DEMÉNY PÉTER

 

 

A mélyhangú lány

 

Rohadtul ébredtem. Az irodám közelében felvisított valami, mintha az aszfaltot törnék odakint, s el kellett eresztenem a habkönnyű, mégis kőkemény nőt, akinek a csókja olyan volt, mint a gyógynövényes néninél vásárolt konyakos csokoládé.

Túl szépeket álmodsz, korholtam magamat. Talán azért nem sikerül az életed, mert elvagy az álmaiddal. De azért hagyhatott volna aludni az a vadbarom. Biztosan nincs több fél nyolcnál. Olyan dühös voltam, rá se pillantottam az órára, pedig ott ketyegett a fejemnél. Úgy értem, ott, ahol az előbb még a fejem volt.

Lezuhanyoztam, felhajtottam egy pohár konyakot, aztán rágyújtottam a gyászkeretes dobozból egy LM-re. Valamelyest helyrejöttem, de azért még mindig szívesen leütöttem volna a burkolatbontós tagot. Baszd meg, gondoltam, már nem is mérgesen, csak mint egy másnapos sztoikus.

Leszóltam Kis Pucának, hozzon négy szendvicset. Hányat, kérdezett vissza szemtelenül, még a vigyorát is láttam a kagylóban. Négyet, te barom, legyintettem a telefonba. Kecsáppal, főnök, kérdezte most már alázatosan. Főnök az anyád, csaptam le. Nem törődtem a képzavarokkal.

Hamar befutott, még lihegett is, hadd lássam, mennyire sietett. Most mégsem volt kedvem borravalót adni neki. Olyan pofával ment el, mint akire ráesett a függönyrúd. A szendvicsnek viszont jó íze volt, a magamfajtának egyenesen felséges. Magamfajta az anyád, mondtam magamnak. Nem voltam valami rózsás kedvemben.

A második szendvicsnél tartottam, amikor csengettek. Hosszan, könyörtelenül. Bulldogpofája van, gondoltam, röviden, pattogósan ugat, akár a gyakran szellentő boxerek. Most nincs kedvem hozzád, te nyomott képű.

De a csengetés nem maradt abba, az óra pedig fél tizenegyet mutatott. Kénytelen voltam ajtót nyitni. Átvitorláztam az előszobán, és lenyomtam a kilincset. Az “átvitorláztam” egyáltalán nem túlzás, az irodámban, amely a lakásom is egyben, talán ez az egyetlen luxus. Minden kicsi vagy legfeljebb közepes, az előszoba azonban akkora, mint egy félbevágott medence abból a fajtából, amelybe ezek a fellengzős újgazdagok mártogatják a puhány testüket. Nem is értem, hogy lehetett ekkora szerencsém. Bár mindenben ekkora lett volna.

Szóval átgondoláztam nyúlós Velencémen, és ajtót nyitottam. Valami feltűnően durvát akartam mondani, amitől vagy húsz évvel ezelőtt még én is megsértődtem volna, ha nekem szól. Az ajtóban azonban nem egy bulldog pofájú vén faszadék állt, hanem egy nő.

Olyan nő ráadásul, amilyet nemigen láttam itt a Trenstorban, ahol a tanyámat felütöttem. Amióta ezt csinálom, csak a nyomorba beleszáradt vagy hirtelen megzsírosodástól undok kliensek kerestek fel. Szinte hihetetlen, de két évtizede alig három igazán jó nővel találkoztam, s azok is amolyan szoláriumban sült libák voltak, akik kacéran pislogtak rám, közben meg az örökségükért ácsingóztak, vagy a férjüket szerették volna felkutatni. Mikor kiderült, hogy az ipsét már két hete viszi a víz, kisajtoltak három könnycseppet a szemükből, aztán megkérdezték, ugye, Márló, nem hagy pácban?

Román szavakat az ügyfeleim nem mertek használni, mióta az egyik tagot kirúgtam, mert bemutatkozás helyett azt kérdezte, “Ugye, egy jó káuzáért mindent megtesz?” Üvöltve tessékeltem ki a lakásból, a szomszédok rémülten húzódtak vissza az ajtóik mögött. Nem tudom, mi jöhetett rám, de gyanítom, hogy az a majd’ öt hónap, amíg új ügyre várakoztam, nem befolyásolhatta kedvezően a temperamentumomat. Utána jót röhögtem magamon. A klienst finoman szólva elszalasztottam, a magyar nyelvet azonban megóvtam. Egy keményöklű Grétsy László. Mit mondjak, jobb szerepet is el tudtam volna képzelni magamnak.

Ez, mondom, régen történt, de ma is felmegy bennem a ganélé, ha eszembe jut, igaz, már nem tudnám megmondani, kire haragszom jobban. Ugyan mit értem el a detektívesdivel? Valamelyest megtanultam bokszolni, a bűnözők agyával gondolkodni, logikus sorrendbe illeszteni a történéseket, aztán figyelmeztetni magam, hogy a véletlennek legalább akkora szerepe van, mint a logikának, főleg manapság, amikor nem Moriarty professzorok sétálgatnak az utcán, hanem pitiáner, viszont mindenre kapható gazemberek. Megtanultam nem hányni, amikor másnak már tartani kell a kókuszát, és nem bízni senkiben, legfőképpen abban nem, akiben minden jel szerint igazán megbízhatnék. Van egy irodám, ahol lakom is jobb híján, homályos emlékeim a középiskoláról, ötven könyvem és százhuszonhét tévécsatornám, amelyeken végig szoktam zongorázni, amíg gondolkodom valamin, hátha a Kívánságkosár, a Záróra vagy a Napkelte segít ebben az istenverte műveletben. Mindegyik lány, akivel csak elgondoltam az együttélést, elhagyott, mielőtt egyáltalán felvethettem volna az ötletet. Ezzel szemben elértem, hogy Pucának az apja elnevezett Márlónak, hogy valamilyen kifürkészhetetlen okból a fia is felhoz négy szendvicset, ha megkérem rá, hogy kivétel nélkül minden hivatásos gyűlöl, bár néhányan persze jobban leplezik, mint mások, és hogy valami homályos tisztelet vesz körül, mert pár ügynek mégiscsak a végére jártam.

Most pedig itt állok az ajtóban, előttem egy lány, aki nem bombázó, de határozottan szép, valami érdekes illat övezi, és ha a szemem nem csal, még okos is.

– Bújjon be – szóltam, amilyen udvariasan csak tudtam.

– Köszönöm – válaszolta, belépdelt mellettem az irodába, és leült, még mielőtt hellyel kínálhattam volna. Igaz, nagyon nem válogathatott, ha nem akart állva maradni: a szobában, ahol a kliensekkel szoktam beszélgetni, mindössze egyetlen ágy volt meg egy fotel. Mint jól nevelt hölgy, természetesen a fotelt választotta.

Mi több, még magyar is, egészítettem ki az előbbi jellemzést. És a hangja egészen elbűvölő. Mi a fene, még ilyen szavakra is emlékszem. Nem volt kifejezetten mély, mégis közelebb állt a mélyhez. Ha középiskolás emlékeim nem csalnak, ezt nevezik mezzoszopránnak. De mitől szép még, kérdeztem magamtól, miközben azt mondtam:

– Hallgatom.

Vörösesbarna haj, amelyet gesztenyeszínűnek szokás nevezni hetedrangú regényekben. Laza szerelés, de nem provokálni akar vele, sem nem képzeli, hogy ettől szebb – egyszerűen ilyen. Farmernadrág, farmerdzseki, sportcipő. Táska, amely úgy nevezhető retikülnek, ahogy a lépcsőház, amelyben lakom, a World Trade Centernek. Esetleg szeptember közepe után. Szeplős, formás arc, zöld szem. Hát mi ebben a rendkívüli?!

– Figyel rám, Márló? – Úgy érezte, az “úr” szócskát nem kötelező hozzátennie.

– Hogyne. Gyanakszik valakire?

Arról számolt be ugyanis – míg én azon töprengtem, miért vonzza annyira a szememet –, hogy az élettársát félig agyonverve vitték be a kórházba két hete. Ott tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Azt szerette volna kideríttetni, ki a gyilkos. Nem hívtam fel rá a figyelmét, hogy ez az eset a szó jogi értelmében nem gyilkosság. Tudtam, hogy tudja, és azt is tudtam, hogy nem érdekli. Számára gyilkosság volt, mert bár egy szóval sem mondta, látszott rajta: nagyon szerette azt az embert. Nyeltem egyet, és vártam a választ. Illetve nem is vártam, hiszen tudtam, mi lesz az.

– Igen.

Mondanom sem kell, nem erre a válaszra számítottam. Klienseim legnagyobb része, szerény becsléseim szerint kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka azért jött hozzám, hogy megtaláljam a bűnöst, nem azért, hogy bejelentsék, már tisztában vannak a kilétével.

– Akkor mit keres itt? – kérdeztem, némileg talán kiesve közmondásos jólneveltségemből. Nem lepődött meg, hanem bólintott, amin viszont én lepődtem meg, bár igyekeztem leplezni.

– Tudom, ki a gyilkos, de semmivel nem tudom bizonyítani.

– Akkor honnan tudja? – Most már csaknem látványosan kételkedtem, őt azonban ez sem zavarta.

– Folyton körülöttem legyeskedett, amíg Raymonddal éltem, s ahányszor csak alkalma nyílt, arról győzködött, hogy nem vagyok való “ahhoz a léha alakhoz”, ahogy ő nevezte. Raymondnak ugyanis többször is elváltak a szülei, ő maga pedig csak nagy nehezen tudott kikecmeregni az alkoholizmusból.

A képlet ismerősnek tűnt, de nem azért voltam itt, hogy ha kell, ha nem, párhuzamokat vonjak. Azért voltam itt, mert máshol nem volt mód lennem. Egyrészt. Másrészt pedig azért, mert időnként megkértek, hogy nyomozzak ki valamit. Ismétlem: nyomozzak! Mostanáig azt hittem, engem már nem lehet meglepni. Öt perce sincs, hogy kiderült, nagyon is lehet. Nem örültem a felismerésnek, ezért a kelleténél érdesebben vakkantottam:

– Na és?

– Joe (Józsefnek hívják, de iskoláskorától így nevezi mindenki) azzal is fenyegetőzött egyszer, úgy megvereti Raymondot, hogy többé nem lesz kedve körülöttem forgolódni. Aztán az utóbbi időben gyanús alakokkal kezdett lógni. Nyilván felbérelte néhányukat, hogy lássák el Mondy baját.

Most először csúszott ki a száján ez a becenév. Abban a pillanatban elhomályosodott a tekintete, és könnyek indultak lefelé az arcán. Kedvem lett volna megcsókolni. Ha nem ma találkozunk először, meg is teszem.

– Nyilván – ismételtem enyhe gúnnyal. – Tehát bizonyítsam be, amit voltaképpen úgyis tud, csak éppen konkrétabb adatokra lenne szüksége, hogy a rendőrségre menjen.

– Nagyjából – ismerte el. – Maga nyilván jártasabb az ilyen körökben, mint én.

– Nyilván – ismételtem újból. Észbe kapott.

– Úgy értem…

– Tudom, hogyan érti. Nem emlékszik, kik voltak azok? Hogy néztek ki? Bármilyen apróság segítene.

Alig észrevehetően, de egyáltalán nem lenézően elmosolyodott. Erre a kérdésre is számított.

– Az egyik úgy kérődzik, akár a tehén. Nem úgy értem, ahogy szokták, hogy folyamatosan rág. A szó szoros értelmében úgy mozog az állkapcsa, mint a tehéné.

Bólintottam, mint aki megértette.

– Ha minden úgy van, ahogy elmondta, háromszázért elvállalom.

– Most kéri, vagy ha már végzett?

– Csak a végén – válaszoltam, és már meg se próbáltam leplezni a meglepetésemet. Ő ellenben elővett egy papír zsebkendőt, felitatta a könnyeit, és elindult az ajtó felé. Útközben megállt, visszanézett, elővett egy névjegyet, letette a cipőszekrényemre, és távozott. Én meg ottmaradtam egy névjeggyel, valami meghatározhatatlan illattal, egy különös benyomással és valami kezdődő érzéssel, amit csak azért nem akartam szerelemnek nevezni, mert már jó ideje óvakodom a nagy szavaktól.

Eszembe jutott még valami. Már azon voltam, hogy utánarohanok, aztán mégis úgy döntöttem, ezt semmiféle indokkal nem magyarázhatnám meg. Már úgy értem, magamnak. Ismét töltöttem tehát az Alexandrionból. Sétálgatni kezdtem a pohárral fel-alá, és elindultam a cipőszekrény felé. Valami azt súgta, oda kell mennem.

Kis híján dobtam egy hátast. Úgy látszik, ez a nap arról szól, vajon hányszor tud meglepni egy nő úgy, hogy még mindig valóban meglepődjem. A karton téglalap hátán ott állt minden, amire szükségem lehetett, és amiért az előbb utána akartam szaladni. Boros József – Joe. General Averescu (Szélmalom) utca 12, C tömbház, III. emelet, 16-os lakrész. Telefonszám: 425 712. Munkahely: SC Buliden Kft., I. C. Frimu 3B. Ennek az utcának nem lehetett magyar neve, a diktatúra idején építették a negyeddel együtt, amely körülvette. A világ egyik legszürkébb és legundorítóbb negyedével. A másikban én éltem.

Bedobtam még egy konyakot, aztán kiléptem a lakásból. Először Nagy Pucához mentem, az egyetlen emberhez, akit jobban tiszteltem magamnál. Nem mintha ez túl sokat jelentene. Nagy Puca egy ideig igazi fenegyerek volt, de tizenöt évvel ezelőtt deréktól lefelé lebénult valami furcsa nyavalyától. Azóta nem csinált semmi mást, csak Monopolt ivott, Chandlert olvasott, és nekem segített. Különös kapcsolatai révén mindent tudott az alvilágról, és ezt a mindent kizárólag nekem mondta el, ha megkértem rá. Közel lakott hozzám, abban a házban, amit a kommunisták valami rejtélyes okból itt felejtettek a tömbházrengetegben. Akkor költözött ide, amikor magándetektív lettem, de a sors fintora, hogy csak jóval a lebénulása után ismerkedtünk meg. Az egyik ügyemben Kis Pucát is ki kellett hallgatnom, aki gyermeki kíváncsiságtól űzve megkérdezte, miért hordok keménykalapot, és miért húzom el olykor a hüvelykujjamat ott, ahol a bajuszomnak kellene lennie. Akkoriban még nem voltam annyira embergyűlölő, mint manapság, úgyhogy válaszoltam. Felragyogott a szeme, és azt mondta, feltétlenül jöjjek el hozzájuk, mert az apja is rajong azért a paliért, aki azokat az izéket írja, meg azért a másikért is, aki játszik abban, amit az a tag írt. Jól összezavarta, de értettem, és bár nem akartam mindenáron szenvedélyes krimiolvasókkal beszélgetni, elmentem a kölyök apjához. Azóta, mindjárt tíz éve annak is, Nagy Puca a legjobb barátom, sőt fogalmazhatnék úgy is, hogy az egyetlen.

– Miért iszod ezt a borzalmat? – kérdeztem, amikor beléptem a szobájába.

– Ez legalább tiszta – vigyorgott, és maga mellé tette A magas ablakot.

– Fene a gusztusod… – morogtam, és levetettem magam a fotelbe. Igyekeztem csendben elviselni a kiálló rugó áldásos következményeit. Ahelyett, hogy felordítottam volna, inkább rágyújtottam.

– Mit nem tudsz? – válaszolta.

– Nemcsak akkor szoktam jönni, ha nem tudok valamit – feleltem keserűen.

– Nem, néha kölcsön is kérsz – jegyezte meg tárgyilagosan. – Szóval?

– Ha meg akarnál veretni valakit egy nőért, kihez fordulnál? – Nem kerülgettem a forró kását, de hülye kérdéseket sem akartam feltenni. Az adósságbehajtókat vagy a kigyúrt fenevadakat, akik a bosszú műveletében nyújtanak megfizethetetlen, bár nagyon is jól megfizetett segítséget, magam is ismertem.

– Ha valami közelebbit is mondanál…

– Az egyik úgy kérődzik folyton, mint a tehén.

– Bólé – világosított föl, még mielőtt a mondat végére érhettem volna. Látván értetlenségemet, hozzátette: – Mindig vörös Garronét iszik fehér borral.

– Hm – így társalogtunk, és ezért ragaszkodtunk egymáshoz.

– A Részeg Pingvinben szokott üldögélni a bátyjával együtt.

– …

– Vagy az öccsével. Ikrek.

– Kösz.

– Figyelj, Bogey… Nagyon tudnak verekedni.

– Ne aggódj, én is ott leszek.

Elnyomtam a gyászkeretesemet, intettem, és kiléptem az ajtón.

Nagy Puca volt az egyetlen, aki Bogeynak szólított, mert ismerőseim meglehetősen széles körében egyedül ő tudta, ki játszotta Marlowe-t filmen, és mert ragaszkodtunk egymáshoz. Ismétlés az unalom anyja, valóban, de jólesik érezni, hogy valaki mégiscsak szeret engem.

A Ladámba vágtam magam, és már el is porzottam. Azt hiszem, kietlen városunkban én vagyok az egyetlen, aki még Ladával közlekedik, ráadásul az “elporzik” igét társítja e nem túl arisztokratikus, ám annál régebbi eszközhöz. Néztek is becsülettel, ha feltűntem az utcákon, de sem időm, sem kedvem nem volt visszanézni.

A Pingvinnél fékeztem, leállítottam a motort, becsaptam a kocsi ajtaját, és már be is léptem az étterembe. Rég nem jártam itt, de emlékeztem még a hangulatára. Nem sokat változott: kikent csajok a falon, füst és erőltetett vihogás, olyan valakié, aki mindenáron azt szeretné bizonyítani, hogy ő már csontrészeg. Úgy látszik, rám is emlékeztek: ahogy a pultos meglátott, felerősítette a zenét.

– Jó napot, Márló úr – köszöntött alázatosan, székely akcentussal.

– Jó napot. Ismer egy Bólé nevű embert?

– Annyian benéznek ide…

– Úgy rág, mint egy tehén – pontosítottam, bár biztos voltam benne, hogy enélkül is elboldogulna, ha akarna.

– Hát…

Sóhajtottam, de nem tehettem mást. Fel kellett frissíteni a memóriáját. Egy hirtelen mozdulattal megragadtam a csokornyakkendőjét, egy másikkal a pulthoz szegeztem.

– Idefigyelj, te bicskás pojáca, vagy válaszolsz tisztességesen, vagy…

Nem kellett folytatnom. Gyűlölködő tekintettel azt sziszegte, Bóléék már napok óta nem jártak erre.

– Egészen véletlenül nem tudod, hol találom őket?

– Filimon Szűrbu 42.

– Kösz – eresztettem el nagyvonalúan, aztán elhagytam a rangos helyiséget.

Olyan székely, hogy még az î-t sem tudja kiejteni, morfondíroztam, miközben elkormányoztam a Ladámat a Pingvintől. Az élet amúgy is érdekes, hiszen a Sîrbu utca ott van a Frimu mellett, Joe munkahelye közelében. Hiába, a barátság soha el nem fogy.

A közelben állítottam le a kocsit a Vasile Roaitã utcában, két saroknyira Bólééktól. Elővigyázatosan bandukoltam a tömbház felé. Bokáig érő porban meneteltem, papírfecnik, banánhéjak, koszlott rongyok és használt betétek között. Sekély városom mély bugyraiban. Szerencsére a lépcsőházajtót kitámasztották, nyilván a meleg miatt, nem kellett hát kitalálnom, mit hazudjak a kaputelefonnak. Ezektől kitelik, hogy még a postást sem engedik be.

Felmentem a lépcsőn, ám a fordulóban megtorpantam. A lábtörlő félrecsúszva, az ajtó tágra nyitva. Még a szomszédok leskelődését is érzékeltem.

Óvatosan lépkedtem. Körülnéztem, aztán beóvakodtam a lakásba. Valahonnan nyöszörgés vagy inkább nyüszítés hallatszott. Elindultam a rongyszőnyegen, vigyázva a fogas mellett. A hangok irányába tartottam, amelyek a fürdőszobába vezettek.

Végre sikerült zaj nélkül odaérnem. Valami okból ezt az az ajtót is nyitva hagyták, hát benéztem.

Nem fogadott valami kellemes látvány. A kádban színültig állt a víz, benne egy fiatalember lebegett, gondolom, Bólé öccse vagy bátyja lehetett. Maga Bólé ott kérődzött a padlón, akár egy depresszióba zuhant tehén, így oldalról is látszott, hogy az arcán folynak a könnyek. Mondanom sem kell, a víz vöröses színben játszott.

Nyeltem egyet, de ha már idáig jutottam, folytatnom kellett. Semmi olyan tárgyat nem észleltem, amely alkalomadtán elriaszthatja a váratlan vendégeket, úgyhogy megköszörültem a torkomat. A vadtehén hátranézett, üres tekintettel rám meredt, és azt motyogta:

– Megölte magát… Megölte magát… Megölte magát…

Nem szerettem volna, hogy még egyszer elmondja, másfelől úgy véltem, háromszor már elmondta, többször nem feltétlenül muszáj. Ostoba kérdést tettem fel, de közbe kellett vágnom valamiképpen:

– De hát miért?

– Azért a ringyóért, hogy baszná szájba az anyját…

Nem akartam tudni, kit szólított fel ennek a nem túl esztétikus műveletnek a végrehajtására. Egyáltalán, el szerettem volna menni a fenébe. Csakhogy megbíztak valamivel, és én eleget szoktam tenni ügyfeleim megbízatásának.

– Nem tudja, hol találom Joe-t?

– Baszná szájba az anyját… – ismételte, én meg azt hittem, még mindig ugyanott tart, ahol az előbb. Ez a tévhit azonban majdnem végzetesnek bizonyult.

– Itt van Joe! – hallottam hirtelen egy üvöltést meg egy csattanást. Ösztönösen hátraléptem, s valószínűleg ez mentette meg az életemet. A következő pillanatban egy fémrúd csattant a padlón, s még láttam, hogy a csempéről lepattog a zománc. Aztán legnagyobb meglepetésemre az előbb még teljesen apatikus Bólé villámgyorsan megragadta a rudat, egyetlen rántással kitépte a másik kezéből, s visszakézből úgy képen teremtette a bonvivánt, hogy az hátratántorodott, egy másodpercig imbolygott, mintha gondolkodna, végül elzuhant, és nem úgy tűnt, mint aki egyhamar fel óhajtana állni.

– Hülye fasz! – jelentette ki Bólé. – Meg akart ölni.

Még csak nem is hülye, gondoltam tárgyilagosan. Másvalaki talán azt hitte volna egy ideig, hogy engem akart kinyírni. Pedig biztosan nem követett senki, tehát Joe egyenesen Bóléhoz jött. Igaz, nem kizárólag az okosság lehetősége állt fenn.

– Sejtette?

– Nem, de tudtam, hogy kitelik tőle.

Csíki akcentussal beszélt. Kezdett elegem lenni a székelyekből.

– Maguk ölték meg Raymondot?

– Mi vertük meg, igen.

– Joe kérésére?

– Menjél már, me’ felveszek mindgyár. Még mindig nem érted?

De igen, most már kezdtem kapiskálni. Bólé testvére beleszeretett Edinába, ezért meggyőzte az öccsét vagy a bátyját, verjék meg Mondyt. A dolog rosszul sült el, mert Mondy tüdőgyulladás miatt a kórházban elpatkolt, ráadásul Edina hallani sem akart senki másról. Észre sem vettem, és Mondynak neveztem azt, akit mindenki Raymondként ismert. Mindenki, kivéve egy lányt, aki engem is elbűvölt. Nem csodálom, hogy más is belézúgott.

– Nem érted – legyintett Bólé. Leült a földre Joe mellé, és a fémrudat szinte szeretettel helyezte maga mellé. – Nem csodálom. A leánka nem szerette Csótit, de hitegette erősen. Úgy tudott nézni, mint a veszedelem. Csótinak meg világéletében tetszettek a nők, de ahogy ezt meglátta, nem lehetett vele beszélni. Megvertük azt a szerencsétlent, akkor elment könyörögni hozzá, az meg a szemébe nevetett.

– Mikor történt ez?

– Tegnap… – válaszolta lehajtott fejjel.

Ez azért, mi tagadás, rosszulesett. Előző nap még szórakozott egy férfi szerelmén, ma délelőtt pedig megjelent nálam, nem kacéran, inkább mint egy visszafogott démon, és megbízott egy feladattal. Kemény csaj, gondoltam, de a számban megkeseredett a nyál.

– Kösz, haver. Viszlát.

Nem köszönt vissza, csak nézett továbbra is maga elé. Nagyjából tudtam, mi következik, ha elmegyek innét, mégsem csináltam semmit. Ugyan mit csináltam volna? És miért?

Elhajtottam egy gyorsbüfébe, és rendeltem két kebabot. Reggel óta nem ettem semmit, igazán rám fért már valami. A lány, aki kiszolgált, olyan savanyú volt, mint egy kiló citrom, és a majonézt annak ellenére rányomta az egyik kebabra, hogy idejében szóltam, abból nem kérek. Fejedelmi ebédemet megöntöztem egy tonikkal, aztán visszamentem a kotorékomba, és felhívtam Szomráki Edinát. Üzenetrögzítőre állította a telefonját, nem tudtam beszélni vele. Konyakot töltöttem, rágyújtottam a keretesemre, s már csengetett is. Biztos voltam benne, hogy nem lehet más, csak ő.

Tényleg ő állt az ajtó előtt. Fekete ceruzával húzta ki a szemét, ajkán egy leheletnyi rúzs, szemében csillogás, vállán igazi retikül. Úgy látszik azonban, az én szemem nagyon másképp csillogott, mert egyetlen trükkjét sem vetette be. A bátorságát azért nem vesztette el: a retiküljét könnyedén a cipőszekrényemre tette, besétált a nappaliba, vagyis abba a helyiségbe, amelyet jobb helyeken annak neveznek, és letelepedett a fotelben.

– Konyakot? – kérdeztem.

– Kérek. – Kimentem a konyhába, előkerestem egy poharat, töltöttem.

– Tessék.

Leültem az ágyamra, és vártam, hogy megszólaljon.

– Ne legyen már ilyen jegesmedve, Márló. Elfelejtette, hogy 2025-ben élünk?

– Miért ölette meg?

Még mindig nem adta fel.

– Gondolja, hogy ilyen kérdésekkel célt ér nálam?

– Csak ilyen kérdésekkel tudok szolgálni.

– Igazán nem akarja, hogy barátok legyünk?

– Dohányzik?

– Nem én ölettem meg.

– Nem, maga csak ráuszította a Bólé öccsét vagy mijét. Ő pedig, ha már van egy ikertestvére, magával vitte.

– Tehetek én arról, ha tetszem a férfiaknak?

– Nem, erről ők tehetnek. De nem muszáj belehalniuk.

– Nem unja még?

– Tudja, kaptam egy megbízatást egy hölgytől. Szeretnék a végére járni, amilyen megátalkodott vén hülye vagyok.

– Visszavonom a megbízatást.

– Maga nem vonhatja vissza.

Most először változott el az arca. Szürkészöld lett a dühtől, aztán vöröseskék.

– Idefigyeljen – sziszegte, és elindult a cipőszekrény felé.

– Ne legyen már olyan teátrális – válaszoltam, és nem mozdultam.

– Azt hiszi, viccelek? – kérdezte, és keze már a retikülön volt.

– Isten őrizz.

Hirtelen és láthatóan iszonyú erőfeszítés következtében kisimultak a vonásai.

– Most az egyszer megbocsátok – mosolygott megint, és visszaült a fotelbe a retiküllel együtt.

– Idefigyeljen. Délelőtt felkeresett egy NŐ. Nem tudom, érti-e, de nagyobb betűvel nem tudom mondani. Olyan nő volt, hogy szinte dobogni kezdett a vén, leharcolt szívem. Stílusos, elegáns. Akkor is elvállaltam volna, amire kér, ha nem egyezik bele az összegbe, amit megszabtam.

Ittam egy félpohárkás kortyot, aztán folytattam.

– De elkezdtem a nyomozást, és egyre különösebb dolgokba ütköztem. Az őrület szélére sodort férfi, megtébolyodott vagányok, gyilkosság és öngyilkosság. Kész Dosztojevszkij. Ennyire modern nemcsak én nem vagyok, hanem Csóti sem volt.

Amikor az öngyilkosságot említettem, összerándult az arca, de talán csak a csalódottságtól, hogy átláttam rajta. Most értettem meg igazán, mennyire magabiztosan ment el tőlem délelőtt.

Csalódottságában elővett egy papír zsebkendőt, belefújta az orrát. Mikor végzett, szembelöttyintettem a konyakkal.

Sikoltott egyet, az arca valósággal eltorzult a gyűlölettől, előrántott a retiküljéből egy revolvert, nekem szegezte, és összeszorított foggal azt kérdezte:

– Nem hiszi, hogy meghúzom a ravaszt?

– Semmi kétségem felőle.

– Akkor miért nem félti a szaros életét? Magának is csak egy van belőle, nem igaz?

– Még nem értesítettek, hogy nekem több lenne.

– Akkor? – Toppantott, és elvékonyodott hangon megismételte: – Akkor?!

– Nem mindegy magának, hogy félek-e vagy sem? Vagy azt képzeli, Mondyval iszogat, akivel aztán lefekszik, hogy másnap Csótinak ringatózzon?!

– Rohadék! – Kinyújtotta a karját, meghúzta a ravaszt… És a revolver halkan kattant a közöttünk levő feszültségben.

– Nem szeretnék tanácsokat osztogatni egy ilyen jól képzett spinének, de nem árt, ha máskor nem hagyja a retiküljét gyanús magándetektívek cipőszekrényén. Még fogják magukat, és megnézik, mit hord a pézséje alatt.

Visítva nekem ugrott, de elhúzódtam, és a tenyeremmel akkorát sóztam az arcára, hogy az ágyra huppant, a revolver pedig a szőnyegen landolt. Vártam egy kicsit, és vagy két perc múlva azt mondtam:

– Igya meg azt a konyakot, aztán húzzon el innen. És többé ne keressen, mert legközelebb nem ússza meg ilyen olcsón. A háromszázat pedig adja oda a Mondy édesanyjának.

Felállt, magával húzta a retiküljét, lehajolt a revolverért, beharapta az ajkát, elment mellettem, kinyitotta az ajtót, és kilépett a lépcsőházba.