LÁSZLÓ EMESE

Az értelmezés lezárhatatlansága

Ritkán fordul elő, hogy egy kortárs magyar íróról szóló monográfia két kiadást is megél. De az is ritkaságszámba megy, hogy irodalomtudományi műnek olyan alapos recepcióban van része, mint Balassa Péter egy évtizeddel ezelőtt megjelent Nádas Péter című könyvének. A Nádas-monográfia első kiadását értelmező mintegy tíz írás (köztük rövid recenzió, kritika, tanulmány) is azt mutatja, hogy a terjedelmében és szándékában nagyszabású mű megjelenése jelentős eseménye volt a magyar irodalomtudománynak. A kilencvenes évek végén a könyv közvetlen kritikai fogadtatását olyan alapvető kérdések határozták meg, hogy miképpen lehet és érdemes összefoglalóan beszélni egy kortárs írói életműről; mit jelent az adott életmű értelmezői közösségéhez tartozni, illetve hogyan lehet ennek az értelmezői közösségnek heterogén műolvasatait egységként felmutatni. Balassa Péter kritikusként és esszéíróként több mint húsz éven keresztül kísérte figyelemmel Nádas Péter életművének alakulását. A Mindnyájan benne vagyunk című, a Balassa-életműsorozat ötödik darabjaként a Balassi Kiadónál megjelent kötet ennek a jelentős értelmezői munkának szinte az egészét magában foglalja. A monográfiát ugyanis mintegy keretbe foglalja a két legkorábbi (1978-ból és 1980-ból származó), az addigi életmű (elsősorban az Egy családregény vége) értelmezését és korszakolását megkísérlő esszé, és egy kései (2001-ből való), a monográfia Emlékiratok könyve-olvasatát részben felülvizsgáló tanulmány. A szövegeknek ez az egyben-láttatása nemcsak a hatvan éve született Balassa Péternek állít emléket (aki tíz éve, ötvenévesen jelentette meg utolsó szintéziskísérletét az akkor ötvenöt éves Nádas Péter munkásságáról), hanem megmutat egy olyan értelmezői-kritikusi magatartást is, mely befejezettségében is megújulásra képes, kiforrottságában sem merev. Nemcsak az újraolvasás és az újraértelmezés lezárhatatlan folyamatában látja az irodalomértés működését, hanem – elsősorban a monográfia recepciótörténeti részében és a kései Balassa-írás esetében – a más értelmezésekkel folytatott dialógusban. Így a kötet olvasója a hetvenes évek végétől az új évezred első évéig figyelemmel kísérheti azoknak a műértelmezői elveknek és módszereknek a finom változásait, melyek Balassa Nádas-olvasatát meghatározzák.

Megfordítva az előbb mondottakat: azért is tartom szerencsésnek, hogy az új kiadásban helyet kapott Balassa két korai Nádas-tanulmánya, mert így jobban láthatóvá válik, hogy már ezekben az írásokban is megvoltak azok a kérdések, amelyek a későbbi monográfia értelmezői pozíciójának is alappilléreivé váltak. Érdemes felfigyelni arra is, hogy Balassa kritikusi vizsgálódásainak kezdetétől fogva – tehát még az Emlékiratok könyvének megjelenése előtt – az addigi Nádas-életművet olyan belső határokkal tagolható, sőt korszakolható egységben látta, amely a mégoly jelentősnek mutatkozó, de korántsem lezárt alkotói pályakép vizsgálatánál legalábbis meglepő. Az 1980-ból származó Hangfekvések című írásban megmutatkozó korszakolásigény korai dokumentuma annak, hogy a Nádas-életmű Balassa szemében kezdettől fogva magában hordozta a klasszikussá válás lehetőségét: “Klasszikusnak pedig azért mondható ez a pályaív, mert, legalábbis számomra, két, higgadtan és világosan egymásra következő korszakot mutat.” (27.) A klasszikus fogalma a monográfiában kiterjesztődik, a nádasi alkat ismérvévé válik. Nem független ettől, hogy Balassa a klasszikus modernség keretein belül helyezi el Nádas életművét, és – talán nem is olyan leplezetten – saját értelmezői magatartását. Többen megjegyezték már, joggal: író és kritikusa ritkán talál annyira egymásra, mint Nádas Péter és Balassa Péter.¹

De térjünk vissza a korszakolás kérdéséhez. A monográfus a megjelenésük rendjében tárgyalja a műveket, amit a következőképpen indokol: “Ez a külső logika nem kényelmességből adódott, hanem abból, hogy ez felel meg az életmű természetes alakulásának, mely lehetővé teszi a művek közötti kapcsolatok belső kialakulásának, végül is egyáltalán nem lineáris logikájának a feltárását.” (38.) A lineáris tárgyalásmód tehát nem jelenti azt, hogy Balassa a linearitás logikája szerint képzelné el az életmű belső rendjét. Az egyes Nádas-művek közötti szoros összefüggések, az egymást értelmező szövegek kapcsolatainak feltárása miatt az értelmezésekre a visszatérések, a körkörösség jellemző. Az Emlékiratok könyve megjelenésének köszönhető az a fontos elmozdulás a Hangfekvések felfogásához képest, hogy Balassa a monográfiában a Nádas-életmű szokatlanul erős, szerves hagyományba ágyazottsága miatt a tradíciók elvét jobban érvényesíti a tagolásban. Eszerint az Egy családregény vége lezárja és összefoglalja az író biblikus korszakát, egyúttal egy új – az antik görög gondolkodás felé közelítő – szakasz kezdetét is jelzi, melynek eleinte a színdarabok, később az Emlékiratok… (és a későbbi esszék világa) lesz a reprezentáns darabja.

Ami a Nádas-oeuvre belső összefüggéseit illeti, a monográfia egyik fő állítása az életmű egységességére vonatkozik. Ez az egységesség jól láthatóvá válik a motívumháló feltérképezésre koncentráló, izgalmas és termékeny szövegolvasás során, melyet Balassa a hetvenes évek legvégétől következetesen alkalmazott. Szolláth Dávid, aki talán a leginkább lényeglátó kritikát írta a monográfiáról, nagyon fontos észrevételeket tett ezzel kapcsolatban.² Igen erős túlzásnak érzem azonban azt a megjegyzését, melyben Balassának helyenként a francia szimbolistákra emlékeztető olvasásfelfogásáról beszél, melyben “az olvasás folyamatszerűsége nem más, mint »alapszavak« és korrespondenciák regisztrálásának sorozata, »begyűjtés« és várakozás egy kiváltságos pillanatra, amikor az olvasói tudatban »összeáll« a mű hiánytalan jelentésegysége.” (Kiemelés az eredetiben.) Még ha igaz is, hogy Balassa a szövegek gazdagságát, sűrűségét érzékeltetendő olykor a “begyűjtés” gesztusával közelít azokhoz, a motívumok olvasása nála mindig értelmezés, nem egyszerű lajstromba vétel. Amiképpen nem értek egyet azzal sem, amit Szolláth – rímelve az előző megjegyzésére – a motívumelemzés “halmozó” gyakorlatáról ír, mondván, a műegész jelentésegységének megteremtése érdekében Balassa meg akarná szüntetni a jelek kontextusából adódó jelentései közötti különbségeket. Említhetném akár azokat a részeket, melyekben a szerző az állat-szimbólumokat, a vér, a név motívumait vizsgálja A bárány jegyében című írásban (1978), akár azokat, melyekben a gát, a láp, az erdő vagy a csiga szimbólumokká váló képeit értelmezi az Erdő sűrűjében című monográfiafejezetben. Utóbbi elején olvashatjuk a következőket: “…stilisztikai csúcspont ez, a tükrök »végső« tükre, mely tartalmazza az összes többit, ugyanakkor sajátos dadogás, melyet nagyfokú jelentésszóródás jellemez.” (381.; kiemelés tőlem, L. E.) És valóban: Balassa olvasatában a jelentések egy irányba tartó mozgása nem jelenti azt, hogy különbségeik fölszámolódnának. Elemzésében ugyanis kimondja, hogy mást jelent a faliképnek teret adó fal, mást a Takarítás és a Klára asszony háza fala, és mást a berlini fal, még ha az olvasó tudatában – ahogy Balassa írja – össze is kapcsolódnak (bevallom, én soha sem gondoltam erre a kapcsolatra). És megint más jelentése van a berlini fal ledőlésének, melyről Nádas kilencvenes évekbeli publicisztikájában beszél. (383.) Mondok még egy példát, ugyanebből a fejezetből. Nem ugyanaz a szerepe “a szagos asszony” szagának (382.), mint a fejezet végén újra felbukkanó szagnak (391–392.); a maguk helyén, saját kontextusukban is megvan a jelentésük, de egymásra vonatkoztathatjuk (és vonatkoztatjuk), egymás kontextusaiként is olvashatjuk őket. Ez bizony teljesen világos Balassa Péter szövegéből. Abban viszont tökéletesen igaza van Szolláth Dávidnak, hogy a monográfiában “a motívumelemzés a történetfilozófiai értelmezés kontrolljaként is funkcionál”. (Ez azonban, mint látni fogjuk, árnyalódik Balassa utolsó Nádas-tanulmányának fényében.) Részben jogos az az észrevétele is, mely szerint a szövegek hagyományértelmezését vizsgáló motívumelemzések egyik tehertétele, hogy olykor felszámolódnak a motívumok közötti kulturális különbségek.

A monográfia egyik legtöbbet elemzett és leginkább bírált része a kétszáz oldalas Egy emlék-mű és interpretációs közössége című fejezet Az interpretációs közösség alfejezete, mely az Emlékiratok könyve kritikai fogadtatásának bemutatásából, vagyis a nagyregény szakirodalmának legfontosabb darabjaiból készített kompendiumokból és az ezekhez fűzött szerzői kommentárokból (“közbevetésekből”) áll. A fejezet, mely egyrészt azzal keltette fel kritikusainak figyelmét, hogy a tudományos írásmód logikáját mintegy kifordítva megszokott rendjéből, felcserélte fő- és mellékszöveg beosztását (jegyzetbe helyezve a főszövegként álló szakirodalomhoz fűzött szerzői megjegyzéseket), másrészt azzal, hogy a sokszor gyökeresen eltérő megközelítésmódokat egy értelmezői közösség dialóguson alapuló egységében láttatja, a mai napig merész és aligha követhető, újító vállalkozásnak tűnik. Balassa a következők miatt tartja érvényes tárgyalási módnak a választott formát: “Ez a technika mintegy ironikusan jelezni szeretné: nem lehetséges »őseredeti«, »egyedülálló« értelmezés mint a műobjektum kisajátítása és birtoklása. Azért választottam ezt a formát, mert kirajzolódik egy csakugyan létrejött és megvalósult beszélgetés az egyes értelmezések között. A magyar kritika folyamatosan elvégzett egy munkát, s itt a gazdagság nem végigvitelt jelent (ez lehetetlen volna); amit mások feltártak, azt a maguk eredetijében kívánom közreadni. Kibontakozik továbbá az egyes szövegek közötti különbségek, ellentétek és felfogásbeli közeli-távoli viszonylatok világa, amely a könyvet eleve a recepció felől mutatja be, és amely megfelel a mű énességen áttörő, objektív személyességének, nagyepikai távlatainak.” (227.; kiemelés tőlem, L. E.) A fejezet tárgyalásmódját még a monográfiát alapvetően dicsérő kritikusok közül sem fogadta mindenki lelkesedéssel. Dérczy Péter szerint Balassa eljárása bizonyos szempontból megkerülése a regény részletes, aprólékos elemzésének. A “megkerülés” fordulat két okból sem túlságosan szerencsés. Egyrészt a könyvnek ezt a részét Balassa mintegy keretbe foglalta egy tízoldalas, a nagyregény egészének felépítését és módszertani kérdéseket tisztázó bevezető résszel és két, együtt nagyjából szintén száz oldalt kitevő, a regény kultúrtörténeti beágyazódását és az Egy antik faliképre című fejezet zárlatát értelmező tanulmánnyal, mely azonban jóval túlmutat egy fejezetelemzés határain. Másrészt Balassa ezt a kifordított módszert olyan ironikus jelzésnek nevezi, mely lerombolja a kisajátítás, a birtoklás megfellebbezhetetlenségét. (Úgy gondolom, Balassa szövegeiben az ironikus nézőpontnak viszonylag kevés figyelmet szenteltek eddig, pedig írásainak önkommentáló részei nagyon sokszor azt a benyomást keltik, hogy a kritikusok egyes kijelentéseit, értelmezői-módszertani gesztusait sokkal komolyabban vélik érteni, mint azt ő maga valójában gondolta, gondolhatta. Minden bizonnyal meglepő, de nem véletlen például, hogy utolsó Nádas-tanulmányában az Emlékiratok… éppen azon helyeit tekinti a legelevenebbnek, esztétikailag legsikerültebbeknek, ahol a fenséges és szörnyű váratlanul nevetségesbe, parodisztikusba fordul. [530.] Jellemző, hogy az egyetlen kritika, Szolláth Dávidé, mely felfigyel az értelmezői reflexivitás egy helyütt megmutatkozó önironikus voltára, ezt a magatartást bírálat tárgyává teszi.) Az interpretációs közösség című alfejezet tehát – szándéka ellenére – inkább provokatív, mint “emlékállító” gesztusként értelmeződött. A fejezet kapcsán értelmezői alázat és önkény kettősségére mutatnék rá. Balassa nagyon komolyan véve, hogy az értelmezést megelőzi mások értelmezése, alázattal kivonatolja a kritikákat, tanulmányokat. Másrészt viszont eljárása önkényes, amennyiben szétszabdalja a beidézett műveket: három ponttal jelzi ugyan, hogy hol “vágott”, az azonban nem derül ki, hogy milyen hosszú részt hagyott ki az egyes szövegekből.

Hogy Balassa mennyire nem tekintette lezárhatónak Nádas szövegének értelmezését, világosan mutatja a 2001-ből származó tanulmány, a Sors- és bűnértelmezés az Emlékiratok könyvében. Balassa e kései szövegében irodalmiság és filozofikum közösségét különbözőségükben ragadja meg, és a fikcióban mint narratív formában a filozófiai narratíva újjáteremtődését, ironikussá válását látja. Minthogy értelmezése szerint a fikcióba, történetbe kerülve a filozófia maga is történetmondássá (fikcióvá) válik, eljut annak kimondásáig, hogy a monográfia Emlékiratok…-fejezetében felvetett problematika, minthogy maga is egy bonyolult történetmondás része, felszámolhatóvá válhat. “Ilyen értelemben az Emlékiratok könyvének bűn- és sorsfelfogása vagy értelmezése maga is pontatlan megfogalmazás: nincs efféle »felfogás«, illetve »értelmezés« a könyvben, hanem a mű egészében, mint poetizált narratívasorozatban, bűn- és sorsesemények történnek meg, amennyiben (újra)értelmezhetőnek, újragondolhatónak, újrateremthetőnek tekintjük azokat az újraolvasás folyamatában, azaz saját bűnkérdéssé, saját sorskérdéssé válnak.” (530.) Ez a radikálisnak tűnő szakítás, mely azonban semmiképpen sem értelmezhető a visszavonás gesztusaként, arra hívja fel a figyelmet, hogy az Emlékiratok könyvének filozófiai (és teológiai) transztextusokat felidéző szövegösszefüggései olyan művészi hatásmechanizmus keretében értelmezhetők, mely folyamatosan megkérdőjelezi a regénynek “az önismeret elérhetőségébe és megtartó erejébe vetett bizalmat”. Ez a gondolat nemcsak a monográfia ötödik részét záró fejezet újraértelmezésének tekinthető, hanem az egész kötet megközelítésmódjához fűzött kései kommentárnak, sőt Balassa saját értelmezői magatartása felülvizsgálatának. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezzel a tanulmánnyal együtt adták ki újra a monográfiát, hiszen ez megmutatja, hogyan nyitott meg a szerző egy lezártnak hitt kérdéskört. Ugyanezen szempontból nem lett volna érdektelen egy másik szöveget is felvenni a kötetbe, melyben Balassa Péter a nagydoktori értekezéséről (vagyis a monográfiáról) írt egyik opponensi véleményre válaszolva a Nádas-könyv és az önéletrajziság kérdéséről ír.³ Folytatva a hiányok listáját: most is, mint az első kiadásból, nagyon hiányzik a névmutató, és, bár igen terjedelmes volna, Balassa visszatérésekkel, utalásokkal teli írásmódja miatt – vagyis azért, mert egy-egy műről nem csak a neki szentelt fejezetben olvashatunk – nem lett volna haszontalan egy címmutató összeállítása sem. De ezek csak apróságok a lényeg mellett: Balassa nagyszabású Nádas-olvasata újra kiadva, monumentalitásával és – mégis – lezáratlanságával újraolvasásra hív.

Dérczy Péter: “Magamtól is kérdezem”, Élet és Irodalom 1997/22. 15.; Sükösd Mihály: “Esterházy, Nádas és monográfusaik”, Mozgó Világ 1997/7. 119.

Szolláth Dávid: “Halász a hálóban”, Kalligram 2002/10. 109–127., különösen: 118–120.