Kali Kingának

Ismerek egy nőt, aki elég sok embert ismer. Vagy ahogy ő mondja: nagy a kapcsolati tőkéje. Sokkal nagyobb, mint az enyém, mégsem irigylem érte. Sőt.

Mindketten ismertünk egy férfit. Pontosabban annak idején, amikor azt hittük, hogy ismerjük őt, nem is annyira férfi, mint inkább még bácsi volt, ma viszont már tudjuk, hogy gyerek. Nincs ebben semmi mágia. Egész egyszerűen vannak férfiak, akik már gyerekkorukban bácsik. Üveges a tekintetük és májfoltos az arcuk, az ajkuk pedig cserepes. Születésük után soha nem tudott kisimulni a bőrük: ráncosak maradtak, mert az arcukra száradt a placenta, és nem csak az ábrázatuk, de a tekintetük is megrökönyödött egy életre. Azóta is rökönyödve néznek a világra, és benne minden nőre, akikről fojtott hangon, nagy tisztelettel beszélnek. Az édesanyjukról viszont, aki az arcukon felejtette a placentáját, soha egyetlen szót sem ejtenek, és titokban tündékről álmodnak, akiknek nincsen és remélhetőleg nem is lesz méhlepényük soha. Mindezzel együtt istenítik a pinát, de csak kívülről, mert nem akarják elképzelni, hogy mi lehet a pinában legbelül. Számukra idekint van a gyönyör, a kert szépséges kapujában, odabenn ájulás és aléltság vár rájuk.

Ismeretségünk ezzel a bácsival akkor kezdődött, amikor az odabentet még nekünk is nehéz volt elképzelni. Az odabent idegenszerűségét, ahogy az már lenni szokott, néhány korábbi ismeretség okozta, talán a legelső ismeretségek egyike. Az ismerősnő, aki hagyománytisztelő, ennél fogva nemcsak hiszi, de tudományosan kutatja is a családfő férfitorzót modelláló archetípusát, ebben a kérdésben az édesapjára esküszik; én pedig, apakép hiányában, az első fellángolásomra és csalódásomra. De minden egyes alkalommal, így ezúttal is, nagyon szurkoltunk, hogy az odabenn felderengjen végre.

– Hevertünk a szobámban a kanapén, akkor jöttünk vissza a velencei karneválról, viszkit ittunk, és a messziről jövés előnyeiről beszélgettünk. Pontosabban csak ő beszélgetett, mert késő éjszaka volt már, s én hiába próbáltam nyitva tartani a szemem. Azt mesélte, milyen régóta figyel. Tíz éve. Tíz évig hajkurásztalak, te, és tessék, most itt vagyok! Közben elbóbiskoltam, de akkorát örült, hogy felriadtam. Örömében lapogatni kezdte a hátamat. Kolozsváron látott meg először, és egyből belém szeretett. Azóta megvacsoráztunk párszor itt, Budapesten, barátságból, még néhányszor Velencében, ahová költözött, ugyanúgy; most újra Budapest. Hiába is beszélünk róla, könyököltem fel, eddig csak jöttünk, ahogy te mondod, messziről, érkezni viszont még nem érkeztünk meg. Nem kell kiforgatni a mondatokat, felelte erre, és nem lapogatta a hátamat tovább. Töltött a viszkiből, és ki is itta azonnal.

– A hátizsákom még mindig a padlón hevert. Egész éjjel utaztam. Nagyon fáradt voltam. Strapákról mesélt. Szolgálati utakról és nagyon gazdag emberekről, akikkel szolgálati útra megy. Fényképeket is mutogatott hozzá, a mobiljával csinálta őket. Akkoriban az ilyen még ritkaságszámba ment. Nem néztünk egymásra. Ültünk a kanapén, a fotókat nézegettük, és nagy egyetértésben beszélgettünk. Én a vonatútról, az olasz határőrről, ő a szolgálatiakról és a nagyon gazdag emberekről. Mivel a vonatútról, nyilván, nem voltak fotóim, csak az övéit nézegettük. Minden egyes képnél beleszívott a cigarettájába, újratöltötte a poharát; én lassan kortyolgattam az enyémből, és hunyorogva próbáltam figyelni rá. Nem sírtam, de csorgott a könnyem. Nem vette észre. Én sem mertem szemügyre venni igazán. Egyszer, amikor előrehajolt, hogy töltsön a viszkiből, lopva odapillantottam, és láttam, hogy nagyon izzad. Pillangó formájút, ez tetszett. Később pillangó formájú foltokat hagyott a lepedőn.

– Most, hogy eszembe jut, legfeljebb egy békára, ha gondolok. Amikor elfogyott a viszki, rám feküdt. Jobban mondva, dehogy feküdt, fölém kuporodott. A lábai kicsavarodva lógtak le a kanapéról, rettenetes, mintha maga mögött akarta volna hagyni őket, az egész világot, a kezét meg ökölbe szorította, és szabályosan becsapódott a hónom alá. Bumm. Két elbaszott kézigránát. Annyira fájt, hogy elfeledtem megkívánni őt.

– Amikor elfogyott a viszki, megkérdezte, főzzön-e kávét. Napok óta nem szartam. Túlságosan szemérmes vagyok. A tűzhelyhez ment, nem is ment, masírozott, a léptei alatt döngött a padló, elszántnak tűnt, s ez úgy hatott, mintha engem is arra buzdított volna, hogy elszánt legyek. Bólintottam. Kérdeztem valamit. Most akkor mi van? Miért nem válaszolsz? Mondom, hogy igen. És cukorral vagy cukor nélkül? Még mindig nem nézett rám. Cukorral. Két csapott kiskanállal. Jól néznénk ki, ha nagykanállal kérnéd! Röhögött. Miért? Mert még ennél is kövérebb lennél. Elszántan matatni kezdtem a könyvei között.

– Rám se nézett, úgy mászott le rólam. Megtelt vele a köldököm. Hozzám vágott egy törülközőt. Megsimogattam volna, ha hagyta volna. Gügyögtem hozzá. De ő csak ült a kanapén, mintha ott se lennék, és vakarózott. Most akkor bújjak oda, és vakarjam meg? Kimentem inkább a fürdőszobába.

– A fürdőszobában minden csillogott. Két piros, szívecske formájú szőnyeg terült el a zuhanykabin meg a vécékagyló előtt. Az egyiknek, ha jól emlékszem, a zuhanykabin előttinek, kiszívta a nap a színét. Teljesen fakó volt. Kinek a szíve ez? Leültem a vécére. A talpam a vérpiros anyagba süppedt, szemben, a radiátoron tükör volt, abban néztem magam. Az ölemben könyv, a fürdőszobapolcról vettem le, a nappaliból végül szégyelltem behozni, mert az túlontúl feltűnő lett volna, mintha az eszköz a maga szemléletességével ad absurdum szentesítené a célt, ki se nyitottam, csak néztem magam. Szép voltam. Ragyogott az arcom. Ritkán tetszem magamnak ennyire. Lehunytam az egyik szemem. A duzzadt szemhéj, ezt akkor vettem észre először, pontosan olyan, mint egy fél nagyszeméremajak. Majdnem tünde voltam.

– Harminc percig voltam benn. Harminc percen át azon gondolkodtam a kád szélén ülve, hogy mit mondjak neki, amikor kijövök. Azt nyilván ő is tudja, hogy nem volt jó. De itt vagyunk. Elérkeztünk. Talán majd most. Most majd megsimogatom.

– Tizennégy órát utaztam, hogy jól kinézhessem magam. Harminc percig néztem magam. Azaz a harminc perc töredékéig, mert végül csak belelapoztam a könyvbe. Híres fotósok aktjai voltak benne. Bárhová nézek, mindenütt pina. A szemem, az ölem. S találkoznak az ölemben a krétázott, merített papíron. Teljesen megrekedtem. A cukros kávé még mindig fortyogott bennem. Soha nem is iszom cukorral. Becsuktam a könyvet és lehúztam a vécét. Lezuhanyoztam.

– A messziről jövés alatt nyilván az időt kellett érteni. Hiszen ott voltam! Illetve, ő volt itt. Álltam a fürdőszobaajtóban, és néztem a hátát. Gyönyörű háta volt. Még mindig vakarta. Véresre vakarta. Két perc alatt ment el, vagy még annyi se. Én viszont harminc percet ültem a fürdőszobában. Ezalatt a harminc perc alatt kizárólag csak magához nyúlt. Az teljesen mindegy, hogyan. A húsáig vakarta magát. Nyilván büntetésből.

– Annyira idegen voltam, a szépségemmel együtt, mindenemmel együtt, így ruhátlanul. Az idegenség olyan, mint a hazugság. Beléd megy, jobban mondva eleinte beléd kérezkedik, ekkor még nem fáj, de aztán gyilkolni kezdi a lelkedet, végül eggyé olvadtok. Eggyé olvadtam a saját idegenségemmel. Képtelen voltam meztelenül kijönni a fürdőszobából. Be kellett takarni az idegenséget. A vágy, ami miatt tizennégy órát utaztam, és ami a tizennégy óra alatt végig ébren tartott, most teljesen eltűnt. Ha ott, a Santa Lucia pályaudvaron mindjárt azzal kezdi, hogy magához szorít! De nem. Kaptam az arcomra két puszit. Puszi, puszi. Angol barátaim szoktak élcelődni ezen. Gush, még a köszönésükben is ott a pina!

– Nem hagyta magát megsimogatni. Lógott a cigi a szájából, úgy húzta fel a gatyáját. Úgy emlékszem, micimackós gatyája volt. Soha többet nem láttam gatyában őt.

– Ahelyett, hogy megsimogattam volna, visszaültem a kanapé szélére. Összeszorítottam a combomat. Lábujjhegyen tartottam a teljes testsúlyomat. Reszketni kezdtem, mint mikor rosszul ül a vécén az ember, és megnyom valami idegeket. Lezuhanyoztál. Kicsit mintha kérdezte is volna, de inkább megállapította. Ebben a kérdésben már benne volt minden, ami ezután következett. Persze ezt ott és akkor ki vette volna észre? Én a vágyra koncentráltam. Hogy előkotorjam valahogy. Benyúlt a hónom alá, de ahogy benyúlt váratlanul, összecsípte a bőrredőket, és felszisszentem. Azt hitte, ez már vágyból tör elő. Felemelt. Az ég felé tartott, mint egy újszülöttet. Elszántan nézett. Kicsit csókolóztunk, azt is meg-megszakítva, mert folytatta a szolgálati utakról szóló beszámolót. Meg kellett várni, amíg az emlékezés kifújja magát. Bevitt a szobába. Nemsokára, úgy egy-két percen belül, vagy még annyi se, pillangók repültek be az ablakon, kicsit köröztek, majd a lepedőre szálltak. Velencéből semmit se láttam.

– Miután elutazott, írt néhány smst. Az elsőben kívánt nagyon, a másodikban szólított álmában, de nem jelentem meg, ezért a harmadikban szakítottunk.

– Smsekkel kezdődött az egész. Hogy s mint? Azt hiszem, ez volt az első. A második egy hét múlva érkezett. Miket csinálsz? Vagy valami ilyesmi. De lehet, hogy akkor is ugyanazt kérdezte. Hogy s mint. Sőt a harmadikban is. Minden válaszommal egy hajszálnyit előbbre nyomultam. Szegény, lehet, egy kicsit bátortalan. Addig-addig, míg arra nem kért, küldjem el az egyik bugyimat. Nem küldtem el, inkább elvittem neki én magam.

– Volt egy fényképem magamról. Tejszínhabbal és eperrel töltött kehely. Egy aktfotós barátnőm csinálta. Az egyik szerelmem a légióban szolgált, neki készült, de szakítottunk, mielőtt elküldhettem volna. Így aztán ennek küldtem el. A kívánás, amiről írt, meg a hiány, amiről a másodikban szintén, a szakításnál erősebbnek tűnt. Te hülye vagy, bazdmeg? Ezt nem smsben írta. Erre már felhívott. Honnan tudhattam volna, hogy a munkahelyén nézi meg, és a jpg formátum teljes képernyőméretben tölti be magát? Az egész cég a te tejszínhabos, epres, kandírozott pinádat nézte!

– Miután elutaztam, sokáig nem jelentkezett. Két teljes napig. Iszonyú, hogy el fogja felejteni a pillangókat. Zaklatni viszont nem akartam. Két nap múlva, óvatosan, hogy ne zaklassam, mégis beérdeklődtem magam. Nem, nem, dehogy felejtettem el. Azóta is csak dolgozom és dolgozom, és a párnámat ölelem, ahelyett, hogy téged ölelnélek, holnap pedig szolgálati útra megyek. Küldj egy fotót magadról, cicám, s én esküszöm, kiteszem a telefonom képernyőjére, hogy mindig ott legyen, az orrom előtt, az a mézédes, cukros kis pinád. Boldog voltam. Ha kitart ez a szerelem, akkor mindig lesznek szolgálati úton készült új fotók, és majd nézni fogjuk őket. Sőt, amíg szolgálati út van, és ha hihetek neki, akkor csak az van, addig szerelem is van.

– Amikor letettük a telefont, szégyenemben elsírtam magam. Hogy lehetek ilyen hülye? Hogy kompromittálhatom szegényt? Ki kellett volna nyomtatni, annak rendje és módja szerint, úgy küldeni el. Borítékban, az otthoni címére, a postabélyegző helyét pedig előbélyegezhettem volna a rúzsos ajkammal. Borzalom, akkor él az ember, ha szeret. És akkor hal meg a fantázia.

– Körülbelül egy hét múlva jelentkezett. Belefogytam a némaságba. Azt írta, hogy lassan elküldik a rabszolgákat a cukornádültetvényről szabadságra, és nagyon szeretné, ha nem henteregnék velük. Nem nagyon értettem, de sejteni véltem, hogy a közelgő szabadságán kéne üdvrivalgani. Megírtam neki, hogy legyen nyugodt, semmi ilyesmit nem fogok elkövetni, meg hogy a cukornádültetvények nagyon messze vannak, a rabszolgák pedig nem engedhetik meg maguknak a Budapestre szóló repjegyet. Van egy, írta ő, aki megengedheti. De sajnos annak is inkább a lábtörlőmön a helye. Most mit akar ezzel mondani? Megkérdeztem az egyik távkapcsolat-szakértő barátnőmet, tejeskávéra bőrözött magány, szerinte örülnöm kéne, hogy végre jelentkezik. Nem volt mit tenni, örültem.

– A fotós incidenst követően körülbelül egy hétig nem válaszolt az smseimre, és a telefont se vette fel. Megmakacsoltam magam. Tudtam, hogy még pár napot kell kibírnom, akkor úgyis jönni fog, mert mielőtt kitelepült volna, hátrahagyott néhány elintézetlen ügyet. Ha ilyen lelkiismeretes, gondoltam, akkor engem is el fog intézni, mint hátrahagyott ügyet, s ebben ott van az az ötvenszázalékos esély, hogy nem mindörökre. Különben is, hol szállna meg, ha nem itt?

– Alig néhány nap volt hátra az érkezéséig. Alig írt. Nem baj, írtam én helyette is. Az ember szomorú. Az ember kivár, mert okos. Az ember fáradt, mert Magától semmi hír. A hír magától nem jön át. Hát így élünk? Édes egyetlenem, én mégis nagyon szeretlek. Tudtam! Tudtam, mit kell írni, hogy ezt a választ kapjam. Még akkor is, ha ez a válasz a saját hangomon érkezik. Százszor olvastam el hangosan, hogy százszor mondja el.

– Semmi. Már egy hete még mindig a semmi volt. Rég itt kéne lennie. Álltam az ablakban, zuhogott az eső, óriásira nőtt az alvóvároshang. Minden nesztelenség ellenére fülsiketítő éjszaka volt. A szemléletesség kedvéért mondhatnám azt is, hogy egész éjjel ötven négyzetméteren bolyongtam, de minek. Egy helyben ülve vártam a reggelt. Néha, amikor már túl hangosnak tűnt a város, befogtam a fülem. Még annál is hangosabb lett. Megnéztem egy filmet. Egy pasas beleőrül abba, hogy a felesége eltűnése után nyomoz. Jobban mondva abba, ahogy nyomoz, mert egy idő után az asszony eltűnése már nem is fontos neki. Ül valami stúdióban, forog a tekercs, a rögzített beszélgetések helyett csupa sistergés és zörej, a tekercs hangjai. Koccan két pohár, vagy mi, aztán csend, csend, a sistergés is leáll, hangtalan zokogás. Visszapörgeti, a tekercs túlsistergi megint, ha volt egyáltalán, a beszélgetést, és nem tud rájönni, hogy hallott-e emberi hangot, vagy koccant két pohár. Mindig ugyanott állítja le, a csendnél, a nőt félkockányira se lehetett látni. Legalábbis addig, amíg ébren voltam, nem.

– Úton volt már. Végül is autóval jött. Hívott, amikor elindult. Kérve kértem, vigyázzon, hogy vezet. Ne siess, szívem, egy kerek hónapot együtt leszünk. Jó, jó, nem sietek. Majd még írok az útról. Na csá. Na csá? Biztosan rosszul hallottam, beszűrődött az utcazaj, na csók, ezt mondta, igen, igen, ezt kellett, hogy mondja.

– Na végre! Úton van. Meg se kérdeztem, egy hétig hová tűnt el. Én voltam a hibás. Most jön. Hajnal van még. Ez a lényeg. Ráadásul itt lesz egy egész hónapot.

– Kicsit idegen volt, amikor megérkezett. Kipakolgatta a holmiját. Szeretem nézni, amikor egy férfi pakol. Mi van, bazdmeg, nem segítesz? Éppen felnyalábolt egy halom gatyát, és az egyik lecsúszott a kupac tetejéről. Selyemből volt és micimackós. Jaj, dehogynem, csak olyan jó nézni, hogy itt vagy! Na, menjünk ki, igyunk valamit! Nem szeretkeztünk semmit, mert fáradt volt. Kimentünk inni. Nagyon boldog voltam. Egyre többen jöttek látni őt. Néha, amikor túl sok idegen érkezett egyszerre, lemaradtam a beszélgetésekről. Hátradőltem, és hallgattam őket. Hát igen, ezt hagyta itt. Ezért olyan elvadult. Csak mosolyogtam, és néztem őt. Időnként a telefonjáért kapott, hogy megnézze, hány óra van.

– Írt, hogy már itt van, de amikor megállt egy pénzváltónál, belefutott valami régi haverokba, és nem tud elszabadulni. Tudod, hogy van ez, bocsáss meg. De igyekszem lelépni, amint lehet. Óránként írt, hogy na még egy kicsi, és vége van. Mindjárt jövök.

– Kezdtem elfáradni. Sötétedett. Az egyik nővel a gyantázás hátrányairól beszélgettünk. Hiába lesz szép és sima a bőr, ha jó a kozmetikus, ha nem, előbb-utóbb megereszkedik. Félóránként villogott a kijelzője. Nem az órát nézi, viszont egyre idegesebb. Valaki a csapatból azt indítványozta, menjünk fel a várba, mert nagy tömeg érkezik. Hová? Ide? Az illető szemberöhögött. Nem, dehogy, a várba. Bruhaha. Röhögött tovább. Jó vicc lehetett, mert mindenki vihogni kezdett. Ő is. Még mielőtt elmagyarázhattam volna, hogy az ember sose tudja, fusson-e a tömeg elől, vagy inkább utána fusson, már senki se tudta, min röhög. Ő fizetett mindenkinek.

– Kezdett elegem lenni. Kábé öt órája mindjárt jön. Hol vagy? Odamegyek. Még egy kicsit bírd ki! Nem, nem, odamegyek. Abban maradtunk, hogy ha egy órán belül nem sikerül meglógnia, megírja, hol van. Éjfél is elmúlt. Nem írt. Felhívtam az egyik barátomat. Ki tudja, hátha együtt vannak. A várban? De hogy kerültetek oda? Azt találtam ki, hogy a meglepetésen túl is meglepem valamivel. Kicsit még szorongtam a kandírozott fotóm miatt, de nem hagytam, hogy az emlékezés eltántorítson. Álljon el a lélegzete, amikor meglát, álljon el!

– Már pirkadt, és még mindig nagy volt a hangzavar. Mintha egy filmet néztem volna valami kertmoziban, ami kertmoziban játszódik. Csíptek a szúnyogok, lehet, hogy ezért szakadozott a film. Le kellett csapni őket, s utána még hosszan vakargatni a helyüket. De az is lehet, hogy mint hajnalban szokott, egy-egy folytatólagos mozdulat vagy mondat megkésve érkezett. Hirtelen minden mondat és mozdulat teljesen megszakadt. Csend lett. Mindenki a bejárat felé nézett. Egy szép és sudár pillangó vonult be délcegen. Körözött az asztal felett, majd megpihent a vállán. Az ő vállán. Mit csinálsz, bazdmeg? Mondtam, hogy hívlak én! A pillangóarcú lány felemelte a fejét. Rám nézett. Ő ki? Semmi közöd hozzá, bazdmeg! Tűnj el innen! Mielőtt eltűnt, pontosabban ellibbent volna, beleharapott a vállába. Felüvöltött. A pincérek odacsődültek. Na, tűzzetek innen szépen, gyerekek! Jó, jó, megyünk már, megyünk. Ilyenkor értem meg magam. Hogy miért mentem innen el. Itt nem normálisak a nők. És szorosan átölelte a derekamat, úgy sétáltunk haza.

– A pillangómaszkot, amit a velencei karneválról hoztam, ő vette nekem. Álltunk a forgatagban, és megkérdezte, mi akarok lenni. Pillangó, mondtam, és lesütöttem a szemem. A pillangók nem szégyenlősek, mondta ő, és megcirógatott. Rövid életűek, ezért tudják, hogy az életben semmi nincs, ami szégyellnivaló. Ilyeneket is tudott.

– Otthon kibontottunk egy üveg chiantit. Ültünk a sarokban, bögréből ittunk, mert nem voltak poharaim. Még mindig hajnalodott. Rágyújtottunk, koccintottunk. Hosszan nézegette az ikeás bögréjét, gondoltam, üvölteni fog megint, ahogy mindig, ha kicsorbult a belülről látott tökély, megszokta a magánnyal önjáró, együtemű dolgokat, s ezeket hitte tökéletesnek, de nem. Leszegett fejjel csak annyit dunnyogott, hogy ő igazán nem érti. Nem érti, fél év alatt hogy’ a faszba nem sikerült berendezni a lakásomat. Amikor a mondat végére ért, felemelte mégis a hangját. Elölről kellett volna kezdeni mindent, amit korábban, ha egymást nem is, de a fotókat nézve, legalább tízszer megbeszéltünk. A nyomorúságos bennrekedést önmagunkban, amit a világból való kinnrekedésünk okoz. Untam volna. Önmagam és a világ között félúton, fotónézegetés közben, odáig már eljutottam, hogy némely esetben fölösleges ellenkezni oly nagyon. A szájához emelte a bögrét, de nem ivott belőle. Megszakadt egy pillanatra a mozdulat. Majd visszakézből, onnan a szájától, a falhoz vágta a chiantis bögrét. Rám meredt. A kezem után kapott, s én szétkulcsoltam a bögrémre fonódó tenyeremet, kinyújtottam a jobb kezem, hogy megérintsem és megnyugtassam őt, de a keze elment az enyém mellett, kikapta a bögrét a kezemből, és azt is a falhoz vágta. Két bögre chianti csorgott le a frissen festett falon. Fröccsent persze a padlón is, mindenütt. Ha a némaságnak lennének fokozatai, és a legalsó fok a semmi volna, akár halott is lehetnék, annyira megkukultam. Felállt, és az ablakhoz hátrált. Az ablaknál, mint egy rúdugró, aki látványos elhivatottsággal, és egy kicsit a közönség buzdítására is, beméri a műsorszám paramétereit, elkezdett előre-hátra hajladozni. Majd egy rúdugró lendületével elrugaszkodott, és bumm, nekicsapódott fejjel az ajtónak. Felzokogott. Még háromszor, kicsiben, elismételte a mutatvány utolsó mozzanatát. Megölelte az ajtót, vagy inkább ráfeküdt, és ahogy szétterült rajta, a háta, mint egy hatalmas vitorla, ami kifogni készül az összes szelet, megfeszült, majd háromszor beleverte a fejét az ajtó lapjába. Nem is hasadt fel a bőr, vagy ilyesmi. Kézfejével megtörölte a homlokát, látta, hogy nem véres. Visszament a szoba közepébe. Hogy egyszer egy évben, amikor hazajövök, akkor is a gyantázásról kelljen hallgatnom a faszságaitokat! Reggel lett hirtelen. Nem volt ereje újból nekifutni. Leroskadt, egy kicsit megpihent, aztán összecsomagolt, és adott az arcomra két puszit. Azt mondta, elnézést. Majd a bejárati ajtónál azt, hogy köszönöm. A chiantifoltokat nem takarítottam le rögtön. Megittam a maradékot. Üvegből. Aztán lefeküdtem. Amikor felébredtem, pillangók voltak a falon. Fogva tartotta őket a magas cukortartalom. Nem sírtam, csak évek múlva, amikor az ikeás komóddal eltakartam végre őket.

– Másnap reggel, először annyi kialvatlan hét után, nyugodtan ébredtem. Nem kellett megnézni, ott van-e a levélkeikon a telefonom kijelzőjén. Nem kellett várni a semmire. Kezembe vettem a készüléket. Használatlan lesz ezután, gondoltam, és mintha csak rá akart volna cáfolni erre, máris a tenyeremhez olvadt a lucskos műanyag. Már tudtam, mit kell tennem. Gondolkodás nélkül felhívtam a lányt, aki a tegnap vele volt. Nyomozni se kellett utána túl sokat, rövidre zárta magát az ismeretségi kör. Kihívtam sörözni, hogy elnézést kérjek tőle. Miért mennék, kérdezte, de végül kijött. Amikor meglátott, megremegett a szája sarka, nyomban el is csitította egy szál cigivel. Eleinte feszengett, aztán kibökte, hová fajult az éjszaka. Csak úgy szakadtak belőlünk az emlékeink. Soha többet még egyszer! Szubmisszió, basszus, üvöltöttem néhány sör után. Misszió, szubbasszus, rikoltotta ő. Elcsuklott a hangja. Nem akartam, hogy sírjon. Mindketten sírtunk volna. Szerintem ez egy jó történet, mondtam, mert tudtam, hogy ír, és próbáltam rábeszélni, hogy írja meg. Az oké, felelte, és gyorsan vette a levegőt, ahogy nőtt benne az adrenalin meg a szomorúság, fogyni kezdett körülöttünk az oxigén, de arra még várni kell, még nem tudom néven nevezni őt. Legyen Rubáti bácsi, indítványoztam. Értetlenül nézett rám. Tudod, a bacci rubatiból, ez olaszul ellopott csókokat jelent, nem? De, de, ez jó, és közben még mindig tagadólag rázta a fejét. Kiitta a sört, fizettünk, és csak annyit mondott:

– Nem tudom, na. Akkor sem tudom.

A mai napig nem tudom. Pedig évek óta nem hallok felőle. Az ismerősnő, akivel egy szempillantás alatt összebarátkoztunk, befőttesüvegben színes, pénisz alakú pastát ajándékozott a születésnapomra. A befőttesüvegen, amit, ki tudja, honnan szerezett, ő úgy emlékszik, horvát kandis cukor volt benne eredetileg, tény, hogy sokféle kacatot őriz, amik szemléletessé teszik a történeteit, hivalkodóan domborodott a következő felirat: sms. A befőttesüveg, a történet minden egyes évfordulóján, bárhol is van éppen, imbolyogni kezd, majd a padlóra zuhan. Esett már le egészen magasról is, mégse törött össze. Értem én. De azóta se írok smst senkinek.