BALÁZS ATTILA

Oly nehéz nékem felejteni téged

Részlet a Kinek Észak, kinek Dél című regényből

Pontosan 1918. november 25-én történt Újvidéken, hogy immár a szerb hadsereg felügyelete alatt ott gyűlésezők kimondták a dél-magyarországi megyék elszakadását, megelőzve ezzel magát a párizsi békekonferenciát, végeredményben Trianont. Ehhez csatlakozott akkorra már a Boszniai Nemzeti Tanács is, így semmi sem akadályozhatta meg Sándor, azaz Aleksandar régensherceget, hogy a király nevében kikiáltsa a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulását.

– Ezennel kikiáltom…!

A későbbi béketárgyalásokon a szerb és a cseh delegáció a délszláv államot Csehszlovákiával összekötő, egyben Magyarországot elzáró szláv korridort akart létrehozni. Kész csoda, hogy nem sikerült. Ami meg az átellenben lévő Pétervárad erős várát illeti, az első világháborús események sodrában, amikor is egész hadseregek ragadtak ásót, és kezdtek elébb széltében, védekezőleg, aztán meg egymás felé, támadólag ásni, már nem sok dicső szerep jutott neki. Legfeljebb a katonaság állomásoztatása. Akkorra már különben is rég elfogadottá vált a napóleoni megkerülős taktika, amely nem tartotta okvetlenül szükségesnek egy-egy erőd bevételét, inkább amolyan kisebb haderővel történő elszigetelését tekintette célszerűnek. Egyébként a falak nyújtotta védelem ténylegesen megkérdőjeleződött, amint az első világégésben bevetésre került a repülőgép, amely, ha az egy-egy vár gyomrába húzódó ellenségnek nem is tudott megsemmisítő mód ártani, mégis egészen új dimenzióját nyitotta meg a hadviselésnek – persze egyelőre még nagyon távol a mai csillagháborús elképzelésektől.

Veljko Milković újvidéki, azaz noviszádi csodabogár kolléga azt az eseményt találja említésre méltónak ebből a szakaszból, amikor a szerb hadsereg Szerémségbe való beözönléséért válaszul a Monarchia katonái – még fel nem adván a később duplán veszendőt – szerémségi hazafiakat végeztek ki a péterváradi vár úgynevezett Kommunikációs kapuja előtt. Innentől emberünk, mintegy térdig gyűrve nadrágját, egészen a második világháborúig ugrik, ahová mi is követjük hétmérföldes csizmánkban. Ekkor meg ifjú kommunisták kerülnek az erődítménynél a megszállók kezére, akik lőszerrel megrakott uszályokat próbáltak felrobbantani a Duna péterváradi kanyarában, azonban nem sikerült nekik. Őket rövidesen Vukovárnál likvidálják, méghozzá annál a Vukovárnál, amelyik a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság romjain született Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, később Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ezredvég előtti szétesésének hangos folyamatában az “esztelen pusztítás” Szarajevó után legismertebb, vérrel bőven leöntött, gőzölgő zsigerekkel dekorált, hajmeresztő jelképévé duzzadt. – Ezt az embert mellesleg, illetve nem mellesleg, akinek oroszlánrész jutott a második világháború utáni Jugoszlávia megteremtésében, és akinek sikerekben bővelkedő ittléte alatt, vigyázó szemei előtt, úgy látszik, a szóban forgó szerkezet (többek szerint: mesterséges tákolmány) nem eshetett szét, őt, ha jól emlékszem, ott hagytuk valahol a mai Románia területén két cserkesz dzsidással küszködni, a küzdelemben megsebesülni. No, lássuk csak!

Josip Broz, aki később majd Pétervárad egyik rendszeres látogatójává, központi élveteg figurájává válik, saját bevallása szerint akkor és ott, Ocnánál részben annak köszönhette életben maradását, hogy a Monarchiában jól megtanult “kardozni”. Mármost Tito életéről elnökösködésének, illetve uralkodásának, mondhatni: regnálásának évtizedei alatt annyi irodalom született, hogy a nagy változáskor azokat mind – a kísérő marxista, meg kvázi-marxista olvasnivalóval együtt – hatalmas máglyákban kellett elégetni, a földbe dózerolni, de még így is maradt hozzáférhető helyeken bőven; Tito marsallról már csak viszonylag röviden szólnánk. Bár előrebocsátom, nem biztos, hogy sikerül.

Szóval, a két cserkesz dzsidás.

Nos, ők ahhoz az egységhez tartoztak, amely akkor és ott megmásíthatatlan parancsot kapott, hogy az ellenséget kikergesse lövészárkából, ha fene fenét eszik, akkor is. Áldozat nem számít. Ezek a cserkesz fiúk nem tarthatták valami iszonyatos különlegességnek, ha maguk is hullanak, mint a legyek, így előbb-utóbb – vadul rohamozva – tényleg kiszorították negatívfal-állásából az ellenfelet. Broz ezzel hasonló helyzetbe került, mint egyes feltevések szerint a magyar szabadságharc idején Segesvárnál a sokak által legnagyobb magyar költőnek tekintett Petőfi Sándor a maga dzsidásaival, pikásaival vagy mijeivel szemben. Broz káplár (más forrásokban: szakaszvezető) azonban, lényeges különbség, megúszta. Később az élete történetét számtalanszor megíróknak ezt az eseményt Tito úgy adta elő – nem egy ízben amolyan sétaiskola-szerűen a szellős péterváradi pagonyban –, hogy amíg az egyik támadót igyekezett hatástalanítani, addig a másik teljes erőből a hátába döfte lándzsáját. Amikor gyorsan visszafordult, megpillantott egy dühtől leírhatatlanul eltorzult arcot, amelyiken legjobban a bozontos szemöldök tűnt föl (így szerette mondani nevetve: dettó akár a Ferenc Jóskáé!), aztán elájult. A csatatéren az oroszok érkeztéig valósággal őrjöngő, gyűrűket ujjastól letépő, szórakozásból skalpolgató, karácsonyi ajándékot gyűjtögető cserkeszek nyilván halottnak hitték, ékszert se láttak a csóróján, ezért nem bántották, pedig ő csak megsebesült. Ugyanis, mint azt később a fogságban magához térvén kiderítette: a lapockacsont kivédte a halálos döfést.

Josip Broz horvát (részben szlovén) fogolynak az orosz fogságban volt ideje sokat gondolkodni, ahol is eléggé hosszú ideig nyomta az ágyat. Kész csoda, vélte, hogy nem szabadultak meg tőle. Ugyanis a legyengülés meghozta a tüdőgyulladást, utána tífuszos lett, azonban egy hatalmas szent ikon alatt folytatva az életért való küzdelmet végül az ő lebírhatatlan “paraszti fizikuma” győzött. (Láthatjuk, Isten itt már nincs játékban, pedig ott van, szinte karnyújtásnyira.) Úgy mesélte aztán tovább Broz, hogy tisztább perceiben sokat rágódott a történteken, s ezerszer is elátkozta a Monarchiát, amelyet úgy utált, ahogy van, nem beszélve az általa gyengének tartott katonaságáról. Mert biz’ hitvány volt az, hangsúlyozta. Az az örökös drill, fölöslegesen kimerítő. Mindazok az elavult szokások, azok a bugyuta, penészes, merev szabályok, egyáltalán nem hagytak senkit kibontakozni, nem szólván arról, hogy nem volt benne miért verekedni.

Személyes sérelmei közé tartozott, hogy amikor berukkolt, a tizedes már az ajtóban ezzel várta:

– Oh, drága cocialista uram, hát meg tetszett gyünni? Gyüjjön is csak, hadd frizurázzuk meg egy picit.

Aztán a tenyerébe köpött, fogta az eszközt, azzal keresztet vágott a dús bozontba.

– Tisztában voltam én azzal, hogy egy katonának nem lehet hosszú haja – jegyezte meg Tito elvtárs kicsit mérgesen, mintha bárki is merészelte volna a jelenlévők közül szóvá tenni, hogy márpedig mindenkori szokás bakáéknál a birkanyírás –, de a mód, ahogy eljártak velem, fölöslegesen megalázó.

A kórházból távozva Josip Broz előbb egy vidéki malomban őrli idejét, unalmát, hogy csakhamar valahová az Ural tájékára kerüljön, ahol télvíz idején vasutat épít, csakis embertelen körülmények között. Sorstársai nevében hangját emeli a Vöröskereszt küldeményeivel történő visszaélések ellen, ezért tömlöcbe vetik, ahol kozákok ugrálnak a hátán, hogy megint majdnem kiröppen belőle a lélek. (Szóval tényleg, aligha irigyelhető pálya eddig.) Lenin írásaival a börtönben ismerkedik meg, ahová több ízben is visszakerül, mígnem egyszer sikerül végleg meglépnie, és némi kalandok árán Pétervárra jutnia, ahol részt vesz az akkori ideiglenes kormány elleni tüntetésekben, mivel nem bír az ő forró vérével. Fejével. Le akarják ismét tartóztatni, ezért a Néva hídjai alatt bujkál, lerobbant csövest alakítva – bekormozott ábrázattal, akár egy jómagát fekete minstrel-énekesnek kimázolt fehér figura. Jókora begennyedt keléssel a hátsóján.

Megpróbál átszökni Lengyelországba, ám elcsípik, és újfent fogságba kerül. Pétervárad után Pétervár kazamatáiba, ahol imbolygó fényű, büdöskés mécsesnél folytatja Lenin olvasását. Innen ismét az Ural felé szállítják, megint Kungurba, egyszerre azonban észrevesz egy fehér lovat, amelyik párhuzamosan a vonattal árkon-bokron át száguld, nyergében egyenes hátú lovas, a lovas óriási vörös zászlót lobogtat (a jelenet Szergej Bondarcsuk orosz filmrendező egyik híres jelenetére hajaz). Kisvártatva egész csapat felfegyverzett bolsevik állja útját a szerelvénynek, és a többiekkel együtt Josip Broz is megtudja, hogy: Győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom! Fogolytársaival együtt tüstént csatlakozik a nemzetközi szocialista brigádhoz, ám azt rövidesen szétverik az ellenforradalmi erők, ő pedig – egy-két pusztába kiáltott, fájdalmas szó után – valóságosan is a pusztába kényszerül, ahol barátságos kirgizek között él hosszú ideig. A kirgizek csodálják vendégük sokoldalúságát, ugyanakkor persze hasznát is látják. Megtanulván kirgizül Josip© már majdnem elvesz egy ©hollóhajú kirgiz szűzleányt, amikor a körülmények folytán hirtelen megnyílik előtte az út Omszk felé, amit mindjárt ki is használ. Útközben leütik és kirabolják, felfalják a hamuban sült pogácsáját, majdnem megerőszakolják, de ezt is túléli.

Omszkban szerelemre lobban egy másik fiatal nő, név szerint ©Pelagia Belouszova iránt, akinek rendkívüli hamvas szépsége az első pillanattól kezdve megigézi, úgyhogy meghódítását Josip Broz valóságos kihívásnak tekinti.

– Ott álltam Oroszország legkecsesebb, illatos csipkevára előtt, koszos, földönfutó senkiházi – mesélte ezt egyetlen, bizalmával maradéktalanul kitüntetett életrajzírójának, Vladimir Dedijernek négyszemközt Tito (Dedijernek, aki egész halom pikantériát gyűjtött össze róla mellesleg, ellenben sosem publikálta) –, ott rágtam a körmöm, hogy milyen taktikát alkalmazzak vele szemben, mire ő egyszerűen pinácskástul Ñ az ölembe hullott. De hát annyi nyavalya után nekem is kijárt egy kis szerencse, nem?

S’ pièkicom zajedno – így mondta Tito elvtárs.

1920-ig Pétervárott élik életüket szép kis nejével, szerelmetes boldogságban, amikor legyűrhetetlen honvágy vesz erőt rajta, így némi pakolászás után felcihelődnek, útra kelnek. Tulajdonképpen Leningrádtól nem messze, a narvai állomáson akaratuk ellenére karanténba helyezik őket, ahol egy ugyanoda váratlanul bedugott cseh férfiú szórakoztatja őket elmés beköpéseivel, bohóckodásaival. Úgy hívják az illetőt, hogy Jaroslav Hašek, humora ellenállhatatlan. Brozék halálra röhögik magukat, így nem is marad olyan rossz emlékük erről a kis kényszermegállóról; jóval később Tito majd Švejknek nevezi az egyik kutyáját. Utuk jó részét eztán hajón teszik meg, hogy végül forró csókjuk közben vonaton érkezzenek az “eszháesz” határra. – Josip Broz Tito összes életrajzírója egyetért abban, hogy a legendás Elnök így rendesen kijárta az élet iskoláját, tapasztalatai érett férfivá avatták, szegénynek azonban itt még egyáltalán nem szánt sok jót a sors. Hiszen már a határon lefogták.

Ahogy “titoista történészeink” fogalmaztak: a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, ebben az összes demokratikus és forradalmi erővel véresen leszámolni igyekvő, velejéig romlott, terrorra és razziákra épült új országban aligha néztek jó szemmel a Szovjet-Oroszországból visszatérőkre. Márpedig Josip Broz asztrahán sapkáján – ahogy a jugoszláv szocializmus egyik kétségtelenül nagy, mára ugyancsak süllyesztőbe került, a Monarchia-beli időket érzékletesen megjelenítő írója, Miroslav Krleža tudni vélte – még szabályosan meglátszott az onnan leszedett ötágú csillag nyoma.

Hogy még hányszor került börtönbe, illetve hányszor szabadult Tito a különféle fogdákból, miközben kettesével vette a fokokat a kommunista párt illegális létráján, számolja össze a ráérő. Mindenesetre Pelagia, aki mindössze tizenöt lehetett, amikor férjhez ment, és négy gyermekkel ajándékozta meg urát (közülük egyetlen fiú marad életben), megunta számlálni a napokat. Akkor unta el végképp, amikor Titót öt évre elítélték kommunista agitációért. Szerencsétlen nő csapot-papot hátrahagyva hazautazott Oroszországba, ahol még élt, amikor házasságukat megsemmisítették, utána nyoma veszett. Nem tudta kivárni, hogy elnöknő legyen, amolyan szocialista First Lady. Ehhez, érezhette az édes, még nagyon sok magányos éjszakát kellett volna átvészelnie, az egész második világháborút, meg az azt követő hatalmi tuszakodást. Kérdés, hogy egyáltalán megérte volna-e Tito mellett azt az időt (aligha), és ha igen, akkor hogyan éli meg a történelmi pillanatot, amikor a hatalmát ugyancsak tűzzel-vassal megszilárdító ura úgy dönt, fügét mutat a Szovjetuniónak. Ezzel együtt végképp elzárja a visszavezető utat oda, ahová ő, Pelagia legalább akkora szívfájdalommal vágyott vissza, miképp szerelme vágyott volt emide.

Evidencia, hogy a kedves pici felesége elhagyta, ám a másokkal viszonylag gyorsan megvigasztalódó Josip Broz, a börtönbeli sínylődéseket és az illegalitás éveit letudva, történelmi-politikai téren két derekas fegyverténnyel szerezte, hovatovább szilárdította meg haláláig szólóan a már a saját gyarló földi életében vastag tartókötéllé fonódott legendákon csüngő hatalmát. Első a fasizmus elleni, megalkuvásból csakugyan keveset ismerő küzdelem, másik pedig a Szovjetunió basáskodásának mondott, úgyszintén határozott: nem. – Az első akár a dolgok lélektani természetéből fakad, és fakad akár a másik is. Josip Broz paraszti sorból felvergődött lakatosgyerek, aki szívből-zsigerből utálta a Monarchiát, a maga viszontagságos önképzése során végül szembenézni kényszerült egy kis önmagát ugyancsak csodálatos mód feltornázó, amúgy nyápic, keskeny vállú, köhögős osztrák káplár veszélyével. Valami kis idióta, szélsőségesen jobboldali, jellegzetes bajszocskájú piktorral, ezzel a kis üvöltöző pojácával, aki máris az egész világot fenyegeti. Tito elvtárs rögtön érezte a veszélyt, meg azt is, ahogy a bosszúság dagad a kebelében. Egyébként a nemzeti szocializmus veszélyeire egyik általa nagy becsben tartott volt fogolytársa, egy nagyon tanult, filozófiákban jártas férfiú, bizonyos Moša Pijade is felhívta a figyelmet. Tito elvtársnak semmi kételye nem maradt.

Annyi sem, mint piszok a körme alatt.

A másik az oroszok iránti szerb fátyolos nosztalgia rázós motívuma. A Nagy Orosz Testvér és a végtelen sztyeppék iránt érzett romantikus vonzódás, komolyabbra véve a minden szláv fölött álló Nagy Közös Vezér igénye – konkrét esetben Sztálin bátyánk túl sok szerb felől érezhető hő szeretete, idomtalanra duzzadt tisztelete – a Szovjetuniótól való távolodás ugyancsak zsigeri kényszerét váltotta ki Tito elnökben. Így aztán ő vitorláiba fogva a nyugati szeleket, képletesen szólva odébb hajózott. Nem lévén szerb, sokkal könnyebben dolgozta fel e nehéz és viszontagságos szakítást a maga lelkében. Valószínűleg soha meg nem bánva cselekedetét, amellyel kis híján újabb háborút robbantott ki. Valamiért azonban a Szovjetunió úgy döntött, az áruló kutyát futni hagyja, Tito pedig ment, menet közben nem egy csisztka révén szabadulva meg a maga belső ellenzékétől. Ellenben az egész “informbirós” történet – a szakadást ellenzők purgatóriumával, az adriai Goli otokkal, a hírhedt, penitenciás Meztelen-szigettel együtt, ahogy van – nem tartozik másról szóló könyvünkbe. Illetve nem tartozik bővebben ebbe a részébe, ahol minduntalan visszakanyarodunk Péterváradra, repülünk felé, mint idomított sólyom gazdája kezére.

Visszaszállunk erős várunk falára, amely viszonylag dologtalanul vészelte át a második világháborút, a több évig tartó esztelen pusztítást (vajon milyen pusztítás létezik még az esztelenen kívül?), melynek során többször is felrobbantották hídjait, de benne kevés kár keletkezett. Gyakorlatilag akkor is csak karcolás érte, amikor a vasútvonalat bombázó német gépek egyik pillanatban kissé megstuccolták. Lehet, csak úgy heccből. Más mi értelme lett volna? Olyan nagy partizánjárás akkor aligha lehetett ott, mekkorának többen tudni vélik. Null-forgalom nem létező alagútban.

Még kevésbé rázta meg erős várunkat a szovjetekkel való szakítás a háború évtizedének végén. Nem mondom, falai között is érezhető volt a drukk, hogy mi lesz most, tapasztalható volt némi készülődés, de a nagy “testvéri” összecsapásból nem lett semmi. És akkor mondhatni úgy is, hogy az erődítménynek innentől fogva, akárcsak a granicsárnak a törökvész, illetve a kiegyezés után, nem sok ideje maradt a végső leszerelésig. 1951-ben maga Tito marsall parancs erejű sugallatára nekilátnak a kiürítéséhez, s habár az utolsó katona csak jóval később hagyja el, már szóban forgó évben java része civil fennhatóság alá kerül, műemlékké nyilváníttatik. Amennyire jót jelent ez számára, annyira rosszat is.

Veljko Milković történész csodabogarunk úgy véli, tulajdonképp ebben a helyzetben vált teljesen kiszolgáltatottá és védtelenné, mintegy feladottá a vár. Megjegyzendő, hogy a legnagyobb veszélyt számára mégse az jelentette, hogy falai közé bevették magukat a melegek (Melegvár-akció), parkjaiban a szerelmespárok és az azokat szükségszerűen meglesők mellett gombamód elszaporodtak a kurvák és a kéregetők, meg mindenféle hamiskártyás, itt-a-piros-hol-a-piros típusú csaló, kazamatáiban menedékre lelt százával a semmit sem kímélő fedél nélküli, mégse ez volt az igazi baj, hanem például maga a gomba. Pontosabban az a fellángoló elképzelés, amelynek szellemében mindenképp hasznossá kellene tenni az objektumot, békebeli éveiben is, így aztán alagútjait meg-megbontva, átalakítgatva, jesszus, megpróbáltak laskagombát és csiperkét tenyészteni benne. Szerencsére befuccsoltak vele. Ugyanakkor veszélyes anyag tárolására is kísérletet tettek felelőtlen felelősök, vagy csak egyszerűen odaszórta büdös szemetét boldog-boldogtalan. Ugyan valahányszor Tito, aki rákapott Pétervárad gazdag zsákmányt ígérő környékén is a fácán, nyúl és szarvas vadászatára, bekürtöltette elnöki érkezését délszláv birodalmának termékeny északi tartományába, legalább főbb útvonalaiban ragyogóra glancolták az amúgy még mindig jó állapotú építményt, kicserélték a törött lámpaburákat, összelapátolták az ember- és állatszart, utóbb fehér kövekből is kirakták füves oldalára a legkedvesebb vendég nevét, mégis inkább amolyan Patyomkin-megoldásnak nézett ki a dolog, mint igazinak. Ám kétségtelen, hogy e legmagasabb rangú látogató viszonylag gyakori jövetelei megakadályozták Pétervárad katasztrofális elhanyagolását.

Igen, volt idő, amikor Tito elnök gyakran megfordult Péterváradon. Oda járt, mondhatni, a hetvenes évek végéig, halálába torkolló betegségének kezdetéig. Ereje fogytáig. Gyógyír volt a lelkére a kiváló, többfogásos étek, amelyet válogatott szakácsok hada sütött, kafityált. A fergeteges “burkolás”, illetve klópázás után meg a finom, savanykás karlócai bor, nem utolsósorban Balázs Janika és híres, nyolctagú tamburazenekara. Janika szívhez szóló muzsikája.

– Lakatos én, lakatos te – viccelődött Janika, a “békapofi”, majd gyorsan el is magyarázta a viccet, Josip Broz Tito pedig harsányan nevetett, kivillantva elsőrendű, amerikai technológiával készült műfogsorát. Megrázva életének utolsó szakaszában modernül és fiatalosan barnára festett, hullámos üstökét.

Janika Balaž, ez a kis, tokás, pocakos emberke, aki a domború hasához szorított, csaknem komikusan apró tamburicájából csalta ki a Tito elvtárs számára oly kedves dallamokat, szinte hadvezérként parancsolt embereinek, akik pontos koreográfia szerint állták körül. Míg ércesen vagy épp lágyan daloltak hangszereiket apró, nőies mozdulatokkal pengetve, valósággal lestek a Janika parancsnok minden mozdulatára, aki viszont a marsall gesztusait figyelte (sadelte) félig lesütött pilláin át – örökös huncut mosolyra húzódó ajka és annak tetejébe épített húsos orra felett.

Balázs Janika pokolian értette a maga dolgát, tapasztalatból ismerte az emberi psziché legmélyét. Egyenesben vette a lélek folyamatos adását, minden rezdülését, ehhez igazította hajlékony műsorát, közben úgy bazsevált, mint arrafelé (errefelé) soha senki. Nem csoda, hiszen délvidéki leszármazottja volt annak a Rác Janikának, aki a tizenkilencedik század elején Bihari János cigányprímás másodhegedűse volt. Bihari Jánosé, aki minden idők egyik legkitűnőbb roma zeneszerzőjének és hegedűsének számít. Aki bandájával Pesten a legelőkelőbb helyeken játszott mindenféle verbunkost, csárdást és magyar nótát, és akiről mondják, a korabeli magyar dalokat cifrázat nélkül, mély átérzéssel, nagy tűzzel adta elő. Bihari Jánosé, akit állítólag Liszt és Beethoven is örömmel hallgatott (utóbbi még siket korában is), és aki I. Ferenc – tréfás malíciával legyen írva így: – IV. Feleségének megkoronázása alkalmából a hatalmas ünnepségen embereivel elhúzta a Koronációs magyar című szerzeményt. Bihari Jánosé… Nos, Balázs Janika is Rácnak született, de lévén a “rác” a szerbek csúfneve, felvette helyette magyar ajkú édesanyja családnevét, és azzal próbált inkább boldogulni. Tamburára váltva, miután észrevette, hogy a hegedű kevésbé fekszik neki. Túlságosan is csiklandja a tokáját.

Szédületes gyorsasággal felfelé ívelő pályáját, amelynek csúcsán tényleg ő lesz a Jani, becsei születésű Janikánk Szabadka és Horgos környékén kezdte, Montenegróban folytatta, hogy fénykorában eljusson a párizsi Olympiáig, mind az amerikai, mind a szovjet Unió több eminens koncertterméig. Amerikában különösen szép sikereket ért el a balkáni és a vajdasági hangzásokat a dzsesszel, a délvidékieket az afrikaiakkal is összebarátkoztatni, összecsendíteni képes, csaknem szemfényvesztő, virtuóz tamburajátékával. Emellett az orosz szívhez szólóan is meg tudta rezegtetni húrjait. Azt mondják, még a Kremlben is muzsikált, ezzel viszont bizonyára nem dicsekedett Tito elnöknek. Imádott marsallunknak, aki bevezetőnek mindig a Pétervárad nyolc legendás tamburásáról szóló Janika-sikerszámot kérte az Újvidékre minden turné után rendre visszatérő Maestrótól. Utána sokfélét kívánt még, hogy “nagyon föl kölletett ott kötni a gatya szárát”.

Végezetül, amikor a vár fura órája – amelyen emberemlékezet óta a kis mutató mutatja a kis időt, a nagy pedig a nagyot, és nem fordítva, szinte részeg műhibájaként a maga amúgy is habókos alkotójának – jócskán belekongadozott a hajnalba, Josip Broz Tito hátradőlt kényelmes, medvebőr székében, átszellemülten szippantott még kettőt-hármat legfinomabb kubai szivarjából, majd általában az Oly nehéz nékem felejteni téged kissé körülményes című számot rendelte. A jelen lévő kiváltságos újságíróknak nem volt szabad megírniuk, hogy körülbelül a dal közepén egyszer Tito elnök – a velejéig meghatott ember – a vendégsereg mély megrendülésére egyenest sírva fakadt. Felállt, elhajította az égő szivart (méghozzá úgy, hogy fejen lőtte vele a hozzá legközelebb ülő belügyi főnököt), megtépte mellén az inget, majd karját az ég felé meresztve iszonyatosan botfülű, harsogó hangon énekelni kezdte a bánatos dalt szerbhorvátul. Úgy hangzott akkor és ott a szerelmes nóta Josip Broz© szájából, mint valami alig artikulált, egetverő rimánkodás. De kihez? Konkrét női név nem említtetett.

Az ő márványbőr, orosz ©Pelagiáját siratta volna? Nehéz lenne megmondani. Szófukar életrajzírója, Dedijer is rég halott már, így aligha segíthet.

Mindenesetre azt beszélik egyesek: ha például Dzsingisz kánhoz, a globalizáció e korai eltökélt harcosához, a világon legtöbb leszármazottat maga után hagyó kanbősz alfa-hímhez képest Josip Broz teljesítménye jóval szerényebbnek mondható is, aligha járnánk közel az igazsághoz, amennyiben azt állítanánk, hogy drága marsallunk hosszú pályafutása során kihagyott volna sok-sok kínálkozó alkalmat. Dr. Aleksandar Matutinović, aki a háziorvos szerepét töltötte be Tito elvtárs mellett hosszú ideig, egy ízben megtört (berúgott maga is?), és egy német bulvárlapnak bevallotta, hogy például a hetvenes években a jugoszláv elnök erős libidójáért két vele utazó, életerős masszőrnő vállalta az állandó felelősséget. De hogy emellett e kemény férfiú szíves pajzánsággal átkacsingatott a serény munkásnők gömbölyded, pihés válla felett is, amennyiben ott még valami kívánatosat meglátott. És azt is elárulta Matutinović professzor, hogy karizmatikus páciensének kisugárzó ereje nem csekély hatást gyakorolt a nőkre. Ugyanakkor persze érthető, nem annyira az idősebb politikusnők vonzották (A. M. itt diplomatikusan nem említ neveket!), annál inkább például a szerencsétlen sorsú John Fitzgerald Kennedy csinos, szemrevaló felesége. Ott valósággal vibrált a levegő. Különben is félelmetes, mennyi hasonlóság volt felfedezhető Jacqueline Bouvier Kennedy© és Pelagia bájos, törékeny lénye között.

– Ah! ©©©

Hogy szerény krónikásunktól nem idegenek a szív dolgai, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy utánajárt Josip Broz szerelmi ügyeinek, és ezen a téren arról szerzett tudomást, hogy a mi büszke Zagorjei Sasmadarunk bizony maga is többször rakott fészket, ám annál összemérhetetlenül szaporábban környékezte meg mások fészkét. Közben nem csak balkáni gerlékre vadászott. Furcsa tulajdonsága e tárgynak, hogy minél többet foglalkozunk vele, Tito szabályos arcélű figurája annál homályosabban vehető ki ebből a csak kis részében transzparens, gőzölögve lüktető, forró testnedveket fröcskölő masszából-miazmából. Biztosan persze csak annyit tudunk, azt is inkább így utólag, hogy annak a több nemzetből álló országnak, amelyik ma már úgyszintén csak az emlékek tartományában létezik, egyes számú hős férfiúja három nőt vezetett oltár elé. Első volt említett Pelagia Belouszova, anyja a Moszkva védelmére egész jobbját feláldozó Žarkónak. Pelagiát a huszonvalahány éves német (részben zsidó?) származású szlovén forradalmár, Hertha Haas, azaz Herta Has© követte, akit negyvenegyben terhesen hátrahagyva Tito elvtárs Belgrádba sietett. Ott frissen-gyorsan beleszeretett hamvas titkárnőjébe, a futást kedvelő, izmos combú Davorjanka Paunovićba©. Olyannyira dúlt közöttük a szerelem, hogy a párt erkölcscsőszei már-már a Főelvtárs megbuktatásán gondolkodtak, ám akkor Tito nekilátott megszervezni a partizán ellenállást, és onnantól már nem lehetett hozzányúlni.

Hertát később letartóztatta a Gestapo, szegény nő ereit felvágva majdnem meghalt a fogdában, férje azonban ezúttal nem hagyta cserben: gyors túszejtéssel sikerült kiszabadítania. Negyvenháromban Herta eljutott a jugoszláv népfelszabadító háború legendás-vízeséses, festői szépségű boszniai városkájába, a mi Csontváry Kosztka Tivadarunk által is megörökített Jajcébe. Állítólag amikor betoppant, Davorjanka épp a viharos légyott közben összedúlt, spermafoltos ágyat rendezgette feltűnő pedánssággal, a következő szavakkal fogadván az érkezőt:

– Drágám, ebben a szobában nincs hely két női dudás számára.

Mire Herta majdnem pofon vágta. Mindenesetre dühödten és csalódottan, keserű könnyeit nyeldesve visszatért Szlovéniába, ám Davorjankát jó testfelépítése ellenére kisvártatva elvitte a vágtázó tüdőbaj, így Tito© ismét egyedült maradt. Bánatában – két offenzíva között – megeresztett egy tizenhat oldalas bűnbánó levelet imádott Hertácskájához, aki egyértelműen válaszolt. Azt írta, hogy márpedig ő sosem fog kétszer térdre ereszkedni ugyanazon férfiú előtt, és kitartott emellett. (Nem volt az a partizántaktika, amellyel…) Tito negyvenhatban találkozott végül azzal a nála harminckét évvel ifjabb partizánlánnyal, aki a leghosszabb időre szegődött kísérőjévé az élet göröngyös útjain, és aki a békebeli, jellegzetes szocializmust építő, a nemzetek és nemzetiségek testvériségére-egységére épülő, külpolitikájában az el nem kötelezettség elvét valló stb. szabad Jugoszláviában az Elnök Felesége egyszemélyű intézményét testesítette meg. Tette ezt szabályos arcával, százegy fogú, ragyogó mosolyával, gesztenye szemével és feje tetejére rendezett, ugyancsak hollófekete hajával.

©Jovanka Budisavljević kapitány megismerkedésük után hat évvel lett Josip Broz felesége, s harmonikusnak látszó együttélésükre a hetvenes évek derekán vetődött csak árnyék, amikor is Jovanka, ez a kedves kis “likai libácska” arra vetemedett, hogy piperésládikájának rendezgetésén és a szocializmus keretei közt megengedett jótékonykodásszerűségeken túl homlokegyenest beleavatkozzon a politikába. Hetvennégyben állítólag azt követelte, vegyék be direkte a kommunista párt csúcsképződményébe, vezérlőfülkéjébe, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy hatást gyakorolhasson arra, ki örökli majd – legenda ide vagy oda – időközben bizony jócskán megöregedett, erőtlenedő ura hatalmát. Tito ezt még megbocsátotta, egyetlen mozdulattal keresztülhúzva az egész megfontolatlan akciót, hanem amikor Jovanka a külpolitikába is bele akart szólni, mondván, hogy Tito ne utazzon Pekingbe, mivel a kínaiak és az oroszok közötti viszony igencsak elmérgesedett, akkor az Elnök feje lobot vetett, szeme szikrát szórt, nemes szája ezt üvöltötte:

– Takarodj az életemből!

Jovanka eltakarodott, de Josip élete ezzel – mintha kifűrészelték volna alóla az utolsó tartóoszlopot – leáldozó pályára tért. Tito 1980. május 4-én Ljubljanában bekövetkezett halála előtt – annak a napnak előtte, amelyen egy fekete galamb szállt Péterváradon az erődítmény óratornyára, és ott addig forgolódott, amíg a nagyobbik mutató és a számlap közé szorulva meg nem döglött – kórházi ágyához hivatta még egyszer az ő egykori kis nyájas és bájos “partizánkáját”.

Tudhatta tán, hogy utoljára látja.

Mit beszéltek, mit nem, a törvény színe előtt Jovanka Budisavljević, aki megmaradt kapitányi rangban, lett a nagy pompával, ország-világ színe előtt eltemetett marsall, jugoszláv elnök, nemzetközi tekintélyű államférfiú, híres vadász és állatgondozó, gyermekbarát és néphős stb. hivatalos utódja. Titóról joggal elmondható, hogy halálával meghatározó korszak zárult le. És hogy fogalmunk sincs, mi lenne, ha valamilyen isteni csodatevés által ma is élne. Sosem fogjuk megtudni, amint azt sem, hogy említett péterváradi éjszakán vajon melyik szerelmét siratta meg Ő. Vagy csak úgy általában, úgy opšte vagy opće uzevši sírt? Az is elképzelhető. Érdekes, a fenti történet lezárásához tartozik még, hogy Balázs Janika, a kiváló muzsikus emlékére ma egy szobor áll Péterváraddal szemben az újvidéki sétányon, Szilágyi László újvidéki szobrász műve. Tito szobra – az emberé, aki itt megteremtette a maga “Kis-Amerikáját” – meg sehol. Pedig Szilágyi, ha jól emlékszünk, olyat is készített.

A Tito-feliratot gondosan lepucolták a vár oldaláról. Úgy látszik, teljes neve is úgy lúgozódik ki a szerb történelemből, ahogy Damjanich János aradi vértanúé sosem is íródott be oda. Persze kettejük között csupán ennyi a rokonság.

k Akkor itt már nem sok mesélnivaló maradt még Péterváradról, vagy mondjuk így: Petrovaradinról a történelemben. A legújabb furcsa események eleinte észrevehetetlen, de akárha mégis határozott irányú sodrában mintha már nem is játszott volna, játszana ma sem komolyabb szerepet. Legalábbis nincs tudomásunk róla. Az a pár török turista meg, aki néha tájára vetődik nyűgös, szürke napjainkban, már képtelen visszahozni történetünk “könnyed, kalandos” elejét. Netán azoknak a régi szép időknek az emlékét, amikor a törvényeket is még csak énekelték, nem pediglen izzadva-görnyedve körmölték.

Hajjaj, kisangyalom!

A régi örömhöz egyébiránt az is kell még, hogy higgyünk benne erősen: bármit teszünk, a párhuzamosok nem csak a végtelenben találkoznak, hanem közben is. Például ténylegesen jól megszerkesztett hidak révén.

Hidak? Meddő, elvont elmefuttatást utoljára félre! Tito marsall hídja, amelyet negyvenhatban maga Tito nyitott meg, és amely a Popov őrnagyék felrobbantotta “királyi híd” helyébe épült, jellegzetes rácsos szerkezetével és a péterváradi óratoronnyal Újvidék védjegyévé, egyben jelképévé vált az elkövetkező békebeli időkben. Az utolsó vonat hatvankettőben ment át rajta, ezt követően autós és gyalogosforgalom lebonyolítására szolgált. A másik két, ezen a központi képen kívül eső híd elkészültével aztán a közlekedés szempontjából lassacskán szerepét veszítette e háromszáz méternél is hosszabb, súlyos szerkezet, Európa első állandó, a második világháború befejezésével, német hadifoglyok szigorú “robotmunkára” fogásával felépült vashídja.

Ötvenhárom évig állta a sarat.

1999. április elseje, a hídépítő Adam Clark távoli leszármazottja, Wesley Clark amerikai tábornok és NATO-főparancsnok áprilisi tréfája előtt, amellyel elképzelhetően azt igyekezett derék, jó humorú katonánk megmutatni Belgrádnak, mi történhet meg vele is, amennyiben nem hallgat az intő szóra, az illetékesek Tito marsall hídjáról Varadini hídra keresztelték át ezt a gyorsan vénülő, színes muskátlijainak köszönhetően szívderítő relikviát, amelyet ismét és ugyancsak a sétáló párocskák vettek lassan birtokukba. Közben a vár békésen már rég a művészek kezébe került. Szobrászok és goblenezők, nem utolsósorban festők hada uralta ekkorra az erődítményt, amelyet első ízben legendás hírű Huchtenburgh Jánosunk hozott összefüggésbe igazából a művészettel, illetve az ő béketűrő kezét irányító Savoyai Jenő. Műtermek nyíltak odafenn gombamód, másoké mellett Maurits Ferenc képzőművészé is, aki megfestette a Piros Frankensteint, amelyről e sorok szerény írója mindig is úgy vélte, egészen nyílt módon gúnyolja ki a mindenkori kommunista pártvezéreket, s csodálkozott, hogy ezt ugyanezek nem veszik észre.

Homok kerülhetett a szerkezetbe, a nyugati szövetségesek gépezetébe viszont nem, így amikor Wesley Clark ajkát elhagyta az akció kezdetét jelentő, felettébb leleményes jelszó, gyorsan beindultak a dolgok.

– Rock’n’roll! – mondta Wesley, mire részben magyarországi bázisaikról felszálltak a gépek.

Kilencvenkilenc április elsején, amikor a lenti légvédelem számára elérhetetlen magasságokban a maga zárt, számítógépes játékokkal megpakolt kis külön világában Archibald Duchowny őrnagy Újvidék légterébe érkezett, hirtelen maga sem tudta, honnan az a penetráns muskátliszag: pusztán az emlékeiből, anyja texasi verandájáról? Egyébként is korai még a muskátlinak áprilisban… Kiélezve a monitort, perc töredékéig elmélázott a vár rendellenes toronyóráján, még a rágógumi is megállt a szájában, aztán dúdolt hozzá picit: rock around the clock tonight, majd hirtelen megjelent lelki szemei előtt kedvenc gyermekkori képregényének egyik különösképp kedves kockája, amelyben Wyatt Earp seriff jobbjában fegyverével így szól a feje fölötti buborékban:

– A törvény nevében!

! Ebben a pillanatban Archibald Duchowny őrnagy alászállva megnyomta a gombot (meghúzta a kart, bármit), ami a hajnali homályban – szemtanúi szerint – olyasféle látványt eredményezett, mintha Isten hegesztene, lézerezne fölülről, és az öreg, ócska híd megrázkódott, majd pontban négy óra ötvenöt perckor kiszuperált, óriási virágállványként, immár virágtalanul és világtalanul: a folyóba dőlt. És hogy közben a nálánál még ódonabb vár mit érezhetett, ha érzett valamit? Hát, a támadók fegyverzetéhez képest szinte csupa kimustrált mordállyal rendelkező lenti védőkkel együtt valami olyasmit, amit rég Alapi György várkapitány érezhetett reménytelen helyzetében a megszaporodott török ellen: halálos dühöt és végtelen bánatot.

Kedvenc nürnbergi mesterdalnokunk szavaival élve, aki Bánk bán Péterváradunkkal összefüggő históriáját is – önmagát tükröztetve – versbe foglalta: