SZOLLÁTH DÁVID

Végleges változatok a hagyatékból

A Mészöly Miklós halála óta eltelt néhány évben számos kiváló, Mészöly munkásságát tárgyaló kötet, tanulmány és cikk jelent meg. Polcz Alaine támogatásával folyik a Mészöly-hagyaték feldolgozása. Napvilágot láttak, folyóiratban és kötetben egyaránt, a hagyaték, a levelezés fontos részei, nagyrészt a tárgyalt kötet szerkesztőinek, Thomka Beátának és Nagy Boglárkának köszönhetően. A Jelenkor Kiadó folyamatosan adja ki az életműsorozat darabjait – legutóbb a Pille magánya című vaskos esszékötetet –, a Kalligram Kiadó pedig a Műhelynaplókat megelőzően Mészölyről szóló tanulmányköteteket jelentetett meg az utóbbi években. A szakmai publikációk mellett napvilágot láttak népszerűsítő munkák is, sőt a kétes értékű dicséret sajátos példájaként még “Korjellemző magyar próza” címszó alatt is adtak ki kötetet Mészölytől.

A Mészöly művei körüli újabb szakmai diszkurzus azonban kevéssé vitázó kedvű, és ritkán meri elhagyni azokat a pályákat, amelyeket a prózafordulat néhány jelentős kritikusa vázolt fel annak idején a Mészöly-interpretációban. Anélkül, hogy a magyar irodalom történetéből ismerős másodgeneráció-szindróma csalóka díszleteit akarnám felállítani, annyi azért konstatálható, hogy míg két évtizeddel ezelőtt a kritikusgeneráció legjobbjainak kezén alakult a Mészöly-fogadtatás sorsa, addig ma ez az igazán kiváló teljesítmények ellenére sem mondható el. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a később érkezetteknek már nehéz az előző, az áttörést hozó csapat egyik legfőbb mesterének a teljesítményét pontosabban megmérni.

A Műhelynaplók (a továbbiakban: Mn.) véleményem szerint a posztumusz Mészöly-recepció eddigi legjelentősebb eseménye, vagy legalábbis minden adottsága megvan hozzá, hogy azzá váljon. A kötet a Mészöly-újraolvasás nagy lehetősége, és a lehető legjobbkor jött. A szövegkeletkezés, a szövegalakulás megismerése egyrészt filológiailag fogja elmélyíteni a Mészöly-értelmezést, másrészt belső látószöget biztosít, és ezzel arra késztet, hogy újragondoljuk a Mészöly-életmű egyes vonatkozásait.

Thomka Beáta néhány fontos tanulságra már fel is hívta a figyelmet. Prózai archívum (a továbbiakban: Pr.A.) című kötete legnagyobb részben a sajtó alá rendezés, a szöveggondozás munkája során felmerülő teoretikus kérdések kifejtése. A tanulmánykötet – ritka konstelláció – a filológiai tapasztalat poetológiai átgondolása. Mészöly monográfusa és szöveggondozója sajátos módon nem elsősorban az (egyébként homályos foltokban bővelkedő) Mészöly-életút, még csak nem is a (majdani) Mészöly-szövegkritika szempontjából értelmezte a hagyatékban talált anyagot, hanem poétikai szempontból. Thomka a variációképződés textológiai jelenségét például olvasói tapasztalatként ragadja meg (Pr.A., 87.), az önéletrajzi vonatkozásokat pedig a Mészöly-szövegek szerző-alakzatának, szerző-metalepszisének szempontjából vizsgálja, azok szokásos biográfiai redukciója helyett. Az Anyasirató című novella elemzésében a biotextualitás fogalmának segítségével nyeri vissza a poétikai elemzés számára ezt a gyakran szövegen kívüliként kezelt és ezért nagyvonalúan figyelmen kívül hagyott vonatkozásrendszert.

Érthető ezek után, hogy Thomka számára a kézirat sem feltétlenül a szerzői intenció dokumentuma: a Műhelynaplók amúgy is leginkább a szerzői intenció szétszóródásáról tanúskodnak. A szöveg Mészölynél (és persze még számos más írónál) folyamatos átírásban, változásban, variációban létezik. A mű voltaképp a nyomdába adáskor keletkezik, a variácóképződés folyamatának ideiglenes felfüggesztésekor. Azért csak ideiglenes, mert ismert jelenség (és Thomka ennek is újabb vonatkozásait tárja fel), hogy Mészöly előszeretettel válogatta, szerkesztette és írta újra a már megjelent műveit is. Az volt az álláspontja, hogy az író addig formálja a műveit, amíg él (Pr.A., 91.). Ahogyan Thomka írja, “Mészölyt, Valéryhez hasonlóan, zavarta a lezárt mű gondolata”. (Pr.A, 64.) Ilyen szövegalakító gyakorlat mellett az ultima manus elve nyilvánvalóan meggyengül, a szerzői intenció esetlegessé, időben szétfolyóvá válik, ugyanakkor felértékelődnek a nem közölt szövegvariánsok. Elképzelhető olyan idegenkedő álláspont, amelyik a szakmai szokásrend felrúgásának, elhamarkodott lépésnek, esetleg aránytévesztésnek tartja egy most lezárult életmű háttéranyagainak ilyen hamari kiadását, hiszen – mondhatnánk – háború előtti modern klasszikusaink szövegkritikai feldolgozottsága is nagyon rosszul áll, kevés a filológia iránt érdeklődő fiatal kutató, kevés a pályázat stb. Csakhogy: komoly érvek szólnak amellett, hogy a folyamatos újraírás gyakorlatát űző író kiadatlan variációinak státusza, értéke nem sokban különbözik a kiadott művekétől. Mészöly Műhelynaplói ugyan nem tekinthetőek posztumusz műveknek, de az is nyilvánvaló, hogy ezeknek a szövegeknek a kiadása nem pusztán szakmai érdekű. Egy nagyformátumú intellektus, a világra érzékenyen figyelő író eszmélkedésének négy évtizedes történeteként is olvasható a kötet. Így a Műhelynaplók nemcsak az életműhöz mellékelt nagyszabású jegyzetapparátusként értékelhető, bár ha csak az volna, az sem volna éppen kevés.

A variációképződés szempontjából meglepőnek is tűnhet, hogy Thomka megtartja a mű és a szöveg (valamint az előszöveg) fogalmának különbségét, és Laurent Jennyvel egyetértve megteszi a szövegtől a műhöz vezető visszautat. A szövegelőttesnek, a piszkozatnak csak korlátozott műértelmezési képességet tulajdonít. Eszerint egy-egy szövegértelmezési kérdésnél végső soron mégiscsak a szerző által jóváhagyott, életében megjelent változat a döntő (ám ha nem interpretációról, hanem szövegkiadásról van szó, akkor, ezúttal Kelevéz Ágnessel egyetértve, a változatokat bemutató közlést tartja a megfelelőnek).

A mű fogalmának részleges rehabilitálása a tanulmánykötet posztmodern-kritikus okfejtéseinek és megjegyzéseinek a láncolatába illeszkedik. A rehabilitálás azonban nem restaurálás: a mű itt természetesen nem az atyaként elképzelt szerző-figura emanációja, és nem is az irodalomtörténetileg konzervált, kanonikusan jól rögzített, antidemokratikus, elitista és paternalista élvezeti termék. A mű Thomka felfogásában sajátos olvasói tapasztalat, amely különbözik a szöveg (az előszöveg, a vázlat, az olvasónapló, a jegyzetfüzet, a cahier, a carnet, a Tagebuch) olvasói tapasztalatától. Ez utóbbiak valóban a rögzítetlenségnek, a töredékességnek, a szövegköziségnek abba a hipertextualitásra emlékeztető világába vezetik be az olvasót, ahol az utalások, az átvételek a végtelen könyvtár potencialitásával kecsegtetnek. Ám ez nem azonos a mű világával, legyen a mű bármennyire is nyitott vagy szövegszerű. Számomra roppant szimpatikus az a gondolatmenet, amely a mű és a szöveg értékhierarchikus barthes-i ellenfogalmait különböző, de egyaránt legitim olvasói gyakorlatokat leíró fogalompárrá alakítja. A szövegnek nevezett disszeminatív olvasói aktivitásnak és teoretikus kifejtésének elvitathatatlanok a kritikai érdemei, de éppúgy nem állt a műélvezet helyébe, mint ahogy a film nem számolta fel a színházat, mint ahogy az elektronikus adathordozók nem számolták fel a papírkönyvet stb. Még A szöveghatár és a mű fogalma című esszé ennél messzemenőbb (szintén Jennyt idéző) következtetése is megfontolandó. Eszerint elsősorban művek olvasói vagyunk, és szövegolvasói tapasztalatunk bizony függ mű-élményünktől: szövegek akkor válnak számunkra jelentőssé, jelentésessé, ha művekhez tudjuk társítani őket. (Pr.A, 82.)

A kérdés újratárgyalásának időszerűsége éppoly nyilvánvaló, mint amennyire sokatmondó az, hogy a probléma textológiai munka során merült fel. Mindennek ellenére szerintem továbbgondolásra érdemes a szöveg és a mű közötti átmenet kérdése. Thomka kitér arra a Mészölyre igen jellemző gesztusra, amely művet csinál a szövegből, véglegesíti a vázlatot: “Végleges változatok a hagyatékból” – ezzel az alcímmel jelent meg a Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról 1991-ben, a Bolond utazás mottója szerint pedig “Végleges vázlat Gogol emlékének”. A műhelynaplók, a jegyzetfüzetek sokszor többszöri átmásolás után, de jelentős változtatás, további kifejtés nélkül kerülnek be elbeszélések, esszék szövegébe vagy az Érintések töredékei közé. A Műhelynaplókból kiderül, hogy vannak olyan Mészöly-mondatok, amelyek negyven évvel a megjelenésük előtt már elkészültek. (pl.: 15., 83–84.) A lejegyzett fragmentumok és ötletek sokszor persze megtalálják a maguk műbeli kiteljesedését, nemegyszer azonban mintha épp valamilyen lemondó gesztus következtében kerülnének át az egyes szövegrészek a kézírásos naplóból a nyomtatás nyilvánosságába. Mintha közlés által szűnne meg az adott szövegrész potencialitása. Közölni a végül úgy maradt vázlatot: Mészöly végleges változataiban a műről, a tervről való lemondás gesztusa hozza létre a művet.

Valóban termékeny olvasói tapasztalat a szövegeket egyszer potencialitásukban, a lezáratlanság stádiumában olvasni, majd befejezett művek részeiként, még akkor is, ha ez a befejezettség viszonylagos, hiszen a Mészöly-művek átíródnak, idéztetnek stb. Van azonban példa arra is, amikor az autorizált, konvencionális műfaji biztosítékokkal ellátott és minden tekintetben műszerű változat nyitja meg és teszi többrétegűvé az előszöveg változatát. Ez történik például a Családáradásban (1995), ahol az elbeszélő így jellemzi az egyik központi szereplőt: “Júlia a jelen idő vérzékeny és állhatatos membránja volt.”¹ Ez a sugallatos, erősen retorikus mondat jól illik a szecessziósan túlstilizált, egyszerre érzéki és bizarr nőalak regénybeli alakjához. Sőt a nőiség, a naplóírás, a megfigyelés és az önmegfigyelés, továbbá a vér, a szülés és a vetélés kibogozhatatlan regénybeli motívumrendszerének, szimbolikájának egyik jellegzetes gyűjtőhelye a diszkurzíve egyébként csaknem érthetetlen mondat. Segíthet valamennyit a “vérzékeny membrán” szókapcsolat értelmezésében az Érintések (1980) egyik kis írása, ahol egy békebeli színésznő emlékiratai kapcsán olvashatjuk, hogy “Cserei Irma nemcsak nagy ledér lehetett, de időnként meglepően jó megfigyelő, érzékeny membrán is”.² A kifejezés forrása azonban mégis az egyik legkorábbi (1948–1955) műhelynaplóban lelhető fel, itt még egészen prózai szövegkörnyezetben: “Telefon. Az érzékeny membrán a legkisebb sóhajt, csettintést, fújást is közvetíti…” (Mn., 47. – kiemelés tőlem, Sz. D.) A Műhelynapló háttéranyagainak köszönhetően a Mészöly-stílus alakulásának rejtett folyamatait is nyomon követhetjük, tetten érve például az efféle összetett metaforák rétegződésének, sűrűsödésének több évtizedes történeteit.

Tervek.

Milyen műveket tervezett Mészöly? Ismertek Mészöly nagyepikai ambíciói és a kritika hajdani elvárásai, esetenkénti csalódottsága. Most az is vizsgálhatóvá vált, hogy mi és hogyan valósult meg Mészöly terveiből – bár érdekesebb talán a hajdani elvárásokat félretéve arra figyelni, hogy milyen poétikai tanulságokat tartogat a tervek és a művek összevetése. Mit jelenthet az életmű értelmezése szempontjából a Műhelynaplók szövegének említett potencialitása?

A kötet körülbelül első száz oldalát kitevő jegyzetanyag családtörténeti és gyerekkori emlékek többé-kevésbé összefüggő felidézése. Ezek a jegyzetek a negyvenes és az ötvenes évek fordulóján keletkeztek, mégis, a nyersanyagnak a legnagyobb része csak a kései novellákban bukkan fel újra. Nemcsak kész (megírt vagy máshonnan átvett) mondatok lapultak évtizedeken keresztül a naplók lapjain, hanem nevek, történetek, felvázolt jelenetsorok, művek “forgatókönyvei”³ is.

Tanulságos megvizsgálni például a 82–83. oldalon található, harmincnégy jelenetet címszószerűen felsoroló forgatókönyvet, amely az első, 1948–1955 közötti naplóból (pontosabban egy a naplóba valamivel később beragasztott lapról) került elő. A vázlatpontok a naplóban többnyire kifejtettebb formában elbeszélt történetekre utalnak. Egy-két kivételtől eltekintve mindegyik itt felsorolt jelenet felbukkan, szétszóródva persze, a hetvenes-kilencvenes évek műveiben. A forgatókönyv tükrözi a tervezett, de meg nem írt regény (vagy novella?) jelenetezésének módját is, és tanúskodik Mészöly korai formakereséseiről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a forgatókönyv történeti linearitást lazító, kontrasztív vágástechnikája a Nyomozás 1–4., az Alakulások vagy a Film idő-montázsait és az Anno, a Térkép Aliscáról mozaikos történelmi elbeszélésmódját előlegezi.

“Elmegyógyintézet / Pécs, hadbíróság, front;

Fördősök, Vilma / Pasaréti buli (háború után, új “Vilma”)

Ábrahám-tanya / Vuicsics Antónia, kém,

Menstruáció, tűz / A kitelepítésnél (sváb, csángó)

Apával beszélgetés (tenger, Zenta) / Kolera Felvidéken (egyik Fördős-ős, kis Wesselényi)

Elmegyógyintézet, láger (Pécsett) / Jakobinus, Pest (és Bécs)

800-as Pécs (Zeneiskola) / 45-ös Pest (feketézés)

Ábrahám-tanya (bőrök, öklelős játék, tél) / Gréti motívum (zsidókérdés)

Pécsi színházban (raktár, öltözők) / Sztálini idők (zsidó feleség, funkci)

Muslincák, Szekszárd / Boszniai okkupáció (Szarajevó)

Wachter Karcsi / 56 – (álhatár)

Pécsi pap / Vico Equense; (éjszakai tenger, fürdés, menyegző)

Bunkó (St. Paoló) / Báta (orvos házaspár; lányuk! – (?) vadászok)

Stargard, és visszavonulás / Cigánylány-úrfi motívum (öngyilkosság)

Pozen és Krakkó / Háború után, Tengelic, orvos, patikus felesége

Szökés Erdélyből Lengyelbe (800-as évek) / Pásztori játékok a Lipovszky-kocsmában

Háborús évek (Pest, 40) / Orosz jóvátétel, Alejnyik”

Ábrahám-tanya (gyilkosság; nők)

Wachter Karcsi (háború után, öngyilkosság) / (Mn, 82–83. – az 1. Naplóból, 1948–55)

A Mészöly noteszeiben évtizedekig lappangó életrajzi töredékeknek ugyanakkor mégis jót tett a szokatlanul hosszú parkoltatás. A dél-dunántúli kisvárosi miliő háború előtti emlékképeiből, a társadalmi mikrovilág finom rajzából kiváló, de konvencionális, anekdotázó vagy kritikai dzsentriregény is keletkezhetett volna, ha írtak volna ilyet a Rákosi-korszakban. A jegyzetekből a kisvárosi notabilitás és a borvirágos jurátusok világa bontakozik ki. Férfinak az számít, aki tagja a Muslinca-vadásztársaságnak, a vadászkutya pedig kötelező attribútum. Az urak bricseszben, szarvasbőr zekében járnak, vadászkéssel vágják a körmüket, és tervezgetik, hogy “jól befűtenek” végre a vármegyének. A nagy döntések a Hamistanú söntésénél születnek, ez a kocsma a “muslincaság előszobája”. A rendőrfőnök a bárcájával nála jelentkező ifjú prostituálton a jus primae noctist gyakorolja irodájában, Horthy Miklós kormányzói arcképe alatt. Pechjére közös a gyóntatójuk, a kis Zsizel apró templomi indiszkrécióját pedig később úgy értelmezi, hogy “úri belügyébe kurválkodtak bele”.⁴

Persze Mészöly nem írt dzsentriregényt, ehelyett az évtizedek során egyre jobban sűrűsödött és önsúlya alatt tovább töredezett az anyag, és kialakult belőle a kései Pannon-próza jobb híján önéletrajzinak nevezhető, a kilencvenes években a Mészöly-recepció középpontjába került rétege (Magyar novella, Zsilip, Megbocsátás, Családáradás). Ezzel együtt kialakult a történelmi próza merőben új poétikája, ami minden, csak nem a lekerekített kedélyesség. Pedig az anekdotikus tempó és elbeszélésmód, pontosabban az anekdotikus társasági szituáció iránti nosztalgia mindvégig erős maradt Mészölynél, ahogyan erről az Anekdota halála című kisesszéje is tanúskodik.

Nádas Péter így ír minderről: “Miközben a magyar elbeszélést kivezette a kedélyességből, s elbeszéléseinek és regényeinek nyelvi anyagában, szerkesztési módjában a lehető legrigorózusabban mondott nemet a magyar próza anekdotikus hajlamának, kis szerkezeteiben és a szókincsében egyenesen erre épített. Azt a kedélyt mutatta be, mely konvencionális anekdoták keretében szeretné előadni az életet, csak hogy az általa felidézett rettenettel ne kelljen szembenéznie.”⁵

Az anekdotikus elbeszélésmód intimitása, közösségisége és, mondjuk így, társadalomtörténeti emlékezete megmaradt Mészöly prózájában, de tény, hogy semmi nem maradt meg a kerek és zárt anekdotikus forma összekacsintós ideológiájából. A késői próza az anekdotikus ismerősség és a békebeliség hangulatát minduntalan a legtragikusabb történelmi tapasztalatok, a legfájóbb közösségi emlékek felidézésével vagy épp a sajátnak hitt múlt idegenségének felmutatásával “rontja el”.

A második műhelynapló is előmunkálat, “gimnasztika” egy regényhez, amelyet “Szent Johanna parafrázis” munkacímen említ egy későbbi jegyzetben Mészöly (Mn., 261.). Az ötvenes években keletkezett füzet elsősorban történelmi, művelődéstörténeti, néprajzi szakmunkák kivonata: Jeanne d’Arcra, boszorkány-babonákra, boszorkányperekre, valamint középkori, kora újkori vallásosságra vonatkozó könyvek és tanulmányok jegyzeteit tartalmazza. A jegyzetek között van egy kétoldalas regényötlet is, amelyből kiderül, hogy Mészöly egy középkori és egy mai történetszál párhuzamba állításával mondta volna el egy (fiktív?) európai város történetét. A Filmbeli Vérmezőhöz és Városmajor-környékhez vagy a Térkép Aliscához Szekszárdjához hasonlóan itt is az azonos helyszín egymásra redőzött történeti rétegei között mozgott volna az elbeszélés. Csakhogy, úgy tűnik, itt a történeti múlt és a jelenkor összekapcsolása nem jelentett volna különösebb poétikai feladatot, hiszen az már a témában eleve megoldottként adódott. Egy olyan kisvárosról van ugyanis szó a vázlatban, amelyik a saját hajdani boszorkányperének karneválszerű, turisztikailag kamatoztatott újrajátszásából él. Az elbeszélőnek ezek után nem nehéz felállítania a századokat átívelő analógiákat, például: “A máglyagyújtó leszármazottja; anyjának bizsuüzlete a forgalmas téren. Öngyújtók a szent arcképével.” (Mn., 104.)

A Műhelynapló kétoldalas részlete, a Szent Johanna-parafrázis első szövegcsírája novellaszerű kisesszévé bővült, és az Érintések-kötetben jelent meg 1960-as dátummal.⁶ Ez a továbbírt, kikerekített változat azonban még mindig csak terv: tudósít egy lehetséges regényről, egy regény műhelymunkájáról, ám érthető, hogy a regény nyilvánvalóan nem fog már létrejönni ezek után. A szöveg szép példája az úgy maradt és művé vált vázlat említett gyakorlatának. Ebből a kidolgozottabb és lekerekített változatból kiderül az is, hogy az alapötlet szellemessége ellenére a múltreprezentáció eltervezett narratív formája meglehetősen egyszerű, konzervatív ideológiát közvetített volna. Eszerint a mai városlakók ezerötszázas évekbeli őseikhez képest kiüresedett, szellemtelen, merkantil emberek, akik méltatlanok a gondosan ápolt, de meg nem értett hagyományaikhoz. A motívum némileg módosulva (ám még felismerhetően) az 1983-as Megbocsátásban mégis visszatér: Pándzsó sírvárosának és a pestismajálisoknak a többszörösen keretezett epizódjában látjuk viszont. Ez a változat azonban már mentes a korkritikai dörgedelem egyszerű szemléletétől, a motívum a múlt és jelen közötti metaforikus átjárók finomszerkezetének egyik elemeként épült be a kisregénybe.

Mészöly legtöbb előmunkálattal járó terve valószínűleg az Anno nevű vállalkozás volt. A Műhelynaplók tanúsága szerint a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek második feléig időről időre visszatért az Annóhoz, gyűjtötte hozzá a történeti, mentalitástörténeti anyagot, a nyelvi archaikumokat, a régies, egzotikus hangzású neveket. Itt érdemes közbevetni, hogy Mészölynél a történeti források búvárlata nemcsak elhúzódott, hanem állandósult és gyakran meg is szabadult a búvárlat céljától. A kutatás láthatóan örömelvű tevékenységgé vált. A jegyzeteket olvasva nemegyszer az lehet a benyomásunk, hogy a nagyszabású regényterv voltaképpen csak alibi az újabb és újabb művelődéstörténeti csemegék: a századfordulós divatlapok, törökfürdő-történeti vagy serfőzés-történeti szakmunkák elolvasásához. Thomka is kitér erre a kérdésre, és idézi – megint egy terv – a Magyar történeti sarok mészölyi elképzelését: a 18–19. századi szerzőknél talált gondolatok, reflexiók kapcsos könyvét. A Műhelynaplók sem pusztán csak előmunkálatok és stúdiumok dokumentumgyűjteménye. Igaz ugyan, hogy ezek a naplók úgyszólván semmi személyeset, magánéletit nem tartalmaznak, de az olvasmányok mégiscsak a személyesség közeléből jellemezik az intellektust, az olvasmányok széljegyzetei, reflexiói pedig a breviáriumok intimitását idézik – azok szentimentalizmusa nélkül.

Persze az Anno mégsem csak az olvasás alibije volt, hanem Mészöly egyik vagy talán a legnagyobb szabású terve. A mű csaknem három évszázadot átfogó, sok szereplős közép-európai regényfolyam lehetett volna. Egyes címváltozatok, mint például a Vér Ambrus hosszú élete (Mn., 482.), de még inkább a Bod András hányatott élete és hátrahagyott írásai 1698–1974 (Mn., 695.) elárulják, hogy Mészöly egy központi szereplőt léptetett volna fel különböző történelmi síkok színpadjain. A lehetséges formai előképek között feltételezhetjük a Mészöly által különösen kedvelt Madách tragédiáját, de sokatmondó az egy helyütt elejtett Virginia Woolf-párhuzam is: “Anno (magyar Orlando)” (Mn., 874.).

A (tervezett formájában) meg nem írt mű elemzése nyilvánvalóan spekulációba torkollna. Az Anno dokumentumai azonban mégiscsak árulkodnak Mészöly történeti prózájának poétikai alakulásáról. Az Anno mint regény vagy elbeszélésciklus, úgy látszik, szintetizálta volna az ötvenes évek terveit. Benne van a családtörténeti-önéletrajzi anyag regionalitása, (de már nem dél-dunántúli, hanem általánosabb, közép-európai látószöggel), és benne van a Szent Johanna parafrázisból ismert nagyepikai koncepció is: távoli történeti rétegek szoros elbeszélői összezárása, szembesítése. A két korábbi vállalkozás poétikai problémaegyüttese is felismerhető az Anno körüli jegyzetekben: a töredékes, felejtéssel telített történelmi emlékezet elbeszélhetőségének ismeretelméleti kérdései, a többszázados léptékű múltfelidézés formakérdései.

Az Anno véglegesített vázlata az Anno (Albumkép a régi időkből) című, ötoldalas elbeszélés lett. Ha szigorúan vesszük, ezt a néhány csepp próza-esszenciát párolta le Mészöly a sokszáz oldalnyi előtanulmányból és jegyzetből. Valójában persze nem erről van szó, hanem inkább arról, hogy a Volt egyszer egy Közép-Európa című elbeszéléskötetet (1989) tekinthetjük annak az epikai kompozíciónak, amelyik a legtöbbet valósította meg az Anno-tervből. A Buda visszafoglalása után tizenkét évvel, 1698-ban játszódó rövid elbeszélés a Térkép Aliscáról mellett a kötetkompozíció introitusának tekinthető. (És ha figyelembe vesszük a Bod András hányatott élete és hátrahagyott írásai 1698–1974 címváltozat nyitó évszámát, akkor gyanítható, hogy a megjelent Anno a nagy mű bevezető fejezetének készült.) A Volt egyszer-kötet mottója is ugyanaz, mint amit még az Annónak szánt Mészöly a Műhelynaplókban. Figyelemreméltó a kötetkompozíció szilárdsága is. Számos korábban, még nem az Anno-terv jegyében írt elbeszélés is beleilleszkedik a kötetbe a műalkotó szerzői-szerkesztői koncepciónak köszönhetően.

A mészölyi nagyepikai koncepció, módosulva persze, de tovább él Darvasi László, Márton László regényeiben, talán Láng Zsoltnál is. Ez a koncepció még Nádas Párhuzamos történeteivel is rokonítható. Mindkettő sok szereplős nagyepikai formát tervez, miközben keresi a nagyepikai formák álságos koherenciájának alternatíváját. A Mészöly-terv és a Nádas-mű is erős motivikus, metaforikus kapcsolatokkal fogja össze, és mozaikos, mellérendelő szerkezetekbe rendezi a széttartó történeti rétegeket, de nem biztosítja a nagyepikának hagyományosan kijáró átfogó elbeszélői magyarázat nézőpontját. Ebből egyrészt az következik, hogy mindkét formakísérletnek szerves része az elvi befejezhetetlenség, másrészt az, hogy a hiányzó elbeszélői szuperpozíció motívumkereső, ide-oda lapozgató, utalásérzékeny, textualista, sőt hipertextualista olvasói aktivitást vált ki. Ugyanakkor egyik koncepció sem mond le a regény mint kritikai önértelmezés modernista feladatáról. Ez pedig mégiscsak biztató hír akkor, amikor egyre inkább a felolvasóesti jópofizás szintjére jut a textualizmus híguló irodalma, amikor egyre leplezetlenebbül térnek vissza a polgári és posztkádári nosztalgiák nagyelbeszélései, amikor az emlékezést gyakran a retrózás kliséi helyettesítik, és amikor az elbeszélők teherbíró képességét néha már az is kimeríti, hogy a szinglipróza lányregényes kacatjaiból felépítsék magukat.

Számos további kötettervvel, elbeszélés-ötlettel és esszé-vázlattal találkozhatunk a Műhelynaplók lapjain. A későbbi olvasatok talán kiderítenek valamit a “Jób könyve” (Mn., 261, 438, 866), a “Halálraítéltek kézikönyve” (Mn., 438., 482.), a “Doktor Árgirus” (Mn., 486.) című tervekről vagy a “Paralitikus beszélgetések” címmel tervezett ál-emlékiratról (Érintések, 175; Mn., 433., 455., 482). Fontosabb ezek további részletezése helyett megemlíteni azt, hogy a Műhelynaplók nemcsak a prózaíró, hanem az esszéíró Mészöly műhelyéről is sok mindent elárulnak. A gondolkodói karakter alakulása szempontjából tanulságos lesz Mészöly tájékozódásának irányait az itt közölt kivonatok, bibliográfiai adatok és kommentárok nyomán áttanulmányozni. A Camus-, Sartre-, Heidegger- és Jaspers-jegyzetek például új fényt vethetnek Mészöly egzisztencializmusának kérdésére.

Thomka Beáta tanulmánykötetében több szempontból is elemzi a hagyatékkiadás által újabb réteggel gazdagodott Mészöly-életmű szövegközi műveleteit. Elkülöníti a szövegköziség egyes eseteinek markáns vagy épp árnyalatnyi különbségeit. Ezt az elemző munkát az a felismerés motiválja, hogy – a Műhelynaplók tanúsága szerint – Mészöly poétikájában sokkal erőteljesebb az intertextuális szövegalakító gyakorlatok jelenléte, mint ezt eddig gondoltuk, sőt, Mészöly “[a] posztmodern korszakban újonnan elterjedt szövegközi műveletek írói gyakorlatát jóval korábban érvényesítette, mint a magyarországi alkotók”. (Mn., “Utószó”, 899.)

Igazán meglepő például nyomon követni Mészöly száz könyvoldalnyi Jókai-szószedetének, kifejezés-gyűjteményének (Mn., 301–407.) beépülését Mészöly szövegeibe, különösen a Sutting ezredes tündöklése (1986) szövegébe. Jankovics József és Lukácsy Sándor forrásfeltáró munkái⁷ korántsem kivételes, egyedi esetekre mutattak rá. A Műhelynaplók dokumentálják (a szerkesztők jegyzetei és Thomka elemzései pedig segítenek felismerni) az Anyasirató című elbeszélés (1983) szövegébe szőtt Jeszenyin-parafrázist, a Legyek, legyek, avagy az elmondhatóság határai (1985) átvételeit Krmann Dániel 1708-as Itineráriumából, a Bolond utazás (1987) és a többi korabeli elbeszélés intertextusait. A nyolcvanas évek intertextuális szövegalakítása persze nem okoz igazán nagy meglepetést, hiszen kortárs tendenciát tükröz. Ám Mészölynél ez a tendencia már a Filmben, az Alakulásokban megkezdődött, s mint tudjuk, a Pontos történetek útközben (1970) Polcz Alaine útijegyzeteinek átirata. A mészölyi intertextuális poétika szempontjait Thomka a Saulus újraolvasása során is érvényesíti.

A Mészöly-művekre jellemző szövegköziség egy igen karakteres vonásában eltér attól a paradigmától, amely a magyar prózában Esterházy Péter műveihez köthető. Esterházy szövegeiben az idézet, a másolás, az átvétel jellemzően utalás is abban az értelemben, hogy a szöveg idézetei feltétlenül számítanak az olvasóra, közösséget teremtenek vele, folyamatosan olvasói szerepeket konstruálnak és dekonstruálnak. Utalások az önreferencialitás értelmében is, hiszen rámutatnak a csináltságra, a szövegszerűségre, továbbá poétikai kapcsolatokat létesítenek például Joyce, Flaubert vagy Ottlik prózájával stb. Az Esterházy-idézet gesztus is, a tisztelgés értelmében, hiszen a felsoroltak mellett a Danilo Kiš-, a Mikszáth- vagy éppen a Mészöly-idézetek és másolatok hommage-ok is egyben. Továbbá gesztus a láthatóvá tett alkotói gesztus értelmében is, amely azonban az alkotó szubjektum helyett a nyelv anyagiságára utal. Végül (a sokat tárgyalt kérdést persze épp csak futólag érintve) az Esterházy-idézetnek igen gyakran politikai értéke is van, ami ráadásul nemcsak helyiérték, mint például a június 16-i utalás (Leopold Bloomra és Nagy Imrére egyaránt vonatkozó) kétértelműsége. Az intertextualitás programja az irodalmi autonómia kiterjesztése is, például a konzervatív módon felfogott szerzői jog korlátozásai vagy áttételesen az irodalom politikai számonkérhetősége ellenében.

Talán nem elhamarkodott azt állítani, hogy a Mészöly-szövegek (persze sokféle és változékony) intertextuális gyakorlata általában azért más irányba mutat. A Mészöly-szövegek idézetei látensek, rejtőzködőbbek, sajátos stilisztikai mimikrivel beolvadnak a befogadó szöveg környezetébe. Ahogy Nádas írja, “nem látszanak a varratok, még a vendégszövegek vagy a rejtett idézetek is a sajátjai”. (idézi: Pr.A., 7.) Thomka ezt a sajátosságot az utóélet szempontjából is vizsgálja: más szerzők Mészöly-idézetei, adott esetben már a Mészöly-forrásműben is vendégszövegek voltak.

Jócskán vannak persze a Mészöly-írásokban jelölt, kiemelt, hangsúlyozott és célzatos idézetek és utalások is. Sőt a Film vagy az Alakulások éppen olyan művek, amelyek az elbeszélőt mint történeti dokumentumok másolóját és kutatóját, vagy éppen mint szövegeket ollózó, montázst készítő szerkesztőt mutatják be. Természetesen az sem véletlen, hogy az Alakulások került Kulcsár-Szabó Ernő irodalomtörténetében a posztmodern paradigma és az intertextuális alkotásmód történetének szimbolikus kezdőpontjára.⁸ A nyomós ellenérvek dacára a Műhelynaplók által biztosított nézőpontból mégiscsak jellemzőbbnek, de legalábbis értékes alternatívának tűnik a Mészöly-próza egyes szövegoltványainak nyelvi-stiláris mimikrije: az elsajátítás, a kisajátítás műveletei, az álcázott gesztus, az elbizonytalanító retusálás, a szöveghatárok megnyitása.

A szöveghatárok és a mű kérdése megint csak olyan kérdés, amelyet a Prózai archívum is felvet. Talán nem idegen teljességgel Thomka Beáta gondolatmenetétől sem, ha azt a következtetést vonjuk le az eddigiekből, hogy a mészölyi szövegközi műveletek nemegyszer a mű helyreállítását célozzák, a műhöz vezetnek vissza. A szöveghatárok eltüntetésének képessége, az eldolgozás, a bemélyítés művet hoz létre a szövegből, a vendégszövegből, az előszövegből, a naplójegyzetből, a fragmentumokból stb. Erre a törekvésre mutat például Mészölynek az az ötlete is, hogy Csehov-novellákat címük elhagyásával folytonos, regényként olvasható szöveggé szerkesszen, vagy a Hamisregény új művet létrehozó önkompilációja. (Pr. A., 52.)

A Műhelynaplók megjelenése lehetőséget nyújt arra, hogy a Mészöly-poétika alakulását a tervek, a kísérletek, az ötletek felől is áttekintsük. Erre a feladatra persze nem vállalkozhattam, de a fenti néhány momentum vázlatos áttekintéséből látszik talán valamiféle, a Mészöly-pályaképet módosítani képes hangsúlyeltolódás lehetősége. A szövegek keletkezése felől nézve ugyanis nem tűnik fordulatnak sem a Film, sem az Alakulások Mészöly pályáján. A Balassa Péter, illetve a Kulcsár Szabó Ernő által kiemelt műveknek ezzel sem a rangját, sem a magyar prózatörténeti folyamatokban elfoglalt helyét nem szeretném kétségbe vonni. Képtelen és felesleges vállalkozás volna nagyhatású recepciótörténeti folyamatokkal utólag szembemenni. A Mészöly-életmű alakulástörténetébe ezek a művek ugyanakkor mégiscsak meglehetős szervességgel illeszkednek be. Legalábbis ez a benyomásunk alakulhat ki, ha végigkísérjük a poétikai kísérletek, a műhelymunka több évtizedes folyamatát. A Film vagy az Alakulások lehet mérföldkő vagy fordulópont a kortárs magyar próza történetében, ezt kár is volna vitatni, a Mészöly-életmű alakulásának narratívájában azonban nincs ilyen kiemelkedő szerepük ezeknek a műveknek. A történelmi elbeszélés formakérdéseinek vagy a szövegköziség gyakorlatainak a szempontjából eléggé kiegyenlített, már az ötvenes-hatvanas években kibontakozó folyamatot láthatunk, amelyben nem igazán releváns Film előtti és Film utáni, vagy Alakulások előtti és utáni pályaszakaszról beszélni. Ezek az irodalomtörténeti nagyfolyamatokat tagolni hivatott és kanonikus választásokat jelző döntések valójában régóta akadályozzák a Mészöly-életmű áttekintését, átfogó tanulmányozását. A Műhelynaplók kiadása az életmű szakaszolásának finomítását, átgondolását is segítheti. A “Film vagy Alakulások?” kérdése pedig lassan átkerülhet a kritikatörténeti tanulmányok asztalára.

Nem szabad persze túlértelmezni sem a Műhelynaplókat. Az előkészületek nagysága természetesen nem tükrözi a művek rangját, értékét. Például alig van az Atléta halálára, a Magasiskolára, az Ablakmosóra vagy a Jelentés öt egérrőlre vonatkozó utalás, miközben az Anno előmunkálatai több száz oldalt tesznek ki. Ezek a különbségek a műhelymunka esetlegességeinek tudhatóak be, és optikai csalódáshoz is vezethetnek az életmű áttekintésekor. Nem zárható ki teljességgel az sem, hogy egyes műhelynaplók elvesztek, hiszen feltűnő a hatvanas évek nagy regényeit előkészítő szövegek hiánya.

Látható tehát, hogy a Műhelynaplókat éppúgy nem tekinthetjük az életmű valamiféle nagy megoldókulcsának, mint ahogy a szerzői szándék letéteményesének sem válna be feltétlenül. Mindennek ellenére ez a roppant gazdag hagyatéki anyag megkerülhetetlen, a kutatás irányait is módosítani képes tényezője lesz a Mészöly-értelmezésnek.

Mészöly Miklós: Családáradás, Kalligram, Pozsony, 1995. 71.

A pille magánya, Jelenkor, Pécs, 1989. 217., kiemelés tőlem – Sz. D.

Pierre-Marc de Biasi nevezi így Flaubert szövegvázlatait. Lásd: Mihályi Patrícia: “Beszélgetés Pierre-Marc de Biasival”, Kalligram, 2007/május, 41–46., 45.

A Zsizel című elbeszélés terveit lásd: Mn, 13, 78, 638, 867. Itt az elbeszélésvázlat megjelent változatából idéztem: A pille magánya, 157. Egy újabb változat beépült a Zsilip szövegébe is. (Lásd: Mészöly Miklós: Wimbledoni jácint, Szépirodalmi, Budapest, 1990. 74.)

Nádas Péter: “Mészöly Miklós halálára”, in: uő.: Hátországi napló, Jelenkor, Pécs, 2006. 176.

“(Regény: az ünnepi per hete)” In: Mészöly Miklós: Érintések, Szépirodalmi, Budapest, 1980. 176–180.

Jankovics József: “Sanyarú világ. Wesselényi István vendégszövegei egy Mészöly-novellában”, in: Alexa Károly–Szörényi László (szerk.): “Tagjai vagyunk egymásnak” A Tarzuszi szavaival köszöntik a hetvenéves Mészöly Miklóst barátai, Szépirodalmi–Európa Alapítvány, Budapest, 1991. 156–165. Lukácsy Sándor: “Merre a hasonlat jár?”, in: uo., 166–172.

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, [1993] 1994. 121.