THOMKA BEÁTA

FÜGGETLEN SZELLEMI POZÍCIÓ

Ménesi Gábor beszélgetése

Ménesi Gábor: – Professzor asszony Újvidéken élt, Debeljačán született. Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára? Mennyiben járult hozzá az a családi miliő, amelyben felnevelkedett, irodalmárrá válásához?

Thomka Beáta: – Minden szempontból döntően: olyan gazdagsággal távoztam el a szülői házból tizennégy éves koromban, amellyel akkoriban nem is lehettem tisztában. Minthogy ez nemcsak a szüleimtől, hanem a szülőfalumtól való végleges eltávozást jelentette egyben, a visszatekintés ezt az életkort határkőnek minősíti.

Kivételes körülménynek tekinthetem Édesapám átfogó, európai humán műveltségét, soknyelvű könyvtárát, intellektuális igényességét, valamint azt, hogy egy alföldi telepítésű, archaikus vonásokat átmentő református közösségben, egy négy-ötezerlelkes bánáti magyar faluban növekedhettem. Az anyai magyar-szerb és az apai kétnyelvűség, a magyar-német származás mellett apámnak a két világháború között Franciaországban, Berlinben, Budapesten töltött évei és tanulmányai meghatározták értelmiségi nevelődésem irányát. A falusi mikroközösség, az osztrák birodalom déli határőrvidékére telepített maroknyi kis magyar szórvány által ápolt nyelvjárási, vallási, népi és művelődési tradíció eredetisége pedig minden tanulható tudástól gazdagabbá tett. Minthogy ebbe beleszülettem, pótolhatatlan kulturális, érzelmi és erkölcsi értékeit csak felnőtt fejjel és lényegében akkor mérhettem fel, amikor kiszakadtam e közösségből. Irodalmárrá válásom meggyőződésem szerint mégsem a nevelődés, nem döntés, hanem a véletlen körülmények és szerkesztői, kollegiális ösztönzések következménye.

– Egyetemi tanulmányait az Újvidéki Egyetem bölcsészkarán végezte. Hogyan gondol vissza az egyetemi évekre? Kik voltak a mesterei? Kiknek volt leginkább szerepe irodalomszemléletének kialakulásában?

– Tanulóéveim különös szellemi szimbiózisban teltek, ugyanis oktatóim, a fiatal tanársegédek egyben folyóiratszerkesztők voltak, a tanszék és az Új Symposion között ekkoriban tényleges közelség és minden szempontból átjárhatóság volt. Ösztönző közegbe, intellektuális és művészi pezsgésbe kerültem. Az 1968-as évszám nemcsak személyes sorsomban jelentett fordulatot, bekapcsolódást a vajdasági intézmények tevékenységébe, hanem a közvetlen környezetemben, Jugoszláviában és Nyugat-Európában is. A francia forrongásokkal egyidejű, azoktól elválaszthatatlan elméleti és kritikai folyamatok, értékhangsúlyátrendeződések jelentős mértékben alakították akkori érdeklődésemet. A Tel Quel és a Poétique teoretikus inspirációi iránti affinitásom nyomai az Új Symposionban nyilvánulhattak meg.

– Pályakezdését a hatvanas-hetvenes évek fordulóján mennyiben befolyásolta és határozta meg az indulás színtere? Gondolok itt egyfelől a kisebbségi, határon túli léthelyzetre, másrészt pedig arra az inspiráló szellemi közegre, amit az Új Symposion jelentett.

– Bármilyen furcsa, helyzetünk, a minor kulturális adottságot befolyásoló körülmények a hatvanas-hetvenes években bizonyos előnyöket biztosítottak a magyarországi viszonyokkal szemben. Így vehették kezdetüket éppen arrafelé többek között a második világháború utáni magyar irodalomtörténeti revízió felettébb szükséges előmunkálatai. A kortárs folyamatok méltányos kritikai értékelésében ugyancsak szabadabb mozgásterünk volt. A magyarországi irodalom mellett ez az elméleti gondolkodást is érintette, amelynek Jugoszlávia különféle kulturális központjaiban mindenkoron kiemelt figyelmet szenteltek. Irodalom- és művelődéstörténeti jelentőségű magyar kezdemények olvashatók az újvidéki kiadványokban, melyeknek méltányolása mindmáig hézagos a szakmai tudatban Magyarországon.

– Hogyan értékeli az Új Symposion szerepét 35-40 év távlatából, amely ma már óhatatlanul történeti táv? Hogyan értelmezhető ma az a hatás, amit akkoriban a Sympo-nemzedék fellépése kiváltott?

– A hatvanas-hetvenes évekbeli Symposion-hatás a maga idejében közvetett lehetett csak. Esterházy Péter prózája mégis igen korán kölcsönviszonyt létesített a lap szellemiségétől elválaszthatatlan elbeszélő modorral. Végel László “jeans-prózájával” a Függőben kezdeményezett alkotói párbeszédet. Minthogy Magyarországról a közlési tilalom alá eső szerzők küldték hozzánk kézirataikat, az ellenkező menetirányra sokáig példa sem igen akadhatott. Kivételes, széleskörű érdeklődés övezte külföldön is a lapot és szerzőit, ám sok óvatos megfontolás alakította művészi és kritikai befolyásának elismerését. Kockázattal járt volna, amit a szakmabeliek közül is inkább pécsi és szegedi szerkesztő kollégáink vállaltak, a fővárosiak inkább csak az intézményközi, akadémiai együttműködések keretében, tehát jóval később. A jelenkori fiatalabb kutatók látókörébe azonban bekerült a déli régió e különös, sok szempontból egyedülálló, eredeti megnyilvánulása és korszaka.

– A Sympóban 1968-tól folyamatosan jelentek meg publikációi. Ezekben már akkor elsősorban a legújabb irodalom alakulására összpontosított. Nem elégedett meg a jugoszláviai magyar irodalom vizsgálatával, figyelme azonnal az anyaország felé is fordult, hogy az irodalmat egységben látva fókuszáljon a paradigmaváltás fejleményeire. Járt-e előnyökkel, s ha igen, milyenekkel, hogy nem vett részt közvetlenül a magyarországi kritikai életben, hanem mintegy külső szemlélőként koncentrálhatott az Önt leginkább foglalkoztató kérdésekre?

– Ezt a viszonylag független szellemi pozíciót igyekeztem mindenkor fenntartani, amelyben nem játszik szerepet az, hogy valamikor három-négyszáz, ma pedig kétszáz kilométerrel délebbre élek a történetileg is hierarchikusan szerveződő kultúránk centrumától. Mégsem hiszem, hogy helyzeti, inkább mentalitásbeli adottságból következik az, hogy tevékenységemet a periódusonként váltakozó, hol különféle ideológiai, hol módszertani, ízlésbeli elveken vagy éppen érdekeken alapuló köröktől, irányoktól távol folytattam. Ez nem előnyt, hanem meggyőződésem szerint csupán elemi feltételt biztosít a kritikai működéshez és intellektuális gyakorlathoz.

– Kritikáinak, tanulmányainak, elméleti megközelítéseinek kiindulópontja a francia strukturalizmus és narratológia, fokozatosan kiegészült a hermeneutika és a recepcióesztétika belátásaival. Pályakezdése, tájékozódása arra az időszakra esett, amikor a szakma, az irodalomértés válságos időszakot élt át, amely mindenképpen módszertani fordulatot tett szükségessé. Ez az európai irodalomtudományi módszerek integrálásával vált megvalósíthatóvá. Ebben Ön is döntő szerepet vállalt. Miért gyakoroltak Önre ilyen nagy hatást a francia posztstrukturalista iskola legjelentősebb képviselői, elsősorban Ricoeur? Hogyan építette be saját műértelmező és műelemző gyakorlatába az ily módon megszűrt hatásokat? Melyek a francia filozófus által felvetett problémák közül a legfontosabbak, amelyek leginkább érintkeznek az Ön által vizsgált szempontokkal?

– Utaltam már arra a döntő nemzedéki élményre, amit a tájékozódásom kezdetével egybeeső francia elméleti bumm nálam kiváltott. Angyalosi Gergely, A. Compagnon és mások is megerősíthetik, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulója mozgalmas, sodró francia szellemi eseményeinek hatása alól nehezen vonhatta ki magát az akkori teoretikus fogékonyság. A Tel Quel folyóirattal, a csoport Théorie d’ensemble kötetével és az útlevelemmel a hónom alatt nem a módszerek integrálására, hanem szakfordítók keresésére indultam Szegedre. Ottani kollégák segítségével jelenhetett meg például az a Kristeva-szöveg ’71-ben a Symposionban, amit ’96-ban publikált a Helikon. Közös érdeklődésünk viszonylag korán összehozott bennünket Angyalosival, aki a hazai közlés reménye nélkül fordította le Todorov Poétikáját: integrális formában nem, részletekben azonban be mertem Újvidéken szerkeszteni. Ricoeurnek először a metaforaelmélete jutott el hozzám, majd megjelenésekor a Temps et récit első kötete: ekkor ugyancsak Angyalosi Gergelyt kértem egy részlet fordítására. Mindmáig csak ez olvasható magyar nyelven a 20. század második felének e kivételes munkájából.

A narratológiai és prózapoétikai érdeklődés egyidejű a ’68-ban megkezdett prózakritikai munkásságommal. Mindkettő szempontokat, fogalmakat kínált fel a regény, a novella, az alternatív elbeszélőformák megértéséhez. A magyar irodalomértelmezésben ez a kategóriarendszer történetileg is hiátust képezett: a 20. század elején jelentek meg az utolsó prózaretorikai munkák, amelyek a maguk idején bizonyos értelemben keretet nyújtottak az elbeszélő hagyomány feldolgozásához. Úgy éreztem, egy új regényről legfeljebb tartalmi beszámolót tudok írni, ha nem alapozom meg prózapoétikai ismereteimet. E tanulási folyamatot tettem nyilvánossá a műfajelméleti tanulmányokkal, az oktatással, szakfordításokkal, szerkesztett kiadványokkal.

Ricoeurre mint a század egyik legjelentősebb, integratív szellemére tekintek. A gondolkodásában együtt ható vallásbölcseleti, történet-, morál- és időfilozófiai perspektívák nélkül az irodalomértelmezés pilléreit képező kategóriákkal és elvekkel kapcsolatos álláspontja sem lehetne ily mértékben termékeny és vonzó számomra. Nem tudnám tehát reduktív módon kiemelni azt az összetevőt, amit ritka adottság folytán egyesít Ricoeur opusa. Tanulságok összegezhetők, a példa azonban követhetetlenül sokrétű és ösztönző.

– Az első évtized tapasztalatait fogja össze bemutatkozó kötete, a Narráció és reflexió (1980): a könyv az európai teoretikus megközelítésekre alapozva a magyar próza terén végbemenő változások első alapos szintézise, amely megkerülhetetlen regénypoétikai és narratológiai problémákkal foglalkozik. Érdemes hosszabban idézni Kulcsár Szabó Ernő gondolatait, aki a következőket emeli ki a kötet kapcsán: “Jól kivehető ugyanis az az irodalomtudományi háttér, amely a strukturális szemiotika és a modern narratológiai kutatások eredményeivel járult hozzá az elemzések sikeréhez. Itt legalább – s ez volna a természetes – van ilyen háttér. Minthogy a tudományos alapozású műbíráló magatartás alighanem sokáig ritka jelensége lesz még a szélesebb magyar kritikai nyilvánosságnak, az elméleti kompetencia adta tekintély kettős hozadékkal is járhat. Emlékeztethet arra a már-már feledett alapigazságra, hogy a hiteles kritika nem csinálja, hanem felismeri az értékes irodalmat (már ha van mit felismernie), s mindezt úgy képes megvalósítani, hogy az olvasó figyelmét a művek poétikumára, tényleges irodalmiságára irányítja. Bizonyosnak látszik tehát, hogy Thomka Beáta írásainak orientálóképessége e kritikaeszmény képviseletében fontos szolgálatot tesz a mai magyar epikának.” Milyen koncepció mentén született meg a Narráció és reflexió?

– A kötet írásai a tájékozódási igény, a tapogatózás, a vélekedés, a kritikai érzék alakításának és az elméleti alapozás fárasztó munkájának eredményei. A saját kritikai és poétikai elvek érlelése eleinte talán tudatalatti célkitűzés volt. Arra emlékszem, hogy sokáig kerestem a teoretikus és a kritikai szempontok együttesének mintáját, minthogy eleinte nem találtam a szakterületen magyar ösztönzéseket. Lehetséges, hogy ez nyilvánul meg a véleménynyilvánítás spontaneitásában. A friss német, francia, orosz, horvát stb. prózaelméleti kutatásokon kívül azonban külön jelentősége lehetett annak, hogy írásaim egyidejűek a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar elbeszélőirodalom megújulásával. Akkoriban felettébb szükséges volt egy új affinitás kialakítása. Mostanában jött el az ideje annak, hogy az új nemzedék immár történeti távlatból felmérje a prózai és a prózakritikai fordulat alakulását, amire már vannak kezdeményezések.

– Kritikusi módszerére jellemzőnek látom a kánonok felett átnéző szemléletet. Vizsgálódásai során mindig a mű kerül előtérbe. Teoretikus ismeretanyagát sohasem arra használja fel, hogy a kritikusi boncasztalra helyezett szövegre saját elméleti belátásai igazolásaként tekintsen, ehelyett a megértés, a művel való találkozás és dialógus válik hangsúlyossá.

– A két diszciplína, a poétika és az interpretáció, vagy a teória és a kritika egymásrautaltsága mellett mindkét vonatkozásban megkerülhetetlennek érzem a maximális rugalmasság elvárását. Sok jelentős elméleti javaslat merül fel, ír le remek pályát és tűnik el nyomtalanul anélkül, hogy bármikor is érintené vagy érdemi módon alakíthatná a munkánk lényegét képező feladat, a művek megértésének és értelmezésének folyamatát. Az elméletek és metateóriák ettől függetlenül is működnek, sőt kifejezetten izgalmasak lehetnek. Számomra azonban akkor a leghatásosabbak, ha kimozdítanak a szemléleti megrögzöttségekből, s olyan összefüggések felismeréséhez segítenek, amelyekre addig érzéketlen voltam. Akár a Ricoeur-hatásra is visszautalhatnék itt. Ahogyan különféle indíttatások alapján összefoglalta a narratív azonosság kérdéskörét, az számomra nem elvont elvként, hanem a prózaértelmezés egyik igen értékes szempontjaként vált ösztönzővé, alkalmazhatóvá és továbbgondolandóvá.

– Könyvei sorában két monográfiát is találunk, mindkettő a Kalligram Kiadó “Tegnap és ma” című sorozatában jelent meg: az egyik Tolnai Ottóról, míg a másik Mészöly Miklósról szól. Két alakulóban lévő, nagy terjedelmű és sokfelé ágazó életmű feldolgozására vállalkozott tehát, ami nem csekély próbatétel elé állíthatta. Milyen koncepció alapján közelített a két oeuvre-höz? Melyek voltak a legnagyobb nehézségek monográfusi munkája során?

– Elsősorban a két kortárs szerző addigi életművének gazdagsága, rétegezettsége és egyben az előmunkálatok hiánya. Mészöly művének publikus szakasza le is zárult könyvem megjelenésével, ám 2001-ben bekövetkezett halála után újabb feladat előtt álltam. Mostanában jelentek meg Műhelynaplói, melyeket kézírásos feljegyzéseiből szerkesztettem munkatársammal, Nagy Boglárkával. E ténylegesen nem létező, nem kiadásra szánt jegyzetfüzér más módon tett próbára, mint a megjelent műveken alapuló kommentár a kismonográfiában. Nem vagyok sem irodalomtörténész, sem filológus, így mindkét vállalkozás korlátainak és kockázatának tudatában vagyok.

A két kismonográfia talán az opusok rövid áttekintésével segítheti a kutatásokat. Tolnai Ottó műve tovább alakul, ismertsége, kritikai irodalma ugyancsak méltó módon gyarapodott az elmúlt évtizedben. Elmélyült kutatóitól várható a saját nemzedéki élményemtől eltérő, más elvi alapozású összefoglalások megírása.

– Irodalomértelmező tevékenysége során állandó viszonyítási pontként van jelen a Mészöly-életmű. (A Saulusról már 1969-ban írt recenziót.) Mészöly Miklós szövegei felől tekint a magyar próza újabb mozgásaira. Jó példa erre Próza-chronograph című írása, vagy korábbról, éppen a monográfiából, az Átrendeződő magyar regénytérkép című tanulmánya.

– Első tanulmányomat idézte fel, s nyilván e korai találkozás élménye is közrejátszhatott abban, hogy az életmű alakulását a későbbiekben is követtem. Talán az így felhalmozódott tapasztalat alakította úgy dolgaimat, hogy Mészöly műveire gyakran visszatértem. Jegyzeteinek feldolgozása újabb következtetésekhez vezetett a magyar próza belső viszonyrendszerét illetően. Ezeket tartalmazza a Prózai archívum című, mostanában megjelenő kis kötetem.

– Balassa Péter írásai kapcsán gyakran beszélnek személytelen személyességről. Úgy vélem, az Ön szövegeitől sem áll távol a hasonló megközelítés, hiszen irodalomkritikái, tanulmányai mögött ott húzódik a személyesség lenyomata, a megértés (amely egyúttal önmegértés is) fontossága, és írásainak sorából egy rendkívül következetes, karakteres, egyéni hangvételű irodalomszemlélet olvasható ki, s összeállítható az elmúlt néhány évtized irodalomtörténetének sajátos elbeszélése, értékelése. Dobos István írta 1990-ben az Ön szövegei kapcsán a következőket: “…vallomásos esszéinek a mélyén, megnevezhetetlenül, egyetlen életprobléma húzódik meg, az elveszettség tragikus tudata. A végleteket együttlátó, de a mélyebb összetartozás érzését is felébresztő, szigorú architektúrájú, dísztelen, tárgyias, mégis lefojtottan izzó esszéiből olyan létbölcseleti szomorúság árad, amely Thomka szellemi helyzetére irányíthatja figyelmünket.” Mit gondol erről? Egyáltalán milyen szerepet tölt be, tölthet be a személyesség az irodalomtudományban?

– Nem tudom, rászolgáltam-e az idézett megtisztelő véleményekre. Ha az elmúlt majd’ négy évtizedben körvonalazódott munkáimban egy követhető szemléletmód, annak örülök, minthogy az értekező előtt rendszerint az éppen időszerű, energiáit lekötő feladat megoldása áll. A személyességhez mint hangvételhez, beszéd-, látás- és szemléletmódhoz tudok viszonyulni. Meggyőződésem, hogy e minőségek nélkül az irodalmi stúdiumok egyetlen műfaji változata sem művelhető. A látszólag személytelenül megszólaló értekezők szövegei is magukon viselik az alkati és szemléleti meghatározókat. Stiláris, kategoriális és diszkurzív vonásaik a személy hiteles szellemi karakterjegyei egyben. Zavar csak akkor keletkezik, amikor a megszólalás az egyéni látásmód és az eredetiség helyett kimerül a mintának kijelölt hanghordozás mímelésében. Kultúránkban szerencsére mégis az előbbire s nem az utóbbira akad több példa.

– Az elmúlt években (de akár évtizedről is beszélhetünk) egyre inkább megfigyelhető az a tendencia, hogy kiváló elméleti szakemberek hagynak fel a recenzióírással, a rendszeres irodalomkritika gyakorlatával. Különösen igaz ez az úgynevezett középgeneráció irodalomtörténészei esetében. Öntől is meglehetősen ritkán olvashatunk ilyen típusú szövegeket, munkáiban hangsúlyosabbá vált az esszéisztikus beszédmód jelenléte. Mi ennek az oka? Milyennek látja napjainkban az irodalomkritika színvonalát és helyzetét?

– A kritikusi nemzedékváltás nemcsak ezeknek az éveknek, hanem minden korábbi korszeletnek is velejárója. Azt hiszem, abban is felismerhető egy természetes ritmus, hogy a műfaj fiatalabb korban nemcsak vonzóbb, hanem élesebb, hatásosabb tud lenni. Engem mindenkoron a fiatalok vélekedése érdekelt, s a jelenkori magyar kritikairodalmat illetően az a meggyőződésem, hogy színvonalasabb, felkészültebb, sokszínűbb, mint valaha. Újvidéki pályaszakaszom elején részben szerkesztőim és a folyóiratok igényeinek megfelelően műveltem a műfajt. Az akkori elevenségnek a másik oka az a belátás volt, hogy ha a Magyarországról vagy külföldről hozzám elérkezett kiadványra reflektáltam, akkor azokat is tájékoztattam, akik nem voltak ebben a helyzetben. Erre a közvetítésként felfogott szerepre a mostani közegben szerencsére nincs szükség, értékelő, összegező tevékenységre annál inkább.

– “A fragmentáris írás, a XX. század átfogó kulturális tapasztalatának szerves része. Megértésének és értelmezésének nem feltétele a kihátrálás a poétikából. A most felütött két könyvborító ideiglenes keretet képez, melybe elbeszélő folyamatokkal, regényekkel, rövidprózával foglalkozó írások kerülnek. A lapokat tovább a tapasztalat töredezett formái, kivágások, idézetek, hivatkozások töltik meg. Ehhez a halmazállapothoz illeszkednek a tárgyak, a tagolás, a tördelés, a címek, alcímek, aláhúzások is. A töredékesség és a szabálytalan alakzatok a rendszeres vizsgálat helyett e pillanatban egy glosszárium-parafrázis alakjában fogják a jegyzetek készítőjét elvégzendő feladataira emlékeztetni” – írja a Glosszárium bevezetőjében. Már A pillanat formái (1986) című kötetében, műfajelméleti kismonográfiájában is a rövidtörténet, a kisebb elbeszélő formák problémáira fókuszál. Mi az, ami ezen formák tanulmányozására ösztönözte?

– Egyéni érdeklődésemen és fogékonyságomon kívül az a meggyőződés, hogy a nem kanonikus, gyakran még csak nem is irodalmi kisformák, alakzatok, alternatív műfajváltozatok kimeríthetetlen művészi potenciált képviselnek. Ha az elmúlt jó száz esztendő magyar irodalmát, publicisztikáját vagy a legnagyobb elbeszélők műhelyét szemléljük, felmérhető a töredékes beszédmód és narráció jelenléte, változatossága, valamint jelentősége. A novellaműfaj történeti kutatása valamivel árnyaltabb, a rövidtörténet és a 20. századvégre is jellemző egyéb fragmentáris formák azonban jóval több figyelmet érdemelnének – önmagukban, kulturális jelentőségük, illetve a posztmodernitás regényfogalmában betöltött szerepük okán is.

– Az erőteljesen jelenlévő fragmentarizáltság nyilvánvalóan az irodalmártól is olyan szövegforma és beszédmód kidolgozását követelte, amely megfelel gondolkodói alapkérdéseinek és visszatükrözi a vizsgált műfajok természetét. Szép példája ennek a Glosszárium című kötet. Hogyan született meg ez az esszésorozat?

– Talán kissé játékosan, talán kissé kockázatosan. Az önálló tanulmányok külön szerepelnek a kötetben, a kisebb írásokból azonban kiemeltem egy szójegyzéket, amelyet kiegészítettem a számomra jelentős poétikai kategóriák, jelenségek listájával. A hatvan–nyolcvan fogalomból álló készlethez mint egy nyitott leltárhoz viszonyulok, azóta is felütöm, bővítem, példákkal gazdagítom a készletet. Vagy gazdagítják olvasmányaim, a szakszövegek és az újabb tapasztalatok. A kockázat abban állt, hogy olyan sorozatba kértek tőlem kéziratot debreceni szerkesztőim, amelynek arculatát irodalomtudós kollégáim munkáinak komolysága alakította.

– Hamvas Béla az esszét az elmélyülés műfajának tekintette. Ön egyik írásában hanyatlástörténetként határozza meg a magyar esszéírás legutóbbi évtizedeit a századelő és a két világháború közötti időszak termékeny, európai mércével mérhető esszéhagyománya után. Rámutat azonban, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán minőségi változások zajlottak a magyar esszé terén. Esszéterek, regényterek című könyvében pedig Kosztolányi esszéírói módszerét vizsgálva Rilke kapcsán így fogalmaz: “A Rilke-versekben létrejövő bensőségesség tere olyan érték, melyet az esszé magába fogad, saját terévé tesz, s az esszé bensőségességének terével bővít. A szellemnek s a léleknek nemcsak állapota, hanem formája is van. A megérzés és megértés pillanatát követően a forma keresi kifejeződését.” Úgy látom, ez a gondolat Thomka Beáta esszéírói ars poeticájaként is értelmezhető. Milyennek látja a műfaj jelenlegi helyzetét, szerepét? Mit jelent az Ön számára az esszé mint megszólalási forma?

– Elérhetetlen minőséget. Szemlélet, tudás, tapasztalat és érzékiség olyan együttesét, amelyhez csak az alkotó és a gondolkodó alkatát egyesítő elmék tudnak felérni. Az írók, művészek, filozófusok kivételes képességei sem mindenkoron elegendőek, tehát feltétele a bölcsesség, az alkotói adottság és az önszemléleti nyitottság különös aránya.

Hamvas invenciózus esszéirodalma mögött kemény munka és olyan szellemi falánkság áll, ami a két háború közötti értelmiség élvonalbeli képviselőire is jellemző volt. Nem tudom, hogy az elmélyülés igénye vagy a nyitottság, a világban zajló szellemi folyamatok iránti érdektelenség az, ami a régi nemzedékektől megkülönbözteti a maiakat. A remek magyar esszéhagyomány látószögéből úgy tűnik, a szellemileg gúzsba kötött korok lehetetlenné teszik érvényesülését. Ma több levegője lehetne, van is világszerte, ám mifelénk a szaknyelvi puritanizmus eszménye száműzte az irodalmi megszólalásmódok köréből. Kiváló írók és esztéták művelik ebben az átmeneti időszakban, míg tetszhalott állapota után vissza nem szerzi méltó helyét a fogalmi, narratív és metaforikus beszédmódok kereszteződésében születő formák között.

– Elemzéseiben, esszéiben mindig jelen van az interdiszciplináris megközelítés, a kultúra, a művészetek és az irodalom együttlátása. Számomra ebből a szempontból az egyik legizgalmasabb esszéje a Beszél egy hang harmadik fejezete, amelyben a képzőművészeti alkotások narrativitását vizsgálja Van Eyck Keresztrevitel című festménye alapján. Hogyan “olvashatunk” történeteket a képzőművészetben? Milyen szerkezeti hasonlóság fedezhető fel a vizuális és a verbális műalkotások között?

– Régi narratológiai érdeklődésem ellenére is meglepett, amikor szembesültem azzal, hogy Gadamer az épületek és képek olvashatóságáról, más művészet- és képteoretikusok pedig az üvegablakok és freskók elbeszélésmódjáról értekeznek. Néhány elbeszéléskutató példája bátorított a kalandra, akiket az európai közeg nem térített el attól, hogy más média terepén is érvényesítsék szempontjaikat. A narratívum és a vizualitás egyes közös vonásai mellett legalább annyi munka érvel, ahány kutató alapjaiban elutasítja a két kifejezési rendszer bármiféle egymásra vonatkoztatásának lehetőségét. Amellett, hogy ez körültekintésre készteti az interpretációt, az is tény, hogy a figyelem mind több transzdiszciplináris jelenségre irányul világszerte. Ebből pedig nem vonható ki sem a kép, sem a történet fogalma. A médiaközi vizsgálatok indokoltsága mellett az irodalom- és képelméleti problémák sajátosságai változatlanul a speciális szakterületekre tartoznak. Feltett kérdésének nemrégiben konferenciát szerveztünk Finnországban: ottani téziseimet felvettem most megjelent kötetembe is.

– Évtizedek óta tanít, előbb Újvidéken, majd Pécsen, vendégtanárként Budapesten. Angyalosi Gergely így ír: “Ma már az egész országban találkozhatunk Thomka-tanítványokkal, akiket arról lehet felismerni, hogy rendkívül tájékozottak elméletileg, ugyanakkor távol áll tőlük, hogy az irodalmat a teoretikus felismerések ’visszaigazolására’ használják csupán. Őrzik a műélménnyel való eleven, szerves és mindig mélységesen individuális kapcsolatot. Ez azt mutatja, hogy a Thomka-iskolából nem ’klónok’, hanem szabadon és egyénien gondolkodó fiatal irodalmárok kerülnek ki, akik minden szükséges szakmai eszköz birtokában építik fel saját stratégiájukat.” Mit jelent a tanítás az Ön számára?

– Változatlanul, mint pályám kezdetén, kölcsönösséget, közös tanulási alkalmat, közösen megoldandó feladatok kijelölését, közös tapasztalatok megszerzését és megosztását, a megélt gondolkodás megbecsülését. Mindebben a kis intellektuális közösségek megteremtésének eszméje motivál, még ha ez a közösség átmeneti is, hisz eddig éppen harminckét új nemzedék indulásánál asszisztáltam. Nem tudom, érzékelhető-e mindez abban a kis időben, amit munkatársaim, a hallgatók, doktorandusok a közelemben eltöltenek. Megfigyeltem, hogy felkapom a fejem, amikor hirtelen ötödévesek lesznek, predoktori státusba kerülnek, végeznek, védenek. A dolgok rendjének megfelelően valamennyien a pálya kezdetén állnak, amelyre ha mással nem is, legfeljebb a saját, szabad, önálló gondolkodás vállalására buzdító szóval bocsátom el őket.

Pécs, 2007 februárja