(Sóhajtsunk, ne sírjunk…)

 

Hogyan szabaduljunk meg e véresen üres napoktól,

a sekélyes, őrjítően szomorú alkonyoktól?

Mivel töltsük ki a szív és a magány gőgje közötti teret,

a széltől cserepes ajkat, a zavaros s zavarba ejtő tekintetet…?

A remény talapzatáról szoborként csusszan le az alvó lelkiismeret.

Drágám, mindenütt hideg van, rémület, gúny és közöny;

a hosszú és fárasztó estékből érkező kedveseim

stricikkel szövetkeztek, barátságok borultak föl.

Egyedül vagyok, egyedül; ki hallgatja meg kiáltozásom?

A részeg magánya rosszabb a halott ember merev komolyságánál.

Nos, mivel, mivel töltsük ki e véresen üres napokat?

Csendesen pereg a köd a városra. Esik. S megint este van…

Sóhajtsunk. Bírjuk ki sírás nélkül…

 

 

(Borozás után…)

 

Mennyi törékeny áldozat…, s egyik sem az én áldozatom.

Mennyi ingerülten elsuttogott bú –

azok sem engem illetnek! Az őrültek bora

mégis másoknak, másoknak jó barátja…

S mi van az örökre elveszített kedvesekkel?

Egy voltam velük és ők velem,

a fájdalmas visszautasítás után csendben vagyunk.

 

  

(Az éjfél ura…)

 

Újabb remek nap, uram. Az ég gyűszűi lehulltak,

most valamennyi a legkívánatosabb nők tűsarka alatt őrjöng…

Valaki szétrágta a telefonkagyló zsinórját.

A fejfájásomból fejtörőket szerkesztettem, s ráaggattam őket

az állatkertek földalatti folyosóinak madzagjára;

elegem volt belőled, kedves, hisz tudod, de most hiányzol!

Már a búcsú utáni magány sem az, ami régebben volt,

a vége-hossza nincs orgiák hol vannak már!

A barátaim nem hívnak föl, a tartalékszeretőm, ha úgy teszek,

mintha hinnék neki, a szemével csal meg.

A karácsonyfadíszek kétségbeesésükben

összekoccannak. A hó rá a tanúm.

Ha nincs mit dobnom a gőg perselyébe,

s a gyönyörű hisztéria hangjai közé sem tudok beiratkozni,

belehallgatni a sötétbe – valóban botrány.

Nincs látogatóm, nem mondhatom: bocsássatok meg…

pedig e szót szívemben hordom…

 

 

(A gőgös…)

 

Azt mondják, üveg csörömpöl majd,

a káoszban testvér testvért akaszt,

megnyílik a föld, s a poklok rettentő sistergésében

kezed tördelni sem lesz időd.

Bocsáss meg, Uram, a gőg hitetlenné tesz…

A harmadik kakasszó után

feltámad elveszett kedveseim legszebbike,

alágyújt a kávéfőzőnek, befonja haját,

s gyermekkorunk pirkad hangjában.

Mikor asztalhoz szólít bennünket, a világ egyetlen

gyönyörű, őrült utazás lesz. Boldogok leszünk megint…

 

 

(Még…)

 

Az árnyak ideje van,

s ez jó. A dallamok rózsaszínűek,

árnyékban feketék… Az árnyak közt kétségbeesés fogan,

s a kertbe már csak a gyermekek mernek kimenni…

A sötétben álmos autóbusz ébred,

műszakba igyekvő szomorú férfiakkal van tele,

harapós asszonyaik egyenest a szívükbe rikácsolnak:

„Az ilyen élet kutyának való,

legszívesebben borotvapengét nyelnék…"

A tömeg esőben ázik.

Esik, az áruházak teteje csendben fénylik.

A lelket a harag, az ingerültség kísérti.

Falakként járunk-kelünk: barátnőm

törékenyen, s a hallgatásomtól az idegösszeomlás határán,

én pedig zsebre tett kézzel. Augusztus vége.

A szél erős, erős a fájdalom is,

szakadék csak bennem jajong.

Ferde falakként osonunk,

nemünk az ágrólszakadtak neme…

 

 

(Mi vár még rám?)

 

A vér eleven s tiszta.

Bepatakzik a kulcslyukakon

s a fűtetlen kunyhók félig nyitott ablakain.

S mi vár még rám? A halál (az egyik olyan, mint a másik),

s én mint a legszerencsétlenebbek közül való:

mi, nyomorultak, legalább kegyelemért könyörgünk!

 TŐZSÉR ÁRPÁD fordításai

 

Ivan Kolenič (1965): költő, prózaíró. Iparművészeti szakközépiskolát végzett, Pozsonyban él, szabadúszó. Több mint egy tucatnyi munkája jelent meg, Korienky neviditełnosti (A láthatatlanság gyökerecskéi) című verskötet, illetve Porušenie raja (A paradicsom felszámolása), a Mlča? (Hallgatni) vagy az Ako z cigariet dym (Akárcsak a cigaretták füstje) című prózakötetei. Egyes kritikusok az úgynevezett „barbár” generációhoz sorolják, ő magánzónak tartja önmagát.