Alaine. Ennek a szónak az a rendeltetése, hogy mint minden személynév, egyszerien és összetéveszthetetlenül megjelöljön egyetlenegyet a sokaságban. Ritkán fordul elő, hogy egy név ilyen tökéletesen megfeleljen rendeltetésének. Ámbátor az is ritkaság, hogy ennyire egyszeri és összetéveszthetetlen legyen a személy, akit a név jelöl. Annak, akiről beszélek, volt érzéke az efféle sorsszerűség iránt – bizonyára sejtette tehát, hogy a sors megjelölte és kiemelte a sokaságból. De mérhetetlenül szerény volt, és ezért soha nem hitte el igazán. Az ezzel járó felelősséget viszont magára vette.

Arra választotta ki a sorsa, hogy egyik nagy írónk hűséges élettársa legyen évtizedeken át. Amikor eljött az idő, lett halálig kísérő társa, majd hagyatékának sorsát nagy gonddal intéző özvegye.

Arra választotta ki a sorsa, hogy figyelmes és vonzó társasági lényként, önzetlen és odaadó barátként összetartó láncszeme legyen annak a szerteágazó, művészekből, írókból, kitűnő értelmiségiekből álló baráti körnek, mely a háború utáni évtized nyomorúságos viszonyai közepette és a despotikus kommunizmus hosszú éjszakájában az ország jobbik lehetőségeit képviselte, és a nemzet felemelkedésének záloga lehetett volna.

Arra választotta ki a sorsa, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező magyar gyermekpszichológia úttörő személyisége legyen. Új játékterápiás és játékdiagnosztikai eljárások kifejlesztése és bevezetése fűződik a nevéhez, majd amikor a szakmai szűkkeblűség, a társadalmi viszonyainkra oly jellemző “hatalmi szó” ennek a munkának a folytatását megakadályozta, haldokló gyermekek és hozzátartozóik lelki támogatásával kezdett foglalkozni. Megtapasztalta, hogy a haláltudat elfojtásán, a haldoklás és a meghalás tabuján alapuló modern civilizációban a haldokló és hozzátartozója egyaránt magára marad, kiesik, kizáródik abból a társadalmi szövedékből, amely egyébként az emberi lét alapfeltétele. A vallások tanítását és nagy gondolkodók felismeréseit a saját tapasztalataival lépésről lépésre összevetve megtanulta, hogyan szőheti újra a haldokló körül ezt a megszakadt szövedéket. Így lett belőle tanatológus, a hazai hospice-mozgalom egyik kezdeményezője. Egyúttal azonban sokkal több is. Megtanult beszélni a halálról. És élete nagy feladatát találta meg ebben.

Az életben úgy van benne a halál, mint Alaine nevében az a bizonyos néma e. A hallhatóban a hallhatatlan, a mondhatóban a mondhatatlan. Mégis ez a kimondhatatlan maradék az, ami az életet egyszerivé és összetéveszthetetlenné teszi. “Aki az embereket megtanítaná meghalni, az megtanítaná őket élni” – írta Montaigne a 16. században. Az európai kultúra egyik nagy felismerése ez, mely Szókratésztól és Senecától kezdve búvópatakként újra és újra felbukkan olyan gondolkodók írásaiban, akik kritikával szemlélik a halálfélelem elfojtásán alapuló civilizáció pusztító agresszivitását.

Az ő életébe nagyon korán és a lehető legnagyobb brutalitással tört be a halál. Mi, olvasói hatvankilenc éves korában megjelent első irodalmi művéből tudhattuk meg, mi történt vele a háború alatt, de barátainak már a hatvanas években elmesélte. “Úgy mondta el, mint aki már nagyon sokszor végiggondolta. Minden készen volt benne, nyomban le lehetett volna írni” – emlékszik vissza Ungváry Rudolf. A mű, az Asszony a fronton, a magyar emlékirodalom nem várt remekműve egy olyan korban, amikor a közvetlen személyesség csak otromba, egocentrikus önmutogatás formájában létezik, a saját élményből leszűrt tapasztalat pedig amatőr okoskodásnak minősül a tudományosság ítélőszéke előtt. Némi joggal, hiszen a személyességből valóban tolakodó önmutogatás, az élettanulságok megfogalmazásából valóban lapos bölcselkedés lesz, ha nem áll mindezek mögött nagy formátumú, autonóm személyiség. Alaine pedig, mindenekelőtt, ilyen személyiség volt.

Az Asszony a fronton után sorra születő esszéiből is kivételes személyiségének fénye sugárzik. “Lelket gyönyörködtető, barátságos hang meg tiszta, egyszerű mondatfűzés” – jellemezte stílusát Éjjeli lámpa című könyvének egyik kritikusa. Ez a könyv egyébként – esszékötetei sorozatának első darabja – későbbi munkássága alaprajzaként, az őt foglalkoztató témák katalógusaként is olvasható.

A barátságról, a baráti körről szóló, anekdotikusan egymáshoz fűzött emléktöredékekben Alaine szeretetteljes, mégis kritikus pillantása látszólag jelentéktelen részleteket rögzít, amelyek plasztikusan érzékeltetik egy-egy jellem, szituáció vagy akár egy egész korszak rejtett összefüggéseit. Az elveszített szülőföldre, Erdélyre emlékezve saját gyászát és veszteségét a nemzeti trauma összefüggéseiben gondolja át, és a gyászmunka elvégzése, az érzelmi fixáción való túllépés mellett érvel. A Mészöly Miklósra és a vele töltött időre való emlékezés Alaine számára a szerelem témakörével azonos, és elválaszthatatlanul kapcsolódik hozzá az önismereti kérdés: “Mit jelent nőnek lenni?” A társ halála után egy másik nagy könyv születik majd ebből: az Egész lényeddel című. És – a tapasztalatra, a részletekre mindig ügyelő Alaine esetében cseppet sem meglepő módon – egy nagy sikerű szakácskönyv, a Főzzünk örömmel című. Az öregedés és az öregség problémáival látszólag groteszk szituációban, egy szozopoli nudista strandon szembesülünk, ahol Alaine egy orvos szenvtelenségével veszi sorra a test romlásának tüneteit és fokozatait. Kéziratban maradt, utolsó könyvében majd a saját példáján mutatja be, hogyan lehet a test és a szellem romlásának következményeit az önismeret és az önirónia segítségével saját magunk és mások számára elviselhetőbbé tenni. A haldoklás és a halál témája, féltucatnyi tudományos és ismeretterjesztő munka után, ebben a könyvben válik számára írói feladattá. Alaine-t itt szenvedélyesen az érdekli, “mi történik a halál idején”. A halálról szóló esszéinek tétje ettől fogva az elbeszélhetetlen elbeszélése, a kifürkészhetetlen kifürkészése lesz. Szenvedélye, mint minden nagy szenvedély, a lehetetlen elérésére tör.

Alaine-től búcsúzunk, az embertől, akit szerettünk – és lám, egy ideje már a műveiről beszélek. Nézzék el nekem, hiszen egy írót, bármennyire ismerjük és bármennyire szeretjük is – a műveit olvasva ismerhetünk és szerethetünk meg igazán. Alaine hatvanéves elmúlt, amikor megírta első irodalmi művét, és – bármennyire tiltakozott is, hogy írónak tekintsék – íróként lett sokak mindennapi társa, lelki támaszt nyújtó, önismeretét gyarapító, szelíden bíráló barátnője. Erkölcsi engedmény nélkül, népszerűségre, sikerre sandító kiszámítottság nélkül lett tízezres példányszámú könyvek szerzője.

Nyolcvanötödik születésnapjára egy kis kötettel leptük meg, amelyben húsz barátja és tisztelője ír személyéről és műveiről. A könyv bemutatója napján távozott közülünk. Nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy az időzítés az ő műve volt. Aszerint, ahogy másoknak tanácsolta, tudatosan szembenézett a közelítő halállal, készen állt rá, és amíg tehette, íróként rögzítette elmúlásának folyamatát. Halálának híre kevésbé rázott meg, mint szenvedésének látása, vagy az egyre vészjóslóbb tünetekről szóló hírek, amikor már látogatni nem lehetett. Ez is az ő műve: felkészített minket halálára, megtanított rá, hogyan engedjük el őt, amikor már menni szeretne.