Kovács úr a szokásosnál jóval korábban ébredt. Felesége és a gyerekek még aludtak. Mosolyogva elnézte őket, aztán felöltözött, és elment hazulról. Kora ősz volt, a nap csak most kereste az utat az ég aljára, de a sarki újságos már kinyitott. A bódé ablakában nem az ismerős arc fogadta, egy jóval fiatalabb férfi ült ott bent, akit Kovács úr még sosem látott. Hosszú, ódivatú, kackiás bajuszt viselt.

Hová ilyen korán, szólt ki barátságosan.

Sétálok egyet munka előtt.

Melyik újságot kéri?

Hát a szokásosat. Aztán önironikusan a homlokához kapott. De hiszen maga új itt, nem tudhatja, melyik az…

Nem vagyok olyan új, mint gondolná, nevetett a fiatalember, és megpödörte a bajuszát. Tudom én, mit olvas, nem is ezt kérdezem. Hanem, hogy a mait vagy a…

Természetesen a mait, a tegnapit már olvastam, bár nem sok örömem telt benne.

A tegnapi elfogyott mind egy szálig. Én azt kérdem, a mai vagy a holnapi kell.

Természetesen a mai, ismételte csökönyösen Kovács úr.

Nem is érdekli a jövő?

Holnap kezdődik a jövő?

Azt azért nem mondanám.

Na látja. Elég lesz a mai.

Tudja mit, Kovács úr, grátisz megkapja a holnapit is.

Kovács úrnak ez nem túlságosan tetszett, nem is adott borravalót, és ahogy a fillérre kiszámított visszajárót átvette, dühösen megkérdezte: Honnan tudja maga a nevemet, fiam?

Hiszen benne van a holnapi újságban még a fotója is.

A holnapiban?

A nap épp fölkelt a háztetők fölött, Kovács úr leült a poros kis parkban egy padra az évek óta nem működő szökőkút mellé. De nem tudott nyugodtan olvasni, mert épp a kút vízvezetékét szerelték, és az egyik megtermett munkás tenor hangon áriákat énekelt, a rozsdásodó lombok zúgták a kíséretet hozzá.

Kovács úr gondterhelt homlokkal lapozta végig a holnapi újságot, de elsőre nem találta meg önmagát. Aztán annak rendje és módja szerint végre föllapozta a mait. Egy cikk címére fölfigyelt: Beindulnak az új, melegvizes szökőkutak a fővárosban. Télen majd ülőfürdőt is lehet venni bennük, olvasta.

Kovács úr összegyűrte a mai újságot, és idegesen bevágta a szemetesbe. Közben a szél föllapozta a holnapit, és akkor a második oldalon megpillantotta a saját fényképét. Kinevezték az X. Vállalat új főportását, ez volt a kép alá írva. Önmaga ómódi díszegyenruhában volt, és ugyanolyan bajusszal megáldva, mint amilyet az újságoson is látott. Főportás? Kovács úr az igazgatóhelyettesi cím várományosa volt, és ezt a tréfát rossz néven vette. Ma nem megyek be, akkor nem tudnak lefokozni sem, gondolta. A cikkben megtalálta, hogy a ceremóniára tízkor fog sor kerülni.

A parkból egy mellékutcára fordult, ahol még sosem járt.

A munkahelyén délig várták, hogy magyarázatot adjon arra, ami az újságban áll. Akkor elnevették magukat, és nem foglalkoztak többet a dologgal.

Délután négykor már otthon ült a foteljában, házikabátban, és olvasott. Nem újságot, mert a holnapi számot is kidobta, hanem egy regényt.

Először a fia érkezett haza. Hogyhogy már itthon vagy? Kérdezte.

Rossz kedvem volt, nem mentem be dolgozni.

Teneked rosszkedved? Csodálkozott el a fia, aztán a szobájába ment. Fél óra múlva a felesége jött meg a lányukkal, akit az iskolából hozott haza.

Hogyhogy már itthon vagy? Kérdezte a felesége.

Rosszkedvem volt, nem mentem be dologozni.

Teneked rosszkedved, csodálkozott el az asszony, aztán a szobájába ment. Fél óra múlva csöngettek. Ki a fene lehet az? A lányuk rohant ajtót nyitni. Kicsit elbizonytalanodva jött vissza. Apa az, beengedhetem?

Küldd ki a konyhába! Kiabált át a papírjai fölött Kovács úr felesége.

Kovács úr olyan tévetegen lépett be, mintha még sosem járt volna itt, vagy mintha rövidlátó lenne, és elvesztette volna a szemüvegét.

Az olvasó Kovács föl sem emelte a fejét a könyvből. Igyekezett úgy tenni, mint aki semmi furcsát sem vesz észre. A lánya az új Kovács urat kivezette a konyhába. Kovácsné csak utánakiabált. Melegítsd meg a tegnapi ebédet.

Hány főre terítsek?

Hát ahányan vagyunk, felelte Kovácsné. Ötre.

Pontban hatkor ültek asztalhoz. Kicsit összébb kellett szorulniuk. A két Kovács úr szó nélkül evett, gyanakodva méregették egymást. Az egyik fölállt, vizet engedett a csapból, a másik az ismét megszólaló csöngőre az előszobába szaladt, de szomorúan kullogott vissza, hogy csak rossz tréfa lehetett, mert senki nem volt az ajtó előtt.

Annyit járkáltak, hogy egy idő múlva már sem a felesége, sem a gyerekei nem tudták, melyikük lehet az igazi. Persze egyébként melyik volt az? Aki a szokott időben jött haza? Vagy aki már eleve otthon volt? A Kovács házaspár általában külön ágyban és külön szobában aludt. Most az egyik Kovács úr kénytelen volt a felesége mellé bekéredzkedni. Aki ezt megengedte, de hátat fordított neki, mikor meg akarta ölelni, mert nem tudta, az igazi férje-e az, vagy a másik. Arra gondolt, hogy reggel fölhívja ügyvédbarátját, és megkéri, adja be a nevében a válókeresetet. Közben a maga szobájában a másik Kovács úr nem sokat aludt. Átkutatta az íróasztalát, kivette a rejtett pénzeket a rejtett borítékokból, adatokat jegyzett föl hivatalos papírokból.

Reggel összekaptak, hogy melyikük menjen be a munkahelyre. Végül abban maradtak, hogy az ebédszünetben váltják egymást. Csakhogy a délutános már 11-kor beült ebédelni a céggel szemben levő restibe, és mire rá került volna sor, túl volt a hatodik nagyfröccsén. Nem tudta vállalni a váltást. A dolgozónak úgy kellett este hazatámogatni őt. A zárban azonban belülről benne volt a kulcs. Csöngettek. Ezúttal Kovács úr fia nyitott ajtót. Amikor meglátta őket, nyelvet öltött. Ma a haveromnál alszom, mondta, és öt perc múlva elment. Ezúttal Kovácsné csinálta a vacsorát, de teríteni megint öt személyre terített.

A kislány sírva jött az asztalhoz. Ők ketten már rég ott ültek, mikor az ötödik terítékhez odaült Kovács úr.

Ez már mégiscsak sok, mondta Kovácsné.

Szerintem is, mondta a részeg.

Nézd a jó oldaláról a dolgot. Olyan, mintha háremed lenne.

Dehogy olyan. Ahhoz különböző férfiak kellenének. De ti egyformák vagytok. Egyébként is mindig volt valakim melletted.

Micsoda, hördült föl a harmadik, aki az imént jött ki a szobából, és ezúttal őrajta volt a házikabát. Hatalmas pofont kent le a felségének: Te ócska kis ringyó, ordította. A részeg csitítani próbálta. Mit csinálsz? Ezt nem szabad.

Hagyd csak, legyintett Kovácsné. Úgyis elköltözöm tőletek. Az ügyvédemnél alszom. Két éve a szeretőm. Beadjuk a válópert.

Reménytelen, mondta az öltönyös. Legfeljebb az egyikünktől tudsz majd elválni.

Hiszen ez igaz, roskadt le a nő. Akkor mi a fenét csináljak?

Hát mosogass el, mondta a házikabátos, és a száját törülgette a félig elfogyasztott vacsora fölött.

A három férfi a nagyszoba padlóján aludt egymás mellett. Pokrócot terítettek a földre, és egy-egy lepedővel takaróztak. El se lehet képzelni azt a horkolást, amit így hárman rendeztek. Ellenőrizni foglak titeket, mondta Kovácsné, és rájuk zárta az ajtót.

Reggel arra ébredt a három Kovács úr, akiknek a hosszú bajszuk is összeakadt álmukban, hogy a fürdőszobában rémülten felsikít Kovácsné. A kislány rohant, kinyitotta az ajtót nekik, és a kulcsot egyszer s mindenkorra kivette a zárból. A három férfi a fürdőszobába tódult, és azt kellett látniuk, hogy két meztelen Kovács úr birkózik egymással a mosógép előtt. Ők is felsikoltottak. Beleremegett a ház. Két keménykötésű, kisportolt testű Kovács úr. Kovácsné első ijedelme után elégedetten nézte őket. Lehet, hogy mégsem költözöm az ügyvédhez, gondolta. Ez a két birkózó tetszett neki.

Azon kellett kapnia magát, hogy újra szerelmes Kovács úrba. Vagy most először szerelmes belé? Vasárnap ebédre hazaérkezett a fiuk is. A kislány örült, hogy mindig akad játszótársa, aki ha kéri, kártyázik vele. Kovács úr, a részeges nagyon ügyesen segített a főzésnél. Az öltönyös Kovács úr a fiával ült le tanulni ebédig. A házikabátos tévét nézett, a két birkózó volt legtöbbet a kicsivel.

Nyolc emberre terítettek. Az erőlevest némán kanalazták, az egyik birkózó bort nyitott. Töltöttek. Kovácsné megkocogtatta a poharát. Fölállt, végignézett a jóindulatúan ráhunyorító öt Kovács úron. A gyerekeknek már nem volt semmi kifogásuk a helyzet ellen, képesek voltak megkülönböztetni az öt apát, tudták, hogy melyiktől mire számíthatnak. Nagyon hosszú hetük volt. A részeges Kovács úr gyorsan az ő poharukba is töltött egy kis bort, aztán szódát nyomot rá, hogy titok fedje a rossz hatást, amit a gyerekekre gyakorol. Pedig ők őt szerették a legjobban. A fia egészen biztos.

Nem tudom, meddig akarjátok ezt folytatni! Kezdte Kovácsné.

Mit?

Hogy egyre többen lesztek.

Egymásra néztek, gúnyosan mosolyogtak. Egyre többen vagyunk?

Egy hete még csak egy férjem volt. Most öt van.

Ne vedd olyan komolyan ezt a dolgot!

Mama, ne kergesd el őket, szerintem olyan helyesek.

Ti meg mit gondoltok rólam, háborodott fel Kovácsné a gyerekek könyörgésén. Mások is elviselik a férjük kisebb-nagyobb furcsaságait.

Mi nem vagyunk furcsák, néztek egymásra.

Ne szóljatok állandóan közbe, toppantott a sarkával a nő. Nekem nagyon tetszik ez az új helyzet. Elfogadom, ahogy van. De két dolgot kikötök.

Máris megtettük.

Először is ne legyetek többen!

Húha. Mondta a részeges.

Az nem lesz könnyű. Mondta a házikabátos.

Olyasmi ez, mintha az évszakok ellen lázadnál föl. A világ rendje ellen, mondta az öltönyös.

De azért valamit mégis tehetnénk, mondta az első birkózó.

El kell barikádozni magunkat, és állnunk kell az ostromot. Mondta a második birkózó.

De egész biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, mondta a harmadik birkózó, aki egyszer csak ott állt a hátuk mögött, nem volt még helye sem. Isten tudja, mióta hallgatózott a háttérben.

Tessék! Pont erről van szó. Hát ennyire nem tudjátok a szavatokat tartani, ennyire nem lehet számítani rátok?

Többet ilyesmi nem fordul elő, fogadkozott a harmadik, és kérte, hogy hozzanak neki egy széket. Naiv bizalommal nézte a társaságot. A másik két birkózó azonnal felugrott, a karjánál fogva megragadták hasonmásukat, az ablakhoz taszigálták, az öltönyös ki is nyitotta nekik, és már meglendítették, hogy kidobják az ötödikről az utcára, amikor a harmadikuk kiszabadult a kezükből és Kovácsné elé vetette magát. Kegyelem. Nem akarok meghalni. Csak most születtem. Olyan szép az élet. Legalább ebből a finom levesből hadd ehessek egy kicsit!

Ne adj neki enni, mondta a részeges, mert akkor itt ragad.

Hogy lehetne kevésbé durva módszerekkel megszabadulni tőle?

Az öltönyös egy szelencét vett elő. Ide kell visszakerüljön.

Nem fog beleférni, aggodalmaskodott Kovácsné.

Elég egyetlen kis körömdarabkája.

Ne, élni akarok!

Körmöt vágni neki, rendelkezett Kovácsné.

Öt perc elteltével már megint csak nyolcan voltak. Ideális család. A gyerekek hatalmas könnyekkel siratták a harmadik birkózót.

Akkor folytatom, de közben együnk, mert kihűl a leves.

Már kihűlt. A férfiak nem mertek semmit sem szólni. Haragudtak az öltönyösre, mert elárulta a szelence titkát. Amiről eddig ők sem tudtak, épp ezért most annál fojtóbb halálfélelem lengedezett fölöttük. Koccintottak a halott emlékére. Tudod, hogy félünk tőled? Mondták Kovácsnénak.

A kislány megkérdezte: Anya, mi megbolondultunk?

Nem, dehogy. Lehet, hogy most kezdünk csak tisztán látni. Folytatom. Tehát öten lesztek. Ez jó. Most itt kicsit szűkösen vagyunk, de nem sokáig kell már ezen a helyen élnünk.

Hogy lehet, mami?

Apátok három munkahelyet fog elvállalni, fölváltva járnak majd dolgozni, kettő mindig itt őrködik. Én eljövök az állásból, szervezem az életet. Megkövetelem, hogy minden éjszaka legyen hálótársam. Lehetőleg a birkózók. Minél előbb szereztek elegendő pénzt, annál hamarabb költözhetünk egy illetéktelen tekintetektől védett villába. Különben nem bánom, ha dolgozni még egy-két hasonmást beállítotok, de nem akarom egyiket sem itt látni.

Mi nem vagyunk hasonmások, tiltakoztak a férfiak, legfőképp a birkózók.

A léteteket valahogy legalizálnunk kell, a férjem papírjaival mentek majd el állást vállalni, mindennap máshová.

De hiszen én vagyok a férjed, mondta egyszerre az öt Kovács úr.

Persze, persze. De ha nem vigyáztok, mind az öt megy a szelencébe. Add csak ide, fiam!

Az öltönyös idegesen fölpattant, de a többiek intésére átnyújtotta a nagyhatalmú tárgyat. Porcelánból volt, kék festékkel a szentháromságot pingálták rá. Fölülre a jóságosan szakállas Atyát, aki karjait széttárva egy csodálatos madarat enged a kereszten függő Jézushoz repülni.

Ennek csak azért kell nálam lennie, nehogy eszetekbe jusson egymás ellen fordítani.

Te szeretsz minket?

Persze, te kis csacsi.

Ezt melyikünknek mondtad?

Kovácsné gyorsan felpattintotta a szelence fedelét. Ezt melyiktek mondta? Nem tűrök féltékenykedést. Ez a sikerünk alapja.

Elég lesz, ha egyszerre csak egyvalaki van itthon, négy állást is vállalhatunk. Mondták.

Nem. Én nem akarok soha egyedül maradni. Egyvalaki itt a ház körül segít nekem, a másik bevásárol, ügyet intéz. Meg aztán hivatalosan ti egy ember vagytok. Nem lehettek álláshalmozók.

Mi nem hivatalosan is egy ember vagyunk.

Ezt már eleget hallottam. Én ilyesmit nem is várok el tőletek. Legyetek csak az, ami vagytok, és dolgozzatok az én Kovácsom sikeréért.

Az ebéd elfogyott. Ebéd után sétálni akartak. Kovácsné öltözködés közben végignézett rajtuk. Majd minden ruhából kell öt rend, mindig egyformában kell legyetek az utcán, hogy ne tűnjön föl az ismerősöknek, ha egy másikótokkal is találkozik, és persze együtt mutatkoznotok soha nem szabad.

A séta csak a következőképp volt elképzelhető. Először a részeges indult el egymaga, ő úgysem ment messzebb a sarki kocsmánál. Két perc múlva az öltönyös vágott neki a kislánnyal. Aztán a házikabátos a fiával. A végén a két birkózó belekarolt Kovácsnéba. Azt fogják mondani, hogy Kovács úr külföldön élő ikertestvére látogatott el hozzájuk.

Séta közben Kovácsné két dologra lett figyelmes. Hogy a nők irigyen nézik két lovagja miatt, és hogy a gyerekek megmosolyogják a kackiás bajszokat.

Mikor hazaértek, kijelentette, hogy a bajuszoktól azonnal meg kell szabadulni. Beterelte őket a fürdőbe. Előbb az olló járt körbe, aztán a borotvapamacs. A levágott bajszokra Kovácsné kis szalagokat kötött, mindegyikre gondosan ráírta egykori viselőjének nevét, majd eltette őket a nippek közé egy fekete porcelántégelybe. A szekrény túloldalára pedig, a bajszoktól a lehető legmesszebbre, beállította a szelencét. Kulcsra zárta az egészet, és a kulcsot a zsebébe süllyesztette.

Az életünk és a halálunk immár a te kezedben van, mondták. Este, mikor az ügyvéd aggódva telefonált, hogy hol késlekedik már, és akkor holnap aláírja-e a keresetet, Kovácsné hangos szóval kiadta az útját, latornak nevezte, aki visszaél az ügyfelei kiszolgáltatottságával. Széles családja közben a háttérből hallgatta, megtapsolták, amikor letette a kagylót. Pezsgőt nyitottak a szabadulás örömére.

Ha tovább erősködik, együtt elmentek, és megveritek.

Nem azt mondtad, hogy nem mutatkozhatunk együtt?

Majd külön utakon mentek, az meg jó is lesz, ha ő mindegyikteket meglátja. Legalább azt hiszi magáról, megbolondult.

Kovács úr egy hét késéssel igazgatóhelyettes lett a cégnél, ahol addig dolgozott. Kovács úr droggal kereskedett a kiskocsma hátsó helyiségében. A Kovács ikrek vállalkozást indítottak, pénzbehajtóként élték világukat, ha nem akadt munkájuk, késő este szabadon választott pácienseken gyakorolták tudományukat. Kovács úr házikabátját szalonkabátra cserélte, elegáns éttermek beszállítója lett, az egyiknek hamarosan tulajdonosa, amiben a két birkózó is segítségére volt.

Fél év elteltével sikerült Kovács úrnak felesége vágyait valóra váltva egy hatalmas villát vennie. A világtól elzárt épülethez jókora kert is tartozott. Kovácsné akkor engedélyt adott egy kertész, két portás és egy gondnok felvételére. Mindegyik maga Kovács úr volt, Kovácsné gyanította, hogy illegalitásban még többen is élhetnek, de nem sokat törődött a dologgal. Ha azonban keresztezte valamelyik ilyen idegen az útját, annak egy hajszálát, ha módja volt rá, még aznap este beledobta a szelencébe. Olyankor mindig föltámadt a szél, és hevesen tépte a villa körüli fák ágait. Az ablaktáblák remegtek, és néha még egy szárazvillám is lecsapott. Kovácsné elgondolkodott, gyilkos-e ő tulajdonképpen. Úgy érezte, hogy nem. A szeme könnytelen maradt, bement a fürdőbe, megmosta a kezét, bár az tiszta volt. Amikor mosni kezdte, alig volt mi felhabozzon a fehér és már kicsit petyhüdt bőrön. Avval vigasztalódott, hogy öt férjét néha megcsalta a gondnokkal, vagyis Kovács úrral, aki szikár elfogódottsága ellenére meglepően jó szeretőnek bizonyult.

Kovácsné egymagában csak ruhát meg ékszereket vásárolni járt el otthonról, olyankor egy kis Renault-t vezetett, a sötétített üveg mögött nem lehetett kivenni az arcát. Egyszer azonban, amikor a Váci utca környékén leállította a kocsit, két furcsa arcú alak lépett oda hozzá, alighogy kiszállt. Két rendőr volt az, akik a férje ügyei után nyomoztak. Mutatták az ő nevére szóló idézést, és egy rendőrség által még ma is birtokolt, egykor a besúgókkal való találkozásra szolgáló lakásra vezették. Kovácsnénak ideje se volt meglepődni, és máris egy kényelmes fotelban ült, a várra és a bazilika kupolájára nyíló kilátásban gyönyörködött. De azt is látta, ami odalent az utcán történik. Mikor konyakot töltött neki a két jól öltözött, de ripacsképű férfi egyike, a másik meg egy csomó aktát helyezett az üvegasztalra, ő rémülten sikoltott fel. A padlóig érő üvegablakon át megpillantotta, hogy a kocsiját, amellyel pedig szabályosan parkolt, épp elviszi egy rendőrségi szállítóautó. Segélykérően nézett a két civilruhásra, mint aki azonnali beavatkozást remél tőlük. Amelyik az italt tette elé, csak legyintett. Tudunk róla, nem lesz semmi baj, mondta a másik.

Ez volt az a pillanat, amikor már a kötélidegekkel megáldott Kovácsné is megijedt.

A két rendőr nyilván erre várt, azonnal levetették a mézesmázos arcot. Ezt szó szerint is érthetjük, a ripacs ábrázatok ugyanis gumimaszkok voltak, úgy húzták most le magukról, mint az elhasznált kotont.

Kovácsné azonnal megismerte a férjét.

Mindannyiunk nevében beszélek.

De nagyra vagy magaddal, Jóska, mondta Kovácsné azon a hangon, melyet az események kezdete előtti este óta nem kellett használnia a férjével szemben.

Ne haragudj, a bocsánatodat kérjük, de más módot nem tudtunk találni rá, hogy beszélhessünk veled. Meg kell értened, hogy ez így nem mehet tovább. Hiszen mi állandó halálos fenyegettetésben élünk.

Ki nem?

De mi nemcsak a haláltól félünk, hanem tőled is, aki gyorsabb vagy nála.

Mit akartok?

Nem tudod?

A szelencét.

Na ugye. Már rég meg kellett volna semmisítened.

Igen, erre magam is gondoltam néha.

Örülök, hogy lehet beszélni veled. Hol van?

Mostanában mindig magamnál hordom. Mondta, és a retiküljéből elővette a csodálatos kis tárgyat. Azonnal odanyújtotta a hallgatagnak, aki alig szólalt meg, csak az italt töltögette. Ő valahogy jobban tetszett neki. Az utóbbi háromnegyed évben hihetetlen gyakorlatra tett szert a Kovács urak megkülönböztetésében. A hallgatag bólintott. Maga elé helyezte a szelencét, és meredten bámulta. Nem szívesen érintette meg. A beszédes azonban megtörte a feszült csendet.

A szentségit, te megint át akarsz dobni engem. Ez csak egy másolat. Már egy ideje figyeljük a Kovács-ház ügyeit, tudjuk, hogy porcelánkészítőnél jártál a múlt héten.

A hallgatag odafordult hasonmásához, bár a lényeget tekintve nem sokban hasonlítottak, kezét a férfi vállára tette. Mért vagy ilyen bizalmatlan?

Csak nem szeretnék meghalni.

Könnyen megbizonyosodhatunk, mondta a hallgatag, baljával fölnyitotta a szelencét, és jobbját a másik válláról levéve elhúzta fölötte, mintha varázsolna. Kovácsné elvigyorodott. Ebben a pillanatban a beszédes megértette, mi történik, ne, mondta, de már késő volt. A szobát nagy dörrenés rázta meg. Kovács úr, egy kis fényt és semmiszagot hagyva maga után, eltűnt.

Kovács úr, ez az agyafúrt alak lesöpörte az asztalról a szelencét, hogy eltapossa, vagy már az eséstől eltörjön. Azonban a szőnyegre pottyant, aztán, mint valami gumilabda, pattogva eltűnt az ágy alatt. Odakint a teraszon váratlan léglökések remegtették meg a cserepes virágot, hallani lehetett, ahogy a vaskorláton fütyül a szél.

Kovács úr nagy döbbenetére aznap a felesége nem aludt otthon. Mikor éjfél után telefonáltak a rendőrségre, hogy bejelentsék az eltűnését, a diszpécser bizalmasan csak ennyit mondott. Már tudunk a dologról. Az intézkedés folyamatban.

Kovácsné a szeretője, Kovács úr kölcsönlakásában töltötte az éjszakát, nyolctól éjfélig a legrafináltabb pozitúrák gyakorlásával igyekeztek halálra fárasztani a másikat, hogy az elaludjon végre, és a szelence után nézhessen, aki ébren marad. Éjfélkor Kovács urat egy pillanatra csakugyan elnyomta az álom, a meztelen Kovácsné azonnal a padlón termett, és elkezdte végigkutatni az ágy alját. Kovács úr egy szemhunyásnyi idő múltán fölriadt, tovább folytatták orgiájukat hajnali ötig. Akkor Kovács úr rosszul lett, a mellkasát tapogatta. Kovácsné orvosért telefonált, de mire meg tudta adni a címet, amiről sejtelme sem volt, és egy mesével alátámasztotta, hogy mindezen adatok hiányos ismerete ellenére a vész valóságos, Kovács úr már meghalt.

Taxival hajtatott haza, miután a legszükségesebb formaságokat elintézte. Délelőtt tizenegy órakor ért a házhoz, de Kovács úr, a portás nem volt a helyén. Alig tudta kinyitni a vaskaput, hogy bemenjen. Jóformán nem is ismerte a saját kulcscsomóját.

Nagyon aggódott a kocsija és a szelence sorsa miatt. Az is nyugtalanította, mi lesz most, hogy a férje hivatalosan meghalt. Ha tudnák, hogy az csak az egyik volt, és nem is az ötből!

A házban mozdulatlanság terpeszkedett. Elég, ha egy éjszakát nem töltök itthon, és rögtön minden megáll. Haragudott a férjére, úgy érezte, mégsem változott egy csöppet sem. Valószínűleg az a tévénézős, tréningruhás az eredeti. De a többi is ugyanolyan. Ő legalább őszinte. Ellenérzésében csak megerősítette, hogy az asztalán megtalálta a fia neki szóló levelét.

“Anya, nem tudtalak megvárni, az egyik haveromnál alszom. Valahogy az agyamra megy ma apa. Meg a kertész, meg a portás. El akarok költözni tőletek.”

Ettől egy kicsit azért megsajnálta önmagát, sőt a férjét is. Hahó, hol vagytok, kiabált bele az élettelen mozdulatlanságba, erre, mint valami fehér árnyék, az egyik távoli szobából sírva szaladt oda hozzá a lánya.

Hát te, hogyhogy nem vagy iskolában?

Elfelejtettek elvinni.

Kovácsné csak akkor értette meg, mi történt, amikor az egyik szobában egy rend öltönyt talált emberformára rendezve a földön heverni, inggel, nyakkendővel, a belső zsebben mobiltelefonnal, a másikban egy szalonkabátot bársonypapucsra hullva (mintha a test úgy szállt volna ki belőlük, mint halottból a lélek), a lehalkított tévé előtti fotelban pedig alsógatyát meg mackófelsőt, amire egy sör volt üvegestül rádőlve. A szeszfolt fölött muslicák keringtek. Kovácsné szemébe könny szaladt. Bezárkózott az öltözőszobájába, hogy fekete ruhát keressen magának.