Mind a magyar könyvkiadás, mind pedig az orosz irodalom magyarországi recepciója szempontjából örvendetes, hogy Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényét a Magvető Kiadó jóvoltából végre magyar nyelven is olvashatjuk. Hiszen az írónő 1990-es évek elején megírt, először Franciaországban, és csak ezt követően Oroszországban kiadott kisregénye több szempontból is mérföldkőnek tekinthető mind Ulickaja művészetének egésze, mind pedig az orosz irodalom fejlődéstörténete szempontjából.

Ulickaja ugyanis, a Szonyecskában magként veti el azokat a motívumait, amelyeket a későbbi – már jórészt nálunk is olvasható – regényeiben fog kicsíráztatni és önálló életre kelteni. Már ebben az első nagyobb terjedelmű írásában is ott munkál az a törekvése – ami egyébként népszerűségének is az egyik forrása – , hogy a többségében maszkulin orosz irodalom témáival ellentétben művében ne a nagy történelmi eseményeket láttassa, ne a politikában történteket vagy a háború borzalmait ecsetelje, ne azt mutassa be, hogy a férfiak micsoda hősök bírnak lenni a frontvonal mögött, hanem azt, hogy a nagy történelmi események hátterében élő nők hogyan szervezik a mindennapjaikat, beleértve férjeik és gyermekeik mindennapjait is. Ez a nőkre és csakis a nőkre jellemző szervezőkészség, minden “apróságra” való odafigyelés, amelyre első kisregényének hősnője, Szonyecska is, bár igen különleges formában, a könyvek világán keresztül, de törekszik, minden további Ulickaja-hősnőnek a sajátja lesz.

Ezzel a képességgel függ össze, illetve ennek a szervezőkészségnek lesz az alapja az a “női megérzés”, az az intuíció, amely Ulickaja írásaiban nemcsak a férfiak “érzéketlenségével” szemben feltűnő, hanem amiatt is, mert mindig összefüggésben van a női szem, a női látásmód jelenlétével, vagy éppen annak hiányával. A női “harmadik szem” megléte igencsak megkönnyíti, hiánya viszont nagy mértékben megnehezíti az Ulickaja-nőalakok világban való tájékozódását, beleértve a férfivilágban való tájékozódásukat is.

Ebből a szempontból a Szonyecska különösen érdekes. Ennek a kisregénynek a női főszereplője ugyanis akkor, amikor az általános iskolában életében először szerelmi csalódást él át, és a szeretett fiú, Vityka Sztarosztyin kikosarazásul kétszer arcul is csapja, örök életére elveszíti azt a “harmadik szemet”, amellyel a körülötte zajló érzelmi viszonyokat, kapcsolatokat “letapogathatná”. Amíg azonban a “harmadik szem” hiánya Szonyecska sajátos életmódjával, a könyvek világával való maximális azonosulásával, a realitás és a fikció egybejátszatásával hozható összefüggésbe, addig a későbbi Ulickaja-művekben a nőala-kok szinte tökélyre fejlesztik a “harmadik szemüket”, és ennek működtetésével olyan dolgokat, történéseket vesznek észre, amelyeket a környezetükben más aligha. Ennek legeklatánsabb példája a Médea és gyermekei című Ulickaja-regényben maga Médea, aki kiterjedt családja minden tagjának érzelmi életébe ezzel a “harmadik szemmel” lát bele. De ilyen az egyik Ulickaja-novella, a Más gyermekei Emma Asotovája is, aki még veje, Szergo “ostobaságait” is képes ezzel a látnoki képességével ellensúlyozni.

Ezek mellett az egymással összefüggő motívumok mellett a Szonyecska alapozza meg az Ulickaja-regényekben a szülés, a szülni tudás, illetve a szülésre való képtelenség problémáját, amely egyben a nők nőként való megítélését is befolyásolja. Ebben az első kisregényben a “gyermekméhvel” rendelkező Szonyecska, miután lányát, Tányát a világra hozta, az orvosok szerint soha nem tud már szülni, és ez felerősíti benne azt a félelmét, hogy férjét szülésre való képtelensége miatt fogja elveszíteni. Ezt a problémát is szinte minden további Ulickaja-mű körüljárja. A Más gyermekeiben Margarita ikreknek ad életet, tehát nemhogy nem tud szülni, hanem egyszerre túl sokat szül, ami csak fokozza a bonyodalmakat. Ezzel szemben a Kukockij esetei című regényben, amikor Kukockij és felesége, Jelena között elmérgesedik a viszony, Kukockij azt hányja felesége szemére, hogy nem is nő, hiszen női szerveitől egy műtét során megfosztatva szülni sem képes többé. De a szülésre való képtelenség további Ulickaja-művekben kifejtett következményei is a Szonyecskában csíráznak. Az a tény, hogy egy nő nem tud többé szülni, Ulickajánál szinte minden későbbi alkotásában más gyermekének a befogadását, örökbe fogadását, felnevelését eredményezi. Szonyecska további szülésre való képtelensége miatt (is) fogadja be házába lánya, Tánya testi-lelki jó barátnőjét, Jaszját, “harmadik szemének” hiányában nem is sejtve, micsoda bonyodalmak származnak még ebből a férjével való kapcsolatát illetően. Szonyecskát követve Kukockij és Jelena lányuk osztálytársát, Tomát fogja örökbe fogadni, Médea pedig – mivel ő maga életében egyszer sem szült – ezt ellensúlyozandó az összes unokahúgát a saját gyermekének tekinti. Mindezeket a történéseket pedig a szereplőknél a lakóhely állandó változtatása, a vándorlás, az emigráció és a száműzetés fűszerezi. Ez a történet-összetevő Ulickaja művészetében szintén a Szonyecska című kisregénnyel indul útjára, hogy ezután a Vidám temetésben és a Kukockij eseteiben teljesedjék ki.

A száműzetés említésével viszont már olyan motívumhoz érkeztünk, amely nem az Ulickaja művészi világára jellemző női irányvonalból táplálkozik, hanem jóval korábbi irodalmi motívumot elevenít fel. Ulickaja a Szonyecskában ezzel a motívummal nemcsak a saját további műveinek rakja le az alapját, hanem maga is irodalmi hagyományból táplálkozik, s így betagozódik abba az irodalomtörténeti vonulatba, amely az orosz irodalomban Csehovtól indul, és a nagy klasszikusok motívumainak, témáinak újraírását, “újraalkotását” eredményezi. Vagyis Ulickaja részint egy már létező hagyományt visz tovább, részint, nyilvánvalóan tudatosan, el is ferdíti, el is sekélyesíti ezeket a történet-összetevőket, s ezzel az eljárással mutat rá arra, hogy a klasszikus, a 19. század közepén még szent eszmékből táplálkozó tulajdonságok, tettek és gondolatok hogyan degradálódnak, hogyan veszítik el szentségüket a 20. század végére.

Ebből a szempontból a száműzetés motívuma a legszembetűnőbb, és ennek a motívumnak a felelevenítésével indul útjára a Szonyecskában még néhány, első látásra talán kevésbé feltűnő szüzsébeli összetevő, amely ismét a 19. századi klaszszikus regényekből táplálkozik, és azokat sekélyesíti. Természetesen a száműzetéssel mint szüzsébeli összetevővel, és a száműzetésben részt vevő nők szerepével kapcsolatban sok 19. századi alkotást lehetne hozni olyan példaként, amely hathatott Ulickaja kisregényére, de a további motívumok azt mutatják, hogy az írónő ebben az első kisregényében elsősorban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből táplálkozik, azt “írja újra” a 20. század végén.

Amíg ugyanis Dosztojevszkij Szonyája szerelmét, Raszkolnyikovot Szibériába kíséri a száműzetésbe, Ulickaja Szonyecskája férjével, Robert Viktoroviccsal indul el száműzetése helyére, a baskír Davlekanovóba. Az elsekélyesítés Ulickaja művében azonban már ennél a kiinduló motívumnál megkezdődik. Dosztojevszkij Szonyája valóban nagy áldozatot hoz akkor, amikor a gyilkos Raszkolnyikovot azért kíséri el Szibériába, hogy ott a férfit egy új élet lehetőségének megtalálásában segítse, ehhez képest az, hogy Szonyecskáék lakóhelyüket kénytelenek Moszkvából Baskíriába átteni, mindenféle újjászületés kényszere és megváltás lehetősége nélkül, nem tűnik nagy áldozatnak. Az áldozat nagysága közötti különb-séget a Szonya és Raszkolnyikov, illetve a Szonyecska és Robert között feszülő ellentétek nagysága, mértéke is mutatja. Szonya és Raszkolnyikov között Dosztojevszkij regényében hatalmas elvi, felfogásbéli különbségek feszülnek. A Szonya képviselte altruizmus, a fájdalom és nélkülözés tűrése, az Istenbe és az emberélet szentségébe vetett megrendíthetetlen hit áll itt szemben Raszkolnyikov egoista, az embereket férgekre és kiválasztottakra osztó, istentagadó álláspontjával. Szonya ebben a közöttük feszülő ellentétben az isteni bölcsesség, a Szófia-tan képviselője, azt az önfeláldozást képviseli, azt az önzetlen szeretetet, azt a szépséget, amelyről a 19. században még hitték, vagyis megpróbálták elhinni, hogy megváltja a világot. Ulickaja női és férfi szereplője között viszont – a degradációt tükrözendő – korántsem feszülnek ekkora elvi, felfogásbéli ellentétek. Ezek csupán magatartásbéli, érdeklődésbéli különbségek. Amíg Szonyecska – átélve tizennégy éves kori csalódását – Robert érkezéséig nem keresi a férfiak társaságát, Robert nagy nőfaló hírében áll. És amíg Robert élete folyamatos árulások sorozata, hiszen “elárulta ősei hitét is, szülei reménységét is, tanára szeretetét is, baráti szálakat szakított el kíméletlenül és azonnal, amint úgy érezte, hogy a szabadságát rabláncra verik” (11–12), és mivel nőtlenségi fogadalmat tett, így a Szonyecskával való házasságkötése is csak egy újabb árulás az árulásai sorában, Szonyecska élete maga a hűség, a feltétlen ragaszkodás. Mégpedig a könyvekhez, az olvasáshoz való, élete végéig tartó hűség, amellyel kapcsolatban ismét csak különböznek a férjével, Robertet ugyanis hidegen hagyja az orosz irodalom, egyáltalán, az irodalom. Szonyecska azonban férjével ellentétben annyira a könyvek világában él, hogy saját és családja életét is regényként éli meg. Ennek egyik jele, hogy Vityka Sztarosztyint, egykori csábítóját is brutális Anyeginként emlegeti. A realitás és a fikció olyannyira egybeolvad a gondolkodásában, hogy önmagát, a férjét, lányukat, Tányát, és először lánya, majd férje barátnőjét, Jaszját is regényhősként értelmezi, és mindennapi történéseiket úgy értékeli, mintha azok egy róluk írt könyv lapjain játszódnának.

Szonyecskának e magatartása miatt nem értek teljesen egyet Jelizavaveta Kalityina véleményével, aki szerint Ulickaja Szonyecskában azt a ritka embertípust rajzolta meg, aki a boldogtalanságot nem büntetésként fogja fel, hanem úgy, mint aminek így kell történnie. És hogy Szonyecskát mindvégig a ritka tisztaságú szerelem, az alázat, a másokért való önfeláldozás vezérli.^* Nem teljesen értek egyet, hiszen amíg Dosztojevszkij Szonyájának a magatartása valóban belülről fakad, a 20. század végén, az elsekélyesedett Szonyecskánál mindez túlságosan könyvízű. Könyvekből összeolvasott, megcsinált, felvett póz. Amikor férje, Robert megcsalja lánya legjobb barátnőjével, Jaszjával, Szonyecska beletörődése, Jaszjával és férjével szembeni, továbbra is fennálló szeretete és gondoskodása is olyan, mintha a regénye egy újabb fejezete lenne, amelyben a hősnőnek nincs más választása, mint az önfeláldozás, a tűrés és a minden fájdalom ellenére érzett és tanúsított szeretet.

Ulickaja tehát a Szonyecska című kisregényében mutat rá arra, hogy a Szófia-elv a 20. század végén mennyire elkorcsosulva lehet jelen. Hiszen az a kétely a Szófia-elvvel kapcsolatban, hogy vajon ennek az emberben való megtestesülése képes-e megmenteni a világot, illetve a regény szempontjából egy embert, Raszkolnyikovot, a Bűn és bűnhődés írásakor már Dosztojevszkijben is ott munkált. Dosztojevszkij ezzel kapcsolatos kételyét érzékelteti, hogy a Szófia-elv nála egy prostituáltban testesül meg, ezért nem kaphatja meg ez a lány a Szófia nevet, csak annak kicsinyített változatát, a Szonyát. A 20. század végére viszont mindez már csak könyvízű elvként, elsekélyesítve lehet jelen. Ezért – a sekélyesedést érzékeltetendő – Ulickajánál már nem is Szonya, hanem ennek a névnek a még tovább kicsinyített változatát viselő, szerencsétlen Szonyecska próbálja az isteni szeretetet árasztani magából, de a realitás felismerésének hiánya erre őt végképp alkalmatlanná, és ezáltal tragikomikussá teszi.