. A szabad helyre várók pedig nem kívántak a tekintet célpontjává válni.

Mi meg csak ültünk, óvatosan néztünk magunk elé, úgy téve, mintha nem vettük volna észre, hogy szegény nő őrült, hogy ne kelljen semmit sem tennünk. Elgondolkodtam. Vajon mit is kellene mondanom: asszonyom, ön őrült. Hazakísérhetem? Vagy: szegénykém, ne csináld ezt, nem tesz jót neked – hagyd el őt, az majd magához téríti…

Eltelt a belső órája szerinti idő, a lány előrefordult, és így szólt a kedves asszonysághoz, aki a vádakat tökéletes önuralommal fogadta:

 

Igen tudom! Igen! És mi van a cipőmmel, mi van vele, bezzeg az

a másik egy arany tárcát kapott, a büdös ringyó

egy arany cigarettatárcát…’

 

Megáll. Fordul. Bámul. Az üres helyre. Furcsa. Nem is tudom, hogy fejezzem ki: beledermedt a kétségbeesés. Szenvtelen szenvedély. Szemtanúi voltunk a boldogtalanság megtestesülésének, láthattuk egy tragédia esszenciáját. Vagyis: a Tragédiát. Mely azonban érzelemmentes volt. Mintha egy színésznő eljátszotta volna a Vádat, az Elhagyott Szeretőt vagy a Hűtlenséget úgy, hogy csak a frissen bemagolt szövegre koncentrál.

Akár félig kitekeredve merev tekintettel a zöldes, kopott, ocsmány kárpitot bámulva ült, akár kiegyenesedve vádjait a szemben ülő kedves asszonyra szórta, ijesztő mozdulatlanság vette körül – igen, ez az, ami félelmetessé tette. Úgy tűnt (hogyha a belső motor leáll), örökké csöndben marad. Vagy kitekerve, vagy egyenesen, esetleg valahol a kettő között, valamilyen önkényes pózban. Ezt könnyű lenne elképzelni. Mintha kagylóhéját figyeltük volna, mely bizonyos előre meghatározott mozgást végez.

De a nő nem volt jelen. Lehetetlen megmondani, hogy mi volt jelen, hogy ki volt ez a lány. Igaz, el tudnám képzelni vékony, finom arcát a történteket feledve egy széles mosolyban feloldódni. Nem volt tudatában, hogy egy vonaton ül valahol a Marble Arch és a Queensway között, sem annak, hogy nyilvánosan vádolja férjét vagy szeretőjét, s hogy mi őt nézzük.

És mi csak néztük a lányt, és szégyelltük magunkat. De ez a zavar nem a lány számlájára volt írható…

Hirtelen éreztem, hogy a sál és az alufólia alatt ujjaim megszabadulnak terhüktől. A szívem szinte levált a kezemről.

Gyorsan tenyeremre pillantottam – nehogy megint visszanőjön. Levettem a sálat, térdemen egy tökéletes szívet tartottam. Akárcsak az ezüst szívek a Valentin-napi képeslapokon – azzal a különbséggel, hogy az enyém háromdimenziós volt.

Láttam, hogy tetszik az embereknek, akik a szegény őrült nő helyett most már engem néztek. Felálltam, vagy négy üléssel arrébb mentem, oda, ahol a lány ült, és alufóliába burkolt szívemet mellé helyeztem úgy, hogy azt bámulja.

Először nem reagált, majd teátrálisan felmordult, megkönnyebbülten sóhajtott, előrehajolt, megfogta a szívet, karjait köré fonta, ölelgette, forgatta, arcához szorította, s mögüle így szólt a férjéhez: nézd mit kaptam, nem érdekelsz sem te, sem a cigarettatárca, kaptam egy ezüst szívet.

Notting Hill Gate-hez értünk, leszállni készültem, miközben az emberek elismerően néztek és mosolyogtak rám. Végigmentem a peronon, fel a mozgólépcsőn az utcára a parkig.

Nincs szívem, egyáltalán nincs. Micsoda könnyebbség. Micsoda szabadság…

 

Hallod ezt a hangot? Ezt a nevetést?

Igen, ez én vagyok, én nevetek, igen, én.

 

 

 

Férfiak között

 

Az ajtóval szemben lévő széket kávébarna szatén borította. Maureen Jeffries sötétbarna, szűk selyemnadrágot és fehér zsabós blúzt viselt. A nagy karosszékben törékenynek és aprónak fog tűnni. Ám amint elhelyezkedett, máris felpattant (közben kényszeredetten mosolygott, amit valószínűleg észre sem vett), és kevésbé drámaian leült a sárga kanapé sarkára. Itt maradt néhány percig, s arra gondolt, hogy a meghívóban végül azt írta kedélyeskedően (tisztában volt azzal, hogy a szónak van némi gunyoros felhangja, melyet nem igazán szeretett), hogy “Látogass meg, és találkozz az új énemmel!”

Új volt a frizurája, jó pár kilóval kevesebbet nyomott, s újra friss arcbőrrel áldotta meg a természet (ezt a szót szerette). Kétségtelenül jobb lenne, ha ezt a nagy barna székben mutatná be: megint visszaült.

Másodjára illemből ment vissza a sárga kanapéhoz, pontosan kiszámított kedvességből. Bátor dolog volt meghívnia Peggy Bayley-t, le kellett győznie hozzá a büszkeségét. De Peggy úgysem lesz képes versenyre kelni a zsabós csipkeblúzzal, és mindazzal, amit kiemel. És bár ez Peggy szerencséjéből adódik – hogy ő egyszerűen férjhez ment, méghozzá Bayley tanár úrhoz (akinek Maureen négy évig a szeretője volt), mégsem kellene az orra alá dörgölni, hogy Maureen megújult, és külseje újra vonzó lett, még akkor sem, ha a szavaiban már benne volt: “az új énem”.

Mindemellett neki, Maureennek a szépsége volt az egyetlen fegyvere, amivel újra szembe szállt a világgal, s ezt miért ne mutatná meg Bayley tanár úr feleségének, akit helyette vettek el. Bár (suttogta magának vadul és keserűen), ha rávette volna Tom Bayley-t, ha nyomást gyakorolt volna rá – ahogy Peggy tette –, kétségtelen, hogy most ő lenne Mrs. Bayley… Mégis vissza fog ülni a barna fotelbe.

De, ha ő vette volna rá a házasságra Tomot, akkor aztán azt kapta volna, amit megérdemel, mint ahogy Peggy is megérdemelte, – mivel házasságuk kezdetétől fogva Tom Bayley ragaszkodott egy külön legénylakáshoz, melybe őt, Maureent sohasem engedte volna be – mint ahogy Peggyt nem is engedte. Ő, Maureen nem egyezett volna bele a házasságba ilyen feltételekkel. Ebben biztos volt. Kétségtelen, hogy Tom azért hagyta el, és állt össze Peggyvel, mert ő, Maureen hűséget követelt tőle, a született nőcsábásztól. Szóval, egészében véve, egyáltalán nem irigyelte Peggyt, akinek – közel a negyvenhez – azon az áron sikerült elvetetnie magát egy tökéletes és vonzó tanárral, hogy kezdettől fogva tudta, nem ő az egyetlen nő az életében. Sőt, annak tudatában, hogy a házasságot a világ legócskább trükkjével csalta ki…

Ekkor Maureen harmadjára is fölállt a székből, a kanapé túl egyszerűnek tűnt, így a földre telepedett. Az önutálat fojtogatta. Érezte, hogyan dől romba személyisége, miközben képtelen gátat szabni Peggyvel kapcsolatos keserű gondolatainak. Az, hogy tisztába jöjjön saját magával, legalább annyira fontos volt az elmúlt hat hónap során, amíg elvonultan élt, mint az, hogy lefogyjon, és visszanyerje szépségét.

Ezt véghez is vitte: harminckilenc éves volt, és még sosem volt ennyire vonzó. A vadóc, aki elment hazulról, Iowából New Yorkba, nagyon aranyos volt – mint bármelyik viszonylag tehetséges fiatal lány, de amilyen most volt, az húsz év munkájának az eredménye. És mások munkájának – alacsony, formás, fehér bőrű, nagy, barna szemű, fekete hajú szépség volt, ám együttérzését, puhaságát, vonzerejét egy tucat intelligens férfi szerelméből nyerte. Nem, egyáltalán nem irigyelte tizennyolc éves kori önmagát. De irigyelte, mindennap jobban és jobban irigyelte a fiatal lány határtalan függetlenségét, erejét, terét és bátorságát.

Már hat hónapja annak, hogy utolsó, és reményei szerint végleges szeretője, Jack Boles elhagyta. Összeomlott, miután rádöbbent, hogy húsz – na jó, tíz – évvel ezelőtt ő küldte el szeretőit, ő volt az, aki kimondta – mint ahogy Jack is –, zavartan, bűnbánóan, de csak annyira, amivel még könnyedén megbirkózott, hogy “Sajnálom, bocsáss meg, én leléptem”. Ilyen lehetőséggel és következményekkel sohasem számolt, egy férfitól sem fogadott el soha pénzt, kivéve, amit saját keresetének tartott. Mindig a maga ura volt. (Bár, mikor Jackkel élt, nem mondta ki saját véleményét, csak hogy neki megfeleljen: ő az a férfi volt, aki nem szerette, ha a nők ellentmondanak.) Ezen kívül soha egy percig sem törődött azzal, hogy mások mit beszélnek. Mikor Jack kidobta azután, hogy viszonyukról hónapokig cikkeztek a lapok (“A híres filmrendező együtt él Cannes-ban Maureen Jeffries festőnővel”), fordult meg először a fejében: ki fognak nevetni. Mindenkinek ezt mondta – okkal – : elvesz feleségül. Aztán arra gondolt: kevesebb, mint egy évig volt velem, senki sem unt meg ilyen gyorsan. Aztán: a nő, aki miatt elhagyott, nyomomba sem érhet, és még főzni sem tud. Aztán újra: biztos, hogy ki fognak nevetni.

Az önutálat megmérgezte, főleg azért, mert képtelen volt elengedni Jacket, és telefonokkal, levelekkel üldözte, fenyegetőzött, a szemére vetette, hogy azt ígérte, feleségül veszi, hogy Jack mennyi mindent köszönhet neki. Tehát, mindent megtett, amit a nőkben annyira utált. Ráadásul nem költözött ki az albérletből, aminek díját Jack nem régen öt évre előre kifizette. Végeredményben tehát, a férfi kifizette őt a lakás bérletével.

És ahelyett, hogy szépen elsétált volna ruháival (egyáltalán azokhoz van joga?), még mindig itt volt, szépült, és küzdött félelmei ellen.

Tizennyolc évesen, mikor otthagyta az apját (postai hivatalnok), nőies volt és bátor. Szép nem. Azokhoz a hivatásos szépségekhez képest, akik férfiak társaságában élik le az életüket, egyáltalán nem. Rendelkezett viszont koncentrált nőiességgel, ami egész lényét átitatta és felfokozta, és ettől szépnek látták. Ma, húsz évvel később, miután tizenegy kiváló – vagy majdnem kiváló – férfi szeretője volt, még mindig nőies volt és bátor. De – mivel ösztönös nagylelkűségből, ami a legnagyszerűbb volt benne, saját festői ambícióit mindig háttérbe helyezte az éppen aktuális férfi karrierjével szemben, most nem tudott megélni. Legalábbis nem úgy, ahogyan hozzászokott.

Mióta eljött otthonról, képességeivel, melegségével, képzelőerejével támogatott egy rajztanárt (első szeretőjét), két színészt (akkor ismeretlenek, ma világhírűek), egy koreográfust; egy írót; egy másik írót; majd miután átkelt az Atlanti-óceánon Európába, egy filmrendezőt (Olaszország), egy színészt (Franciaország), egy írót (London), Tom Bayley tanár urat (London), Jack Boles filmrendezőt (London). Ki tudja megmondani, hogy odaadása, munkájuk iránti áradó lelkesedése mennyire járult hozzá sikereikhez? (Mindezt vadul és zokogva kérte számon magától a sötét órákban.)

Mára búcsút mondott az együttérzésnek, a bájnak, a divatnak, lakberendezési érzékének, szerény festői tehetségének (ami nem jelentette azt, hogy nem volt mások éles szemű kritikusa), a ténynek, hogy kiváló szakács volt, és az ágyban nyújtott teljesítményének, amelyről tudta, hogy átlagon felüli.

Ha kilépne ebből a lakásból, abban a pillanatban a nemzetközi pénz és presztízs világából is kilépne. És hova menjen? Apjához, aki egy albérletben lakik Chicagóban? Nem. Egyetlen reménye az volt, hogy talál egy férfit, aki olyan kiváló és elegáns, mint az előzőek. Már nem engedhette meg magának az ismeretlen zseniket, az ígéretes művészeket. Erre várt, és ezért maradt a főhadiszállásként szolgáló luxuslakásban, amiért annyira megvetette magát, és ezért hívta meg Peggy Bayley-t látogatóba. Először: bátorítania kell magát azzal, hogy találkozik ezzel a nővel, akinek pályája (híres emberek szeretője) hasonló volt az övéhez, és aki jól ment férjhez. Másodszor: segítséget fog kérni tőle. Korábban már gondosan számba vette volt szeretőit, háromnak írt is, majd kapott három barátságos, de elutasító válaszlevelet. Hivatalosan Tom Bayley ’barátja’ maradt, de feleségét jobban ismerte annál, semhogy megsértse azzal, hogy férjéhez fordul az ő beleegyezése nélkül. Megkéri Peggyt, hogy kérje meg Tomot, hogy befolyását latba vetve szerezzen neki olyan munkát, ami hozzásegíti, hogy találkozzon a megfelelő férfival.

Mikor csengettek, kiszólt, és a fotelhez sietett, most bátran, de őszintén. Egy olyan férfi feleségétől kér szívességet, akinek ő nyilvánosan a szeretője volt, és egyáltalán nem állt szándékában enyhíteni a nehézséget azzal, hogy kevésbé vonzónak tűnik, mint valójában. Még akkor sem, ha Peggy úgy fog megjelenni, hogy már semmi sem maradt régi szépségéből, hiszen a Bayley professzor úrral kötött házasság három éve racionális, rendes nővé változtatta, eltűnt a macskaszerű simulékonyság, ami Fokvárosból Európába hozta a jelentéktelen színésznőt. Ezt a pályát – bölcsen – abbahagyta, és olyat választott, amire született.

De Peggy úgy lépett be, mint azelőtt négy évvel: ha Maureen kicsi volt, finom és érzéki, akkor Peggy leginkább egy szirénhez hasonlított. Maureen felpattant, nézte, ahogy Peggy kifésüli világos haját barna arcából, ujján fehér gyűrű, zöld szemében gúnyos mosoly. Önkéntelenül felkiáltott: “Tom otthagyott!”

Peggy nevetett – hangja, akárcsak Maureené rekedtes volt, mint az érzéki nőké általában. “Hogy találtad ki?” – kérdezte. Erre megpördült, csípőjét manöken pózba merevítette, hagyta, hogy arany haja az arcába hulljon, büszkén mutatta egyenes szabású új, zöld, vászonruháját, ami mindent az ismét kihívó testnek köszönhetett. Nyoma sem maradt az elmúlt három év megfontolt, egészséges háziasszonyának: ő is, akárcsak Maureen, újra nőiességére összpontosított, lebegett rajta, vibrált vele.

“Mindketten túl jól nézünk ki ahhoz, hogy kidobjanak minket” – mondta Peggy.

Most, külsejének teljes tudatában birtokba vette a sárga kanapét, nőiesen hozzásimult, és így szólt: “Adj egy italt, és ne nézz ilyen meglepetten. Végül is, azt hiszem, tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. Vagy nem?” Ezt a kérdést egy cinkostársnak címezte? Nem. Egy áldozatnak? Nem. Egy kollégának – igen. Maureen észrevette, hogy az éppen-csak-a-felszín-alatti ellenségesség, ami találkozásaikat jellemezte, mikor Peggy Tom Bayley-vel volt, teljesen eloszlott. De egyáltalán nem volt boldog a bajtársiság ilyen alakulásával. Szemöldökét ráncolva fölállt a barna, szatén székből, egy cigaretta sután fityegett az ajkai közt. Emlékezett, hogy a szemöldökráncolás és a lógó cigaretta az egy nő biztos egy férfiban-állapothoz tartoztak. Maureen ösztönei tehát hazudtak. Talán csak azért, mert még mindig nem akarta bevallani, mennyire egyedül van? Két nagy pohárba brandyt töltött, és megkérdezte: “És kiért hagyott el?”

Peggy válaszolt: “Én hagytam el”, és zöld szemével mélyen Maureen szemébe nézett, hogy az elfogadja a tényt, a látható kétkedés ellenére.

“Nem, tényleg, ez igaz – természetesen mindig voltak női, ezért ragaszkodott a búvó-barlanghoz Chelsea-ben…” Maueeren most leplezetlenül mosolygott, mintegy emlékeztetőül, hogy ő sohasem fogadta el az okot a búvó-barlang létezésére. “Csak Bill dolgozószobájában tud elszakadni a sivár háztartástól.” Peggy az emlékeztetőt rövid őszinte mosollyal fogadta, amely nélkülözött minden türelmetlenséget: “Nos, természetesen hazudtam, és játszottam kis játékaimat, de ki nem?” Majd Maureen, hogy véget vessen Peggy gyűlölködő kritizálásának, végre kimondta: “Rendben van. De te kényszerítetted, hogy feleségül vegyen.” Három nagyot kortyolt a brandyből. Amíg az elmúlt pár hónapban, miután Jack elhagyta, túlságosan is sokat ivott, addig az utóbbi pár héten diétája szigorúan megtiltotta az alkoholt, így kiesett a gyakorlatból. Érezte, hogy be fog rúgni, és ezt mondta: “Ha én berúgok, akkor neked is muszáj lesz.”

“Két hónapig éjt nappallá téve ittam” mondta Peggy újra a szúrós zöld pillantás kísértében. “De az ember nem ihat, ha csinos akar maradni.”

Maureen visszaült a barna székbe, Peggyre nézett a gomolygó kék füstön át, és így szólt: “Egyfolytában be voltam rúgva – egy örökkévalóság volt. Undorító volt. Nem tudtam abbahagyni.”

Peggy válaszolt: “Nos, rendben, ezen túl vagyunk. De a problémát nem a többi nő jelentette – alaposan megtárgyaltuk, hogy milyen a személyisége, mikor összeházasodtunk…” Itt megállt, hogy méltányolja Maureen kesernyés mosolyát, majd folytatta: “Része a szerepünknek, hogy alaposan kibeszéljük őket, nem?” Mindkét nő szeme megtelt könnyel, mindketten hunyorogtak. Még egy fal leomlott köztük.

Peggy tovább mondta: “Idejöttem, hogy felvágjak, a dicsekvő kis leveled miatt – észrevettem, hogy lekezelő vagy velem, mióta Tomhoz mentem, mintha unalmas és átlagos lennék. – Akartam, hogy te lásd az új énem!… Az isten tudja az ember miért veszti el nőiességét, ha lehorgonyoz egy férfi mellett.”

Mindketten kacagásban törtek ki, Peggy végigheveredett a sárga vásznon, Maureen pedig a fényes barnán. Közben alig tudták visszafojtani könnyeiket.

“Nem”, mondta Maureen miközben felült, “nem fogok sírni, óh, nem! Befejeztem a sírást, nincs semmi értelme.”

“Akkor igyunk még egyet”, és Peggy odanyújtotta poharát.

Már mindketten berúgtak, hisz mindketten szinte éhgyomorra ittak.

Maureen a poharakat félig megtöltötte brandyvel, és megkérdezte: “Tényleg te hagytad el?”

“Igen.”

“Akkor neked több okod van szeretni magad, mint nekem. Én harcoltam, jeleneteket rendeztem, és ha most erre gondolok…” Belekortyolt a brandybe, szétnézett a drága szobában, és így szólt: “…ráadásul még mindig belőle élek, és ez az, ami annyira szörnyű.”

“Ne sírj drágám…”, mondta Peggy. A brandy eltompította, lassúvá tette. A drágám megborzongatta Maureent. A film és a mozi világának semmitmondó szava volt, ami rendben volt, még élvezetes is színházi emberek vagy filmesek esetében, de csak egy lépésre volt attól, hogy…

“Ne.” mondta Maureen élesen. Peggy “elbűvölően” tágra nyitotta nagy, zöld szemét, majd valódi, őszinte természetének megfelelően keskenyre összehúzta, és nevetett.

“Értelek”, mondta. “De jobb, ha szembenézünk vele, nem? Nem állunk távol attól, hogy… nem?”

“De”, mondta Maureen. “Már rájöttem. Ha hozzájuk mentünk volna, akkor a papír miatt, tudod, nos, jogosnak éreztük volna, hogy elfogadjunk pénzt mindenért, mindenért, mindenért!” Lehajtotta fejét és zokogott.

“Fogd be”, mondta Peggy. De mivel már be volt rúgva, úgy hangzott, hogy: “Fobbe”.

“Nem”, válszolt Maureen, felült és szipogott. “Ez igaz. Soha nem fogadtam el pénzt – úgy értem, sosem vettem el mást, mint a rezsit és a ruhákat, amiket ajándékba kaptam – és te?” Peggy nem nézett rá, ezért folytatta: “Rendben, de fogadok, hogy Tom Bayley az első férfi, akitől elfogadsz anyagi jóvátételt, vagy tartásdíjat – nem így van? És mindez azért, mert a felesége voltál.”

“Azt hiszem. Azt mondtam, nem fogok, de talán mégis.”

“És csak a papír miatt nem érzed magad rosszul?”

Peggy hosszú, puha ujjaival forgatta és forgatta a poharat, végül bólintott. “Azt hiszem.”

“Igen. Persze. És a mi időnkben, hogy’ kinevettük a házassági szerződést. De az igazság az, hogy ha úgy fogadsz el pénzt, hogy házas vagy, nem érzed magad kurvának. Minden egyes férfi esetében vitatkoznom kellett magammal: hogy tudná ő mindazt visszafizetni, amit érte teszek – a főzés, a háztartás, a lakberendezés, a tanácsok? Egy vagyon! Szóval fölösleges, hogy lelkifurdalásom legyen amiatt, hogy ebben a lakásban élek, és megtartom a ruháimat. De mégis rosszul érzem magam, állandóan. Ha Jack elvett volna, nem érezném magam rohadt kurvának, amiért ebben a rohadt lakásban lakom.” Vad, dühös könnyekben tört ki, aztán leállította magát, mélyen lélegzett, csendben ült, mélyeket lélegzett. Majd fölállt, újra öntött magának és Peggynek. A két nő csendben ült, amíg Maureen megkérdezte: “Miért hagytad el?”

“Mikor összeházasodtunk, mindketten azt gondoltuk, terhes vagyok… nem, komolyan. Három hónapig nem jött meg, és aztán nagyon beteg lettem, azt mondták, elvetéltem.”

“Gyereket akar?”

“Tőled nem akart?”

“Nem.”

“Akkor megváltozott. Nagyon akar.”

“Jack hallani sem akart gyerekről, hallani sem akart róla, de az a kis lotyó, aki miatt elhagyott… úgy hallom jó barátaitok?” Úgy értette, Jack és a lány, aki miatt elhagyták.

Peggy válaszolt: “Jack és Tom jó barátok.” Ez nagyon kimért volt, ezért Maureen így szólt: “Igen, igen! Mind Jack barátai – én főztem rájuk, én szórakoztattam őket, de tudod, hogy egyik sem hívott fel, miután Jack elhagyott? Ők Jack barátai voltak, nem az enyémek.”

“Pontosan. Mióta elhagytam Tomot, nem találkoztam sem Jackkel, sem az új barátnőjével. Tomhoz mennek látogatóba.”

“Gondolom, Tom egyik barátnője terhes lett.”

“Igen. Odajött hozzám és elmondta. Tudtam, mit kell tennem. Mondtam: Rendben, válj el”.

“De legalább az önbecsülésed megmaradt.”

Peggy forgatta kezében a poharat, bele-belenézett; a brandyt a sárga szövetre löttyintette. A két nő mozdulatlanul, esztétikai érdeklődéssel nézte, ahogy a narancsos folt növekszik.

“Nem, nem maradt meg”, mondta Peggy. “Mert azt mondtam, válj el, de adj egy csomó pénzt, különben beperellek hűtlenségért – bizonyítani ezerszer is tudom.”

“Mennyit?”

Peggy elvörösödött, és kortyolt egyet a brandyből: “Havi negyven font tartásdíjat fogok kapni. Ez sok neki – ő tanár, nem filmrendező.”

“És ki tudja fizetni?”

“Nem. Azt mondta, hogy le kell mondania a búvó-barlangról. Mondtam: Szomorú.”

“És ő milyen?”

“Huszonhét éves. Művészetet tanul. Csinos, édes és buta.”

“De terhes.”

“Igen.”

“Neked sosem volt gyereked?”

“Nem. De volt néhány abortuszom és vetélésem.”

A két nő őszintén nézett egymásra, arcuk keserű volt.

“Igen”, mondta Maureen. “Nekem öt abortuszom volt, egyszer egy öregasszony csinálta. Nem használok semmit, és mégsem esem teherbe… hogy tetszett Jack új barátnője?”

“Tetszett”, mondta Peggy bocsánatkérően.

“Intellektuális”, mondta Maureen, de intellehtuálisnak hangzott.

“Aha.”

“Okos és tájékozott”, Maureen küzdött jobbik énjével, megnyerte a csatát és így szólt: “De miért? Vonzó, de csak egy diáklány, aranyos, okos, értelmes kis diáklány, aranyos, okos, értelmes kis ruhákban.”

“Fejezd be! Fejezd be most már”, mondta Peggy.

“Rendben”, mondta Maureen. De még fájdalmas bölcsességgel hozzátette: “És még főzni sem tud!”

Peggy nevetésben tört ki, hátravetette magát, és még több brandyt öntött ki részeg kezével. Hamarosan Maureen is nevetett.

“Gondolkodtam, vajon hányszor mondták különböző feleségek és szeretők rólunk, hogy Peggy maga az unalom, Maureen pedig annyira egyszerű”, szólt Peggy.

“Szinte hallom őket: természetesen csinosak, természetesen jól tudnak öltözködni, és nagyszerű szakácsok, gondolom jók az ágyban, de mijük van?”

“Fejezd be”, mondta Peggy.

Már mindkét nő részeg volt. Esteledett. A szoba tele lett árnyékkal, fehér falai kékes magaslatokká váltak, a csillogó székek, asztalok, szőnyegek tompa fénysugarakat árasztottak.

“Felkapcsoljam a lámpát?”

“Még ne.” Peggy feltápászkodott, hogy töltsön még. “Remélem, lesz annyi esze, hogy nem hagyja abba a munkáját”, mondta.

“Ki? Jack vöröshajú lotyója?”

“Ki más? Tom barátnője már rendben van, terhes.”

“Igazad van. De fogadok, hogy abbahagyja, fogadok, hogy Jack rá akarja venni, hogy feladja.”

“Így van. Mielőtt elhagytam Tomot – mielőtt kidobott, a te Jacked és a lány átjöttek vacsorára. Jack hevesen kifakadt rá egy cikke miatt, egész este cikizte – azt mondta, hogy amit ír, az egy baloldali klub háziasszonyának politikai nézete. Baloldali madártávlat, mondta.”

“Utálta, ha festek”, mondta Maureen. “Amikor csak azt mondtam, hogy egy reggelt festéssel akarok tölteni, gúnyos megjegyzéseket tett a vasárnapi festőkről. Felszolgálom neki a reggelit, felmegyek a műterembe – vagyis a vendégszobába. Először vicces beszólásokat kiabál föl, aztán jön, hogy éhes. Már tizenegykor megéhezik. Majd, ha mégsem mennék le főzni, akkor szerelmeskedne velem. Majd a munkájáról beszélünk. A hülye filmjeiről beszélünk egész nap, és fél éjszaka…” Maureen sírásban tört ki: “Ez annyira igazságtalan, annyira, de annyira… mindegyik ilyen volt. Nem azt mondom, hogy nagy festő voltam, de lehettem volna valami. Saját erőmből, valami… egyik férfi sem csinált mást, mint gúnyolódott rajtam, vagy atyáskodott fölöttem… így, vagy úgy, de mindegyik. És persze előbb-utóbb az egyik fél megadja magát, mert jobban törődik a…”

Peggy, aki már félálomban volt, elnyúlva a kanapén, most felült: “Fejezd be Maureen. Mire jó ez az egész?”

“De igaz. Húsz évig napi tizennyolc órát töltöttem az életemből avval, hogy különböző férfiakat támogattam. Vagy nem így van?”

“De igen, de fejezd be. Mi választottuk.”

“Igen, És ha az az ostoba vörös hajú lotyó abbahagyja a munkáját, csak azt kapja, amit megérdemel.”

“Odajut, ahová mi.”

“De Jack azt mondja, elveszi feleségül.”

“Tom is elvett engem.”

“Jacket kíváncsivá tette a kis vöröshajú esze. Azok az okos politikai megjegyzések. Most meg mindent megtesz azért, hogy megszüntesse a rovatát. Nem mintha nagy veszteség lenne a nemzet számára, de jobb, ha a lány odafigyel, óh, igen, jobban tenné…” Maureen arca előtt ingatta brandys poharát, melyet megbűvölten bámult.

“Mi is a másik ok, amiért ide jöttem?”

“Nem azért jöttél, hogy lásd az új énemet?”

“Ez ugyanaz.”

“Akkor?”

“Mennyi pénzed van?”

“Semennyi.”

“Mennyi időre szól a lakás bérlete?” Maureen felemelte egyik kezét nyitott ujjakkal. “Öt év? Akkor add el a bérleti jogot.”

“Óh, nem tehetem.”

“Dehogynem teheted. Úgy számolom, legalább kétezret hozna. Ebből találhatnánk egy lakást valahol, egy kevésbé drága környéken.”

“Mi találhatnánk?”

“Én pedig kapok minden hónapban negyven fontot. Szóval.”

“Szóval mi?” Maureen gyakorlatilag teljesen elfeküdt a nagy székben, fehér inge felgyűrődött melle köré, szűk, barna nadrágja fölött kilátszott karcsú dereka és törzse. Szeme elé tartotta a brandys poharat, ide-oda himbálta, és nézte, ahogy a brostyánszínű folyadék kilöttyen a pohárból. Amikor a brandy barna hasára csöppent, felkacagott.

Peggy megszólalt: “Ha nem csinálunk semmit, vissza kell mennem a szüleimhez Outshoornba – struccot tenyésztenek. Okos voltam, hogy elszöktem. Hát, sohasem leszek színésznő. Szóval visszamegyek, hogy cukorbokrok és struccok között éljem le az életem. És veled mi lesz?”

“Dettó…” Maureen puha, barna fejét oldalra fordította, és a brandyt a szájába csepegtette.

“Nyitunk egy ruhaboltot. Az egyetlen dolog, amihez mindketten értünk, az az öltözködés.”

“Jó ötlet.”

“Hol szeretnéd?”

“Párizsban.”

“Párizsban labdába sem rúghatnánk.”

“Nem, tényleg nem… és Róma? Három volt szeretőm van Rómában.”

“Ez nem túl jó, ha esetleg baj lenne.”

“Egyáltalán nem.”

“Inkább maradjunk Londonban.”

“Inkább maradjunk Londonban. Még egy italt?”

“Kérek. Kéééérek.”

“Adoom-dom-dom.”

“Legközelebb senkivel nem fekszünk le, amíg nincs házassági szerződés.”

“Valószínű.”

“De ez ellenkezik az elveimmel, az alkudozás.”

“Óh, igen, igen!”

“Persze.”

“Talán leszbikusoknak kéne lennünk, nem gondolod?”

Peggy nehézkesen feltápászkodott, Maureenhez támolygott, és kezét a nő meztelen hasára tette. “Érzel valamit.”

“Semmit.”

“Részemről a férfiakat kedvelem,” mondta Peggy, visszament a kanapéhoz, lehuppant, az ital kifröccsent.

“Én is, és köszlük jó sokan bennünket.”

“Legközelebb nem hagyjuk abba a munkánkat, ragaszkodunk a ruhabolthoz.”

“Igeeen…”

Szünet. Aztán Peggy felült és összpontosított. Hallatlan komolyság szállta meg. “Figyelj”, mondta. “Ne, a fenébe is figyhejj, egész idő alatt ezt akartam mondani, és komolyan gondolom.”

“Én is.”

“Nem, nem hagyjuk ott, amint egy f-f-f-érfi a színre lépp. A fenébe is, részeg vagyok, de komolyan gondolom… nem, Maureen, nem vágok bele a ruhaboltba, amíg ez nincs tisztázva, már a kezdet kezdetén. Egyet kell értenünk abba’, hogy a munkha ’z első, különbe’ látod, hova jutunk.” Peggy az utolsó mondatokat elhadarta, és elégedetten dőlt hátra.

Most Maureen ült föl, komolyan, próbált nyelvének parancsolni: “De… mi ketten… abba’ vagyunk… jók, hogy, t-támogatunk valami átkozott zsenit, egy zsenit.”

“Soha többé. Óh, nem! Ígérd megh, Maureen, ígérd megh, különben…”

“Rendben, meghígérem.”

“Jó.”

“Egy italt?”

“Szívesen, brandyt szívesen, szívesen, szívesen, brandyt szívesen.”

“Brandyt szívesen…”

 

PAJTÓK ÁGNES fordításai