Földi maradványok

(Részlet egy készülő prózából)

Szijj Ferenc  próza, 2007, 50. évfolyam, 10. szám, 1025. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

SZIJJ FERENC

 

 

Földi maradványok

Részlet egy készülő prózából

 

De én ekkor már három utcával odébb vagyok, nem várom meg, amíg a rendőri intézkedés, a mobil fúrótorony felállítása és az olajbányászok szaladgálása és ordítozása nyomán felszínre tör az első adag olaj, amit, mint egy rézelejét, nyilvánvalóan az iskola udvarába fognak ereszteni a szülői munkaközösség minden tiltakozása ellenére, hanem a taxiállomáson nézek utána, hol vannak elakadva az ukrán-orosz határfolyóval vagy azték várossal, hogy előbbire habozás nélkül Isonzót, utóbbira pedig Doberdót javasoljam, még akkor is, ha a betűk számát tekintve nem stimmelnek, mert akkor halkan megkérdezném, hogy a taxiórák, azok mikor stimmelnek percre és kilométerre pontosan? És a parkolóórák? Hát ki adja vissza nekem a le nem parkolt pénzt, ha valami oknál fogva az előre megtervezhetőnél korábban jövök ki az ékszerboltból, kurta kis szoknyában, csipkés blúzban, illatos női harisnyával a fejemen, betárazott géppisztollyal a hónom alatt, tömött, fekete műanyag szemeteszsákkal a vállamon? Kicsoda?

Talán az Aranka? Ő adja vissza? Aki úgy kerül a képbe, hogy már jó ideje jön felém a járókerettel, meg-megállva két lépés között, hogy szívjon egy slukkot a cigarettájából, és azóta egyfolytában látszik rajta, hogy nagyon mondani akar nekem valamit, amint hallótávolságba ér, sőt, akár már korábban is. És egyáltalán, ember és gép kapcsolatában mikor nem a gép csapja be az embert, a legegyszerűbbtől kezdve, mondjuk golyóstoll, egészen a lélegeztetőgépig, amin az ilyenek végzik, akik egész nap itt lopják a napot, keresztrejtvényt fejtenek és fecsegésre foglalják le a cébéfrekvenciát a hajótöröttek segélyhívása elől? Vagy a kapától a gépi lottóig. A turmixgéptől az űrteleszkópig. De azt már mondja is az Aranka drágám, hogy ugyanis nézzek bele, akárhová, hisz én már olyanokba belenéztem, hogy más emberfia, mint egy Lót és a felesége, a házuk népével együtt, valóságos szoborpark lenne. Igen, hanem a lakásába nézzek bele, teszi hozzá kacéran az Aranka, lihegve, zihálva, illetve nem is bele, hanem fel hozzá, mert betörtek hozzá, és mindent elvittek, de legalábbis ő nem tudja, sokat, az biztos, bár ő egyedül nem mer bemenni, hátha még ott van, vagy ha többen, akkor vannak, rettenetes, de nem hiszi, mert azt ő észrevette volna, inkább csak egy besurranó vagy valamelyik szomszéd, mert az mind olyan. Hogyne, ilyenkor úriember persze nem kérdezi, hogy miért, hogyhogy, mit vett volna észre, mikor és mi biztos, hanem betuszkolja az Arankát a kapun, és az összeszorított szájjal, vérbe borult szemmel közeledő taxis orrára csapja a vaskaput.

Hogy azok olyanok. A szomszédok. Azok olyanok, mondja az Aranka, miközben araszolunk fel a lépcsőn a járókerettel, mint két hegymászó, akiknek régi álma teljesül azzal, hogy kitűzhetik a nemzeti lobogót, valamint az Európai Unió, az ENSZ és az el nem kötelezett országok zászlaját a Mount Everestre, és majd megkérnek egy japán turistát, hogy fényképezze le őket a magukkal hozott automata fényképezőgéppel, csak meg kell nyomni a gombot. Tehát járókeretet egy lépcsőfokkal feljebb, alatta levőre felhúzódzkodni, járókeretet megint eggyel feljebb, utánamászni, mintegy azzal az eltökéltséggel, hogy micsoda dicsőség lesz ez az országnak, hogy végre a magyarok is, hogy végre mi se vagyunk alábbvalóak, mint ahogy nem is voltunk soha, hiszen csak meg kell nézni, hány nép nem járt még az űrben, mi meg már jártunk, meg az Északi-sarkon is, a Délin úgyszintén, de ennek ellenére állandóan zaklatják őt. Mármint a lakók. Mindegyik. Még amelyik nem szól. Azon is látja, hogy legszívesebben kiköltöztetnék őt a saját lakásából tanácsi vagy most már önkormányzati határozattal, ügyvédi ellenjegyzéssel, mindennel együtt. Amije van neki. Hosszú évek munkájával. Mert nem az, hogy milyen munka, bár az is, hiszen nézzem csak meg, hogy ezzel a járókerettel, mivel hogy trombózisa volt, de ő mindenhova elmegy, hát ha lassan is, de el, piacra, boltba, mindenhova, pedig a liftet is, ő tudja, hogy azt is szándékosan, hogy ő ne tudjon menni, azért nem csináltatják meg már fél éve, és közben a garancia is, mert teljesen új, nincs egy éves, aztán amennyi pénzbe az került, igaz, hogy neki nem, ő tanácsi, vagy jobban mondva, önkormányzati, de az meg lejár, a garanciája neki, direkt azért, hogy ő ne tudjon, mondja az Aranka, miközben kifújjuk magunkat az első emeleti fordulóban egy cigaretta erejéig, amit köszönettel elfogadok. Na igen, mert ezek egytől egyig mind időzített bombák. Mármint a liftek, nyugtatom meg az Arankát. Úgy csinálják őket eleve, hogy amint lejár a garanciájuk, romoljanak el, és aztán a továbbiakban is évenként ki kelljen cserélni valamilyen alkatrészt, de persze mindig mást, hol egy fogaskereket, hol egy golyóscsapágyat, hol magát a szekrényt, hol meg magát a motort, és hét év múlva már nem is lehet ugyanarról a liftről beszélni, mert minden új benne, illetve úgy új, hogy amit egy másik liftből kiszereltek, mint ahogy ennek az alkatrészeit is megint egy másikhoz használják fel egy kerülettel odébb. De ugyanez érvényes mosógépre és zetorra is, és emiatt nem versenyképes nyugaton a magyar mezőgazdaság, mert a mi almánkban egy csomó kicserélt alkatrész is benne van, az egyiptomiban meg csak a sáskajárás, de az ritkábban van.

Sáskák, zsizsikek, fújja a fülembe a füstöt az Aranka, és csak utána pillant körül, hogy nem jön-e lefelé vagy felfelé valaki lépcsőn. Hogy a Kaszlhuberné. Főleg, de meg a többiek is. Hogy télen rendszeresen vizes felmosóronggyal takarják le neki a szellőzőjét, a konyhai konvektorának, a gangról. Reggel arra ébred, hogy fullad, nem kap levegőt. Ugye, mert minek fűteni a szobát, ha ott van a konyhában a sezlony, a konyhát meg úgyis muszáj fűteni, ha ő mindig ott tartózkodik, mert hová menjen? A szobában mindennek megvan a helye, ott neki nem kell semmit sem rakosgatni, hogy innen oda, vagy hogy ezzel a lábával felforgatni az egészet, amikor hogyan? Bár a dobozokban meg tud kapaszkodni, és akkor be tud tenni valamit, ne álljon ott egész idő alatt az előszobában, hogy ne tudja kinyitni az ajtót. És nézi, de reggelre persze leveszik, mert tudják, hogy jön a rendőrség, és nincs bizonyíték. Hát az, hogy ő fullad? És szagoljanak be a konyhába, hogy micsoda gázszag van, ne pedig hogy majd a gázművek. Miféle gázművek, tessékelem neki udvariasan az Arankát a következő emeletnek, mert látom, hogy néhányan már leskelődnek a konyhaajtók függönye mögül, sőt, a lépcsővel szemben levő egyik lakásból már a gangot is elkezdték felmosni, hát a gázműveket nemrég privatizálták fillérekért, de azt is majd csak a nyereségből kell fokozatosan visszafizetni, mármint ha lesz nyereség, mert különben automatikusan életbe lép a fizetési haladék, és az is benne van a szerződésben, hogy a jövőben csak robbanás után kötelesek kivonulni az ügyfél felelősségének megállapítása és az egykori csehszlovák gyártmányú, megfelelő szögben éjjeliszekrényre állítandó műanyag gyógyítópiramisoknak a ház megmaradt részében akciós áron megvételre felkínálása végett, amit a tévében is reklámoznak, ugyanis belátható, hogy egy gázműveknek is több lábon kell állnia, nemcsak egy akármilyen kereskedelmi és szolgáltató káeftének.

De hogy ő azt nem hiszi, rakosgatja feljebb szaporán a járókeretet az Aranka, mert mindketten sejtjük, ha egészen biztosan nem tudhatjuk is, hogy a földszinten elkezdődött artikulálatlan üvöltözés többek között a mocskos kurva anyjáról valakinek és az ott helyben vagy akárhol való megdögölhetnékről valójában neki szól, nem hiszi, mert nem műanyagból, hanem az Ararát hegyéből származó kristályból kell lennie annak a piramisnak, és akkor tényleg rákot is gyógyít, bár csak ideig-óráig, mert végül a perzsa sah is belehalt, pedig neki három is volt belőle, egyik oldalon, másik oldalon, a harmadik meg lábtól. Én ezt nem csodálom, mondom, mert már évszázadok óta megoszlanak a vélemények, hogy melyik hegy volt az Ararát, és kőzettani elemzések alapján nemrég kiderítették, hogy amelyikről az utóbbi időben a leginkább gondolták, a bulgáriai Rodope, az nem lehetett, tehát ha a perzsa sahnak annak idején rodopei kristályból csinálták a piramisokat, akkor persze, hogy belehalt, hiába fizetett értük csillagászati összeget valutában a svájci bankszámlájáról, mert minden királynak, sahnak, sejknek és puccsal hatalomra került katonatisztnek, vagy olyan is volt már, hogy őrmesternek az az első dolga, hogy titkos bankszámlát nyit Svájcban, ahová a havi fizetését, az olajból származó jövedelmeket, a szabadalmi pénzt és az egész ország után felszámított év végi prémiumot, bizonyos idő, általában öt év elteltével pedig a hűségjutalmat is utalhatja, ami aztán nagyon jól jön neki később, amikor fejvesztve menekülnie kell, napok óta járó motorral várja egy lefüggönyözött ablakú repülőgép a legközelebbi katonai repülőtéren.

Azt őneki is, veszi be a kanyart jobbra kis ívben az Aranka a lépcsőházból a gangra, de annyira kicsiben, hogy az már inkább saroknak való támaszkodás és minden látszat szerint belegondolás a világi hatalom mulandóságába, de nem, mert a villanyt. Az előszobában. Azt neki is mindig égve kell hagyni megtévesztésből, hogy gondolják azt, hogy otthon van, és egyenesen az előszobában van, rögtön a bejárati ajtó mögött, tehát ha még azt gondolnák is, hogy esetleg nagyothalló vagy nehezen jár, ami nem igaz, mert a lakásban szépen kialakította magának, hogyan közlekedjen, és igenis pillanatok alatt, nem is gondolná senki, eljut egyik helyről a másikra, vagy nem is kell járni, hanem ha meghall valami gyanús zajt, akkor csak kinyitja a konyhaablakot, és kiabál, de ha azt gondolnák, hogy nem, akkor is higgyék azt, hogy ő igen, és mennyibe kerül. Hogy villanyban ez neki mennyibe, akkor megérthetnék, hogy ő ezt a részét a számlának akkor se fizetné ki, ha telne rá, mert a ház miatt keletkezik, és ő egyébként mit fogyaszt? Hát úgyszólván semmit, de mégis küldik neki a felszólítást, hogy nincs haladék, jönnek és leplombálják a rádióját, a rezsóját, a hősugárzóját, amin pedig már különben sem volt védőrács, amikor beszerezte, teljesen véletlenül, és nézi, hát ennek semmi baja, és tényleg, mert a mai napig is működik, úgyhogy azzal nagyon vigyázni kell, egyszer már meg is gyulladt tőle a nagykabátja. Vagy azt kívánnám tőle, hogy ezek után még gázzal fűtsön, amikor nem elég a vizes felmosórongy, hanem már többször is használt gyufaszálat talált a szellőzőben, a konyhai konvektoréban, meg csikket, meg félig megégett papírfecnit, amivel kitalálhatom, hogy mi volt a szándékuk? Akkor ő persze, hogy bemegy a tanácshoz, vagy most már önkormányzat, és most már neki nem is kell kérvényt írni, meg okmánybélyeg se, mert tudják, hogy addig úgyse megy el, amíg nem adnak neki szociális alapon felmentést, legalább két évre visszamenőleg.

Na igen, a rezsót, nyugtatom meg az Arankát, aki a lakása ajtajához közeledve egyre izgatottabbá válik, mint ahogy érezhetően az egész ház is, ajtók csapódnak, ablakok nyílnak, több helyről káromkodás hallatszik, emitt a rendőrséget említik, amott az ombudsmant vagy valami hasonló hangzásút, aminek nyomán gyerekek sírnak fel és pofonok csattannak, meg olyanokat, mondom, hogy hősugárzó, merülőforraló, de még tévé is, vagy lemezjátszó, leptop, azt bármikor végrehajthatják, de a rádiót nem, mert egy esetleges mozgósításkor, hiába hogy az Arankára az nem vonatkozik, de azon keresztül adják meg a jelet az egész országban. Ha csak sima hadgyakorlat van, akkor nem, akkor egyszerűen kiküldik az értesítést, de általános mozgósításkor, ugye, nem írhatnak az egész hadköteles lakosságnak papírt, plusz orvosok, ápolónők, szanitécek, gyógyszerészek, tornatanárok, mert addigra már a Tiszánál jár az ellenség. Tehát az illető tudja, hogy tegyük fel, tavasz van, akkor ha meghallja, hogy havasi gyopár, már veszi is a zsákját, csomagoltat magának egy napi hideg élelmet a feleségével, és indul az előre kijelölt laktanyába, még jegyet se kell neki váltani a villamosra, mert elég, ha csak annyit mond az ellenőrnek, hogy havasi gyopár, de lehet az pipacs is, vagy árvalányhaj, mindenesetre valami nálunk őshonos virágfajta, hogy ne legyen belőle félreértés, ahol az őshonos persze botanikailag az egész Kárpát-medencét jelenti, és az ellenőr ebből már tudja, hogy miről van szó, és pihenjt vezényel vagy továbbot int.

A Karvalicsnak, kotorászik a szvettere hatalmas zsebében az Aranka, miután egy nagy hajrával bedöccent az ajtaja elé, de a lihegéstől egyelőre még nem találja a kulcsot, és nyilván rosszul is hallott valamit a szomszéd lakásból kihallatszó dühödt női sikoltozástól, hogy ez már megint kit hozott ide, az elsőn, annak akarták elvinni a leptopját, mert a szomszéd ház előtt megharapott egy hatéves kisfiút az arcán, amin ő nem is csodálkozik, mert őt is többször megtámadta, de nem ám véletlenül, mert kifejezetten őrá volt idomítva az a vadállat, vagy talán véletlen, hogy amikor ő jött haza, csodák csodája, mindig akkor vitte sétáltatni a Karvalics? És nem hogy visszafogta volna, hanem még biztatta is a többi lakóval együtt, akiknek föntről, a másodikról, harmadikról, a biztos menedékből semmi se drága, úgyhogy a kabátjának mindkét ujját szétszaggatta, nézzem csak meg, mutatja oda a bal kezét az Aranka, de kulcs helyett csak egy régis-régi sült csirkecombot szorongat benne, arról pedig nem tehet, hogy az a kisfiú a házuk kapujában kezdett játszani a teljesen jó állapotban levő játékzsiráffal, úgyhogy meg is kellett műteni, de azt mondják, így is örök életére nevetni fog, aztán amikor jöttek másnap a leptopért, olyan vadul ugatott, hogy nem mertek bemenni, meg a Karvalics is kikiabált, hogy be ne merjenek menni, mert nem vállal garanciát, úgyhogy aztán egész nap itt állt a ház előtt a rendőrautó, és csak éjjel, amikor már ki kellett vinni, akkor tudták elkapni, de hogy azt mondják, akkor már meg se mukkant, annyira örült, hogy elvégezhette a dolgát.

Na, az az egy, annak én is örülnék, nyitom meg az ajtót, miután már másodszor túrta fel a szvettere összes zsebét az Aranka, de a kulcsot nem találta meg, engem viszont, ahogy be akarok lépni, visszaránt, mert, mondja, akkor biztos még odabent van a betörő, hiszen azt ő el se tudja képzelni, hogy ne zárta volna be az ajtót, hacsak nem az történt, hogy annyira megijedt, amikor az előbb hazajött, és észrevette, hogy már megint betörtek hozzá, mert a házban már minden lakásba betörtek, de érdekes módon őhozzá szinte heti rendszerességgel, és akkor gondolhatom, hogy kik, amivel csak az a céljuk, hogy ő elégelje meg és költözzön el, de arra várhatnak, gondolja meg magát hirtelen az Aranka, és most inkább taszigál befelé maga előtt, mintegy az én szememmel keresve-kutatva, hogy az évek óta megszokotthoz képest mi az, ami kicsikét is változott.

Én azonban nem ütközöm meg semmin. Én már ennél sokkal több régiséget is láttam egy rakáson, és miért, hát annyiféle hobbijuk van az embereknek, most csak hogy a legextrémebbet említve, például szalvétagyűjtés, ott is előfordul, hogy külön garázst kell bérelni a rengeteg szalvétának, amit a legkülönfélébb vendéglőkből, szállodákból, pártüdülőkből, sőt kínai pártkongresszusokról összegyűjtöttek, valamint a nagy nemzetközi szalvétabörzéken csere vagy vásárlás útján megszereztek, kisebb vagyont költve mondjuk egy csomag bontatlan szalvétáért, amit a Titanicról hoztak fel távirányítható tengeralattjáróval, pecsétes eredetigazolással együtt, és egyszer csak eljön az idő, amikor már a garázst is túlnövi a gyűjtemény, és akkor vagy egykori szövőgyárat kell bérelni, vagy az államra kell hagyni örök időkre szóló letéti szerződés keretében, aminek fejében csak egy márkás sportkocsit és majdan egy díszsírhelyet kér az illető. Akkor az Aranka miért ne gyűjthetne régiségeket, még ha első pillantásra, a beavatatlanok számára azok úgy néznek is ki, mint egyszerű, hétköznapi háztartási hulladék, illetve egészen kivételes alkalmakkor előkerülő, legváltozatosabb limlom? Hát hiszen hányszor megtörténik, hogy valaki az ócskapiacon megvesz fillérekért valami széket, és csak otthon derül ki, miután alaposabban is megnézi, hogy valamelyik Lajos korabeli stílbútor, és később hatalmas pénzért adja el egy államtitkárnak. Vagy lomtalanításkor talál kidobva egy festményt, évekig ott hever az előszobájában, és egyszer csak úgy, próbaképpen megvizsgáltatja egy okleveles becsüssel, és kiderül, hogy korai Csontvári, rögtön levédik, nem lehet a lakásból kivinni, az ajtókra, ablakokra rácsot kell szereltetni, és még a páratartalmat is biztosítani kell drága külföldi berendezéssel, tehát anyagilag rövid távon egy katasztrófa, de hosszabb távon az unoka balatoni villát is vehet belőle, ugyanis ezek mind olyanok, hogy az idővel egyre megy felfelé az áruk. És ki tudja, lehet, hogy ezek is majd mennyit érnek két év múlva, vagy húsz, vagy ami esetleg alul van, és nem is tudunk róla, vagy a szobában, ami nem rögtön az ajtónál, az már most? Mert el kell ismerni, hogy az előszobában azért vezet egy járókeretnyi szélességű ösvény a szoba irányába, és akár be is lehet oda nézni, illetve ahogy az Aranka lökdös hátulról a járókerettel, szinte kénytelen vagyok.

Akkor itt nincs, lihegi a nyakamba az Aranka, miután vetett egy pillantást a szememmel a szobában feltornyozott dobozokra és bevásárlószatyrokra, nézzük a konyhát. Nézzük, próbálok megfordulni, mivel a konyhaajtó mellett az előbb már elhaladtunk, de oda egyelőre be se néztünk, mintegy lehetőséget adva a betörőnek, hogy megbánja tettét és kiosonjon a hátunk mögött, de mi van, ha a vécében bújt el, hajolok le egy bevásárlószatyorért, amit véletlenül levertem egy kupac tetejéről, s most dől belőle a salakkal kevert fűrészpor. Hagyjam csak, mondja az Aranka rákmenetben, mert ő a járókerettel persze nem tud megfordulni, azt ő a Wekerle-telepről hozta, jó lesz majd begyújtani, ha megszárad, hanem a vécében biztos nem, mert oda már egy ideje nem lehet bemenni, úgyhogy csak itt lehet, teszi szabaddá az utat a konyhába, vagy az is lehet, hogy már elment, mert az előbb se látta, csak akkor nem mert alaposabban körülnézni, annyira megijedt, rohant egyenesen telefonálni a fiának, csak elromlott a sarkon a telefon, sehogy se akarta bevenni a pénzt. S na, hogy mit látok, kérdezi, úgy értve, hogy amit ő nem lát, de még mielőtt átléphetnék egy penészes nagykabáttal megtömött, fületlen IKEA-bevásárlószatyron, amit kivételesen ő vert le és vonszolt a járókerettel egészen a konyhaajtóig. Semmi különös, mondom, tekintve, hogy a konyhát sem képzeltem el másképp, tehát hogy ahol hely volt, ott fel van halmozva valami, mégpedig javarészt, vagy amennyire ezt meg lehet ítélni, helyben keletkezett hulladék, a konyhai hulladéknak egy magánuniverzuma: krumplihéj, almacsutka, csirkecsont, kávézacc, s mindez a legkülönfélébb vödrökben, papír- és nejlonzacskókban, egymásra stócolva, ahogy kell, ha azt akarja az ember, hogy maradjon még egy kis hely megfordulni és egy szék leülni. Hogy állítólag miatta jönnek a svábbogarak, ül le rögtön a székre az Aranka, és gyújt rá megkönnyebbülten egy cigarettára, ezt mondják a házban, pedig az nem úgy van, hogy egyetlen lakás miatt jönnének, hanem akkor az összeset meg kellene nézni, a pincétől kezdve, mert hogy ott is mi van, hát ő a saját szemével látta, hogy a Boltarics oda vitte le a régi lószőrmatracát, és tudvalevő, hogy a svábbogarak a lószőrt szeretik a legjobban, itt meg ő mostanában egyetlen svábbogarat se látott, mióta kiszórta a mérget, mert egyszer azt is talált egy alig megkezdett zacskóval, és jó, hogy nem az volt ráírva, de annyiszor elmondják a rádióban, hogy a műtrágya mennyire mérgező, szennyezi a folyókat, a gyerekek meg is betegedhetnek tőle, akkor a növénytáp is valami olyasmi, és tényleg használt is, mert azóta csak legfeljebb egyszer-kétszer ha látott. Rá ne mondják, hogy az egész házban őmiatta. Hát az lehet, nézek körül feltűnés nélkül a konyha kövezetén, mert már olyan bogarakat is találtak, amik vasat esznek, Ausztráliában, vagy lehet, hogy nem bogarak, hanem baktériumok, mindenesetre három nap alatt fel tudnak zabálni egy egész teherautót, rakományostul, ponyvástul, a visszapillantó tükörrel együtt. Ezért van az, hogy az űrhajósok nem vihetnek magukkal személyes tárgyat az űrbe, mert mi van, ha a pénztárcájában ott van egy ilyen baktérium, és amikor az űrhajós olvassa a pénzét vagy nézegeti szerettei fényképét, kiszabadul, és megeszi az űrhajó legfontosabb alkatrészeit, és jönnének vissza a földre, hát látják, hogy nincs fékezőrakéta, ejtőernyő, iránytű, uramisten, most mi lesz, Huszton, vagy egy kis probléma. Hanem hogyha a vécébe nem lehet bemenni, térek át óvatosan egy másik kényes témára, akkor az Aranka általában hogyan és hová, illetve mindegy is, azt nem kell feszegetni, de akkor én most a kisdolgomat esetleg, hogy hol, ha, tegyük fel, mert már nagyon kellene. Ja, hát mit gondolok én, szív egy nagyot a cigarettájába az Aranka, hogy őneki miért kell naponta többször is elmenni hazulról ezzel a beteg lábával, hiszen láttam, hogy micsoda megerőltetés az neki, de mit csináljon, ha muszáj, és már minden nyilvános vécéről tudja a városban, hogy hol nem engedik be központilag, hol meg csak olyankor, amikor nem az ő régi ismerőse van szolgálatban, és akkor mehet egy másikba vagy kereshet egy parkot. Úgyhogy itthon neki van ugyan egy edénye, de azt a legritkább esetben használja, úgyszólván csak éjjel, és akkor is csak ha nagyon sürgős, tehát azt éppenséggel megkereshetem, valahol kint van az előszobában, de ő inkább azt ajánlja, hogy tartsam vissza egy kicsit. De mielőtt még elmennék, fújja ki az előszoba felé a füstöt az Aranka, ha lennék olyan kedves, mert erről jut az eszébe, hogy a pénzét nem lopta-e el a betörő, azt megnézném-e még, ne kelljen neki ezzel a lábával meg a vérnyomásával felállni, ami két emelet után mindig a fejébe megy és szédül. De szívesen, ugyanis éppen szóba akartam hozni búcsúzóul, hogy van énnekem egy kormányfőtanácsos barátom, lépek oda a kredenchez, és igazítom be a lábam egy bevásárlószatyor és egy cseresznyemagokat tartalmazó műanyag vödör közé, amelynek felhasadt az oldala, s a kiömlő magokat a cipőmmel kell elsöpörnöm, vagy hogy hol is, jut eszembe a döntő kérdés, bár kevés kétségem lehet. Ott, ott, nyugtat meg az Aranka, miközben már azt nézi, hová is dobja a csikket a számtalan lehetőség közül, ami kínálja magát körülötte, a fiókban, de nem azért, mintha olyan sok lenne, hát honnan, miből, amikor látom, hogy milyen keservesen él, örül, hogy nem hal éhen, mert ezektől akár éhen is halhatna, ezek itt hetekig feléje se néznek, nem ám, hogy egy kis levest vagy süteményt, amikor megy el az ajtajuk előtt, és jön ki a szaga, és nem azért, hanem mert meg kell állni, hogy kifújja magát, és látják, de eszükbe sem jut, hanem inkább kidobják, úgyhogy ha netán a nyugdíjosztályon lenne az a tanácsi barátom, akit az előbb említettem, hogy van nekem, akkor szólhatnék neki, hogy valami méltányossági pótlékot vagy rendkívülit, de húzzam csak meg jobban. Na igen, mert egy ilyen fiók a legjobb, rángatom a kredencfiókot előbb egy kézzel, aztán kettővel, mert beszorult, a fiókra a legkevésbé sem gondolna a betörő, hanem egyből a ruhásszekrényt nézné a szobában, ha hozzáférne, mert ott van a pénznek a hagyományos helye, és érdekes módon mindig felül, a blúzok és fehérneműk között, vagy van, aki a régi kalapokat, sálakat, kesztyűket és ridikülöket tartja ott, és akkor természetesen egy retikülben kell lennie a pénznek, amit így gyerekjáték megtalálni, de a kredencfiókra senki sem gondolna, csakhogy itt, nézek a fiók tartalma után, mert az egy erőteljes rántás után a fenéklappal együtt ebben a pillanatban lezuhan a földre, és szerteszét szóródnak a koszos madzagok, az elrongyolódott gyufásdobozok, a félbetört gombok, a szakadt gumigyűrűk, a rozsdás csavarok, az elgörbült szegek, a megfeketedett rizsszemek, a kormos gyufaszálak, a levedlett kígyóbőrök és egyebek, amik egy ilyen fiókban előfordulhatnak, itt, úgy látom, mégsincs.

Ellopták, hajol le nyögve-hörögve az Aranka, s túr bele a madzaghalomba, hogy megbizonyosodjon a rémisztő tényállásról, de akkor nézzem meg ott felül, az üveges részen, a cukrosdobozban, mert lehet, hogy áttette oda legutóbb, amikor szintén nem találta, és azt hitte, hogy ellopták, ezért arra gondolt, hogy a cukrosdobozban jobb helye lenne, és könnyebben meg is találhatja. Cukrosdoboz, persze, ugyanis ez a kormányfőtanácsos barátom nyugdíjügyekben nem hiszem, de egyébként kormánypénzekre nagy befolyása van, és nekem vannak ilyen ötleteim, azokról szoktunk néha beszélgetni, nyitom meg erőteljes mozdulattal az üveges kredencajtót, most például lesz ez a nemzetközi növényfesztivál, tudja, az olimpia helyett, amit beígértek, de az utolsó pillanatban le kellett fújni, kezdem elővezetni a konkrét kérdést, de ekkor, éppen nyúlnék be a cukrosdobozért a különféle, gyanús színű üvegek, gyűrött fűszeres-, lisztes, teás- és mazsolászacskók, megbarnult gyógyszeresdobozok és újabb adag madzaggubancok közé, a fejemre esik a kredenc tetején felhalmozott befőttesüvegekről egy papírdoboz, amit én ugyan már láttam egy pillanattal előtte borulni, az Aranka mégis halálra rémül.

Jesszusom, kap a szívéhez, pont most akarta mondani, hogy vigyázzak, le ne boruljon az a doboz, mert abban, mutat a konyha minden részébe szétrepült csontokra, az urának, a Jenőnek a földi maradványai vannak. Ja, azt látom, erőltetem magamra a nyugalmat, csak azt hittem, hogy ezt is találni tetszett, hogy valamire még jó lesz. Hogy mit gondolok én róla, nem szégyellem-e magam, méltatlankodik az Aranka, hát ez az ő szegény, megboldogult ura, néz a koponya után, ami begurult a mosogatótálca alá, és egy félbevágott, előbb megrohadt, majd kiszáradt úritöknek ütközve most rám mereszti a szeme üregét, ugyanis értesítették, hogy lejárt a sírhely, mert ő azt akkor nem is nézte, hogy hány évre, hogyan, ő abban a hitben volt, hogy örökre, és járt ki rendszeresen, öntözte, gondozta, amíg ezzel a lábával ki tudott járni olyan messzire, de az ki is nézett ám, mert amennyi virágot ő odahordott, meg ami flakont csak talált, öblítőset, hipósat, azt ő magának nem tette el, hanem rögtön vitte ki, és a virágot is meg lehet oldani, hogy ne kelljen mindig drága pénzért venni, mert egy szál szekfű is mennyi most már, kétszáz vagy kétszázötven, télen ötszáz, vagy krizantém, hát ki bírná azt mind kifizetni, de a sírhelyért is, hogy azt mondják, fizessen be ennyit meg ennyit, és akkor nem bántják, maradhat egészen a feltámadásig, vagy hogy húsz év, ő már nem is tudja, de honnan lett volna neki annyi? Úgyhogy gondolta, addig csak adják neki oda, majd gyűjtöget rá, teszi félre a pénzt abból a kevéskéből, és inkább ő maga nem eszik, vagy a lábát is meg meg kellett volna műteni, de azt is hogyan, hát arra is ráment volna minden pénze, amit lassacskán, fillérenként, évek alatt megtakarított, mert hiába ingyenesség, annak az orvosnak csak adni kell valamit, meg a nővérkéknek is dugdosni mindig a köpenyüknek a zsebébe, hogy foglalkozzanak az emberrel, és tessék, most, amikor éppen összegyűlt volna annyi, hogy húsz évre talán nem, de ötre biztosan elég lett volna, csak ő most hogyan intézkedjen ebben az ügyben, papot is keresni, mert úgy mégsem lehet, hogy minden nélkül, egyszerűen visszatemetni, vagy az irodát megkeresni abban az óriási temetőben, és hogy kinek kell szólni ilyenkor, azt se tudja, egyáltalán hogy kell-e, mert az urának az első házasságából származó fia már meghalt, de annak a fia meg valahol Afrikában olajmérnök, annak hogyan, oda talán nem is vállalnak sima levelet, hanem portósan kell, légipostán, és akkor most ellopták.

Ja, az nem gond, emelek ki egy lábszárcsontot a reklámszatyrok közül, hogy beletegyem ideiglenes nyughelyébe, a papírdobozba, a papnak van egy könyve, amiben minden alkalomra benne van a szöveg, hogy mit kell mondani, hány miatyánk, hány üdvözlégy, csak felüti, hogy azt mondja exhumálást követő visszatemetés, esetleg még az is, hogy késleltetett, mert az megint más eset, akkor a köjáltól is kell egy igazolás, hogy közegészségügyileg nincs-e baja az elhunytnak, főleg ha nem előírás szerint tárolták a köztes időben, amiért akár még bírság is járhat, vagy karantén, de némi protekcióval vagy esetleg egy kis pénzzel azt is hamar el lehet intézni. Na, ez az, a pénz, gyújt rá idegesen az Aranka egy újabb cigarettára, és gyorsan ellegyinti maga elől a füstöt, hogy most hagyjam azokat a csontokat, majd ő azt összeszedegeti, hanem adjam neki oda a cukrosdobozt, hogy a hosszú évek alatt összekuporgatott, kevéske megtakarított pénzét ellopták-e, mert a bankba is hiába tenné, onnan is ellopják, csak ott azt mondják, hogy csőd, és a bankelnök már három határon túl van két nagy bőrönddel, amiben mit gondolok én, hogy mi van, hogy abból az egész hátralevő életében kényelmesen megélhet Spanyolországban, és verseket írogathat a titkos szeretőjéhez. Hát már hány ilyen előfordult, nincs is most már olyan, amelyikben meg lehetne bízni, pedig minden utcasarkon van egy, Enzim, Konzum, mindenféle.

Várjunk csak, nyújtom az Arankának a cukrosdobozt, miután megráztam és hallottam, hogy valóban csörög benne egy jó adag aprópénz, a költészetet ne bántsuk, mert melyik költő nem vágyik arra, hogy gazdag legyen? Hát aki már leírt egy sort az életében, az ismeri azt az érzést, hogy ez mind nagyon jó, kifejezetten az élvonalba tartozik, amit előbb-utóbb a kritikának és a szélesebb közönségnek is el kell ismernie, de ha fényűző körülmények között élhetne, lenne három kocsi a garázsában, a házban szakácsnő, cseléd, inas, ő maga mindennap a Gundelban ebédelhetne, gyermekeit Oxfordban taníttathatná, szóval nem lennének ezek a napi, filléres gondok, akkor minden bizonnyal világviszonylatban is egyenesen zseniális műveket írna, de legalábbis meg kellene neki adni az esélyt, hogy ezt kipróbálja, mert különben mi mindent veszíthet az egyetemes emberi kultúra, a magyar- és a világirodalom, és akkor itt van, tessék, a bankelnökök ténylegesen is kipróbálhatják, és kik vagyunk mi, hogy az utókor nevében ítélkezzünk?

Hát igen, ő azt látja, hogy én egy intelligens ember vagyok, talán még egyetemet is végeztem, veszi ki az Aranka a cukrosdobozból a megtakarított pénzét, egy vastag köteg ezerforintost, és nézi is egyből, súlyra, vastagságra, valamint átpörgetéssel, hogy körülbelül nem hibázik-e, mert nem véletlen, hogy nekem kormányismerőseim is vannak, biztosan akkor a köjálnál meg a temetőigazgatóságnál is, mert ő azt a szégyent, hogy karanténba, az ő korában, ahhoz itt a házban is mit szólnának, amikor úgyis lépten-nyomon feljelentik mindenféle mondvacsinált ürügyre hivatkozva, akkor most már csak az hiányzik, hogy ezt is megtudják.

Való igaz, nyúlok be a koponyáért a mosogatótálca alá, járni jártam, de nem végeztem, mert a diplomához esküt kellett volna tenni, de én megmondtam, hogy én ezeknek, mármint akkor, hogy én nem esküdözöm nekik, ráadásul még alá is kellett volna írni, hogy mit tudom én, a népet így meg úgy nevelem és művelem, meg mindenkit felvilágosítok mindenről, akkor inkább távolítsanak el, nem úgy, mint ez a kormányfőtanácsos barátom, aki szépen, sorjában mindenre felesküdött, ahogy változtak az idők, búzakalászra, tulipánra, kökörcsinre, vadkenderre, de meg is érte neki, mert most csak egy szavába kerül, és hopp, itt egy orvosi rendelő, ott egy óvoda, amott egy rövidpályás repülőtér, pénz nem akadály, sőt, még engem szokott kérdezgetni, hogy volna itt ötvenmillió vagy száz, ilyenek, hogy nincs-e valami ötletem, de valami érdekesre, megfizeti. Az meg nekem hogyne lenne, hajjaj, de mennyi, most, hogy csak egyet mondjak, de ez még titok, ne adja tovább senkinek az Aranka, a torony nagyságú zsebóra a Sashegy tetején, amit még Pestről is lehet majd látni, de természetesen körben forog, hogy a budaiak is tudják, mennyi a pontos idő, a felhúzógombjában kilátóterasz, étterem, a számok helyén az ország főbb nevezetességei, és minden egész órában elhangzik a “Hazám, hazám, te mindenem” Simándy József előadásában. Hát az egy igazi turistalátványosság lenne, Budapest új jelképe, messze földről tódulnának az emberek, képeslap, pólóing, sapka, sál, étkészlet, mindenhol rajta lenne a képe, és minden eladott példány után zsebre tehetné az állam a százalékot. De ez csak egy, mert ott van a másik ötletem is, az óriási tehén, aminek szintén fel lehet menni a belsejébe az egyik lábába épített liften, és élethűen, működés közben, aláfestő zenével meg lehet tekinteni a belső szerveket, szív, máj, kettős gyomor, és hátul kijön valami szuvenír, amit mindenki megvehet és boldogan viszi haza, és az is egy világra szóló látványosság lenne, mert manapság ilyenek kellenek az embereknek, nem pedig Lánchíd vagy ismeretlen katona sírja, azt akárhol láthat. Tehát énnekem ezekből rövidesen lesz majd pénzem, csak most éppen, pillanatnyilag vagyok megszorulva, átmenetileg.

Na igen, mert az ő ura is volt katona, gyömöszöli vissza a bankjegyköteget az Aranka a cukrosdoboz legaljába, rá az aprópénzekre, de mivel nem ismeretlen, ugye, ezért nem hiszi, hogy államilag járna neki az ingyenes visszatemetés, pedig annyi katonát temettek már át, innen oda, meg vissza, még politikust is, akiket talán be se hívtak annak idején, legfeljebb a karhatalomhoz, rendfenntartásra, az ő ura viszont többször is megsebesült, és megmondták utána, hogy lehet, hogy abba is halt, a következményébe bele, ha mást nem, idegileg, akkor neki miért nem, hacsak ezzel a tanácstag ismerősömmel, vagy most már önkormányzat, ha tényleg olyanokat, hogy óvodába felvetetni, akkor ezt nem tudom-e esetleg elintézni.

Ja, hát azt nem, fogadok el köszönettel egy cigarettát az Arankától, miután a fellelhető csontokat visszaraktam illő kegyelettel a papírdobozba, a dobozt pedig benyomtam a konyhaasztal alá, ahol még lehetett neki egy kis helyet szorítani, azt nem hiszem, mert államilag csak kivégzetteket temetnek át, azt is egyelőre csak ötvenhatost, és a többieket majd később, ahogy pénz lesz rá, a háború utániakat, persze azokat is csak alapos felülvizsgálat után, mert nem ám olyan olcsó mulatság egy ilyen állami visszatemetés, zenekar, iskolások, virágözön, koszorú, érckoporsó, márványsírkő, minisztériumi szónok, társadalmi szónok, esetleg munkahelyi, lakóhelyi, azoknak mind valami kis ajándék, emlékplakett, üveg konyak, és utána még egy szerény, de kiadós vacsora valamelyik belvárosi étteremben, ahol arra is vigyázni kell, hogy az ilyenek mindig verekedésben szoktak végződni, miután a gyerekeket hazavitték és hirtelen kiderül, hogy a gyászolók vagy a halottak közül ki volt áruló, illetve ki nem adott le egyetlen puskalövést se, vagy nem ott és nem akkor, amikor állítja, és én most nem kérdezem az Arankától, hogy a férje mit csinált, mit nem csinált, de kivégezni, gondolom, nem végezték ki, tehát ez akkor nem jön számításba, hanem egy egyszerű kérvényben kell gondolkodni a temetőigazgatósághoz, hogy iksz, ipszilon, kérem az igazgatóságot, hogy férjemet, ez és ez, született, elhalálozott, exhumálták, ekkor és ekkor, pontos dátumokkal, népességnyilvántartótól igazolás, adóhatóságtól, hogy nincs tébétartozása, szíveskedjenek újratemetését papi segédlettel engedélyezni, kiváló tisztelettel, dátum, aláírás, mint ahogy nekem is megmondta a kormányfőtanácsos barátom, hogy csak annyi, hogy leírom az ötletemet írógéppel, elég egy oldal, benyújtom, s már fizetnek is, megvalósulás esetén pedig még egyszer ugyanannyit, és nekem aztán ötleteim bőven vannak, amiből most csak egyet-kettőt említettem bizalmasan, de hajjaj. Addig viszont egy kisebb összegű kölcsön nagyon jól jönne, mert nem tudom, hogy az Arankának van-e írógépszalagja, de a szomszédomnak az írógépéből kifogyott, és azt mondja, ha az ő munkásságát nem ismerik el a Szent Koronával, hogy abban milyen rejtett üzenetek vannak, hiába publikálta már mindenhol, akkor ő nem ír többet, szögre akasztja az írógépet, őt ne is biztassák egészen magas helyekről is, pártemberek, mert ő ezentúl egy sort se, és vegyek én írógépszalagot, de figyelmeztet, hogy az indigója is elfogyott, mert mindent öt példányban kellett neki csinálni, hogy mindenhova elküldhesse, ahonnan persze sose küldték vissza, csak mindig egy levelet, hogy most nem aktuális, és ha nekik nem aktuális, mondta a szomszédom, akkor neki se lesz többet aktuális, és azóta csak ül otthon a konyhában, és néz maga elé.

Az meg a másik, a korona, nyomja el a csikkét az Aranka a hamutartóban, amit a mosogatóban megtalálván odatettem mellé az asztalra, hogy azt is mennyit hurcolják ide-oda, Országházból múzeumba, aztán meggondolják magukat, és vissza, arra bezzeg van pénz, de hogy az ő urát szociális alapon visszatemetni, mármint nem úgy, mert ő ahhoz ragaszkodik, hogy rendesen, külön sírba, fejfával, arra viszont nincs, hanem az ő kevéske megtakarított pénzéből kell, amit saját magának is tartogat, mert mit gondolok én, hogy őt miből fogják eltemetni, ha ő nem gyűjti arra is a pénzt, hogy talán valami jeltelenbe, vagy hogy kísérletezésre használják a testét, még meg se halt rendesen az ember, és átültessék valakibe a máját, a szívét meg spirituszba tegyék, azt akarom? Na ugye, akkor meg hogy juthat eszembe, hogy ő nekem több ezer forintot csak úgy kölcsönbe adjon, hacsak abban az egy esetben nem, mert ugye mondtam, hogy a temetőigazgatóságnál is van ismerősöm, ha nála elintézném valahogy, meg a többi részét, amit én sokkal jobban tudok nála, hogy hová kell benyújtani a kérvényt, ne neki kelljen ezzel a lábával, és akkor talán egy ezrest, de csak a jövő hétig, ha nekem úgyis rögtön fizetnek, amint leírom a tanácsokat, vagy a tanácsnál leadom, vagy most már önkormányzat, nem tudja, milyen osztályvezető barátomnál, de ha én mondom, elhiszi, mert látja, ahogy ő különben is mindenkiről elsőre, hogy rendes ember vagyok, egy intelligens, egyetemet végzett, bár az mindegy, ha nem is, mert az ilyen nem azon múlik.

A koronát, mondom kitérőleg, tekintve, hogy valamivel azért többre gondoltam, azt muszáj, mert mit csináljanak, ha álmában isteni szózatot hallott a miniszterelnök, hogy fiam, vidd el Szent István királyunknak a koronáját, aki minden szentek közül nekem az egyik legkedvesebb, ide vagy oda, díszkísérettel, huszárokkal, díszmagyarban, akkor nem lehet mit tenni, hanem költséget nem kímélve vinni kell a drága, külföldi riasztóberendezéssel együtt, ami olyan érzékeny, hogy már egy légy zümmögésére is megszólalnak a szirénák, de hát hiszen jól is járnánk, ha a legszentebb nemzeti ereklyénket is ellopnák, akárcsak a többit, a törökszentmiklósi kinccsel kezdve egészen az egyetlen fennmaradt Károli-féle bibliáig, hát akkor arra nem szabad sajnálni a pénzt, arra közfelkiáltással, egyöntetű lelkesedéssel meg kell szavazni a súlyos milliókat, mint annak idején Kossuth Lajosnak az újoncozásra, és akkor a mi miniszterelnökünk is leborulhat a nemzet nagysága előtt. Mint ahogy, ütöm tovább a vasat, amíg még meleg, én is nagyon hálás lennék, mert mi van, ha a temetőnél vagy a köjálnál nem megy másképp a dolog, arra hivatkozva, hogy a törzskönyvben elévülés miatt nem szerepel, hozzak a csontokról új halotti bizonyítványt, és ha exhumálás, akkor arról is kell a jegyzőkönyv, pontos dátummal, hogy miket, kinek az engedélyével, és az eltelt időben hol tárolták a maradványokat, nyilván illegálisan, amiért örüljek, hogy nem tesznek feljelentést, illetve az illetőről, akinek a nevében eljárok, mert az is hogy képzeli, hogy nem személyesen, személyi igazolvány, lakcímbejelentő és házassági anyakönyvi kivonat felmutatásával kér tőlük ügyintézési időpontot egy hónapra előre? Na, látja az Aranka, teszek rá még egy lapáttal, mert én pontosan tudom, hogyan mennek ezek a dolgok, nem hiába tanultam én annak idején állampolgári szakismereteket is, tehát hogy mindenről pecsétes papír, bizonylat, beérkeztetés, láttamozás, ellenjegyzés, belégek és sztornók, aztán mindenhol a negyvenöt napos ügyintézési határidő, azt akkor számolja össze az Aranka, hogy összesen mennyi, nem szólva arról, hogy továbbra is ott a veszély, hogy karantén, vagy pedig a másik eset, hogy valahogy, okkal-móddal, így-úgy elintézni, beszélni ezzel-azzal, valamit odacsúsztatni, igazolványba beletéve, ugye, vagy valami kis figyelmesség, ez-az, külföldi ital, márkás cigaretta, ezt is csinálhatja az Aranka, én nem bánom, kezdem leporolni a kabátomat, mint aki menni készül, de valami meglepő újdonsággal még fel lehet tartóztatni.

Na igen, mert ezzel a lábával hogyan, veszi le a cukrosdoboz tetejét megint az Aranka szívfájdalmasan, és néz bele mélyen, mint egy orákulumba, hát látom, hogy milyen nehezen közlekedik, és nem azért, mert elmegy ő mindenhova, Újpestre, meg Rákoskeresztúrra is akár, de gondolhatom, hogy az neki mennyi idejébe kerül, meg ha én úgyis jobban értek ezekhez a hivatalos dolgokhoz, hogy szinte nekem csak egy szavamba kerül, hanem hogy ő arra gondolt, hogy ha tényleg úgy van, hogy kétezer forint átmenetileg kisegítene, azt ő szívesen adna kölcsön jövő hétig, mert tudja rólam, hogy én biztosan megadom, végső esetben két hét múlva, és még azt sem gondolná, hogy nekem addig is, az még nem bizalmatlanság, hiszen szokás ilyesmit csinálni, valamimet, karórámat vagy igazolványt fel kellene ajánlanom megőrzésre, ha nem lettek volna neki rossz tapasztalatai, meg hallomásból is, amit ne úgy értsek, hogy személyesen rólam, csak általában.

Ja, hát én szívesen rábíznám minden személyes értéktárgyamat, józanítom ki az Arankát az üzleti álmodozásból, mert tudom, hogy itt aztán semmi nem veszik el, itt olyan, mintha egy svájci bank földalatti, bombabiztos páncéltermének egyik széfjébe zárnám be őket, a kulcsot pedig a Dunába dobnám, csak az a helyzet, hogy karórámat éppen beadtam a javítóba, ahol azt mondták, hogy ők az ilyen különlegeshez hozzá se mernek nyúlni, hanem egyből küldik Moszkvába, a gyári műhelybe, a személyigazolványomat pedig le kellett adnom a napokban a közvéleménykutató cég székházában, a portán, mert azt mondták, nagy esélyem van rá, hogy megnyerjem a földközi-tengeri sétahajókázást, csak válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy ha most vasárnap rendeznék a választásokat, akkor én melyik mosóporral lennék a leginkább elégedett egy ötfokozatú skálán, tehát adni én az Arankának e pillanatban csak úri becsületszavamat tudom, amiről felteszem, hogy elegendő biztosíték arra a maximum két hétre, főleg ha az összeg nagyságát is figyelembe vesszük, ahhoz képest, amennyit én fogok kapni a kormányfőtanácsos barátomtól zsebből, tisztán.

De hiszen ő mondja, hámoz le az Aranka két darab árva ezrest a vastag kötegről, hogyne mondaná, hogy bennem ő megbízik, hiszen nem is úgy gondolta azt ő, hogy akkor nekem, ha nincs más, még a kabátomat vagy a pulóveremet is adjam oda, hát minek nézem őt, majdhogynem kikéri ezt ő magának, csak mégis, hogy mennyit fogok kapni, és mennyire biztos, mert a politikusok is olyanok, hogy egyszer ezt mondanak, másszor azt, ő az én helyemben kért volna tőle valami előleget, vagy talán még most se késő.

Éppen ezt mondom, kezdek nyúlni a pénzért, mármint a kisebbikért, mert a nagyobbikat, amit gyorsan visszatett a dobozba, most már akkor se engedné ki a kezéből az Aranka, ha baltával fenyegetném, mint egy Raszkolnyikov, mondom, hogy az ilyen dolgokban, politikai téren az úri becsületszó többet ér, mint akárhány drága, tizenöt karátos karóra, tehát ha ez a befolyásos kormányfőtanácsos barátom, aki százmilliókkal, sőt milliárdokkal rendelkezik egy-egy tollvonással, illetve sokszor anélkül, ha ő azt mondja nekem, hogy egy méltányos összeg, a dolog horderejének megfelelő, jutalékszerű javadalmazás, akkor mérget vehetünk rá, az Aranka is, meg én is, hogy legalább húszezer, de lehet, hogy több.

És akkor, amint lerendeztem a temetést, tűri el az Aranka megadóan, hogy kivegyem a kezéből a pénzt, akkor, ugye, azonnal jövök és szólok neki, hogy vihesse a szegény urának a földi maradványait, mert ő azokat egy pillanatra se adja ki a kezéből, hogy aztán elcseréljék valaki mással, aki nem is az ő ura.

Hogyne, hogyne, számolom meg a pénzt ösztönösen, mielőtt elteszem, pedig nem sok számolnivaló van rajta, csak még az a kérdés, hogy harangozással kéri-e az Aranka a temetést, vagy anélkül, mert azt ugye külön kell megrendelni a harangozónál.

Persze hogy, néz bánatosan a pénze után az Aranka, őneki harangozás nélkül ne is merjek a szeme elé kerülni, mert tudvalevő, hogy akit harangozás nélkül temetnek, annak száz évvel tovább kell a tisztítótűzben szenvedni, hát akkor csak nem akarom én az ő szegény urát ilyesminek kitenni, hacsak attól nem függ, hogy nem túl drága-e az is, mert ezek, amilyen szemérmetlen, pénzsóvár gazemberek, azt gondolják, hogy azért persze, hogy ki ne fizetné ki azt a rengeteg pénzt, pedig még az sincs pontosan eldöntve, mikor lesz a feltámadás, mert beszélnek ezer évről is, de meg arról is, hogy a közeli jövőben, úgyhogy jobban teszi mindenki, ha megtér, meggyón, megáldoz, haragosával kibékül, adósságát visszafizeti, különben mehet a pokolba a végtelenségig, örökké.

Na igen, mert azt mind csak jelképesen kell érteni, indulok kifelé a konyhából, hogy például előtte ezer évig a sátán uralkodik a földön, az lehet, hogy az isteni időszámításban annyi, mint nekünk a negyven, és azt akkor már le is töltöttük a kommunistákkal, jöhet bármikor a végítélet, amikor semmit se számít a rang, hírnév, gazdagság, felebarátunk háza, szamara, semmiféle földi hívság.

De várjak csak, mert a rádiója, szólítana vissza az előszobából az Aranka, hát csak most látja, hogy ellopták neki a Szokol zsebrádióját, ő azt nem is nézte alaposabban, mert annyira örült, hogy a pénzét nem, hogy a többit már nem is nézte, most mit csináljunk, ki kell hívni a rendőrséget, nekem viszont már nagyon sürgetővé vált a dolog, nem foglalkozom a feltevéssel, hogy biztosan valaki a házból, hogy neki bosszúságot okozzon, hiszen kinek kellene egy olyan rádió, ami mégiscsak rendesen működött, ő mindig azt szokta hallgatni, és most ellopták ezek a tolvajok, gazemberek, de ezt még megkeserülik.

Sietve kifordulok a gangra, és úgy próbálok a lépcsőház felé haladni szapora léptekkel, hogy minden lehető módon jelezzem az érdeklődő lakóknak, hogy én csak üzleti tárgyalást folytattam az Arankával, hivatalos minőségben, állagfelmérés, bontási határozat, bevásárlóközpont, irodaház, élményfürdő, vagy az is lehet, hogy tömbrehabilitáció, ezt majd még eldöntjük, magaviselettől függően, úgyhogy előre is megmondom, nekem itt ne legyen veszekedés, széthúzás, magyar átok, de amúgy az Arankával nekem nincs személyes kapcsolatom, nem is ismerem, különben is csak egészen elenyésző ideig voltam nála, sőt, talán nem is nála voltam, hanem valaki mást kerestem, és csak megkérdeztem tőle, de kiderült, hogy elköltözött, nem is lakott itt soha, az egész környéken nem lakott soha olyan nevű, mindegy, nem érdekes, és most csak megyek lefelé a lépcsőn, mindig is mentem lefelé a lépcsőn, lépcsőn szoktam mindig lemenni, süket vagyok, vak vagyok, néma vagyok, egy senki vagyok, egy kitalált figura, Kukorica Jancsi, Toldi Miklós, Apafi Mihály erdélyi fejedelem vagyok, felejtsenek el.