Közeli munkatársai derűs, kedélyes emberként írják le Rappai Gábort, mások viszont állítják: a mosolygós arc elszánt, céltudatos, koncepciózus embert rejt, aki bizonyos határon túl, elsősorban szakmai és szervezési kérdésekben nem ismer pardont, nem ismer tréfát. Sportvezetői múltjáról szólva szinte mindenki önzetlenségről, nagyvonalúságról beszél, ugyanakkor akadnak, akik szerint sűrűn hagyja el a campust, szívesen vállal megbízatásokat, fogad el pozíciókat gazdasági társaságoknál; szeret jól élni. A Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karának dékánja, a Statisztika és Demográfia Tanszék vezetője sokféle megítélés alá esik tehát.

– Változásokat sürget és indít el, miközben sok tekintetben konzervatív – foglalja össze Rappai eddigi dékáni működéséről szerzett benyomásait egyik kollégája.

– Német példákat állít elénk, elsősorban hamburgi tapasztalataiból merít – így egy másik.

Nézem a jegyzeteimet: szolid erőszakosság, rámenősség, határozottság, empátia – néhány ilyen, többek által használt kifejezést olvasok még ki belőlük. Ugyanakkor a megkérdezettek között senki sincs, aki ne szeretettel beszélne róla. Még aki negatív vagy annak vélt tulajdonságot említ vele kapcsolatban, az is siet hangsúlyozni, hogy a dékán rátermett, tiszteletre méltó ember.

Rappai Gábor 1964. június 24-én született Pécsett. 1987-ben a Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett közgazdász oklevelet. 1986-ban, még egyetemi hallgatóként három hónapos szakmai gyakorlatra utazhatott Bochumba, az akkori NSZK-ba. 1987-ben lett tanársegéd Pécsett, 1990-től ’91-ig a hamburgi egyetem ösztöndíjas vendégoktatójaként dolgozott. Hazatérése után nem sokkal kinevezték adjunktusnak, majd 1998-ban egyetemi docensnek. A Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán 1998-ban lett dékánhelyettes, 2005 óta pedig ugyanott dékán. 2001-től dékáni kinevezéséig a PTE Szenátus Gazdasági Bizottságának elnöke volt. Doktori disszertációját 1989-ben, kandidátusi értekezését 1997-ben védte meg. Ne felejtsük el, mindössze harminchárom éves volt akkor. Közben, 1993-ban a Nemzetközi Bankárképző Intézetben tőzsdei szakvizsgát tett, és az Århus Business Schoolon tanult, ösztöndíjjal. Száznál több közleményt jegyez. Mások mellett az ő nevéhez köthető a JPTE-nél kiadott kétkötetes Statisztika című egyetemi tankönyv, illetve az Üzleti statisztika Excellel című kötet. Utóbbit a KSH jelentette meg 2001-ben. Nagyobb visszhangot kiváltott idegen nyelvű publikációi közül kettőt emelek ki: “Applicability of the CAPM on the Hungarian Stock Market: An Empirical Investigation” (Varga József társszerzőségével, Physica Verlag 1997), illetve “Money Supply, GDP and Inflation: The Dynamic Econometric Analysis of Macro-Equilibrium” (Mellár Tamás társszerzőségével, 2001) Kutatási területei: idősor-modellezés, árfolyam-modellezés, összehasonlító ökonometria.

Tagja a Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai Bizottságának, az Országos Statisztikai Tanácsnak, a Magyar Statisztikai Társaságnak, a Gazdaságmodellezési Társaságnak, és több tudományos szaklap, így a Statisztikai Szemle és a Szigma szerkesztőbizottságának. Ma is elnöke a Dél-Dunántúli Regionális Fejlesztési Zrt. Felügyelő Bizottságának. Kitüntetései közül fontos megemlíteni a Pécsi Akadémiai Bizottság Fiatal Kutatói Díját (1999-ből) és a Fényes Elek-emlékérmet (2000-ből). A Széchenyi István-ösztöndíjnak 2001 és 2004 között volt kedvezményezettje. Ha a hobbijáról kérdezik, sportrajongónak vallja magát. Tizenöt évig kézilabdázott, s most már hosszú évek óta ő a PEAC női csapatának szakosztályelnöke. Felesége Vuics Ágnes könyvvizsgáló.

Kevéssel a megbeszélt időpont után nyílik a dékán szobájának ajtaja. Tanártársak sorjáznak elő – vége a reggeli megbeszélésnek. Odabenn klasszikus, már-már puritán hivatali enteriőr fogad, olyan, amelyben – bár többször is körbejáratom a tekintetem – egyetlen személyes tárgyat sem vélek fölfedezni. Amikor telefonszámot cserélünk, egy reklámtoll kerül elő. Látszatra a kávét is egyencsészében kapjuk. Meglehet, van itt valami, ami nagyon is személyre szabott, mégis igen diszkréten bújik meg valahol. A beszélgetés előrehaladtával egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy távolról sem a véletlen alakítja így a környezetet. Ahogy minden igazán mélyen érző ember, úgy a dékán sem mutat meg a kívülálló számára sokat önmagából.

 

Rappai Gábor: – Ha valaki leírná egyszer a családunk történetét, az szinte a huszadik század történelmével lenne azonos.

Sz. Koncz István: – Én szívesen megtenném most.

– Ha gondolja, elmesélem. Nagyapám szülei, anyai ágon, 1898-ban, elváltak.

– Hűha! Az szinte társadalmi vívmánynak számított akkoriban.

– Ma úgy mondanánk, reformnak, igen. Ráadásul nagyapám az édesapjával maradt, ami még inkább eltért a megszokottól. Vajszlón laktak egyébként, dédapám ott gazdálkodott. Hanem az öreg néhány év alatt rájött, hogy nem alkalmas a fiúgyermek nevelésére. Beadta hát a pécsi hadapródiskolába. Nagyapám 1914-ben már végzés előtt állt, amikor az évfolyamtársaival együtt századossá avatták, és kivezényelték az orosz frontra. Két évig szolgált becsülettel, de akkor megsérült. Egy srapnel ment a fejébe. Élet-halál között lebegett, legendák keringtek a családban arról, hogy valamiféle csodadoktor gyógyította meg, aranyvésővel, aranykalapáccsal. Akinek hadi sebesülése volt, általában ilyeneket mesélt… A nagyezüstöt mindenesetre maga Zita királyné tűzte a mellére. Felgyógyulását követően kivezényelték az olasz frontra. Ott érte az összeomlás, Isonzónál. Megragadt azonban a fegyveres erőknél, csendőrtiszt lett, egészen az ezredességig vitte. A front elől 1944-ben nyugatra menekült, és Ausztriában, Kremsmünsterben, családostul amerikai fogságba esett. A háború végeztével, ahogy öntudatos magyar tiszthez illik, hazaindult. Elvergődött Budapestig, bement a Belügyminisztériumba, és szolgálattételre jelentkezett. Ott is tartották mindjárt Budaörsön.

– Jól értem: internálták?

– Pontosan. Ezenközben nagyanyám visszaköltözött anyámmal és anyám öccsével Vajszlóra, és egyedül gazdálkodott a családi birtokon, egészen 1949-ig. Ekkor nagyapámat hazaengedték, és végre volt pár jó hónapjuk együtt. 1950 nyarán azután kitelepítették őket a Hortobágyra, Lenin-tanyára. Negyven hónapot töltöttek ott. Amikor szabadultak, egyetlen dolgot tiltottak meg nekik, hogy Vajszlóra, illetve annak harminc kilométeres körzetébe visszaköltözzenek.

1950-ben édesanyám, gyógyszerészhallgatóként már végzés előtt állt. Néhány napon múlt csupán, hogy nem ment haza arra a bizonyos aratásra, amit a nagyszüleim már nem tudtak befejezni. Úgy látszik, a rendszer nem működött tökéletesen, mert így ő kimaradt: elmulasztották kitelepíteni. Sőt gyógyszerészi állást kapott Pécsett.

– Ahová, belül lévén a harminc kilométeres körön, ugyancsak nem jöhetett a család.

– Elméletileg nem, de hát hová mentek volna szegények? Talán emlékszik, hogy a Király utca végén, a Liszt-terem mellett volt egy patika.

– Hogyne, az épület ma is áll még.

– Úgy van. Édesanyám állandó inspekciót vállalt, mert így az ügyeleti szobában lakhatott. Ott bújtatta a szüleit meg az öccsét, ott tengődtek darab ideig, mígnem egy kicsit egyenesbe került az életük. Azonban a történetnek van még egy fontos szála, amely anyai nagyanyámról szól. Osztovicsnak hívták – a neve is elárulja horvát származását. A szlavóniai Nova Kapella Batrinán született. Apja korán meghalt, és megözvegyült dédanyám nem tudta eltartani a négy félárvát. Dédapám testvére azonban, aki gyermektelen házasságban élt, megjelent nála, és fölajánlotta, hogy az egyik csemetét magához veszi, és fölneveli. Ne kérdezze meg, hogyan tud ilyenkor egy szülő a négy gyermekéből valamelyikre rámutatni! Apám szokott volt ezzel viccelődni, hogy a dédi valószínűleg azt mondta: azt a kis dundit vigyétek, mert az eszik a legtöbbet. Ez persze csak bohóság, valójában nagyon nehéz döntés lehetett. Mindenesetre az akkor hétévesforma nagyanyámra esett a választás, aki így a tízes évek elején Barcsra került, és soha többé nem látta az anyját. Sőt a testvérei közül is csak az egyikkel, az általunk Drágica néni néven ismert nővérével találkozott 1968-ban. Egyébként az is érdekes, ahogy a fölmenőink megismerkedtek egymással. Nagyapámat ugyanis Nyíregyházára helyezték volna, egy bajtársát pedig Barcsra. Azonban, a bajtársa kérésére, elcserélték a vezényléseket – a kollégának nyírbátori volt a menyasszonya. Nagyapám a barcsi nagymisén, az első vasárnap délelőtt kinézte magának a nagyanyámat, megtudakolta a kilétét, és elküldte a csicskását hozzájuk, hogy kérdezze meg, van-e kiadó szoba? Mondták, nincs. Ekkor az én öregem karddal az oldalán fölvonult, és a Magyar Királyi Hadsereg nevében rekvirált egy szobát. Így került be a családba. Ugyanis, míg nagymamám az udvarlóinak zongorázott, nagyapám a nevelőszülőkkel lerendezte az esküvőt is hamar.

– Az apai ág?

– No, az azért nem ennyire gazdag legendákban. Ott is volt úgynevezett lámpás, tehát igazi falusi tanító, de apám és a három testvére már egy Pécsett élő tisztviselő családba született bele. Nagyapám volt az állomásfőnök a vasúton, ami a két háború között komoly beosztásnak számított. Nagyanyám otthon volt a négy gyerekkel. Hát, ez a család története. Nincs is más hátra, minthogy összehozzuk gyógyszerész édesanyámat és jogász édesapámat. Apám nem jogászi munkakörben dolgozott. Rá a második világháborút, az orosz frontot és fogságot mérte ki a sors. Abban az időben, 1950 és ’55 között végzett az egyetemen, amikor a jogászok abszolutóriumot kaptak, de doktorátust nem. Azt később kellett megszereznie. Itt jegyzem meg, hogy a forradalom előtt, alatt és után sem rejtette véka alá rendszerellenes nézeteit. A ranglétrán ennek megfelelően nemigen haladt előre. 1956-ban úgy gondolta, hogy nincs tovább maradása, de mire az ország nyugati széléig ért, a határt lezárták. Persze sem fennen hangoztatott eszméit, sem disszidálási kísérletét nem lehetett titokban tartani. Így azután a bányában dolgozott, csillésként, majd gépi kötőként bedolgozó volt, és csak 1960-ban tudott elhelyezkedni a Vegyesipari Vállalatnál. A jogi doktorátus és a kötőgépkezelői gyakorlat, ma úgy mondanánk, elég széles végzettségi portfóliónak számított, így lett a kötőrészleg vezetője. Később a Háziipari Szövetkezetnél termelési osztályvezető lett, és onnan ment nyugdíjba.

– Édesanyjával milyen családot teremtettek?

– Polgárcsalád voltunk, a szó legnemesebb értelmében. Mi a bátyámmal az iskola mellett jártunk hittanra, vasárnaponként családi programnak számított a mise – de nem valamiféle dacból vagy bigottságból, hanem egész egyszerűen azért, mert a szüleim értékrendje szerint ez hozzátartozott az élethez, épp úgy, mint a könyvek, a koncertek vagy a színház. Nem neveltek bennünket forradalmároknak sem, voltunk úttörők, KISZ-tagok is, csak éppen rávilágítottak, hogy minek mennyi az értéke. Hozzáteszem, sem az úttörőmozgalom, sem a KISZ, azon a szinten, ahogy részt vettünk benne, nem volt rossz. Sokkal inkább közösségformáló tényezőnek tűnik még visszatekintve is. Bár azt hiszem, abban, hogy a KISZ emberi keretek között maradt, és nem kellett túl komolyan venni, rendkívüli érdemei lehettek a Nagy Lajos Gimnázium akkori igazgatójának, Dobay József tanár úrnak.

– Megütötte a fülemet, ahogy a könyvek szerepét kiemelte a nevelésükben.

– Elvárás volt, hogy sokat olvassunk, igen, de mellette sportoltunk, jártunk kirándulni. Viszonylag gyakran volt együtt a család. Boldog, kiegyensúlyozott gyerekkort éltünk, köszönhetően a szüleinknek, akik egyébként nem élnek már. Édesanyám nagyon korán, a felnőtté válásunk küszöbén, 1988-ban halt meg, egyetlen unokáját sem ismerhette. Édesapám sok súlyos betegséget túlélt, utolsó idejében mondogatta is, hogy hét élete van, mint a macskának… És milyen a sors? A nyolcadik nagy műtét, 2004-ben, el is vitte.

– Tanár úr miért épp ezt az egyetemet, kart, szakot választotta?

– Világéletemben erdőmérnök szerettem volna lenni. Tudniillik, abban a tévhitben éltem, hogy az erdőmérnök az erdőben lakik, puskával a vállán jár, és néha megsimogatja az őzeket. Túlzok persze, de idealisztikus kép élt bennem, annyi bizonyos. Mire azonban a gimnáziumban negyedikig jutottunk, a programtervező matematikusi pálya már jobban vonzott. Végül Lipcsébe, matematikai-kibernetikára felvételiztem. Ugyanúgy, mint a közgazdaságtudományi egyetemnek, annak is a matematika és a történelem volt a felvételi szakpárja. Oda nem vettek föl, német nyelvből kiszuperáltak, de ide igen. Így lettem közgazdászhallgató.

– Egyáltalán tudta, hogy hová kerül?

– Fogalmam sem volt róla, de nem bántam meg a választást egy percig sem. Amúgy a mai napig azt tapasztalom, hogy az ide felvételizők jelentős része nem tudja, hová kerül, és mit kezd majd a szakmájával. Közgazdász, tehát vezető lesz, közgazdász, tehát jól fog keresni – ezek a sztereotípiák élnek a hallgatókban. Az utóbbi közel tíz évben jó pár gólyatáborban megfordultam. Ha megkérdeztem azokat, akiket már föl is vettünk, többségükben legfeljebb háromféle álláslehetőséget jelöltek meg. A banki munkát, a könyvelői munkát, és valaki mindig elviccelődött azzal, hogy az ember ezzel a végzettséggel akár dékán is lehet.

– A közgazdászképzésről, azt hiszem, általában kevesebbet tudnak az emberek, mint a többi egyetemről vagy szakról.

– Tapasztalatom szerint mégis mindenki érzi, hogy a matematika–történelem felvételi szakpár bizarr. Azt sejteti, hogy lesznek kőkemény matematikai alapokon nyugvó tárgyak, tehát ha úgy tetszik, teljes objektivitásra törekvők, és lesznek olyanok is, amelyek inkább a verbális képességekre alapoznak, amelyek nagy levezetések, elemzések helyett inkább olyasmit igényelnek, amit a diákság magolásnak nevez. Amikor azt mondtam az előbb, hogy nem bántam meg a választást, abban az is benne volt, hogy én ezt a kettősséget nagyon élvezem.

– Pedig szemre úgy tűnik, hogy a matematikához inkább közel álló tárgyakat oktatja. Statisztikát, például.

– Statisztikát és ahhoz kapcsolódó területeket, igen. Ökonometriát, árfolyam-modellezést satöbbi. De ezek olyan tárgyak, amelyek a matematikai mellett gazdasági ismereteket igényelnek, és az elemzések például szükségessé teszik a verbális képességeket is. Tehát a matematikai megalapozottság mellett igenis föllelhető bennük az említett kettősség. Persze ez azzal jár, hogy mindenki úgy érzi: ehhez, legalábbis egy kicsit, ért. Gondoljon bele! Jogi folyóiratok épp oly számosan léteznek, mint biológiaiak vagy közgazdaságtudományiak. Ugyanakkor az ember mindennapjaiban benne élő jogi hetilapot például nem ismerünk. De a Piac és Profit vagy a Heti Világgazdaság vagy sorolhatnám még, ott van az olvasó emberek látókörében.

– És ez baj?

– Bizonyos szempontból nyilván nem baj, de ezek a periodikák nagy mértékben számítanak a nem teljesen elmélyült befogadókra, ha úgy tetszik, a laikusokra. A szakember számára aztán megdöbbentő, hogy e lapok érvei sokszor visszaköszönnek azoknál a döntéshozóknál, akiknek nem volna szabad laikusoknak lenni. Ha a Parlament módosítja, mondjuk, az Alkotmányt, és ismertetik a tévéhíradóban, mindenki bólint rá, kész. De ha valaki mond egy adatot az ország gazdaságáról, vagy megváltoztat egy adókulcsot, azon hetekig rágódik az ország.

– Miközben lehet, hogy az alkotmánymódosítás nagyobb hatást gyakorol a mindennapjainkra.

– Úgy van.

– Térjünk vissza az ön személyes történetére! Fölvették, harmadévben demonstrátor lett a Statisztika Tanszéken, majd még abban az évben nyert egy nyugatnémet ösztöndíjat. Azért ez nem volt gyakori abban az időben, ha jól sejtem.

– Úgynevezett AIESEC-ösztöndíj volt. A rövidítés a közgazdászhallgatók szervezetét rejti, amely elsősorban szakmai csereprogramokban teljesíti ki munkáját. A németországi gyakorlati struktúra erős, ezért viszonylag sok szabad hely állt rendelkezésre a nyolcvanas évek közepén. Nota bene ma is ez a helyzet. Ugyanakkor főnyelvként itthon kevesen választották, választják a németet. Őszintén szólva nem volt nehéz kikerülni, egy magamfajta németesnek, még a pártállami időkben sem. Inkább talán nagy elhatározás volt. Gondolja el! Nem volt e-mail, a telefon a költségek miatt szóba sem kerülhetett, nem is beszélve arról, hogy mennyi időbe került volna, ha fölhívjuk, mondjuk, interurbán, Bochumot. Mindössze két levelet váltottunk. Tudtam annyit, hogy a Bochum-Gelsenkirchner Straßenbahn Aktiengesellschaftnál egy hétfői napon, reggel negyed nyolckor Herr Eckhardtnál kell munkára jelentkeznem. Megvettem a repülőjegyet Kelet-Berlinig, onnan át Nyugat-Berlinbe, és mentem volna tovább. Igen ám, de a vonat csak soká indult. Egyszeri belépésre szóló vízumom volt, tehát a peronról nemigen mozdulhattam. Ott ültem este hattól éjfélig a bőröndömön, és nagyon elveszettnek éreztem magam. Na de, végre jött a vonat. Végigszorongtam az utat, jaj, csak fölismerjem az állomást, jaj, csak el ne aludjak, biztos jól értettem-e, amit a kalauz mondott satöbbi. Ennyi stressz után pedig ott álltam vasárnap hajnalban egy néptelen pályaudvaron, és fogalmam sem volt, hogy mi következik. Az következett, hogy hamarosan előkerült két, szélesen mosolygó fiatalember – valószínűleg az elesettségemen nevettek –, és megnyugtattak, hogy minden rendben van. Úgy is volt.

– Szakmailag milyen hozadéka volt az útnak?

– Egyfelől hihetetlen élmény volt megismerni egy egészen más munkakultúrát. Másfelől azonban a kollegialitás itthon óriási volt ahhoz képest, amit ott tapasztaltam. Harmadrészt nagyon áttekinthető, hogy azt ne mondjam, transzparens rendszerben működött a cég. Amivel nem azt akarom mondani, hogy rájöttem volna: a kapitalizmus jól működik, a szocializmus nem, de reményt adott. Bizakodást, tudniillik, arra vonatkozóan, hogy úgy látszik, mégiscsak lehet normális mennyiségű munkával, normális családi élet mellett is jól élni. És ha már az út hasznát kérdezte: hat hétig egyedüli magyarként éltem a nyelvterülten, ami nyilvánvalóan megizmosította a német tudásomat. Ami újabb, hosszabb-rövidebb szakmai utakat hozott, részint Karl Marx Stadtban, részint Bayreuthban dolgozhattam, 1990–91-ben pedig egy évig voltam vendégoktató Hamburgban.

– Ez utóbbira hogy került sor?

– A Német Akadémia csereszolgálata emberemlékezet óta évi tíz ösztöndíjat kínál fel Magyarországnak. Az 1988-as határnyitásra emlékezve azonban, az 1990–91-es tanévben még harmincötöt hozzátettek a kerethez. Aki tehát abban az évben pályázott, ha megfelelt, mehetett. Így kerültem ki magam is.

– Ugye, jól számolom, addigra tanársegédként dolgozott már?

– Igen, Pintér tanár úr vetette föl, hogy a Statisztika Tanszéken maradhatok. Márpedig az a béke szigetének számított. Az ott dolgozók baráti kapcsolatokat ápoló, kollegiális kört alkottak. Az emberek nem hazudoztak egymásnak, és tervezhetőnek tűnt az odakerülők pályája.

– Közbekérdezek: tanszékvezetőként fönn tudja tartani ezt?

– Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mindez a mai napig jellemző, igen. Nem tagadom, másodévtől kezdve nagyon számítottam rá, hogy az említett lehetőséget fölajánlják majd. Tehát nem ért váratlanul. Aztán, ha az ember nagyon nem szúrja el a dolgát, elindul fölfelé a szamárlétrán. Vagyis, hogy az eredeti kérdésére válaszoljak, mire eljutottam Hamburgba, már valóban tanársegédként működtem.

– Miért éppen Hamburg?

– Az ösztöndíj nem rendelkezett a helyszínről, csak a pénzt rendelte hozzá az ambícióhoz és a tudományos munkához. Hamburgot még a bochumi gyakorlat végéről ismertem, és úgy gondolkodtam, hogy ha haza kell jönni, onnan egyszerű, és viszonylag olcsó is. Hiszen a repülőjegy Kelet-Berlinig, különösen a mai árak ismeretében, fillérekbe került, és a vonat is sokáig keletnémet területen haladt. Csak az utolsó negyvenöt kilométert kellett kifizetni NSZK-áron. A nagylányom kilencven szeptemberében született. Erre, a biológia törvényeinek értelmében, februárban, amikor megkaptam az értesítést az ösztöndíjról, már számítani lehetett. Tehát fontos volt, hogy ne kerüljön sokba a hazautazás.

A hamburgi egyetem Statisztikai és Ökonometriai Intézetének vezetőjét történetesen Heinz Gollnicknak hívták. Az illetőt négyszer jelölték Nobel-díjra. Persze ezt akkor még nem tudtam. De utánaolvastam a könyvtárban, kiderült, hogy a szakterülete az ökonometria, és találtam olyan publikációt is, amely a fogyasztási függvényről szólt. Írtam neki egy szép levelet, hogy pont ezzel foglalkozom. Szinte azt sem tudtam még, mi az az ökonometria. De kiemeltem, hogy kifejezetten azért élek-halok, meg a fogyasztási függvényekért, és hihetetlen nagy megtiszteltetés lenne, ha a világszerte ismert professzor nagynevű iskolájában tölthetném el a rendelkezésre álló időt. Azt hittem, hogy ez udvarlás, pedig valóban világhírű szakemberhez jelentkeztem, de nem tudtam róla.

– Véletlenül igazat írt.

– Nagyjából ez volt a helyzet, igen. Gollnick professzor válaszolt is, udvariasan elutasított, mondván: nemigen volna ideje rám. Nem hagytam magam, újabb levelet fogalmaztam, hogy már annak is örülnék, ha egyáltalán egy levegőt szívhatnék vele. Ki tud egy ilyen levélnek ellenállni? Ő sem tudott. Visszaírt, hogy rendben. Menjek. A sors furcsa fintora, hogy október elsején utaztam ki, október harmadikán pedig megtörtént Németország újraegyesítése. Az olcsó utazás lehetősége tehát egyszer s mindenkorra megszűnt. Nem is repülővel, hanem a 120-as Škodánkkal vágtattam ki Hamburgba.

– Legalább a professzor szánt önre időt?

– Igen, igen. Életre szóló élmény volt. Odaérkezésemkor egyébként hasonlóan éreztem magam, mint Bochumban. Elgurultam az egyetemig, negyvenötezer hallgató, képzelhető, mekkora campus, bementem az egyik épületbe, mondták, hogy Gollnick nevű embert nem ismernek. Végül, nagy nehezen – este hét óra volt már addigra – megtaláltam a szobáját. Bekopogtam a Gollnick feliratú ajtón, senki nem felelt. Jószerével az egész folyosón egy lélek sem volt. Megint teljesen elveszettnek éreztem magam. Azt számolgattam, vajon lehet-e annyi pénzem, hogy egy éjszakára szállodai szobát vegyek ki. Ődöngtem a folyosón, egyszer csak, a legnagyobb megdöbbenésemre megláttam, hogy az egyik ajtó mellé ki volt írva: doktor Rappai. Az ajtón pedig egy sárga cédula fityegett, valami olyan szöveggel, hogy további segítségért hívjam föl ezt és ezt a számot. Telefonáltam tehát, bejelentkezett Döpke úr, mint kiderült, hozzám hasonló tanársegéd, elmondta, hol a szállásom, és lelkemre kötötte: nehogy másnap elaludjak, mert a főnök tíz órakor vár.

– Meg sem kérdezem, hogy nem aludt-e el. Ellenben nagyon érdekelne, hogy milyen volt a professzor?

– Nehezen feloldódó, nagyon szigorú ember benyomását keltette. Aminthogy az is volt. Hanem a bemutatkozás formalitásai után néhány nappal a hivatalos levelezésem mellé cikkeket tett valaki. Mindegyikre rá volt írva a nevem. Olyan publikációk voltak, amelyek ahhoz a témához kapcsolódtak, amelyről az eredeti levelemben azt írtam, intenzíven foglalkozom vele. Rendkívüli érzékkel válogatott írásokat képzeljen el! Fogalmam sem volt, kitől kapom ezeket. Elolvasgattam mindegyiket, kijegyzetelgettem némelyiket. Eltelt két hét, egyik nap szóltak, hogy délután megbeszélés. Körbeültük a professzort, ott volt a négy tanársegéd. Kiderült, hogy referálni kellene azokról a cikkekről, amelyeket kaptunk. Mint megtudtam, magától Gollnicktól.

– Te jó ég!

– Körülbelül ilyesmit gondoltam én is. A tanár elnézően mosolygott, nyelvi nehézségeknek tudta be a zavaromat, de nyomatékosan fölhívta a figyelmemet: az intézetnél az a rend, hogy az ember dolgozik. Azon a véleményen volt, nagyon fontos, hogy elmélyülten foglalkozzunk az oktatással, és rendszeresen publikáljuk a kutatásaink eredményét. A legfontosabb mégis az, hogy széles látókörű, művelt emberként dolgozzunk a szakterületünkön. Ne fordulhasson elő, hogy egy konferencián elhangzó tíz előadás közül valamelyiket ne értse az ember.

– Bár számonkérésként hangzik, hasonló kérdés jár a fejemben, mint amikor a bochumi útjáról beszélt: mi volt a hamburgi esztendő legnagyobb szakmai haszna?

– Nemegyensúlyi modellezéssel foglalkoztam akkoriban.

– Végül mégis ön áll rajtam bosszút, mert nem fogom érteni, miről beszél.

– A klasszikus példa szerint miért van szükség piacra? Mert annak a valószínűsége, hogy az éhes szabó meztelen paraszttal találkozik, nagyon kicsi. Az alapvető modellek egyensúlyi piacokat tételeznek föl. Vagyis, ha a kereslet és a kínálat nem is esik egybe, beindulnak olyan folyamatok, például az árváltozás, amitől a helyzet kiegyenlítődik. Ezt az elméletet a magyar származású Richard Quandt és az olvasók számára is nyilván jól ismert Kornai János támadta meg azzal, hogy igenis, tudunk olyan állapotokról, amikor a piac tartósan nemegyensúlyi helyzetben van. A kapitalizmusban például túltermelési válság idején, a tartós túlkínálat miatt, illetve a szocializmusban, ahol hiány lép föl, mert a kereslet szinte folyamatosan meghaladja a kínálatot. Igen ám, de ha százas izzóra van szükségem, és végigjárok nyolc boltot a városban, és sehol sem kapok, de mindenütt megkérdezem, hogy van-e, akkor nem nyolc darab izzó a kereslet, csak egy. De honnan tudom, hogy ténylegesen mennyi? Modellezési szempontból ez rendkívül érdekes dolog. Az egyik függvényt tapasztalati adatokkal le tudom írni, a másikat csak becsülni tudjuk jobb esetben. Na, ez volt az alapvető kutatási terültem. De bármilyen izgalmas volt is, a témát a szocializmus összeomlása kiürítette. Gollnick irányította rá a figyelmemet arra, amivel tulajdonképpen máig foglalkozom. A kilencvenes évek elején egészen új téma volt a sztochasztikus idősor-modellezés. Olyan technika ez, amely hosszú adatsorokat igényel. Nyolcvan-száz megfigyelést is akár. Nemzetgazdasági szinten ezek nehezen gyűjthetők össze, de a tőzsdén pillanatok alatt keletkeznek hosszú idősorok, hiszen ár-adat vagy árfolyamadat naponta születik nyolcvan-száz. Hogy mást ne mondjunk, a Financial Times minden szerdán negyedperces bontásban közöl Dow Jones indexet. Vagyis kétszáznegyvenet egy óráról. Gollnick tulajdonképpen arra világított rá, hogy ha a sztochasztikus idősor-modellezést árfolyamadatokra alkalmazzuk, akkor adathiány sincsen. Na, ebből a témából írtam azután a kandidátusi értekezésemet.

– A védés után nem sokkal pedig szerepet vállalt a kar vezetésében. Erre hogy került sor?

– Az akkori dékán, Farkas professzor vetette föl, hogy a generációk közötti kommunikáció elősegítése érdekében jó lenne, ha fiatal helyettese lenne. Mint mondta, azért gondolt rám, mert harminchárom évesen védtem meg a kandidátusi értekezésemet, tehát mutatkozik néhány évnyi szabadidő a tudományos előrehaladás szempontjából.

– Ez mit jelent?

– Ötvenéves kor alatt csak nehezen lehet akadémiai doktor az ember. Nem könnyű odakerülni a húsosfazékhoz, még ha ő a legokosabb, akkor sem. Tehát volt egy évtizedem, hogy valami mást csináljak.

– Ami nemsoká lejár.

– Igen, lassan abba a korba kerülök, amikor illene nagydoktori fokozatot szerezni. Most már komolyan foglalkozom a disszertációmmal.

– Miről szól majd?

– Az okságról. Vagyis azt vizsgálom, hogy a gazdaságban vannak-e olyan folyamatok, amelyek ok-okozati összefüggésben állnak egymással. Ennek sokféle modellezési technológiáját ismerjük. Hadd mondjak egy talán érdekes példát. Sokat gondolkodom azon, hogy az okság olyasmi-e, ami állandóan, ugyanabban az időtávban fönnmarad, vagy kumulálódik. Mondjuk, ahogy valaki ráüt a gyereke fenekére. Egyszer csak betelik a pohár. Meglehet, az utolsó esemény sokkal kisebb horderejű, mint a megelőzők, mégis, addigra fölgyülemlik az emberben az indulat, a düh, és eljár a keze. Olyan statisztikai hipotézis-ellenőrzési eljárásokon dolgozom, amelyekkel ez mérhető. Vizsgálom azt is, hogy az okság nulla-egy típusú, vagyis bináris változó, vagy van intenzitása. Nagyon primitív példával: mondhatom-e, hogy a munkanélküliség okozza a jólét csorbulását, vagy azt kell mondanom, hogy a munkanélküliség erős, vagy éppen azt, hogy kevésbé erős hatással van a jólétre? Változik-e például időben? Azt szoktuk mondani, hogy a Dow Jones index befolyásolja a Budapesti Értéktőzsde alakulását. De vajon mindig ugyanolyan mértékben? Meg lehet-e ezt mérni? Milyen hatással van mindez a gazdaságra? És ha az okságnak, amint feltételezem, van intenzitása, nem kell-e a megfigyelési időt tovább darabolni? Ugye, sokat beszélünk a globalizációról. Azt mondjuk, egyszerre mennek végbe a folyamatok. Nagy kérdés, hogy ezek a bizonyos folyamatok nem állnak-e mégis oksági összefüggésben egymással? Annyira felgyorsult ugyanis az idő, hogy elképzelésem szerint nem érzékeljük az ok és az okozat elkülönülését. A folyamatok tehát nem feltétlenül egyszerre mennek végbe, csak az alkalmazkodás olyan rövid időt vesz igénybe, amire nem figyelünk föl, mert nincs rá adatunk. Gondolja el! Az Európai Unióban együtt mozog a GDP. Ezt évente mérik. De hol van az megírva, hogy január elsejétől december harmincegyedikéig együtt haladnak a folyamatok? Nem történik áprilisban már valami?

– Értem. Ha már az előbb az időt olyan súlyos tényezőként említette: hogyan képzeli az életét tizenöt-húsz év múlva?

– Az egyetemi tanár kinevezése elvileg hetvenéves koráig szól. Persze, hogy egészségileg bírja-e az ember, az más kérdés. Majd meglátjuk. Egy bizonyos: az intézmény menedzsmentjéből néhány év múlva szeretnék kikeveredni. Ugyanis többet akarok foglalkozni a kutatással és a fiatalokkal, a doktoranduszokkal, tanársegédekkel. Ami a kar életét illeti, másfajta közgazdászképzés az álmom. Olyan kart képzelek el, amely mellett inkubátorház vagy ha úgy tetszik, vállalkozói központ működik, ahol a hallgatók szakmai gyakorlatot szerezhetnek, amikor pedig végeznek, és tegyük föl, nincsen állásuk, megpróbálkozhatnak egy cég életre hívásával. Ami az egyetemet mint munkahelyet illeti, azt hiszem, alázattal kell viseltetnünk iránta. Nagyon jó munkahely ez ugyanis, inspiráló közeg. Úgy érzem, bennem megvan ez az alázat. Ezt szeretném viszontlátni a munkatársaimban is.

– Mi van a kézilabdával, tanár úr?

– Sajnos, nincs már. Végzés után pár évig még játszottam a pécsi egyetemi klubban, a PEAC-ban, majd sokáig az öregfiúk bajnokságában. Mindazzal együtt, amit az időről mondtam, nem hiszek abban az emberben, aki azt tartja magáról, hogy valamire nincs ideje. Magammal szemben sem akarok megengedőbb lenni, tehát nem azért nem kézilabdázok már, mintha nem lenne rá időm. Valami miatt hátrébb szorult. Most épp úszni járok, mert azon dolgozunk a nagyfiammal…

– Kolossal?

– Kolos meghalt. Nem hallott róla?

– Nem.

– Kilencvennyolcban elváltam az első feleségemtől, majd újra megnősültem. Megjegyzem, három gyermekkel, ami azért nem volt egyszerű dolog. Hanga, Soma és Kolos volt a három gyermek, akik közül Soma viszonylag rövid idő után hozzánk került, máig velünk lakik. Kolos viszont nem él már. 2002 nyarán, egy egészen hihetetlen, tragikus balesetben belefulladt az orfűi tóba. Hát igen, az élet egyszer-kétszer nagyon megpróbált bennünket… Nem tudom, emlékszik-e arra a balesetre, amikor 1995 végén az állatkertből kiszabadult egy farkas, és megtámadott a Mecseken egy arra sétáló csoportot? Az egyik sérült Soma volt, a másik a bátyám felesége. Aki egyébként hihetetlen hősiességgel szabadította ki a gyermeket a szó szoros értelmében a farkas torkából. Na, most Somával azt tervezzük, hogy átússzuk a Balatont. Úgy érzem, olyasmi van őbenne, és bizonyos fokig bennem is, hogy egyszer még szeretnénk megmutatni, hogy mégsem a víz az úr.