Igen nagy dolog, hogy Witkiewicz két legnagyobb regénye már magyarul is olvasható. A magyar irodalomtörténészek közép-európai szekciója már régebben is hírt adott a Telhetetlenségről, erről a szűk körben ismert irodalmi legendáról: Balogh Magdolna az avantgárddal joggal szembeállított katasztrofizmus képviselőjeként mutatta be e művével együtt “a katasztrofizmus pápáját” (Kiúttalan utakon, 1993), Berkes Tamás pedig a hatvanas évek groteszk irányzatának előzményei között tárgyalta a regényt, amelyet történetfilozófiai groteszkként határozott meg (Senki sem fog nevetni, 1990). Aztán Magyarországra is eljutott a rendszerváltás kötelező olvasmánya, Mi³osz A rabul ejtett értelem (1992) című esszékötete, melyben a nyugati közönségnek próbálta magyarázni totalitarizmusról szerzett közvetlen tapasztalatait, főként irodalmi példák alapján. A Murti-Bing-pirula című esszében az antiutópia korai képviselőjeként mutatta be Witkiewiczet e regénye alapján.

Mindennek ellenére a politikai cenzúra elmúltával mintha még távolabb került volna a mű a magyar olvasóktól. Akit érdekelt, sok mindent megtudhatott róla, elkönyvelhette, hogy Lengyelországban is írtak antitotalitárius negatív utópiát, amely a következőképpen mutatja be a személyiséget és az országot felforgató új hit felvételét: közvetlen erőszakkal és valamiféle sajátos ázsiai narkós pedagógiával még a legnagyobb szellemekbe is beleszuggerálják a sárga próféta mindenkire nézve kötelező tanait. Bár a diagnózist itt is sokan nagy empátiával olvasták volna, a műhöz nem kínálkoztak hazai irodalmi párhuzamok, talán még Jókai A jövő század regénye című utópiája áll a legközelebb hozzá, legalábbis a témaválasztását tekintve. Kár, hogy Witkiewicz nem viszonozta Jókai lengyelbarát gesztusát, és nem tartóztatta fel a lengyelek segítségére siető magyar huszárokkal a mechanizált és narkotizált modern tatárjárást. Persze ahhoz ifjúsági regényt kellett volna írnia.

Márpedig mi állna távolabb az ifjúsági irodalomtól, mint a legtöményebb dekadencia? Az az állapot, amelyből nincs más kiút, csak a halál vagy a “baromlét”. Witkiewicz hősei valami egészen rendkívülit akarnak átélni, ehhez van szükségük a legextrább drogokra, a legkifinomultabb szexuális perverzi-ókra és a legelementárisabb esztétikai élményekre. Csak így kapcsolható ki az önkontroll és a dekadensekre jellemző állandó önmegfigyelés, csak a legfelfokozottabb állapotban válik a személyiség bálványszerű monolittá, amelyet azonnali megsemmisítés fenyeget. Aki nem ezt az utat járja, aki nem próbál az ingerküszöb és a dózis folyamatos emelésével lépést tartani a művészet végvonaglásával, az már most is a kialakulóban lévő hangyatársadalom ideális állampolgára, képtelen átélni “a létezés különösségét”, és nem méltó arra, hogy emberszámba vegyék, sokkal inkább illik rá a “barom” szó. Rájuk vár a rovarlét, a metafizikai felelőtlenség boldog állapota, amelyben semmivé válik az individuum.

Witkiewicz kiváló monográfusa, a krakkói Jan B³oñski professzor a következőképpen vázolja a dekadens regényhősök személyiségfejlődését: kilépnek a gazdasági élet körforgásából, és az elmélkedésnek szentelik magukat, keresik a helyüket a világban. A hétköznapi létet esetlegesnek, az egyéni sorsot szánalmasnak találják. Mivel a külvilág esélyt sem ad az önmegvalósításra, belső élményeiknek tulajdonítják a legnagyobb jelentőséget. De reménytelenül ambivalensnek tartják ingatag érzelmeiket, nehezen tudják elviselni azt, hogy állandó megfigyelés alatt tartja őket az intellektusuk (terhükre van az egójuk). Nekik nem tud elég élményt kínálni a természet, a tapasztalatok tárháza szegényes, az ellentétes lelkiállapotok összehangolásával és a mesterséges paradicsomok kínálatával kell a végletekig fokozni az élmény intenzitását. Így jutnak az őrület vagy a megsemmisülés küszöbére, miközben a társadalom, “mint egy távoli csillag, vörös óriássá változik a forradalmi robbanástól, majd halott mozdulatlanságba dermed”.

Ha művészi pályára lépnek ezek a rendkívüli egók, olyan műveket hoznak létre, amelyek kapcsolatba hozhatók a tiszta forma witkiewiczi elméletével. A hatásuk hipnotikus, különleges eszközeikkel, az intenzitás fokozásával nagy nehezen képesek elérni azt, ami a régi művészet számára még magától értetődő volt: metafizikai élményt adnak. A drámaíró és festő Witkiewicz is erre törekedett, alkalmasnak tartotta erre a célra még a zenét és a költészetet is, de a regényt már kizárta ebből a körből (bár bizonyos prózaírókat, Bruno Schulzcal az élen, alkalmasnak tartott arra, hogy létrehozzák a tiszta formát). “Zsákregényben” gondolkodott, amibe nem szépirodalmi elemek is beleférnek, így kiválóan alkalmas a szellemi tájékozódásra.

A Telhetetlenség kompozíciós alapelve az egyéni pálya és a társadalomtörténet hasonló alakulása. Mint B³oñski megállapítja, a hős és Lengyelország (vagy az európai civilizáció) a halál küszöbén tapasztalja meg a létezés teljességét, ez kínálja az utolsó esélyt a metafizikai élményre. Ha az egyéni szintet vizsgáljuk, sajátos nevelődési regényt láthatunk: a hős felnőtté válik, szerelmi, erkölcsi és szellemi tapasztalatokat szerezve méltó lesz a férfiszerepekre. Ugyanakkor a jövőbe vetített társadalomfejlődésről is képet kapunk, a nevelődési regényből egy társadalmi utópia is kibontakozik. Csakhogy a hős érlelődése nem felelősségteljes élethez, hanem dekadens beavatásokhoz vezet, az elképzelt társadalom pedig nem aranykori egyensúlyi állapotba kerül, hanem baromlétbe süllyed. Vagyis mindkét regénytípus negatív változatával van dolgunk.

Az utópia és a pedagógia poétikailag nehezen egyeztethető össze. A nevelődés történetét a hőshöz közel álló elbeszélő tudja jól elmondani, aki majdhogynem belehelyezkedik a nézőpontjába; az utópia viszont távolságtartást követel, a nézőpont időben és térben is kívül áll az ábrázolt világon, a magaslest pedig egy mindentudó elbeszélő foglalja el. Ennek szellemében a regényben megkettőződik a narráció: az elbeszélő gyakran lemond kiváltságos helyzetéről, szinte azonosul a hősével, máskor viszont beéri a szereplők lelkiállapotáról készített tömör beszámolókkal, vagy szenvtelenül összefoglalja a világpolitikai helyzetet (miután Európa annak idején nem tudta megoldani a “keleti kérdést”, Kína most megoldja a maga módján a nyugati kérdést – a harcosok “három óra alatt »kínaizálták« a belorusz köztársaságot”, és ezzel el is jutottak Lengyelország határára).

De ez a két eljárás nem egyeztethető össze teljesen, az antiutópia és az antipedagógia kölcsönösen lejáratja egymást, erősen kétségbe vonva ezzel a regény rémisztő komolyságát. Innen a groteszk hangvétel. Nemcsak az ábrázolt világ az, ahol £omposiewicz főszállásmester “az Almásderese farába” kívánja az egész civil bagázst, hanem a komolyságát vesztett románc és a tragikumtól megfosztott antiutópia is önmaga paródiájává válik. Nemcsak a hős és a társadalom, hanem a regényforma is kompromittálódik.

Witkiewicz igen nehezen fordítható szerző. A szélsőséges léthelyzeteket a századfordulós lengyel modernizmus stiláris extravaganciájával jeleníti meg, az elviselhetetlenségig fokozva s egyben parodizálva is a hatáselemeket. A szöveg bővelkedik Lengyelországban azóta fogalommá vált neologizmusokban, beszélő nevekben, többnyelvű szójátékokban. Körner Gábornak már Az ősz búcsúja fordításával sikerült létrehoznia e nagyon intellektuális és nagyon expresszív nyelv magyar megfelelőjét, most is mindvégig bírta ötletekkel. Ilyen szöveg esetében nehéz amellett érvelni, hogy a fordító “óvakodott a túlzásoktól”, hisz mintha másból sem állna a mű. Mégis sikerült elérnie azt, hogy a szöveg ne váljon öncélú gegparádévá, mint ahogy a mű komolyságát és komolytalanságát is sikerült megőriznie.