DÉRCZY PÉTER

C’ EST LA VIE

Bárki, aki kézbe veszi e vaskos, 630 oldalas könyvet, melyet még több oldalnyi “idegen szavak” jegyzéke is kiegészít, első pillantásra is meg fogja állapítani magában, hogy a Zehuze nem lesz könnyű olvasmány. A mű elolvasása után pedig igazolva is láthatja az előérzetet, de bizonyára már nem pusztán külsőleges okokból. A Zehuze ugyanis leginkább azzal hozza zavarba olvasóját, hogy látszólag olyan tradicionális formai megoldásokat kínál fel, melyek a regénnyel szembeni előzetes befogadói várakozásokat felerősítik s bizonyos irányokba terelik, ám e várakozásokat a későbbiek során vagy nem teljesíti, vagy e várakozások irányától eltérően teljesíti csak. Mivel befogadói magatartásunkat, célképzeteinket időről időre módosítanunk, revideálnunk kell, ez az olvasást, a könyvben való előrehaladást nem könnyíti meg, de feltehetően ez nem is állt a szerző szándékában. Ugyanakkor az alkalmankénti befogadói “átállások” arról is tanúskodnak, hogy a regény többrétegű; meglehetősen sejtelmes jelentéseit nehéz ugyan felfejteni, de a beléfektetett munka mintegy megtérül akkor, amikor a megszokott helyett másféle, eddig nem vagy csak részben ismert és változatosan szép “epikai tájra” érkezünk.

A Zehuze első megközelítésben családregény, a klasszikus “felállást” mutatja, különösen a generációs tagolódás tekintetében, amennyiben a nagyszülők, szülők és a gyerekek nemzedéke alkotja meg a történetet, az Apfelbaum illetve a Rozsda család történetét. Már nem a klasszikus forma jellemzője viszont, hogy a három generáció által átfogott időintervallum – elvileg fél évszázad, gyakorlatilag a huszadik század a hetvenes évek közepéig – egészen sajátos módon nem tartalmaz időbeli irányultságot. A három nemzedék életében, sorsában sem “progresszió”, sem “regresszió” nincsen (mint ahogy van a klasszikus polgári családregényekben), tehát a családtörténetnek mint olyannak sincs valamiféle teleológiája. Talán egyetlen szemszögből találhatnánk viszonyítási pontot a család életének epikus alakításában: akkor, ha a nagyszülők generációjának, Apfelbaum Henriknek és (a regényben névtelen elbeszélőként szereplő) feleségének a történetével részletesebben megismerkedhetnénk. Az ő történetük, azaz egy magyar zsidó házaspár története, különösen a Magyarországról való kivándorlásuk előtti időszak (tehát mintegy az előtörténetük) a regényben éppen hogy, vagy még úgy sem említődik. Azt, hogy Forgách András lényegében saját családja, nagymamája történetében miért nem nyúlt vissza arra az időszakra is, amikor a házaspár “eszmélkedik”, nem tudhatjuk, illetve elbeszélő formai okokból tudjuk, rá is térünk majd, de az azért más típusú kérdés. Ezért kell most röviden érintenünk a regény cselekményszerkezetét. Tehát: nem teljesen bizonyítható ugyan, hogy az Apfelbaum házaspár pontosan mikor hagyja el Magyarországot, de a 22. oldalon ezt olvashatjuk: “mi már assimilálódtunk Palestinába egyszer harminc éve”, s mivel a nagymama levele, amiben a mondat olvasható, 1947-ből való, 1917-re tehető az emigráció; más helyütt, bár nem egyértelműsíthető, azt láthatjuk, hogy a nagymama így ír: “és láttuk a Horthyt a fehér lovon”, “a Tanácsköztársaságot leverték” (188. o.), ez az emlék viszont csak 1919. november 16-ról származhat, Horthy Budapestre való bevonulásáról a “nemzeti hadsereg” élén. Nem szőrszálhasogatás ez, s nem is teljesen jelentéktelen kérdést feszeget. Ha az Apfelbaum házaspár, úgy is mint családalapító, 1919-ben vagy esetleg 1920-ban vándorol ki az országból, akkor – bár a regény mindezt sajnálatosan nem érinti – egy olyan történetszálat nem gombolyít fel az elbeszélő, amelyről már fiatal zsidó lányként is sok mindent tudnia kellene. 1919 őszétől és 1920-tól számítható annak az időszaknak a kezdete, melyben a magyarországi hatalom felmondja az emancipációs szerződéseket, törvényeket. Mivel Apfelbaum Henrik és felesége – mint utóbbi leveleiből, melyek maguk alkotják a Zehuze című regényt, kiderül – kommunisták, a férj pedig értelmiségi, író, műfordító, szerkesztő, alighanem a Tanácsköztársaságban valamilyen módon érintett (is lehet). Alakjában egyébként az a széles látókörű, nagy műveltségű, filozofikus kulturáltságú magyar zsidó polgár körvonalazódik, aki akár éppen a Vasárnapi Kör, Jászi Oszkárék, Balázs Béláék “szalonjának” is tagja lehetne, noha talán fiatalabb náluk. Azt tehát, hogy miért emigrálnak Magyarországról, nagyjából sejthetjük, arról viszont semmit vagy alig valamit tudhatunk meg, hogyan éltek addig (legfeljebb néhány békés, “monarchiás” emlékkép villan föl a szövegben erről). Azért tartom fontosnak mindezt megjegyezni, mert nem teljesen mindegy, honnan és hogyan indul lényegében a családtörténet, amely – ennyit megelőlegezhetünk – a boldogtalanságról, a szétszóratásról, az állandó vándorlásról és valóságos otthonra nem lelésről tudósít valójában. Ha ugyanis a vándorlás kezdetének oka egy úgy-ahogy felépített, de otthonosnak tűnő magyar zsidó polgári lét összeomlása vagy összeomlásának kezdete, akkor az otthontalanság történeti meghatározottságú, s ha így van, akkor a regény, bármennyire próbáljuk magyarázatát adni a hiánynak, adós egy történeti és epikus szállal, réteggel. Szerintem ez a hiány valós, ám az elbeszélő személyének megválasztása indokolhatja a regény világán belül. Ha viszont eltekintünk ettől a viszonyítási ponttól (tehát egy “boldog” előtörténettől), s az elbeszélő alakja és működése erre kényszeríti az olvasót, akkor jóval általánosabb emberi családtörténetet kapunk, melyben a család életébe a történelem nem vagy kevéssé szól bele, vagy még inkább alig alakítja azt. A legfeltűnőbb e tekintetben, hogy nemcsak az első világháború és következményei, de a második világháború és a holokauszt is kimarad a történetből, ami szintén magyarázható, hiszen a regény (a nagymama levéláradata) 1947-ben indul. Ám szinte lehetetlenség, hogy a levelekben, akár csak utólagos reflexiókként, ez ne említődjék hangsúlyosan. A magyar történelem felől nézve meg az az érdekes, hogy ’56 alig van ábrázolva, igaz, s ez még meglepőbb, hogy Izrael hatnapos “dicsőséges háborúja” is viszonylag kevés szót kap a nagymama leveleiben ahhoz képest, hogy a helyszínen él, közelről “érintett” benne. Említést nyer viszont nagyon sok partikuláris dolog a család életéből – mert hiszen a levél mint forma a legnagyobb problémája a regénynek elbeszéléstechnikailag.

De maradjunk még mindig csak a családtörténet és a cselekményszerkezet mellett, melyet a regény levélformája indokol. Apfelbaum Henriknek és (névtelen) feleségének Palesztinában három gyermeke születik, a regény szövegéből kikövetkeztethetően 1922-ben az a lány, akinek szintén nincs neve a műben, édesanyja (a levélíró, aki a gyerekek nemzedéke szempontjából nagymama) csak “jákirátinak” szólítja. Ők ketten, a két névtelen a Zehuze, a családtörténet tulajdonképpeni főszereplői, ha az elbeszélés folyamát lazán értelmezzük, mert szigorúbb és közvetlenebb értelmezésben csak a levélíró anya-nagymama tűnik fel főhősként. Ők pedig azért leveleznek (bár ez a regényben egyirányú, csak az anya leveleit olvashatjuk), mert “jákiráti” 1947-ben, Izrael alapításának évében, talán valamelyes kommunista “furor” jegyében is úgy dönt, hogy huszonöt évesen, magyar nyelvtudás nélkül (vagy legalábbis alig-tudással), férjével visszatér a szülői gyökerekhez: kivándorol, áttelepül Magyarországra. A regény valójában e befejezett tény után kezdődik – az anya ír lányának folyamatosan, megállíthatatlanul leveleket, e levelekből kell (kellene) rekonstruálni a valóságos családtörténetet, azon belül pedig a családból kiszakadó magyarországi, mint majd szembesülhet vele az olvasó, “magyarosított” nevű Rozsda család történetét. Forgách András először ezen a ponton “nem teljesíti”, amit formálisan és “előzetesen” bemutatott: először is nyilvánvaló, hogy tradicionális családregényt ma már nem lehet írni, amit másodjára azzal is nyomatékosít, hogy a regény elbeszélőjének nem egyszerűen “én-elbeszélőt” választ, hanem a narrátort belehelyezi a családregény mellett egy másik nagy epikai tradícióba, a levélregényébe, ráadásul az általános formán belül egy olyan levél formakonstrukcióba, amelyben csak az elküldött leveleket ismerheti meg a befogadó, a rájuk adott válaszok nem jelennek meg eredeti szövegezésben, csak az anya rekapitulációjából tudhatjuk meg: mi történik lányával és családjával Magyarországon (az ötvenes, a hatvanas és hetvenes években). A narrációs lehetőségeknek ez mindenképpen nagyfokú redukciója, innét eredeztethető epikai értelemben, hogy a korábban említett nagy történelmi események, kataklizmák miért nem valóságos súlyuk, befolyásuk szerint ábrázolódnak (vagy nem is kapnak teret a regény világában). A redukciós folyamat, mert lényegében erről van szó, a nagy elbeszélések lehetősége, illetve lehetetlensége felől indulva egyre szűkebb narratív irányokba mozdul el az én-elbeszélésen belül, ami igen tágas spektrumot foghat ugyan át, de mégiscsak korlátozott narrátort takar, a levélforma, s különösen egyirányúsított változata, még szűkebb elbeszélői fókuszáltságot eredményez. A családregényt mint tradicionális formát ettől fogva már valóban el lehet felejteni, s legfeljebb posztmodern változatát szemlélhetjük a Zehuzében. Ezzel együtt pedig a levélformát is csak nagyon óvatosan kezelhetjük; egyrészt azért, mert a regény szövege formálisan egyáltalán nem “levélszerű”, amennyiben sem megszólítás, sem keltezés, sem aláírás nem foglalja keretbe a szinte végtelenített írást. (A szöveget tagoló évszámok 1947-től 1976-ig az elbeszélés időtartamában pusztán sajátos “fejezetcímként” szolgálnak az olvasást megkönnyítendő, mert egyébként általában kikövetkeztethető a történelmi idő az említett eseményekből.) Mivel az anya leveleire kapott válaszokat csak az ő szövegeiből ismerhetjük meg, nyilvánvaló, hogy lányának “hangja” e szövegben nem jelenhet meg (még ha pár sajátosan “beépített” apró részletben mégis), mindez együtt a szöveg megképzését a családregénytől, a levélregénytől (még posztmodern átírásaiktól is) erőteljesen elcsúsztatja a monologikus forma felé, a tudatregény irányába. Ezt a megállapítást alátámasztja a végig azonos fekvésű narrációs hangvétel, a belső monológra hasonlító beszédmód, melynek egyik jellegzetes formai megjelenése az ismétlődés, s ha bizonyos korlátok között ugyan, de a belső beszédre jellemző asszociativitás, melyben az anya beszédében általában szinte szimultán jelennek meg a fenséges és alantas, a nagy emberi és a kis hétköznapi dolgok. Ez utóbbi egyébként a regényben gyakran működik ellenállhatatlan humorforrásként (a szelíd irónia, a verbális humor, ami sokszor az anya rossz magyar nyelvtudásából is származik, nagy erőssége a műnek, gyakran segíti továbblendülni a szöveget és az olvasói figyelmet). Úgy foglalható ez össze, hogy a regényben felrajzolt világ egyetlen elbeszélői szűrőn át, egyetlen nézőpontból jelenik meg, ami aztán sok minden más narratív elemet is meghatároz, de meghatározza azt is, milyen is legyen az a regény, amelynek az a címe: Zehuze. Azaz regényformailag, az elbeszélésmódot illetően nem is olyan nagyon elbújtatva a szöveg újra és újra visszatérően reflektál erre, ha nem közvetlenül, akkor metaforikusan.

Közvetlen és eléggé kézenfekvő utalásnak számítható a regény elején és végén hangsúlyosan említett Ulysses, Joyce regénye; a 66. oldalon ráadásul ily módon: “de hogy a Das Kapitalt unalmába kiolvasta, vagy az Ulyssest, hiszi a piszi, azt még senki emberfia el nem olvasta, azt nem azért írták, belső monológ, lófütyi, meg Molly Bloom”, a 622. oldalon pedig az unoka, Gabó Joyce-mániájáról ír, az írót itt is gúnyosan emlegetve. Az anya-nagymama által kifigurázott mű azonban még e negatív lenyomatában is bizonyosan epikai modellje, valamiféle előképe a Zehuzének, de legalábbis inspiratív mintája. A Joyce- és a Molly Bloom-párhuzam, bár jogos, de túlzottan egyszerű is. Az elbeszéltekben azonban ennél sokkal bonyolultabb, szerteágazóbb és finoman kidolgozott motívumok találhatók ugyanerre a témára. Ebből a szempontból a legfontosabb a lényegében az egész művet behálózó nagy motívum, a nagyapa, Apfelbaum Henrik és az ő megírandó regénye az ő nagymamájáról, akiről azt állítja vagy az a tévhite, hogy cigány volt. A nagypapa meg nem írt regénye valójában a Zehuze nagy metaforája, nagyképűen azt mondhatnám, metaregénye, s ebben a nagyapa elképzelései az ő megírandó regényéről lényegében Forgách András regényében reinkarnálódnak, jutnak el a tényleges megvalósuláshoz. S hogy ezek az elképzelések mik voltak, arról a mű pontosan számol be (természetesen a nagymama narrációjában). Íme: a Droste Cacao dobozából indul a metafora, “be szép a piros doboz, avval a nagy fehér főkötős apácanővel, aki tálcán egy piros dobozt hoz, rajta apáca, a tálcán egy csésze forró csokoládé, rajta egy még kisebb apáca, aki dobozt tart, és abba egy másik, mondtam Apusnak, aki ezt kitalálta, az ismeri a gyermeki és női lélek titkát (…) Apus kezébe vette a dobozt, nézte, nézte, és aztán mondta, hogy ő épp ilyen könyvet akar írni, mondtam, hogy könyvbe az nem nagyon jó, mert az lehetetlenség”, s a beszéd még tovább szövődik az írás és a magyarázata értelméről illetve értelmetlenségéről. A kakaósdoboz metaforáját azonban megelőzi egy jóval konkrétabb, földhözragadtabb utalás, mely már az unoka (Gabó) és a nagyapa írását kapcsolja össze: “ez a fogalmazási házi feladat, amit Gabi 12 oldalon át nem tudott abbahagyni, köszönjük, hogy elküldted, különösen Apus: különös írás (…) ez a végtelenített írás, mintha Apust látnám, ez az önnönmaga farkába harapó kigyó, és a sok-sok wiederholung, sajnos Apus se tud zöldágra vergődni a regényével, mindig körbe forog, azt mondtam neki, konzultáljon az unokájával”. Egyik idézetnek sem csak az pusztán a jelentősége, hogy a regényen belül mintegy modellezi az éppen születő, íródó, vagy a befogadó oldaláról nézve, olvasódó regényt, hanem az is fontos bennük, hogy lényegében az elbeszélésmódját részletekbe menően is “elemzi”. A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy a nagyapa regényét, mely mint említettem, a nagymamájáról szólt volna, s amely (a Zehuzéből úgy tűnik föl) valószínűleg soha nem készült el, az unoka fogja megírni – az idézetek sejtetése szerint. Az már csak referencialitás és fikció egymásba sűrítése, a kettő poétikai összejátszatása, hogy bár nem a regény világából, hanem kívülről tudható, hogy a Zehuze egész története Forgách András családjáról, végső soron önmagáról (is) beszél, s így azt mondhatjuk: az unoka nem csak meg fogja írni, hanem lám, meg is írta azt a művet, s ez által valamit – elképzelést, vágyat, egy homályosan kirajzolódó sorsot – beteljesít, és egyúttal talán le is zár, de ez már túl van a racionális interpretáció határain, noha talán nem tévedek, ha megkockáztatom, a Zehuzében körvonalazódó világképtől a generációkon átívelő sorsok ilyen összekapcsolási lehetősége nem idegen. A regénynek ezt a részben irodalmias, de részben nagyon is életszerű történetrétegét ugyan első pillantásra elnyomja az anya-nagymama hihetetlen szóáradata, alakjának az elbeszélés kizárólagos centrumába való helyezése, s persze vérbő megjelenítése, mégis igen fontosnak tartom, hogy végig mintegy ellensúlyt képez az alaptörténettel szemben. Valahogy úgy, hogy bár “Apust” és feleségét láthatóan végtelen szeretet fűzi össze, ám a világról nagyon erősen másként gondolkodnak; két magatartásmintát – durván és leegyszerűsítve az értelmiségi és a (kis)polgár – attitűdjét jelenítik meg.

Az idézett “végtelenített írást” a regény szövege – a nagymama végeláthatatlan “levele” – azzal is leképezi szerkezetileg, hogy lényegében in medias res kezdődik, bár ez sem teljesen pontos, és valójában nem ér véget, csak megszakad, ami nyilvánvalóan a levélíró-elbeszélő halálát jelenti egyben. E kettő között pedig majdnem strukturálatlanul árad a beszéd vagy az írás, magam inkább hajlanék a beszédre, mert bár a szöveg a rossz helyesírással (hiszen az anya-nagymama nem tud rendesen magyarul, a lánya meg soha nem tanul meg tökéletesen) hangsúlyozza az írottságot, mégis inkább közelebb áll a beszélt nyelvhez. Azt már láttuk, hogy a közbeiktatott évszámok csak formálisan tagolják a szöveget; ami igazán belső, poétikai és világképi szinten is strukturáló tényező a regény szövegében, az a “wiederholung”, az állandó ismétlődés, ami lehet nagy motivikus ismétlődés, mint a nagyapa regénye, vagy olyan, mint a “fehér ló” kisebb motívuma, s persze a “zehuze” nem túl sűrű, de mindig nyomatékos felbukkanása. A “fehér ló” konkrétan Ferenc József lovát, valamint Horthy fehér lovát jelöli, jelentősége abban áll, ahogy az elbeszélő a motívumot ugyan humorosan, mégis komolyan tárja fel: “Apus halkan a fülembe súgott, ez ugyanaz a ló, mondta, megismerem”. Kettős jelentése is lehetséges ennek: egyrészt értelmezhető “politikailag”, a hatalom “fehér lova”, mely a zsidóság szempontjából mindig ugyanaz, bárki üljön is rajta. Ezt az interpretációt az engedi meg, hogy mindkét eseménynél hangsúlyozódik “Apus”, illetve az elbeszélő zsidósága (“hát ez a kis zsidógyerek kié?”, másodjára pedig: “de csak halkan tréfálóztunk, nehogy valaki megint mondja, itt ez a zsidó”). De ez a “mindig ugyanaz” általánosan is uralkodik a regény egész terében, világában. A “zehuze” szót – ami nagyjából azt jelenti “ez van”, “ezt kell szeretni”, vagy ami a mű szemszögéből talán megközelítően a legpontosabb, “ilyen az élet” – azért lehetett teljes joggal a regény címébe emelni, mert tökéletesen fejezi ki mind az elbeszélő nagymama világképét, mind magának a szövegnek az ismétlődéseken alapuló szerkezetét. E világképben kitüntetett fontossággal bír a család, az élet fenntartásának legalábbis a vágya és erős kötelezettsége, már csak azért is, mert az Apfelbaum család éppen szétesőben, széthullóban van, amikor a regény terébe belépünk. A nagymama nagyra növesztett, hol tragikus, jobbára azonban inkább komikus, ám szeretetteljes alakjában egy nem mindennapi, de mégiscsak kisember figurája körvonalazódik. Aki értelmiségi férje mellett, kommunistaként persze sok minden iránt érdeklődik a művészetektől a világpolitikáig, de azért alapjában véve csak lányának, “jákirátinak”, és később az unokáinak a boldogságával-boldogtalanságával foglalkozik folyamatosan, ami persze nem akadályozza meg abban, hogy mindenről véleményt formáljon. Ez a két dolog együttesen magyarázza az elbeszélés fókuszának visszatérően ismétlődő szűkítését, illetve tágítását. A szemszög alapvetően szűk, hiszen az a nagymamáé, tehát elbeszélésében tanú-narrátorként csak azt elevenítheti meg, amiről ő maga tud, látta, hallotta és a többi. Az elbeszélői szemszög azonban ennél szélesebbre is tágul, s ekkor kerülnek be az elbeszélés menetébe azok a történelmi, világpolitikai, de gyakran “jákiráti” és családja életének is azon elemei, melyeket a nagymama nem ismerhet vagy csak nagyon korlátozottan ismerhet. A történelmi események elbeszéltségével alapjában nincs baj, legfeljebb annyi, hogy kissé képeslapszerű, néha iskolás – de ez kétféleképpen is indokolható. Az egyik: a nagymama világképe lényegében ilyen (látja-olvassa, de elsuhannak mellette a képek); a másik: ha az ismétlődésekből arra következtethetünk, hogy minden mindig ugyanaz, akkor a lényeget illetően semmi nem változik, csak a történelem díszletei, külsőségei, az idő telik, de nem múlik. A szűkítés és a tágítás folyamatos pulzálása, úgy fejezhetném ki, szimultán működtetése a magánéletet és a “történelmi létet” ugyan nem hozza közelebb, de kétségkívül szórakoztató, humoros nyelvi közeget teremt. Egy komoly elbeszéléstechnikai probléma azonban még ilyen értelmezés mellett is megmarad: a választott és beígért levélforma (amit persze nem egészen “vállal” a szerző, mint ezt láttuk korábban) az elbeszélésen nagy teher marad alkalmanként. Mivel az elbeszélés, a “levelezés” nem dialógusformában szerveződött meg, a nagymama monológjának igen sok olyan elemet kell tartalmaznia, ami egyszerűen a gyakorlatban nem lehetséges. Egyetlen példa: a Honvéd és a Partizán 1955-ös Népstadion-beli focimeccséről szóló tudósítás a Szabad Népből “beidézve” (172. o.) a nagymama (!) levelében – komikus hatást kelt, s nem azért, mert a szövegnek ez “szándékában” állt volna. A regényben ilyen típusú “nehézség” többször is előfordul, világossá téve, hogy a forma egyszerűen nem bír el ennyi terhet. Az is kétségtelen azonban – s itt akármennyire nem akarom is, bizonyos szerzői szándékokról is szót kell ejtenem –, hogy a másik oldalról tekintve: ha Forgách András következetesen érvényesíti a nagymama nézőpontját, és csak azt láthatjuk, amit ő látott, akkor a regény teljes mértékben enigmatikussá, s talán olvashatatlanná is vált volna, ami feltehetően visszatartó erővel bírt. Bár a Zehuze még jelenlegi formájában is eléggé radikális regénykísérlet. Persze az egészet meg is fordíthatjuk: olyan változat is elképzelhető, amelyben a szerkezet és az elbeszélői nézőpont korántsem ennyire radikális, közelít egy valóságosabb levélregényhez, s azon keresztül egy családregényhez, s akkor talán pontosabban rajzolódik ki az anya alakja is, meg a majd’ egy évszázadot átívelő történelmi magyar zsidó sors is. A regény létező változata, nekem úgy tűnik, félúton áll.

Az említett problémától ha eltekintünk, egy rettenetesen gazdag, epikai anyagbőséggel bíró művel szembesülünk, talán néha még a túlzsúfoltság érzetét is előhívhatja befogadójából. Ezzel a gazdagsággal pedig – a dramaturgiában jártas drámaíró, Forgách András, nem meglepő módon – tökéletes érzékkel vette körül a nagymama zseniálisan megalkotott, monodrámába illő figuráját. Kedély- és érzelemhullámzásai, egyszerű, élettapasztalatból leszűrt bölcsességei, komikus, “pártos” filozofálgatásai, tudása és tájékozatlansága az élet és a művészetek, a politika és egyebek világában, életszeretete s legfőképpen originális beszédmódja, a magyar nyelv szépségeit felvillantó, más helyütt kerékbe törő stílusa – mindez együtt felejthetetlen “jiddische mámeként” állítja elénk. A legszebb az alakjában azonban talán az, ahogy a szóáradatból kiviláglik néha egy-egy bölcs, tulajdonképpen értékítéleteiben semleges, se nem vádló, se nem pártoló, csak az élet szempontját figyelembe vevő észrevétele az emigránslétről, a vándorlásról, az otthonkeresésről és az otthonra nem lelésről. “Az élet olyan rövid, és ha egy része vándorlással telik, még rövidebb” (222. o.), írja “jákirátinak”, s itt a “vándorlás” egyszerre szó szerinti és képletes értelemben is szerepel, szerintem. Nemcsak a zsidó hazakereső bolyongásról, hanem a nyughatatlanságról, a megnyugvásra nem találásról; igaz, mindkettő a teljes életet befolyásolja. A nagymama szavaiból – bár azt is leírja, hogy Izraelben, azaz “nálunk sosincs ősz, és nekem az ősz a haza” (350. o.) – és így valamilyen formában a regényből is a megbékélés sugárzik, ha másért nem, azért legalább, mert – ahogy írtam korábban – a nagyapa vágya a regényére végül beteljesült.