Erika nem adta jelét annak, hogy döntött volna közöttünk. Annak sem, hogy egyáltalán volna miről döntenie. Az óraszünetekben néha intett a folyosón, de csak akkor, ha együtt látott bennünket. Mintha akkor kívánt volna tudomást venni rólunk, amikor kétségtelenné tette, hogy Paulónak is, nekem is szól az integetése.

A teniszpályán találkoztunk újra.

Nem játszott, az öltöző melletti padon ült.

A brillantinos hajút várja, gondoltam, de egy lány érkezett. Egyiküknél sem volt ütő, nemsokára elmentek, a kapunál megállt, csókot dobott külön-külön mind a kettőnknek.

Az ablaknál álltam egyedül másnap a szünetben. Odajött. Gyere, üthetünk egyet délután, négyre kint leszek a pályán. Visszasietett a negyedikesek osztálytermébe.

Utána sem tudtam szólni, hogy kettőnket hív-e vagy csak engem.

Azt mondta, gyere, nem azt, hogy gyertek.

Lehet, hogy Paulónak is szólt.

Volt még egy különórám, utána rohantam haza az ütőért, nem volt időm ebédelni, benyitottam apámhoz, hogy elköszönjek tőle, az egyik bőrfotelben ült, a másikban Pauló, apám csak intett.

Az intése az egyezményes jeleink közé tartozott, ha munka közben léptem be hozzá, meglepett, hogy Pauló jelenlétében is csak int, ledobtam magam a harmadik bőrfotelba.

Nem adták jelét, hogy ki óhajtanának zárni a beszélgetésükből, mégis kirekesztettnek éreztem magamat.

Apám úgy beszélt, mintha a hallgatóinak tartana előadást, lassan, néha keresve a legpontosabb szót, ilyenkor felemelte a jobb keze mutatóujját. A latin tanszék professzora volt, nemrégiben kérték fel, hogy írjon az egyik tankönyvhöz újabb fejezetet, így mondta, az antik korszak előtti antik világról. Ne higgyétek, hogy minden a görögökkel kezdődött, mondta Paulónak, nem fordult felém, de máris többes számot használt, természetesnek tarthatta, azért jöttem, hogy én is meghallgassam.

Pauló nem tett nekem említést róla, hogy eljön apámhoz.

Az időszámítás előtti ötödik-negyedik század idején a görögök keveset tudtak a megelőző évszázadokról. A mítoszok éltek, de fontos, ha kérdezel, mondta Paulónak, hogy minden kultúra azt csinál a mítoszból, amit akar. A periklészi csúcs után kezdődő alkonyban például a Labdakidák mítoszainak véres világából, az apagyilkosságból, a testvérharcokból a fenségest szűrték le. Feltehetően ma így mondanánk, a közelmúlt iránt érzett nosztalgiából. Erika talán már kint van a teniszpályán, gondoltam, de nem indultam el, nem mintha különösebben érdekelt volna, amit apám elmond, azt figyeltem, hogy Paulóra nagy hatással van. Az antik előtti antik meglehetős homályban van még ma is, mondta apám, ha a maszkok érdekelnek, hát nagy részük krétai eredetű volt. Úgy láttam, már nem is Pauló kérdései foglalkoztatják, fogalmam sem volt, mit kérdezhetett, apám szavaiból sejtéseim voltak csak róla. Mintha már ott sem lettünk volna, felállt, sétált, leemelt egy könyvet az egyik polcról, a nem tudás és a ráruházás közötti résben születik meg az esély a valószerű megtalálására, ezt megint felemelt ujjal mondta, de nem felénk fordulva, talán diákhallgatóságot képzelt maga elé.

Világos?, kérdezte váratlanul Paulótól.

Eléggé, mondta Pauló.

Vigyázz, öregem, ült vissza a bőrfotelba, még számomra sem eléggé világos.

Nekem még sohasem mondta azt, hogy öregem. A professzortársaival beszélt így.

Igen… igen…, kereste a szavakat Pauló, persze…

Felállt. Indulni próbált. Nem tudta, hogy köszönjön el. Kérdőn nézett rám.

A főtéma a meghallott, de meg nem hallgatott értelem elfecsérlése, mondta apám, megint önmagának, valamit fel is jegyzett egy kis cédulára, örök várakozás a jelentésre, olvasta a cédulájáról, Paulóra pillantott, azt mondta neki: köszönöm.

Pauló meghajolt. Hátrált.

Akkor jössz a pályára?, kérdezte.

Addig fel sem tűnt, hogy a szokásos teniszöltözékében van. Fehér short, fehér póló.

Azt mondta, hogy neked is szólt. Nem mondta ki Erika nevét, úgy gondoltam, apám jelenléte miatt. Kihívó lett a tekintete. Lehet, hogy az enyém lett kihívó afeletti szégyenemben, hogy nem osztottam meg Paulóval Erika ajánlatát.

Tényleg nem jössz?

Tényleg…

Fájdalmat láttam az arcán, ettől a zavart bennem is felváltotta a fájdalom.

Mint egy színpadi jelenet, olyan lett minden, apámmal a háttérben. Elmerült a munkájában, úgy láttam, fel sem fogja, miről beszélek, minekutána kettesben maradtunk.

A magam számára is érthetetlen volt az indulatom. Mintha apámat tettem volna felelőssé Pauló pillantásáért, amivel elment, azért is, hogy úgy viselkedtem, mint aki most már átengedi neki az Erikával való találkozást.

Jobban ügyelhettél volna, hogy mire, azt nem mondtam, meg se tudtam volna fogalmazni, megismételtem, ügyelhetnél rá, hogy Paulónak nincsenek szülei, az anyja nem él, az apjáról régen nem tud semmit, nehogy még valami helyettes gyámolítót találjon benned, pótapát és rád szabaduljon, ugyan, intett apám a szokásos legyintésével, de ezúttal hosszan szemügyre vett, s amit láthatott, az meghökkentette, letette a tollat, de hiszen nem hozzám jött, mondta, veled akart valamit megbeszélni, bekopogott, várhat rád, mondtam neki, beszélgetni kezdtünk, mi meg a végén összevesztünk, hajtogattam, éreztem a vádaskodásom nevetségességét. Soha nem kiáltottam rá még apámra, meg is rémült a kiáltásomtól, miért vesztetek volna össze, mondta, nem csak az én hangom nem volt még soha hasonló, az övé sem. Ezt te nem érted, folytattam, nyílt az ajtó, anyám szaladt be, nejlonszatyor volt a kezében, éppen megérkezhetett a vásárlásból, le sem tette a szatyrot a konyhában, mi van?, mi történt?, miattad összevesztünk, kiáltottam újra apámra, éreztem, hogy hamis a hangom, csak azért kiáltok, hogy igazoljam az előbbi kiáltásomat, apám anyámra nézett, csendesen azt mondta, hát ha úgy érzed, hogy összevesztetek, majd kibékültök, anyám gyorsan megismételte, majd kibékültök, az nem olyan egyszerű, mondtam, apám megismételte, majd kibékültök, semmi olyat nem látott Paulón, amiből arra következtethetne, így mondta, hogy összeveszett volna velem, fogalmad sincs róla, miről van szó, ellenkeztem, nem kérdezte, hogy miről nem lehet fogalma, pedig szünetet tartottam, vártam, hogy megkérdezze, anyámat figyelte, odalépett hozzá, kivette a nejlonszatyrot a kezéből, álltak szemben velem, egymás mellett, nem kérdeztek semmit, tompított hangon folytattam, mint aki be kívánja bizonyítani, hogy képes az önfegyelemre, a tárgyszerűségre, annak közlésére, hogy tehát apámnak fogalma sincs, miről van szó, de máris kihátráltam volna a szavaim keltette feszültségből a hirtelen támadt csend súlya alól, semmit nem tud az apjáról, folytattam, az anyjáról is csak ködös dolgokat, szerintem hazugságok, próbáltam elmondani, amit Paulótól hallottam a nagynénjéről, éreztem, szánalmas, ahogy keresem a szavakat, mihez is, azt is éreztem, hogy azért keresem szánalmasan a szavakat, mert Paulónak sem sikerült számomra világossá tenni, hogy mi a helyzet a nagynénivel, Pauló talán már kiért a teniszpályára, talán már játszanak, a végén még valami pótapát lát majd benned, ha olyan bizalmas vagy vele, fakadtam ki, apám úgy nézett rám, mint aki végképpen semmit sem ért a szavaimból, légy óvatos, mondtam, rád ne terhelje azt, hogy semmit sem tud a családjáról, olyan dolgokról, amikről azt tartja, hogy mégiscsak rá tartoznának, s amikor idáig értem, kicsúszott belőlem: nem mintha én sokkal többet tudnék rólad.

Anyám azt mondta, leteszi a szatyrot a konyhában, átvette apámtól, kiment.

Várunk, gondoltam, amíg visszajön, és majd aztán… De hogy a majd aztán mi is lenne, arról fogalmam sem volt. Azt hiszem, apámnak sem. Úgy állt a szoba közepén, mintha a nejlonszatyor még mindig a kezébe volna. Mind a ketten tudtuk, hogy anyám nem jön vissza egyhamar. Ő tudta, hogy bármi következik, annak kettőnk között kell megtörténnie.

 

Apám intett, hogy üljek le az egyik bőrfotelba. Sokáig beszélt. Néha feltett egy-egy kérdést, inkább önmagának. Amikor először közbeszóltam, már nem gondoltam Paulóra, a teniszpályára, Erikára sem gondoltam. Apámnak akartam segíteni a közbeszólással, hogy folytatni tudja, amibe belekezdett. Úgy éreztem, szüksége van rá.

Hálásnak láttam, amiért már nem kiáltozom, kérdőre sem vonom, igyekszem hozzájárulni ahhoz, hogy a szokásos méltóságával folytassa, amivel a tanítványai előtt mindig figyelmet keltett. Talán túlságosan a szívére vette a szavaimat, igen, gondoltam, a szívére, amikor rárivalltam, hogy nem csak Pauló számára ismeretlenek rátartozó események, de én sem tudok elég sok dologról, ami, így fakadtam ki, talán rám is tartozna. Pauló meg Erika miatti hisztériámban csúszott ki ez a számon, de apámra olyan hatással volt, hogy belekezdett a történetébe, anyám pedig érezte, hogy most magunkra kell hagynia bennünket.

Már régen készült egy ilyen beszélgetésre, mondta, kérlek, így mondta, soha nem mondta még azt, hogy kérlek, erre ugyanúgy felfigyeltem, mint arra, hogy Paulónak azt mondta, öregem, még egyszer említést tett arról, hogy Pauló engem keresett, ezért kopogott be hozzá, ha már bent volt, megkérdezte, hogy kaphatna-e tanácsot egy problémájára, amivel a munkájában találkozott, a problémákat kedvelem, mondtam neki, mondta apám. Egy órányi időt töltöttünk el együtt, apám beszélt, én két-három kérdésen kívül, amit feltettem, hallgattam, lehet, hogy több idő is eltelt, mint egyórányi. Jó, hogy kihúztad belőlem, mondta, amikor befejezte, megismételte, úgy éreztem, igazságtalan voltam vele, de hogy ez mit jelent, azt magamnak sem tudtam volna megmagyarázni, mindazonáltal így éreztem, köszöni, hogy kihúztam belőle, lehet, hogy valóban elmulasztott valamit, mondta, hozzátette, hogy ez úgy látszik, mind a kettőnknek terhet jelentett, talán most mind a ketten megszabadultunk tőle.

Olyan volt a tekintete, mint amikor Paulóhoz fordulva azzal fejezte be a beszélgetésünket: köszönöm.

 

Miképpen is gondolhattam volna, hogy mindabban, ami később történt, szerepe lett annak, amit apám Paulónak, aztán nekem elmondott.

Vajon a megismerés terhei voltak a súlyosabbak, amelyektől meg akart kímélni, vagy éppen a megismerés hiányai? Azt hiszem, ezt a kérdést tette fel korábban magának.

Húsz év múltán is eszembe jutott ez, amikor Pauló telefonon váratlanul Tolonba hívott, hogy azonnal el kell olvasnom a forgatókönyve befejező részét, és hozzátette, üdvözli apámat, mindent még egyszer nagyon köszön neki. Túlságosan zaklatottnak éreztem a hangját, hogy megmondjam, nehéz lenne átadnom, mert apám a múlt hónapban meghalt.

A bőrfotelban hátradőlve megtudtam, hogy amikor születtem, apám gimnáziumban tanított, jobban mondva ezt nem kellett megtudnom, mert hallottam róla, de arról nem, hogy előtte már tanársegéd volt a latin tanszéken.

A háború utolsó hónapjaiban, mondta, visszafelé haladva az időben, az egyik Benczúr utcai ház légvédelmi pincéjében végighallgatott egy honvédhadnagyot, tízen lehettünk talán az évfolyamról, a hadnagy arról beszélt, hogy nem nézhetjük tétlenül, amit a németek és a nyilasok csinálnak az országgal, bemocskolják a magyar nevet, rabolnak, gyilkolnak, romhalmazzá teszik az esztelen harcukkal a várost, meg kell védenünk a nemzet becsületét, puskákat osztottak szét közöttünk.

Amikor odáig ért, hogy a harcokban a bal vállán találta el egy golyó, csontot nem ért, próbálta mosolyogva folytatni, kevesen voltunk, véletlenül keveredtem bele, de nem bántam meg. A harcok után a szovjet katonai járőr egy csomó emberrel együtt, akiket munkára szedtek össze az utcán, gyűjtőhelyre kísérte. Volt egy igazolványom, hogy részt vettem a fasiszták elleni harcban, de hát egyszerre mindenkinek lett valami igazolványa, nyilasoknak is, gyilkosoknak is, azok a kis ruszki katonák ezer kilométeren át jöttek harcolva, a családjukat leöldösték, az otthonaikat felgyújtották, nem lehetett csodálni, hogy egy ilyen igazolványra csak legyintettek.

Minél többet mondott el a múltról, annál követhetetlenebb volt számomra. Nem is annyira az események, amelyek vele történtek meg, hanem hogy mi, miért történt. Szövevényes volt.

Az is tanácstalanná tett, hogy úgy láttam, elveszíti a megszokott nyugalmát. Ismételgette a mondatokat. Mintha menekülni próbált volna az emlékeitől, ám mivel elszánta magát, hogy beavat a múltjába, erőt vett magán, folytatta. A tekintetében a kételyt is felfedeztem, mint aki túl sok értelmét nem látja a szavainak, és az én érdeklődésemből akar erőt meríteni a felidézéshez.

Így tudtam meg azt is, hogy ötvenhat után eltávolították az egyetemről. Ez hét évvel volt a születésem előtt. Arra már emlékeztem, hogy mindig így mondta, ötvenhat, nem mondta, hogy forradalom, nem mondta, hogy ellenforradalom, tíz évig tanított gimnáziumban, ugyanúgy indoklás nélkül került vissza a tanszékre, ahogy indok nélkül távolították el, később külföldi konferenciákra is utazhattam, mondta, emlékszem, vetettem közbe, hogy tábla csokikat hoztál, na látod, vannak közös emlékeink, nevetett.

Az egyik olasz útja után megkeresték a Belügyminisztériumból, örülnek, hogy kitárult előttem Európa, mondta, aki megkeresett, reméli, hogy a külföldi útjaim folytatódnak, tiszteljem meg őket, hogy feljegyzéseket írok a tapasztalataimról, ilyen szépen mondta, mondta, tiszteljen meg minket, professzor úr, így mondta, pedig akkor még tudományos munkatársi státuszban voltam.

Sajnáltam őt, kifejezetten sajnáltam, hogy ilyen ügyetlenül puhatolódzik, és nem szólít fel világosan, jelentsek a szolgálatnak, ha nyugatra akarok utazni, nézze, mondtam, értem önt, szakmai beszámolót mindig adok a tanszékvezetőmnek, most például a mükénéi kultúra kezdeteiről volt konferencia Firenzében, ha érdekli önöket, hivatalos úton bizonyára megkaphatják. Ez mikor volt, kérdeztem. Tíz éve, de megtörténhetett volna a múlt hónapban is, nézett rám jelentőségteljesen. Nem kérdeztem, hogy utazhatott-e a visszautasítása után, mert arra már emlékezhettem, hogy továbbra is járt konferenciákra.

A munkái külön polcon voltak. A címek mindig elriasztottak. Világkeletkezési elméletek és időszemlélet a görög történelem kezdetén. A történetiség új szemlélete Hérodotosznál. Majd, majd, egyszer majd elolvasom, nyugtattam magam.

Piros foltocskák jelentek meg az arcán, miközben folytatta. Ugrált az időben, előre, vissza, ahogy eszébe juthattak az események. Arra gondoltam, hogy sorrendbe kellene raknom, amit elmond, de nem volt hozzá kedvem. Amikor odáig ért, hogy mindaz, ami vele, bármelyik kollégájával is megtörténhetett, azt mondtam: könnyű neked.

Mi az, kérlek, hogy könnyű?

Ilyennek még nem hallottam a hangját. Mint egy gyereké, gondoltam, aki semmit nem ért abból, amit mondanak neki. Tanácstalanul nézett, mintha annak, hogy bármit mondjon, az volna a feltétele, hogy adjak magyarázatot a kérdésére.

Próbáltam szavakat keresni arra, hogy mennyi minden történt, amiből tapasztalatokat szűrhetett le, de úgy éreztem, nevetséges, hogy ilyet mondok.

Semmi…, hülyeség volt…, húzódtam vissza.

Megérezhette, mi játszódik le bennem, azt mondta, nézzed, kérlek, elég sok minden történt velem, végtére, ha a történelemmel foglalkozom, illő, hogy nekem is legyenek szövevényes történeteim, szerencsére rátaláltam a mániámra, a görögökre, azt mégis tőlük lehet megtanulni, hogy a legnagyobb tudás az, amikor azt ismerjük fel, hogy még mi mindent nem tudunk. Visszaugrott húsz évet, folytatta, azt hiszem, mindent elmondott magáról, némileg anyámról is, habár inkább a közös gondolataikról tudod, anyáddal mindezt megbeszéltük, voltak kisebb nézeteltéréseink, de meglett az egyetértés, tudod, tudod, folytatta, arra gondoltam, hogy legalább nem kell már olyan kérdéseket feltennem, mint Paulónak, hogy ki is az apám, kicsoda volt ez meg az, úgy éreztem, amíg nem tudtam mindarról, amit most végighallgattam, apám azért akkor is ugyanaz volt, mint aki most, ugyanúgy hozzátartoztak azok az események, amelyeket nem ismertetett meg velem, s habár újdonság volt, amit elmondott, mégis mintha csak ismétlőjellel látta volna el mindazt, ami a kapcsolatunkhoz korábban is hozzátartozott.

Anyám közben átöltözött, bejött. A pongyoláját vette fel, csinos volt, vörös kordbársony, fehér vászongallér. Régimódinak tartottam, de anyám szerette, a nagyanyámé volt.

Átkarolta apámat. Apám megsimította a haját, közönyt erőltetett magára, azt mondta, látod, kérlek, szólhattál volna előbb is, lehet, hogy nem sok jelentősége van már számodra annak, amit elmondtam, de lehet, hogy ebben is tévedek, volt még néhány fordulópont, amit bizonyára meg kell még világítanom előtted, mindenesetre vigyázz a barátodra, van benne valami követhetetlen, valami, ami nagyon…

Elhallgatott. Nem tudtam, azért, mert kereste a megfelelő szót, vagy mert visszatartotta valami attól, hogy folytassa. És ez ugyanolyan talány maradt számomra, mint az, amit nem mondott ki, hogy végtére is mi a követhetetlen szerinte Paulóban, amiért vigyáznom kellene.

Másnap Pauló beszámolt róla, hogy mire a pályára ért, Erika már játszott. Nem a brillantinos hajúval, egy másik lánnyal. Nézte őket néhány percig, de mivel Erika ügyet sem vetett rá, otthagyta őket.

 

Az első év után iratkoztam át a filmrendezői osztályból az ELTE-re, a művészettörténetre. Pauló járta a másodévet, Erika is a dramaturg szakot.

Jól rajtakaptalak benneteket apámmal, emlékeztem vissza hosszú idő elteltével az Andrássy úti klubban. Láttam Pauló tekintetén, hogy tetszik neki a rajtakaptalak benneteket, azt felelte, hogy ő sem említett meg valamit azóta, azt ugyanis, hogy miután megkérdezte tőlem, hogy megyek-e a teniszpályára, így adta tudtomra, hogy Erika őt is hívta, én meg erre azt mondtam, hogy nem megyek, ő sem ment ki, nem akart nélkülem találkozni Erikával, nem is láthatta őt egy lánnyal teniszezni, nem is hagyhatta őket ott.

Hárman üldögéltünk vetítés után a klubban. Volt abban valami különös izgalom, hogy mindezt Erika előtt beszéltük meg. Mintha nem is róla lett volna szó, azt mondta, hogy akkor egy félórát várt ránk, megpaskolta a fiúja arcát, adott neki egy puszit, vége, szia, és otthagytam, mondta, jobb lett volna, ha mi hárman már játszunk, amikor megérkezik, csak úgy odaszólok neki egy szerva előtt, a búcsúpuszi is elmaradhatott volna, azért megtörtént nélkületek is a szia.

Mint a jó dramaturg, kidolgozta a jelenetet, gondoltam, több változatban, már régen készültem rá, mondta, elegem lett belőle, láttam, hogy nektek is.

Minden egy időben történt, ez jutott eszembe, az is, ami apám és közöttem a könyvtárszobában, az is, hogy Pauló tehát nélkülem nem ment ki a teniszpályára, az is, hogy Erika kiadta a fickó útját, anélkül történt minden egy időben, hogy tudtunk volna róla.

Pauló a filmről beszélt, amit végignéztünk. Taas filmje volt, Taas akkor már tanársegéd volt a főiskolán, talán tíz évvel volt csak idősebb nálunk, de Pauló mindig úgy beszélt róla, hogy a Mester, mi ’A piros trikós’-nak neveztük, még mindig abban járt, mint amikor először láttam, minden bizonnyal másik trikóban.

Próbálta elmondani, miért fontos neki a film. Belekezdett, abbahagyta, legyintett, újrakezdte. A szavai összefüggéseinek hiányát a tekintetével próbálta kitölteni, nyomatékot, ritmust adott így az ürességnek, azt próbálta a tudtunkra adni, hogy valamit megérzett a filmből, fontos, kivételes, mondta, de hogy a filmre érti-e vagy az érzésére, az nem volt világos, miközben hallgattam a szokásos jelbeszédét, ismételten arra gondoltam, jól döntöttem, hogy a filmrendezést felcseréltem a művészettörténettel, az évfolyamtársak között nem volt Paulóhoz hasonló, de a féltehetségek is az osztályban maradtak, nem kívántam közéjük tartozni.

Erika szokása szerint rögtön vitatkozott. Neki problematikus, így mondta, szerette ezt mondani, kissé tagolva a szót, problematikus a film címének és tartalmának az ellentéte. A cím nosztalgikus, az almanach szóban van valami lágy, szecessziós, a filmből viszont hiányzik a részvét a gyarlóságok iránt, kemény, kíméletlen, jövő nélküli, látod, mondta Pauló, ezt nem érted, nem az van benne, hogy mi lesz, az van benne, hogy semmi sem lesz, ez a fontos, nem hiány van, hanem megszűnés, nincs olyan, hogy lesz, csak az lesz, ami van.

Elmosolyodott, mint aki olyasmit ad a tudtunkra, amit mi úgy sem érthetünk.

Belépett Taas, erős lett a zsongás. Többen rögtön odasiettek hozzá. Áradoznak. Gratulálnak. Megköszöni. Figyeli a kezét szorongatók arcát. Mintha a munkájához gyűjtene róluk tapasztalatot. Az asztalunkhoz ér. Erika felugrik, csillogó szemmel gratulál. Jól ismerem ezt az elragadtatott pillantását. Nem hittem soha az ilyen tekintete őszinteségében, mégis képes voltam gyönyörködni benne. Taas őt is hosszan nézi. Nem mond semmit. Rám nem kíváncsi. Pauló nem tud egy szót sem kinyögni. Taas megsimítja a fejét.

Ráérsz?

Pauló bólint.

Gyere…

Elindulnak.

Mintha mindig együtt sétálnának, ilyen összehangolt léptekkel. A kézmozdulataik is hasonlóak. Olyannyira meghitt a párosuk, hogy veszély közeledtét érzem. Eszembe villan apám intése. De mitől kell Paulót óvni? Akkor sem értettem, amikor apám mondta. Nem vagyok féltékeny Taasra, habár nem gondoltam, hogy Pauló rajtam kívül mással is ilyen bizalmas.

Erika összeszorítja a száját. Sértett. Persze, Taas válaszra sem méltatta.

Elérik a kijáratot.

Azt hiszem, ha hallanám, hogy miről beszélnek, akkor sem érteném. Külön nyelvük van. Ez az, amit Paulóban mindig másnak éreztem. Bele kell nyugodnom.

Erika némán dühöng. Megérezhette a hatástalanságát. Nem szokott hozzá.

Gyere, fizetünk.

Még sohasem fogott kézen. Húz magával. Forró a keze. Nem merem megszorítani. Ő szorítja az enyémet.

El sem köszönt, mondja.

Úgy néz rám, mint aki tőlem vár magyarázatot. Az utcán megtorpan. A másik irányba figyel, mintha támadást várna.

Nagyon szép. Mindig szépnek láttuk Paulóval, ilyen szépnek én még soha. Elindul. Megbotlik. Most én fognám kézen. Nem engedi. Előresiet. Beérem. Nyújtja a kezét. Nem néz rám.

Mit akar tulajdonképpen tőlem?

Pauló?

Igen, Pauló…

Fontos neki Taas, tudod te is, mennyire fontos.

És te mit akarsz tulajdonképpen tőlem?

Mi volna erre mondható? Érzem, nem vár feleletet.

Húz maga után.

Mintha póráz volna a karja, akit hurcol, én vagyok.

A Köröndnél taxi.

Légy szíves, kísérj haza. Parancsoló a hangja, azért bizonytalanságot is érzek benne.

Nem járok ilyen későn egyedül a hegyen, mondja.

A hátsó ülésen vigyázok, hogy ne érjek hozzá, nem akarom megkockáztatni, hogy elhúzódjon.

Amikor vitatkoztunk a filmről, nem voltam biztos benne, hogy nekem van igazam, mondja, de most már biztos vagyok benne, persze Taast az én véleményem nem érdekli.

Próbáltad már elmondani neki?

Nem, de eljön még annak is az ideje.

A taxis megkérdezi, melyik hídon menjen át.

Erzsébet híd, Hegyalja út, mondja Erika feszülten, mint aki a kérdést is sértőnek érzi, hát nem az a legrövidebb út?

Ahogy a kedves utas kívánja, mondja a taxis, visszapillant rám, öcsi, jól kifogtad ezt a hisztis csajt, mondja a tekintete.

Elemezni kezdi a filmet, mintha Paulóval vitatkozna. Ráteszi a kezét a kezemre. Hangosan beszél, azt hiszem, tudtára akarja adni a taxisnak, szíveskedjék tudomásul venni, hogy ki az utasa.

Mióta a Hegyalja útról balra fordult a kocsi, nem tudok tájékozódni. Soha nem jártam erre.

Erika nem köszön el. Kiszáll egy kétemeletes kertes ház előtt. Lejt a járda. Hegyoldalon lehetünk. Kiszállok. A taxis megkérdezi, vége van-e a fuvarnak. Nem tudom, mit válaszoljak. Azt sem tudom, nekem kell-e válaszolnom, mert Erika a pénztárcáját keresi a retiküljében. Nem mondja, hogy vége van, azt se mondja, hogy nincs vége, azt mondja, jó estét, fizet, borravalót ad. A taxis megköszöni, elhajt. Erika elteszi a pénztárcáját, újra keresgél. Kiveszi, türelmetlenül visszacsapja a retikülbe a zsebkendőjét, a rúzst, a kistükrét, előhalássza a kulcstartót. A kiválasztott kulcs nem illik a kapuzárba. Várakozom, mint egy hordár. Másik kulccsal próbálkozik. Átmegyünk az előkerten. A házkapu felett nem ég a villany. Újabb kulcsot keres, a lépcsőház is sötét, két napja nem cserélik ki az égőket, mondja, ugyanolyan hűvös a hangja, mint amikor a taxisnak jó estétet mondott. Kézen fogva vezet, az előszobában gyújt villanyt, otthagy, bemegy a szobába. A szobából nyílhat a fürdőszoba, hallom a vízöblítő lehúzásának hangját. Visszajön.

Mit állsz itt, gyere.

Végigvezet a lakáson. Egy szoba, elég nagy konyha, kőrisfabútorok, franciaágy. Csinos, mondom, szépek a csempék a fürdőszobában. A szülei vásárolták a lakást, hosszú részletre. Megkérdezi, nem vagyok-e éhes. Nem, mondom. Vörösbort hoz, kezembe nyomja a dugóhúzót. Morzsalékos a dugó, kínlódom vele, jó, hogy nem látja, kiment a konyhába poharakért. Töltök.

Egymással szemben ülünk a két karosszékben, közöttünk a kisasztal.

Feláll, leoltja a villanyt. Az ölembe ül. Hosszan csókol. Átölelem. Kibontakozik. Felkapcsolja az asztali kislámpát. Tölt, koccint, újra megcsókol. Hátralép, utánanyúlok. Várj, mondja, levesz a könyvespolcról egy hosszú szál piros gyertyát, tálkába teszi, gyufát gyújt, eloltja a kislámpát.

Lassan tolja fel a pulóverét. Nézi, ahogy figyelem. Addig emeli csak, hogy a hasa legyen látható. Nyitja a farmerja cipzárját, kilép belőle. Legyűri a bugyiját a combjáig. Nézi, hová vetem a tekintetemet. Fekete a combköze.

Lehúzza a cipzáromat. Mutasd magad te is, mondja.

 

* A regény előző fejezeteit a 2007/3. és a 2007/7–8. számainkban közöltük. (A szerk.)