Olyan embertől búcsúzunk, kedves barátaim, aki tudni akart a halálról, mindent, többet, mint amennyit földi halandó tudhat. Mintha attól tartana, hogy e tudás híján roppant meglepetés éri, lelkét felkészületlenül sebzik fel.

Egy olyan ember búcsúzik itt tőle, kedves barátaim, akit fiatal férfiként éles logikai eszközökkel eltántorított az öngyilkosság gondolatától, mondhatjuk, ellökdöste önpusztítási vágya közeléből.

Fiatal nőként a háborús gyalázat mélyére taszították, az üres fizikai lét közelébe. Amikor a lélek csak pislákol az ellenkező testben. És sehol ember a látóhatáron. A sajátjai nem veszik tudomásul, mi történt, nem gonoszságból, tudatuk tiltakozik ellene. Bármily nehéz kimondani, senki, az édesanyja nem veszi tudomásul.

Aki fizikai valójában itt áll és búcsúzik, gondolom, ezért nem emlékezhet olyan veszélyes, istenkísértő, pusztító vagy önpusztító, hallucinációktól űzött, vízióktól meggyötört eszmére, téveszmére, rögeszmére vagy gondolatra, amit Alaine azon nyomban ne fogott volna fel józan ésszel, nem emlékszik olyasmire, ami elrémisztette volna őt, ellenkezőleg, szellemileg és spirituálisan éberebbé tette. Tudathasadásból hozott vissza elveszett lelkeket, olyan helyekről, ahonnan a szakirodalom szerint nem lehet. Gordiuszi csomókat oldott fel, ördöglakatokat nyitott meg.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna, ami taszította. Félelmekkel telve, olykor saját ellenkezésével küszködve gyógyított. A káromkodás, a káromlás, az emberkáromlás, az istenkáromlás taszította. Ilyenkor látszott igazán az arcvonásain, hogy minden hite, valláserkölcsi meggyőződése, mágikus hajlama, misztikus vonzalma ellenére a felvilágosodottság, a tudás, az értelem, az érvelés és a retorika gyermeke. Mindig újra, érvekkel próbálta megrohamozni az erőszakot, néha fel is tartóztatta, de akkor is láttam, amikor nem, amikor vereséget szenvedett.

Alaine nem volt és nem lesz elképzelhető Miklós nélkül, mint ahogy Miklós nem volt, nem lesz elképzelhető nélküle. Tizenhét évig éltem kettőjük közelében. Van egy régi képük, valamilyen erdélyi kiránduláson készült. Örkény azt mondta, ilyen szép emberpárt soha nem látott. Aki nézi, a szépséggel, az örömmel, a boldogsággal találkozik. Kettőjük közt nem létezett hierarchia, legfeljebb a nemek szerint elosztott látszata. Emberi formátumukban nem volt különbség; merészségükben, figyelmükben, méltóságukban, nyíltságukban, zártságukban, büszkeségükben, alázatukban. Egymásnak voltak teremtve, egymás mellé voltak rendelve, két nagyszabású személyiség, nagyvadak. S ezt tudták is. Saját tulajdonságaik terjedelmével, saját személyiségük léptékével kellett megküzdeniük, hogy elérjék, ne veszítsék el a másikat. Közelről olyan, mintha gigászok harcát látná az ember, félő, tönkrezúzzák egymást, és eltiporják, aki a közelükben áll.

Alaine volt az egyetlen ember az életemben, akivel a kényes kérdések legkényesebbikéről beszélni lehetett, Istenről. Ez hosszú évekig fordítva is így volt. Az egyetlen, akit az életszentség közelében láttam, válaszúton, a döntés pillanatában. Ilyesmit bizonyára egy században egyszer láthat ember. Mégse ment el arra, az egyetlen úton. Miklós nem engedte. Legjobb meggyőződése ellenére nem ment el. Miklóst választotta, a szerelmét, a földet, a kikericstől pompázó őszi árteret, a kóbor macskákat, a madarakat, visszalépett. Nem egyedül és nem kizárólagosan a szenvedők szolgálatát, hanem a szeretett lényt. Is. A protestáns kötelességtudat és a protestáns tárgyszerűség egy árnyalatnyival erősebben működött benne, mint a katolikus küldetéstudat a mennyei absztrakcióival.

Szívével szolgált.

Lélekkel teremtett lények specialistája volt.

Soha nem tegeződtünk.

Isten veled, Alaine, legyen hozzánk könyörületes.

* Nádas Péter és Csordás Gábor beszédei Polcz Alaine temetésén hangzottak el 2007. október 18-án, a budapesti Farkasréti temetőben.