DEMÉNY PÉTER

Magány Velencében

Mesterházi Mónika neve érdekes sorsú költészet fölött olvasható. Vagy inkább típust, jelleget kellene mondanom? Talán igen. Vannak olyan költők, akiknek a jelentősége kétségtelen, de időnként “leülnek”, nem írnak semmi olyasmit, amit csak ők írhattak volna meg; aztán a feszültség, a sodrás, az örvény, az erő összesűrűsödik, gomolyog, és egyetlen nagy versben kicsap, ez a vers visszahat az egész életműre, és a szkeptikusabbakat vagy a könnyen csalódókat is meggyőzi. Hogy elérjek a napsütötte sávig – amikor megjelent a Holmi 1992. márciusi számában, Petri réges-rég túl volt már az elismerés mindenféle fokozatain, és csak szélsőséges rosszindulattal vagy totális dilettantizmussal lehetett feltenni a kérdést, vajon jó költő-e tényleg. Ez a vers azonban ismét megteremtette a nagy költészet légkörét, az egész hatalmas volt és könyörtelen, és az idő nem fosztotta meg erejétől: a Korunk 2001-es ankétján, amely arra kért száznál is több irodalmárt, nevezze meg a huszadik század tíz legszebb magyar versét, Petri műve előkelő helyezést kapott, s be is került A teremtmények arca című, a körkérdés eredményeit összefoglaló kötetbe.

Vannak aztán olyan költők, akik jó verseket írnak, figyel rájuk az ember, feltétlenül elolvassa a műveiket, ha folyóiratokban találkozik velük, egyértelműen mégis a köteteikkel győzik meg az olvasót. Ezekben a könyvekben úgy lehet sétálgatni, mint egy idegen városban, ahol olykor megdöbbenünk vagy elszomorodunk, esetleg éppenséggel megijedünk, a sétát mégsem akarjuk abbahagyni, mert a városnak van valami állandó vonzása, és ezért nem lehet elszakadni tőle.

Mesterházi Mónika világában nem nagyon lehet megijedni – a gesztusok nem harsányak, nem provokatívak, nem hirtelenek. Megdöbbenni annál inkább lehet, s ha az előbb azt írtam, “elszomorodunk”, most ki kell javítanom magamat: ebben a világban szomorúan vagy legalábbis csöndesen illik járni.

Valahogy úgy képzelem ezt a várost, mint a velencés, melankolikus Zrínyi és a depressziós Virginia Woolf kedvenc helyét. Érdekes, egyenesen felkavaró társítás, de ugyan mire való a költészet, ha nem arra, hogy felkavarjon, megbolygasson, ne hagyjon könnyen elaludni?! Olyan város ez, ahol sok a víz (Velence…), ahol kormoránok hussannak és vijjognak, ahol minden annyira végtelen, a határok mégis olyan közel vannak és oly kétségbeejtően leküzdhetetlenek. Új versei fölé a költő A folyó beszéde címet írta, de amúgy is sok a “vizes” cím, s ez nyilván azt a küzdelmet, vagy inkább, mert egy csendes világról beszélünk, azt a kínlódó töprengést jelzi, amelyet a beszélő az idővel vív, amellyel az időt próbálja megközelíteni. Mint a Vízpartban, a kötet egyik legszebb versében, ahol “ugyanaz a partsáv”, ugyanúgy, de “azelőtt” talán más nézte, és ettől más lett, még ha ugyanaz is. Vagy tán a víz is más volt?

Nem tudni, és ebből a nemtudniságból származik ennek a költészetnek a szépsége. Nincsenek megfogalmazható vagy elősejlő tanulságok, mint Babits és Rakovszky Zsuzsa költészetében, nincsenek dallamosan gyönyörű képek, mint Tóth Krisztinánál, csak valami furcsa köd, amelyet az ember nem ért és nem is érthet – szép csupán, akár a szintén nagyon “vizes” borító.

Köd, víz, tükör, idő – a hiány, a bizonytalanság trópusai. Nem véletlen, hogy Mesterházi többek között Alice Munro avatott fordítója: “Én már annyi trágyadombot megismertem életemben, hogy azt hinnéd, mostanra a patkányok lerágták az orromat. – Az ujjával végigtapogatta az orrát. A körme ugyanolyan színű volt, mint a szemhéja. – Még megvan – mondta kétkedve.” A részlet a kanadai írónő Vétkek című novellájából való, mely a Holmi 2007. márciusi számában jelent meg. Munro szövegei éppen azért jók, mert elliptikusak, a kihagyás az egyik legfontosabb szervezőelvük. És mert az ellipszis nem puszta “művészi eszköz”: az orr, amely megfogható ugyan, de ebben éppen az nem biztos, “akinél” van, a szereplők életét jellemzi, az ő meglévő nincseikre vonatkozik, amelyek ezért teljességgel minősíthetetlenek, abban az értelemben, hogy képtelenség őket megítélni, jónak vagy rossznak tartani. Mint Munrónál, a felkavaró sejtelmesség és a sejtelmesség igazsága Mesterházinál is abból származik, hogy megközelít egy folyton ködben úszó, bizonytalan körvonalakkal rendelkező világot, amelynek létezését folyamatosan kétkedve fogadjuk, de ha jobban belegondolunk, s már nem egy kamasz fejével, akkor szomorúan meg kell állapítanunk, hogy ilyen az élet és a világ. Ugyan milyen?

“Az arcomtól nem vártam / semmi jót. Fáradt tanárarc, / ráadásul benne kell még / hazamenni. De amikor / tükörbe néztem, és nem volt / se a mosdó fölött / tükör, se benne arc, / azért az meglepett, mint hirtelen / halálhír. A szemem fókuszát / félútra vontam, a semmire.” (58.) Ez az Arc című vers, és bár kétségtelenül sokat beszél az arcról, azon a homályos és mégis konkrét célzáson kívül, hogy “fáradt tanárarc”, tulajdonképpen mégsem látunk semmit. Egy sor nincsen (elvárás, tükör, arc, semmi), amely azonban éppen azért fontos, éppen azért kerül szóba, mert nincs, mert hiányzik. Nincs és mégis van – olyan, akár az annyit emlegetett víz: “Vakond a földben, fent a levegőben / fúrja magát a repülő, rohangál / a tűzben, vájatain, a parázs, / én – úgy látszik, ezért jó így nekem – / a vízben tudok előre haladni. / A közeg, ahol jól érzem magam.” (A nyár, 62.) Amikor megjelenik valami, akkor leírható, de a leírás is hordozza tárgya és önnön, Munróval rokon bizonytalanságát, prizmásságát, lebegését, mint ahogy a száraz, tárgyilagos, sok elhajlással (!) működő mondatritmusból is látszik.

A hiány, a bizonytalanság trópusai végigkövethetők ezen a költészeten. Hiszen a Sors bona “új és válogatott versek”-et tartalmaz, s ha elolvassuk őket (előbb az újak, aztán az első kötet, a második stb.), akkor olykor érezhető a gyengülés, a bizonytalanság fokozódása, de e motívumok eltűnése semmiképpen. A tavasz, a Hol nem volt című 1995-ös kötetben megjelent vers lelki forrása és hangulata ugyanaz, mint az eddig idézetekké, s a program vagy jobb szóval az érzékenység iránya is: “A fénytörést nézem, el nem szalasztom.” Milyen abszurd, milyen kétségbeesett, milyen irreális és mégis valóságos kívánság ez! Mindannyian láttunk fénytörést, de nehezen tudnánk megfogalmazni, mi is az, vagy csak a fizika fogalmaival, amelyekkel itt semmit nem érünk. A költészet, tehát az ember szempontjából a fénytörés üres, mondhatni csodátlan csoda. Valami olyan meghatározhatatlan fontosság, mint egy tejespohár, amit életünk egy nehéz pillanatában a karfára kell tenni, holott törékenyebbek vagyunk, mint ő (Tejespohár, 171., a Nem hittem volna című, 1999-es válogatásból): “Olyan sok dolgot lehet alig egy / pontján alátámasztani.”

Aki ebben a világban sétál, annak egyébként is úgy tűnik, az érzelmek azért olyan meghatározhatatlanok és ellebbenők, mert olyanok, mint a tárgyak, mint a fogalmak, mint minden, amit látunk: “Leoltsuk a villanyt? kérdezte, / mikor az este odaért. Nem értettem, / minek kéne leoltani, de értettem, / hogy ez valaki mással közös / hívómondat, és értettem, mire. / Értettem, mért volt az a más, / értettem, mért nem érdekel, / értem most is, nagyon egyszerű. / És mégis szabadság volt újra együtt, / mikor mindenki úgy tudta, vége, / végül is ismerte egymást az a / két test, és szabadság volt, / mikor megtalálta végre, akivel / azóta is él, és többé nem keresett.” (43.) Nem őt, mondja a cím, és megint nem mondja, ki az az ő, és miért nem őt. Az első, triviálisabb kérdésre a vers közepe táján kapunk választ (újra együtt), a másodikra azonban soha nem érkezik. Valaki, akit a beszélő szeretett, aki elhagyta őt, akivel most is jó volt, de jó, hogy már nem lehet jó – hányan megéltük ezt, ugyan, miért ne értenénk? De talán nem is arról van szó, hogy nem értjük, hanem arról, hogy nem segítenek a megértésben, nem könnyítik meg a dolgunkat. Ítéleteket alkothatunk, hiszen az olvasót senki nem foszthatja meg a szabadságától, de kizárólag a magunk felelősségére. A kötetben nincsenek nagy szavak sem a boldogságról, sem a szakításról. Szabadság az “újra együtt” is, meg a “megtalálta végre” is, és hogy mennyire más szabadság ez a kettő, arról saját tapasztalatainkat kell beszéltetnünk egy ismeretlen tapasztalata révén.

Egy ismeretlen után sétálunk a Sors bona városában, de nem úgy, hogy követjük őt, figyeljük a mozdulatait, hallgatjuk a magyarázatát, hanem inkább úgy, hogy lábunkkal az ő lába nyomába lépünk, próbáljuk kitalálni, mi történt vele, miért járt éppen erre, kivel jött ide. Egy érzékeny ismeretlen körvonalait látjuk homályosan, akiről a nyomait olvasva találjuk ki, hogy érzékeny, akinek mintha inkább a boldogtalansághoz, a magányhoz, a merüléshez volna köze, mint a boldogsághoz, a mással levéshez, a napba íveléshez. És mindezt úgy mondjuk, egyre mélyebben magunknak, hogy nem tudjuk elkerülni a fájdalmas kérdést: és ha nekem is a magány az igazi világom? És ha minden szerelemről csak annyit lehet elmondani, hogy két jó között volt egy “valami”? A kérdéseknek a kérdezőre visszaháramlása, az, hogy óhatatlanul beleköltözünk a versek bizonytalanságába – talán ez Mesterházi Mónika költészetének legköltőibb, legemberibb, legszerethetőbb tulajdonsága. Az a bizonytalan biztonság, magabiztos bizonytalanság, amely a Tegyük föl? című verset is élteti (212., Nem hittem volna): “Az életemet nem teszem föl / semmire. Először is, lehet, hogy / nem elég súlyos, akkor mi van? / De lehet, hogy mégis súlya van, / fölteszem, és az egész mindenség / fölborul, áldozatostul. Azt hiszem, / az életem súlyát nem fogom / sem emelgetni, sem emlegetni többet.”