GAJDÓ ÁGNES

Közelebb a jelenkorhoz

Vajon miért csak a közelmúltban kerültek a középpontba József Attila prózai írásai? Talán problematikusságuk miatt? Vagy mert némelyik értekezés már az első megjelenéskor felháborodást váltott ki? Esetleg a költőt övező kultusz szabott gátat az ez irányú vizsgálódásoknak? Mindenesetre az bizonyos, hogy a politikai rendszer megváltozása hozzájárult az egyoldalú József Attila-kép átalakulásához: a korábban tabunak számító művek közismertté váltak (elsősorban a Szabad-ötletek jegyzéke említhető), a kutatók nem áhítatos rajongással közelítettek a költő életművéhez, sokkal inkább kritikusan és a rendelkezésre álló teljes szövegkorpuszt vizsgálva.

Az 1980-as évek végétől szerepel tanulmányokban, tudományos munkákban az értekező József Attila – elsősorban Lengyel András és Tverdota György publikációinak köszönhetően. A Balassi Kiadónál 2003-ban jelent meg a Testet öltött érv. Az értekező József Attila című tanulmánykötet (szerkesztette Tverdota György és Veres András), amelyben részben a Mi, József Attila-kutatók című, 2003-ban rendezett konferencián, részben pedig korábbi tanácskozásokon elhangzott előadások szerepelnek. A kötet abba a vitahelyzetbe szólt bele, amelyet Kulcsár Szabó Ernő igen éles bírálata váltott ki. Kulcsár Szabó ugyanis kifejtette, hogy József Attila “küszöbhelyzetben” van az általa fölállított, úgynevezett “késő modern költői paradigma” koncepciója szerint. Véleménye szerint a késő modern lírai műveket értelmezőknek meg kell maradniuk a “nyelvi-irodalmi jelentésképzés” körében. A mélylélektani megközelítésű tudományos munkákat “a József Attila-lírán élősködő pszichoanalitikus reflexiók” minősítéssel intézte el. Tverdota György a Testet öltött érv függelékében közölt írásában idézi a bírálat főbb pontjait, és a kritikával szembeni ellenérveinek hangot adva szintén élesen fogalmaz: “Az írással [ti. Kulcsár Szabóéval – G. Á.] szemben az első kifogásom az, hogy a szerzőt láthatóan nemigen érdekli a költői teljesítmény, hanem – mivel a műveket csupán illusztrációnak szánja – csak arra figyel, ami azokban az ő líraelméleti koncepcióját és költészettörténeti vízióját látszik igazolni. Mivel csak illusztrációról van szó, nem riad vissza az erőszakos, torzító »értelmező« műveletektől. József Attila értekező prózájából, szövegösszefüggésükből például önkényesen kiemel olyan mondatokat, amelyekkel igazolhatja egy-egy kijelentését, holott saját kontextusukban szemlélve egészen másról beszélnek.”

E kemény hangú vita és a József Attila-emlékév egyaránt ösztönzően hatott a kutatókra. Az elmúlt két évben nagyon sok új, József Attila életművével foglalkozó dolgozat jelent meg folyóiratokban és könyv alakban. Többek között Lengyel András önálló kötete, a “…gondja kél a gondolatban”. Az értekező József Attila (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2005), melynek előszavában a szerző arra hívja föl a figyelmet, hogy a József Attila-i életmű e fontos rétege csonkult vagy lappang. Nem könnyű feladatra vállalkozik tehát az, aki József Attila munkásságának ezen darabjaival foglalkozik.

*

A Nap Kiadó “Magyar esszék” sorozatában jelent meg N. Horváth Béla tanulmánykötete, melynek címét József Attilától kölcsönözte. A szerző elsősorban József Attila prózai műveivel foglalkozik, s kutatásai nagy mértékben hozzájárulnak a költő eddig kevésbé vizsgált írásainak feltárásához, megértéséhez. Az Egyéniség és valóság című cikk a költő által szerkesztett folyóirat, a Valóság első és egyetlen számában jelent meg 1932 júniusában. Már a kortársak is József Attila egyik legérthetetlenebb írásának tartották a marxizmus és freudizmus egyesítésére tett kísérletet, s valóban, az olvasót inkább riasztja, mint vonzza a bonyolult mondatfűzés.

Mindez egyáltalán nem jellemző N. Horváth Béla kötetére. Tanulmányai világosan érthetők, számos érdekességgel szolgálnak. Három nagy fejezetben vizsgálja József Attila egyéniségét és figyelmeztet valóságára: Népiek és urbánusok között; Egyéniség és valóság; Rejtelmek, ha zengenek. A kötet végén az írások első megjelenésének helye és ideje, valamint irodalomjegyzék található.

Nem könnyű témákat választott a szerző, hiszen a népi–urbánus vita napjainkban is fel-fellángol, ha nem is annyira szembetűnően, mint a harmincas években. N. Horváth – mondhatjuk: természetesen – nem vállalkozik a vita recepciójának részletes feldolgozására, ám röviden áttekinti a vitás kérdéseket és a főbb csomópontokat (például az Ifjú szívekben élek című röpirat; Új Szellemi Front; zsidókérdés; a “különítményes” pör), és a vita utóéletéről is szól: “A rendszerváltozást jogilag is lezáró 1990-es választásokon a két fő szembenálló erőként – az egykori népi-urbánus vitát reinkarnáló – MDF és SZDSZ lépett fel, s a választások az MDF győzelmét hozták. A két párt, a két mozgalom azonban már régen elvesztette szociológiai státusát, társadalmi preferenciái jelentősen változtak.” (43.)

A dolgozat következő két nagyobb egysége a Népiek között és az Urbánusok között címet kapta, bár N. Horváth szerint a kettő nem is választható el élesen egymástól, ugyanis “a költő népi korszaka egybeesik első urbánus korszakával is”. (72.) E megállapítással egyetértünk, hiszen József Attila egyszerre publikált a “fajvédőnek” tekintett Előőrsben (Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában) és a Zsolt Béla-féle A Tollban is (itt jelent meg 1929-ben az Ady-vízió, majd egy évvel később, 1930-ban Az Istenek halnak, az Ember él című, tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről.) N. Horváth rámutat arra, hogy a költő a liberális eszmékkel már Makón megismerkedhetett, de azok a Vágó Márta-szerelem idején, a Vágó család baráti köréhez tartozó írókkal, filozófusokkal, szociológusokkal való beszélgetések, viták révén hatottak rá erőteljesen.

Ha kapcsolata meg is romlott egy időre például Ignotus Pállal, a Szép Szót már együtt szerkesztették. N. Horváth Béla úgy fogalmaz, hogy “az Új Szellemi Front kapcsán elmélyült népi-urbánus ellentét is szerepet játszott a Szép Szó megszületésében, s a költő liberális (újra) befogadásában”. (90.) Utolsó menedék volt számára a lapszerkesztés, ám sajátos, egyéni rend- és szabadságértelmezését nem tudta és nem is akarta titkolni: ez megmutatkozik már az előfizetési felhívás előtt keletkezett Május és Levegőt! című verseiben, de később a Szerkesztői üzenetben is. A Szép Szó második számában megjelent gondolatsor feltehetően, ám nem bizonyosan a Barta Istvánnal folytatott polémia lenyomata, s nemcsak a lap célkitűzésének igen markáns kifejtése okán fontos dokumentum, hanem többek között azért is, mert ebben fogalmazza meg bűnfelfogását és veszi védelmébe a lap sokak által kifogásolt címét, valamint “cáfolja a Szép Szóval kapcsolatos – és a liberalizmust is gyakran hírbe hozó – vádat, hogy hitetlenséget terjesztene”. (99.)

József Attila 1937 nyarán összegzi a népi írókkal való kapcsolatát (“legfeljebb csak fegyverbarátjuk lehetek az új népieseknek, s az is csak addig, míg valóban demokratikus és szociális, ha nem is szocialista követeléseikkel megérdemlik a rokonszenvet”), ám ekkor már – miként N. Horváth is írja – kérlelhetetlen ideológiai ellenfele hajdani fegyvertársainak, barátainak.

Az Egyéniség és valóság kötet második nagy fejezetében kapott helyet a Marxtól Reichig. József Attila emberképe 1932-ben című írás. A freudomarxizmusra József Attila kapcsán elsőként Erős Ferenc hívta fel a figyelmet a Miért fáj ma is? című kötetben 1986-ban megjelent tanulmányában (“Freudomarxista” volt-e József Attila?), majd könyvében (Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986). N. Horváth Béla az ő nyomdokain halad, amikor e kérdéskört, valamint a költő és Reich szellemi kapcsolatát kutatja.

E tanulmányban olyan költeményekről esik szó, amelyek 1932-ben keletkeztek. A szerző határozott véleménye, hogy “sem József Attila életéből, sem az életműből nem kifelejthető ez a korszak, a benne foglalt alkotásokkal”. (127.) A Munkások például mára teljesen kiszorult az irodalmi emlékezetből, holott nem olyan régen kötelező tananyagként szerepelt az általános iskolai nyolcadik osztályos irodalomkönyvben. N. Horváth Béla véleménye szerint e vers “mind a történelmi tablót, mind az ebből levezetett társadalomértelmezést a Rapaport-terápia melléktermékeiből építi fel. A történelmi víziót az evés, emésztés igencsak valóságos és közönséges részletei alkotják meg”. (129.) Itt már tetten érhető a költő szándéka a marxizmus és a freudizmus összekapcsolására, amely gondolatot aztán a hírhedett Egyéniség és valóság című tanulmányában fejt ki. N. Horváth úgy véli – s egyetértünk vele –, hogy e szintéziskísérlet az 1932-es alkotásokban csak a prózai művekben figyelhető meg.

A tanulmány kitér két, a lélekelemzésről, a lélekről szóló versre, az Ordas és A hetedik címűre, majd az Invokációról és a [Hová forduljon az ember] kezdetűről ír. Összegzésképpen a szerző az 1932-es műveket a költői világkép változásának dokumentumaiként értelmezi: “A megismerés egyre kevésbé a történeti kontextusra, mindinkább az egyénre, annak individualisztikus teljességére irányul.” (140.)

József Attila és Gyömrői Edit szellemi kapcsolatáról nyújt számos információt az Egy pszichoanalitikusnőről című írás. N. Horváth részletesen bemutatja a Gelb Edit néven született, majd Rényi Edit néven verseskötetet publikáló, ám jó ideig Glück Editként ismert analitikusnő fordulatokban bővelkedő életútját. Kapcsolatba került a kor számos jelentős alkotójával, gondolkodójával, találkozott Lukács Györggyel, Mannheim Károllyal, élethosszig tartó barátság fűzte Lesznai Annához. A Tanácsköztársaság idején a közoktatásügyi népbiztosságon dolgozott, a bukás után emigrált. Bécsben volt könyvesbolti eladó, varrónő, esernyőgyárban is dolgozott. Berlini tartózkodása idején megismerte Bertolt Brechtet, Hans Eislert, Egon Erwin Kischt, Johannes Bechert, Ilja Ehrenburgot. Szoros barátság fűzte Otto Fenichelhez és Wilhelm Reichhez. A három évig tartó analitikusi képzés után Gyömrői Edit kérte felvételét a Német Pszichoanalitikai Társaságba. A felvételi beszélgetésen Karen Horney megállapította: “Nem értem, hogy egy ilyen tehetséges nő, mint Ön, analitikus akar lenni.” (163.)

N. Horváth Béla a tanulmány végén arra hívja föl a figyelmet, hogy Gyömrői Edit hagyatéka nagyrészt feldolgozatlan, írásai nincsenek számon tartva, pedig “személyének, tevékenységének, világképének ismerete (…) a pszichoanalízisben »romlott kölkökre« lelt József Attilához is közelebb vinne.” (168.)

További kutatást igényel a sok-sok vitát és kétséget felvető pszichoanalitikus napló is, melyről máig megoszlanak a kutatói vélemények. N. Horváth Béla kísérletet tesz annak tisztázására, hogy kinek is írta valójában József Attila a Szabad-ötleteket. Kiindulópontnak természetesen a Vezér Erzsébet Gyömrői Edittel készült interjújában elhangzottakat tekinti, bár homályos és korántsem meggyőző mondatokkal szembesül. Gyömrői először kijelenti, hogy nem is tudott a naplóról, majd azt mondja: “Nekem írta, de nem adta oda.” (170.)

Az csak feltételezés, hogy egyszerre írta önmagának és az analitikusnőnek, ám igen meggyőző N. Horváth fejtegetése, mely szerint József Attila arra készült, hogy megmutatja írását Gyömrői Editnek, hiszen a szöveg állandó diskurzust folytat vele, megidézi alakját, mondatait, magatartását, szakmaiságát. Az “éjjel elképzeltem, hogy 1-én, amikorra határidőt szabott a Gyömrői számba / veszem a gázcsövet, nagyot szippantok, húzok belőle aztán vége lesz” sorokat idézve a szövegből írását végül mégis gondolkodásra késztető kérdéssel zárja: “Milyen határidő lehetett, amit Gyömrői Edit 1936. június 1-jében adott meg? Kilenc nappal későbbre, mint amikor József Attila elkezdte írni a Szabad-ötleteket? Úgy, hogy eközben nem volt ideje, ereje írni a másik »penzumot«, a megrendelt verset, A Dunánált.” (182.)

A harmadik nagy fejezet rövidebb tanulmányaiból az 1937-es töredékekkel foglalkozót emelném ki, amelyben az a textológiai probléma is felmerül, hogy minden töredék töredék-e, illetve, hogy a kritikai kiadásban a főszövegben jelennek meg olyan versek, amelyeket a költő is befejezetlennek tartott, míg más darabok a töredékek közé soroltatnak. N. Horváth Béla kiemeli az [Ős patkány terjeszt kórt…] kezdetű verset, amely Szabolcsi Miklós szerint befejezetlen, Stoll Béla szerint töredék. E költeményt a szerző a Thomas Mann üdvözlésével állítja párhuzamba, minthogy egy időben keletkeztek és szorosan összetartoznak: “Mindkettő egyszerre korrajz és kórrajz: a történeti valóság analízise és a személyiség diagnózisa.” (215.) Ugyanitt hívja fel a figyelmet arra, hogy az utolsó időszak töredékeire jellemző “az aforizmatikus tömörségű szövegalkotás”. (223.) E gondolattal mélyen egyetérthetünk, mint ahogy azzal is, hogy teljes értékű vers a következő kétsoros: “Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész. / Vagyok, mint a hideg, világos és nehéz.” Talán a Két hexameterhez hasonlatos leginkább.

Az Egyéniség és valóság jól felépített kötet, izgalmas témákat körüljáró, értelmező tanulmányok gyűjteménye. Nemcsak a József Attila-kutatóknak ajánlható, hanem a költő életműve iránt érdeklődőknek, felvételire készülő diákoknak is. N. Horváth Béla legfőbb érdeme azonban az, hogy József Attila egyéniségét és valóságát nem eltávolítja, hanem közelebb hozza a jelenkorhoz, a zajos és nyüzsgő huszonegyedik századhoz.