JENEI LÁSZLÓ

 

 

Ólmos fejfájás

avagy: Máhr Lóránd libidinális túlfeszültsége

(1937)

 

A szanatórium füstös előcsarnoka után megváltás volt a tiszta hegyi levegő. Nem értettem, hogy egy gyógyintézmény hogyan engedheti meg magának ezt a marhaságot, hagyja, hogy a vendégek befüstöljék, ha csak a bejárat körüli részeket, akkor is. Romlott a világ. Az ilyen apró dolgokban ez még jobban látszik. Kiléptem a vaskapun, és rágyújtottam. Ahogy visszatettem a gyufát a zsebembe, éreztem a papír élét, a vizsgálati eredményeim ezen a néhány lapon voltak szép sorjában feltüntetve. Fájt a fejem, amikor bejöttem, most talán egy kicsivel jobban fáj.

Táblákon jelezték a helyes utat, de nekem semmi kedvem nem volt az utasításokat követni. Kocsi vinne minket az állomásig, ott, előrébb van egy kis házikó, ahol néhányan már várakoztak. A kifújt füstöt követte a tekintetem, aztán valahogy elidőztem az erdő látványánál. Ez a kikapcsolódás, igyekeztem meggyőzni magam. Olyan szeretettel néztem az egykedvű fákat, mintha egy angyalsereg álldogált volna ott. Egy nő ment el előttem, a jelzések ellenére ő is balra tért. Sok választást döntöttek el a nők, eggyel több vagy kevesebb, olyan mindegy. Én is arrafelé indultam.

Az út azonban többször élesen elkanyarodott, ahol megálltam, ott talán még ösvénynek is keskeny volt. A nő is régen eltűnt már, észre sem vettem, annyira lekötöttek a gondolataim. Vissza semmiképp sem megyek, határoztam végül, haladtam, mindig amerre a legkönnyebbnek látszott. Jóval lejjebb jártam már, amikor hirtelen szélvészszerűen átvágott előttem egy kisebb vaddisznócsapat. Az eleven áramlásban minden felbolydult, falevelek röpködtek, és nekem egyből a szajrén túladni igyekvő rabló jutott eszembe róluk, pedig nem lenne szabad, még a cigaretta is lecsüngött a szám szélén, annyira nem lenne szabad. Szelíd jó tanács volt, hogy mellőzzem az ilyesmit, legalábbis amíg marad a bankban valamim.

De akkor már jött a többi hang is. Jobbról a kiabálás, a féktelen csapkodás jelezte, hogy a hajtók megindultak, és amikor kiléptem az utolsó terebélyesebb fa árnyékából, láttam, hogy hajtásban is tartották a vadat. Gyorsan balra kaptam a fejem, a tábla felső végénél ott volt az elálló, feszülten figyelt. Rezignáltan vettem észre, hogy a tűzvonalban állok. Rohanni kezdtem. Talán száz méter után jött a szabatos csattanás, felporzott előttem a föld, kiszakadt egy fűcsomó. Már megint ez van, gondoltam, célba vesznek, lebukom, de most volt valami új is ebben: most mintha megdöbbentem volna a technika csodáján, egy golyó mindent megelőző röptén. No meg a csoda feledhetőségén. Ez a töltény, ami most ott volt előttem a földben, mintha visszaintegetne a föld alól, hogy nézz hátra, te bolond! És még azt is mondta, hogy no, Máhr Lóri, ez fájni fog. Férfiak világában férfiak találmányaira kell felkészülni.

*

Befüggönyözött szobában ébredtem. A függönyön átütött a nap, ettől citromsárga és világoszöld volt az egész ablakkeret. A sárga átkúszott egy háromlábú asztalkára is, melyen üres kancsó állt, s mellette egy teljesen fölösleges pohár. Az ablak résnyire nyitva lehetett, mert minden, amit láttam, a tárgyak és a színek angyali könnyedséggel mozogtak, egyik kedvesen odébbtolta a másikat, miközben energiát cseréltek.

Megpróbáltam lehunyni a szememet, jó volt ott, maradni akartam még, kintről madarakat lehetett hallani. Aztán egészen váratlanul ugyanonnan éles sikoly. Talán ha kinéznék, fontolgattam, felültem és kitettem a lábamat a takaró alól, de elbizonytalanodtam. A sikoly elhalása után a szoba ugyanolyan lett, mint azelőtt, a színek el sem mozdultak. Aztán mégis elmozdult minden, egy utolsó pillantást vetettem körbe, és egy elsőt az ajtón bezuhanó nőre. Sokféleképpen lehet feldúltnak lenni, ennek itt nem volt szüksége különösebb erőfeszítésre, hogy higgyek neki. A földön feküdt, felém emelte könnyáztatta, véres arcát, és kiabált: mentsen meg, mert megöl…

A végét nem lehetett kivenni, a hangja elcsuklott. Villámgyorsan, de azért tisztességgel végiggondoltam, hogy két lehetőség adódik, és csak az első a magától értetődő. Ez a nő igénybe akarta venni a szolgáltatásaimat. Ettől a pillanattól kezdve már nem tudtam, hol fog véget érni a menet.

Odaléptem mellé, felnyaláboltam, és lefektettem az ágyra. A mozdulataimban ritmus volt, az élet lüktetése, mindkettőnket, a nőt és engem is visszavezetett valamilyen szép emlékhez, láttam én rajta azonnal, nem hagyta érintetlenül. A nő rövid időre kikapcsolt magában mindent; míg vittem, a mellkasomhoz simult, mikor letettem, megnehezítette, hogy kihúzzam alóla a karom. A tekintetünk egymásba kulcsolódott, túláradóan boldog mégsem lehetett, szemének tükrében megjelent egy kis zavaró mozdulat, árny suhanása, és a nő máris újult erővel sikított, a fogán elfolyt a véres nyál.

Hátulról ütöttek le. Elszédültem, de nem vesztettem el az eszméletemet. Feküdtem a szőnyegen, mely mindennek ellenére őrizte a szoba definitív sárga színét. Lentről láttam, hogy egy óriás küzd a nővel, amolyan jellegtelen keverékalak. Ő lesz az, aki öl, világosodott meg, ő kéri tőlem, szokás szerint, hogy avatkozzam bele az életébe. A férfi ki akarta rángatni a nőt az ágyból, baljával húzta, a másik kezében egy kisbalta volt. Odavetettem magam a férfi lába elé, és… beleharaptam. Így hirtelen nem tudom, melyik lába volt, kevéssel a bokája fölött beleharaptam, és nem engedtem. Éreztem, hogy odacsapott rám a kisbaltával, nem talált el az élével, és ekkor már segített nekem a nő is, kis öklöcskéivel csépelte a férfi fejét. Összefüggő csoportot alkottunk. Kegyetlenül erősen tartottuk egymást, de nem éreztem, hogy fájdalmat szeretnék okozni, talán helyesebb úgy körülírni, hogy ott szerettem volna lenni, beágazódni abba, ami közös gyökerükként köti össze őket.

A férfi, talán fájdalmában, talán azért, hogy két kézzel kaphasson a fejemhez, elejtette a baltát. A hajamba markolt, majd az arcomhoz kapott, és ököllel többször belevágott az államba. Mivel azonban a nő hátulról tovább püfölte, egyszer hátracsapott. Nagyon eltalálhatta. Vér spriccelt a szőnyegre, épp a szemem előtt. Sejtettem, hol tart most a nő, a kapcsolatukat jelentő kozmosz legszélén. Felkapta a baltát, és lecsapott, de az ütés lecsúszott a vállról. Ahhoz volt elég, hogy a férfi, lábával maga után rántva engem is, teljesen a nő felé forduljon, és fojtogatni kezdje. A balta koppant az ágy szélén, és lebucskázott a földre. Döntenem kellett. Kicsit előrehajoltam, a nő szájából a vér most az arcomra csöppent, de nem égette a bőrömet, sőt kimondottan hűsített. Ellazítottam az állkapcsomat, megragadtam a baltát, és bumm. Bele a férfi tarkójába. Hang nélkül összerogyott.

A nő fuldoklott, fogta a torkát, erőltette a pislogást, hogy a könnyein át is szemmel tarthasson az eszelős tekintetével. Amikor visszajött a hangja, elszabadult a pokol. Tátott szájjal ordított, pedig azt vártam, hogy hálás lesz. Ránéztem a férfira, de csak azért, mert akkor nem volt jó a nőre nézni, úgy éreztem, hogy ebben ő vallott kudarcot, hiszen mindketten azt tettük, amire a veszedelem rászorított minket. Nem igaz, hogy bármi, ami itt történt, túlzás lett volna. A férfi a hasán feküdt, a balta a tarkójából állt ki. Rángott a test, nem nagyon, talán kettőt-hármat, ettől a balta nyele belengett, mintha hívna, kérné a kezemet, hogy fogjam meg. Meg is ragadtam, kirántottam onnan, és ahogy ott álltam a véres baltával a kezemben, a nő ettől a látványtól végre elájult. Némileg méltatlankodva illesztettem vissza a vasat a sebbe. Erőltetni kellett, de hát ha így akarja… Rosszulesett, de nem haragudtam rá, mégiscsak nő, kell egy kis idő neki. Önkívületében valószínűleg kétségbeesetten kutat, mit kéne tennie. Törékeny a teste. Ahol kilátszott a válla, régebbi véraláfutások árnyai voltak rajta. Nem ma kezdték ezt az életet.

Körül akartam nézni odakint, mert nagyon gyanús volt a csend. Az ajtó egy nagyobb szobába nyílott, a berendezéséből ítélve nappaliként használták. Körben a falakon trófeák, ronda csontpofák, zöld szöveten szarvak, fogak, agancsok. A falnál álló szekrény ajtaja nyitva, egy váza a földön hevert, de nem tört el, se víz, se virág nem volt körülötte. Zavarba ejtett, mennyi ideig dulakodhattunk odabent, hiszen a váza egy kicsit még mozgott, már abban a stádiumban, amikor megvan a végső helye. Egy másik ajtó volt szemben, az is kitárva, látszott, hogy az udvarra vezet.

Szóval ez a vadász háza, mondtam magamban, fölszedtek ájultan, hazahoztak. És ezek ilyen jókedvű udvariassággal előttem akartak pontot tenni egy hosszú vitára. Újdonság voltam, de jobban szerettek a régi dolgaikkal foglalkozni. Míg ezt átgondoltam, az udvart is körbejártam. Pár tyúk piszkálta a földet balra, egy melléképület bejárata előtt, más mozgást nem láttam. Repedezett, meszelt fal, előtte kiszáradt sár göröngyei, katonás léckerítés, melyen különböző bőrök száradtak. A kert végén a kapu betéve, előtte volt valami a földön, fekete valami, amit szemügyre kellett vennem. Két kutya feküdt ott kimúlva, rajtuk is dolgozott a balta. Férj és feleség a legritkább esetben jut el idáig, és hogy segíthettem, vigasztaló volt. A fejfájásom is enyhült, legalábbis ami maradt belőle, könnyűnek tűnt, mintha bármikor leakasztható lenne rólam.

A dögöket behúztam a bokor aljába, ne lehessen látni, ha valaki elmenne a kapu előtt. Még a földet is eldolgoztam ott, ahol a vérük kifolyt. Tetemükre ráterítettem az egyik állatbőrt, így mégis jobb lesz nekik. Néztem egy ideig őket, ekkor már érzi az ember, hogy nincs miért sietni. Befelé tartva vettem észre a tákolt fakerítés mögött egy fehér foltos szarvasborjút, csüdig a szalmában, nemrég állhatott fel. Égnek meredő nagy fülével valamit fel akart ismerni bennem, ismerős zajokat keresett. Míg elmentem mellette, biztatóan oda is szóltam, hello, kicsi szarvas.

A nő nem mozdult. A férfit elkaptam a hóna alatt. Őt a kutyái mögé tettem, egészen a kerítés tövébe. Kifújtam magam, és úgy láttam, minden rendben van. Ha a nő felébred, majd azt mondom neki, álmodta az egészet.

*

A hajamba túrtam, és éreztem az ősz szálakat. Néhány éve túl szűk ablakot betörve kellett bejutnom egy házba, szilánk maradt a keretben, és felhasította a fejbőrömet. Azóta is ott van a nyoma, keskeny műút a dzsungelben, az ujjam szabályszerűen megpihen, ha odaér. Most mégis az ősz szálakat éreztem.

Néztem a nőt, és valami lázongott bennem. Milyen ismerős volt ez nekem is, hogy a vadász a hajsza idején a vágyát csillapítja! És hát, igen… a legerősebb vágyak mindig bűnösek. Amikor odakerültem, hogy mit is kezdjek a nővel, bizony a testét láttam először, és csak valahol nagyon messze jelent meg a személy maga, az ő tragédiájával, sűrű tanácstalanságával, állati rettegésével. Állati, igen, mert amikor megéledt, nekem esett, hogy mit tettem a férjével. Ököllel ütötte a mellemet, és komolyan mondom, engem erősebben ütött, mint imént a párját. Nézzen már ide, mondtam, de csak dolgozott leszegett fejjel, és egy idő után elegem lett ebből. Nem ütöttem meg, a hajánál fogva visszarántottam. Elhallgatott, meresztgette a szemét, fújtatott. Néhány szál haja az ujjaim közt maradt, előpiszkáltam, összefogtam, s mint egy békéltető csokrot, átnyújtottam neki. Mondtam, hogy vegye el, de nem akarta, nem is nyúlt felé. Visszahúztam a kezemet, kiegyenesítettem a szálakat, majd összesodorva betettem a nadrágom zsebébe. Itt lesz, mondtam neki, ha kérné. Összevissza forgatta a fejét, mintha menekülni készülne. Ahogy szokás, felemeltem mindkét karomat, üres tenyeremet mutatva közeledtem hozzá, mire ez a háborodott felrebbent, talpra szökkent az ágyon, rátiport a cipőjével a párnára, a hátát a falnak támasztotta. A feje a falon, mint azok a kinti trófeák, vágott belém teljesen váratlanul. Ebben a szobában nyílik az új gyűjtemény.

Tudtam, hogy ez a két alak, a vadász meg a neje bekapcsolódott a magamban elfojtani vágyott folyamatba. Röhejes, mert korábban mindig azt mondogattam, sosem foglalkozom válási ügyekkel. Meg is szólalt a régi jó ösztönöm vészcsengője, mert ez a szituáció nagyon-nagyon rosszul festett. Bármikor ránk törhetnek. Kérdeztem, hol tartja a férje a puskáit, mire a nő szép csendesen összerogyott. Láthatóan nagyon megszokta, hogy önkívületben kutat megoldások, válaszok után. Úgy tűnt, hogy most nincsenek kívánságai, szenvedélyes kitörései, és ez erősen befolyásolt, sőt rendkívüli módon felajzott. Megsimogattam a haját, az arcát is, és míg a vére nem, arcának bőre égetett. A fülével babráltam, a nyakán a foltokat követtem, majd tettem egy kört az ujjammal a melle alatt. Mindennél fontosabbnak éreztem, hogy ne sikítson, amikor feléled. A testemmel óvatosan leszorítottam a testét, a kezemmel letakartam a száját.

Később felkönyököltem, és felálltam, mert meg kellett keresnem a puskát. Egy kicsiny, hátsó helyiségben bukkantam rá a szekrényre, volt egy Mannlicher-Schönauer, a Steyr-féle, az bizony uras. Futólag benéztem a szobába, a nő mozdulatlanul feküdt, aztán kimentem, és megkerültem a házat. Nem volt min gondolkoznom, el kellett mennem. Helyesebben, hogy már maradjak is ennél: menekülnöm. Amíg a vonathoz érek, kell a fegyver, ott majd eldobom. Déli irányba indultam, zavartalanul jutottam a vasúti sínig, a töltésen pedig balra tértem, az állomás felé. Tudtam, hogy mostantól egyre csak szorulni fog a hurok a nyakam körül, de valahogy nem érdekelt. A vonat ablakából látszottak már a város fényei, e komor dráma után olyannak láttam, mint egy kölyökzsúr terítékét. Utcák következtek, a kórház mögött osontam el, majd a Művésztelepet megkerülve irány a belváros. Húsz perc, és már a nagy, barna kapunk előtt álltam. Nem tudtam, hogy Frida itthon lesz-e, émelygett a gyomrom, de éltem.

*

Egy órája voltam otthon, Frida, az én drága húgom kedvessége a régi. Lehet, hogy az egész távollétemet játéknak, regényes életem részének tekintette, és így megbocsáthatónak, végtére is nem csináltam semmi rosszat, nem öltem embert… legalábbis nincs az arcomra írva. Alig egy hónapot voltam távol. Előtte persze éveket, nomád módon éltem, és néha magam is azt hittem már, hogy senkim sincs. Kiugrott bennem valami rugó, mondogatta Frida, van ez így. És most is milyen kedves volt hozzám!, tényleg, mint egy beteghez. Meg akart fürdetni, nevetni is alig tudtam rajta. Azt mondta, hogy gyorsan bedug a kádba, ereszt fürdővizet. Csak ráztam a fejemet, nekem már réges-rég függetlenné kellett válnom az ilyesmiktől. Kissé megrökönyödött, aztán megvonta a vállát, teát hozott, megágyazott a belső szobában. Engedelmeskedni kellett.

Reggel sem feszegettük a kényes kérdéseket, Frida odavetette a reggeli fölött, János átjön ma, nagyon kíváncsi rád, mondta, és ennek egészen váratlanul tényleg megörültem. János Frida férje, a sógorom, de épp válófélben vannak, állítólag miattam. Ennek az embernek rögeszméjévé vált, hogy köztem és Frida közt mindig is több volt, mint amit a testvéri viszony elbírna. Régen előfordult az is, hogy névtelen zsaroló levelet dobott a levélszekrényembe, kétségbeejtő gyanúját írta meg benne, hogy gyerekkorunk óta hálok a húgommal, ami persze rosszindulatú feltételezés, ártatlan mozdulatok, hangsúlyok túldimenzionálása, és csak annak lehetett a jele, hogy megromlott a házasságuk, s én voltam kéznél. János nem lelt tőlem nagyobb gavallért, hogy eláztassa a feleségét, gondoltam akkoriban. Pedig mi volt? Fridával mi csak összebeszéltünk. Mint ahogy a hangszert felhangolják, mi addig beszéltünk, míg közös normálhangunkat meg nem leltük, s attól fogva együvé tartoztunk.

Frida elment, bevágta az ajtót, ezzel kívánt szerencsét nekem, egyszersmind jelezte, hogy mit csináljunk mi Jánossal, ha kedvében akarunk járni. Korábban sosem csapkodott, ellenszenvesnek tartotta, ha az erő látszik, többször ki is jelentette, hogy az nem erre való, annak a mélyben kell maradnia, hiszen ha felfedi magát, pozíciót veszít. De nem volt idő ezen gondolkodni, János máris kopogtatott, nyomult befelé, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Frida meghagyott teáját forraltam fel, jó lesz neki az is.

Öt perce beszélgettünk, jórészt ő kérdezett, mit akarok és miért, én pedig egy-egy szóval feleltem neki. Aztán ügyes ritmusváltással azt mondta, ha visszatérsz valahonnan, mást kell csinálni. Nem csinálhatod ugyanazt. Ezt én is nagyon fontosnak véltem, meg is lepődtem, hogy így beletrafált. Haldoklik az anyja, helyezte el a lényeget óvatosan, majd hosszú magyarázatba kezdett. Most, hogy válik, pénzre van szüksége. Az anyja után örökölhetne, de nehéz hozzájutni, mert két testvére van még, és ott állnak a küszöbön. Lépett volna, vallotta be, de túlságosan háborogtak a kedélyek, és amíg az öregasszony eszméletén van, azt ír le egy papírra, vagy azt diktál le, amit csak akar. Az egyik testvérétől nem tartott, züllött férfi, a háború óta ki sem józanodott. Az anyját nem is látogatja, levelekre sem válaszol. Nem valószínű, hogy hagyna rá valamit. De a másik, az sajnos komoly ellenfél. Magdi házasságban él, feddhetetlen, anya. Szép, jegyeztem meg, akkor ketté kell osztani. Mire ő rávágta, nem kell kettéosztani. Ült velem szemben, otthon így gyakorolta be, itt hatásszünet jöjjön. Aztán azt mondta: el fogod Magdit csábítani.

No, most egyszer ez jó is lenne, de nem is lenne jó, dadogtam neki. És közben érzéki képek száguldoztak a képzeletemben… hol volt már a meggyőződésem, hogy a családi ügy nem az én vonalam! Volt néhány vitás kérdés, még hiányzott a szenvedély, de a legijesztőbb az volt, hogy ide jutottam. A férfi minden lehetőségbe beleszédül, hát nem bosszantó ez? Nem tudtam magamról, hogy ennyire gyenge vagyok. Közben János még százalékot is ajánlott a majdani örökségből. Nagyon csinos nő, mondta, nem muszáj arra gondolnom, hogy ez ilyen módon történik. És mondta még, hogy lépjek át a másik oldalra, ott mindig több a pénz, ő túl sok mindent tud rólam ahhoz, hogy ne fogadjam el az ajánlatát.

Amikor becsuktam utána az ajtót, bezuhantam a fotelba. A vadászház, most meg a János, mennyi ebből a véletlen? Az zavart, hogy a véletlenek mindig sokkal kevésbé valószerűtlenek. Hogyan gondolom megvalósítani? Néztem a cigaretta füstjét, és rosszat sejtettem. Frida közben hazajött, azonnal észrevette rajtam az idegességet. Pedig addigra már terveim is voltak. Persze zavarnia kéne, hogy eszembe jutott Alice, szeretett és halott feleségem. Milyen kevés ideig él bennem az emléke, ha nem válik valamiképpen elviselhetetlenné. Csak ha azzá válik, akkor tartom meg. Ilyen vagyok.

*

Nem jó ez így, mondtam azelőtt mindig Jánosnak, amikor megsejtettem, hogy Alice körül kujtorog, és Alice nem is ellenkezik annyira. Felborult bennem minden, és meg tudtam volna ölni. Ma már Alice halott, legalábbis azt hiszem, hogy az. Ez régi nóta, ezért kerültem az intézetbe, mert valaki folyton ezt a nótát húzta a fülembe. Kiugrott bennem valami rugó.

Frida ételt tett elém, székelygulyást csinált, ragyogó lány. Már a szájunkat törölgettük, amikor rákérdezett Jánosra. Azt mondtam, hogy adósságba verte magát, és most fenyegetik. Ez jutott eszembe, nem gondolkoztam sokat rajta, de ezzel elszámítottam magam. Elfelejtettem, hogy egy nő előtt, ha kellemetlenkedni akar, nincs lehetetlen. És egy nő, akitől elvettek valamit, megcsalták, elhagyták, az bizony kellemetlenkedni akar. Lecsapott Jánosra. Ne segíts neki, mondta olyan hallgatás után, amivel már előre közölt mindent. Azt mondta a hallgatásával, hogy az egy rohadék, nem férfi, nem ember, hanem egy csúszómászó, és köpni kell rá, még ha a lábunk előtt tekereg is. Én ezt egészen kiválóan hallottam, ezért nem volt rá szükség, hogy megismételje. Szóltam is neki gyorsan, hogy egyetértek, de pontos szeretnék maradni: van János kérésében egy megbúvó részlet, ami hízeleg nekem. Észrevettem Frida arcán a hitetlenkedő mosolyt, mintha egy új, ismeretlen embert látna maga előtt. Szinte könyörögtem neki, hadd élvezzem inkább ezt az édes titkot. Frida szó nélkül kitette elém az asztalra a válás keresetlevelét, szörnyülködjek, milyen barbár munka. Házastársi hűtlenség, olvastam. S akkor valljam be, mire készülök?

Jánossal a református temetőnél találkoztunk. Egy papírfecnire géppel volt felírva a cím, tiszteletre méltó óvatosság. Néztem a papírt, ők is a kórház mögött laknak. Mindegy. Ez a nő látszatra üres lap, ám nem nekem kell teleírni, hanem elő kell csalnom a láthatatlan betűket, olvashatóvá kell tennem. Meg kell tudnom róla mindent, ki kell szakítanom elszigeteltségéből, hogy lássam, mi a vágya, aminek a véletlen megvalósulására törekszik. Adva van tehát a megbízás.

Elmentem terepszemlét tartani. Keskeny közről van szó, mely talán harminc méterrel feljebb torkollik egy szélesebb utcába. Az övék nagy ház, van talán három-négyszobás is. Két hosszú órát töltöttem mindenféle járkálással, nem lehetett tovább húzni. Épp indultam, amikor megjelent egy férfi a sarkon. Visszafogott karimájú puhakalap, hosszú kabát, lezser járás. A férje lenne? Jánostól nem kértem, hogy írja le nekem, ez nagy butaság volt. Bement a kapun, otthonosan mozgott, mindebből arra következtettem, hogy hazajött a ház ura. No de mi ez itt!?, hőköltem vissza. Jóval utána befordult a sarkon egy nő, csinos kalap a fején, siet, és óvatosan futni kezdek én is, hogy többet lássak. A férfi az imént nyitva hagyta maga mögött a kaput, a nő most ezen lép be, kilincsre zárja. Felmegy a lépcsőn, a szintén nyitva lévő bejárati ajtón megállás nélkül halad át. Odabent viszont egyből megtorpan. A férfi áll előtte a folyosón, éppen hogy látom még, leemeli, mit leemeli, letépi a nő kalapját, és a hátrabicsakló arcra hajolva alaposan szájon csókolja. Micsoda műsor! Amikor pedig a nő kibontakozik, és minden zavar nélkül hátrafordul, hogy bezárja az ajtót, összetalálkozik a tekintetünk. Világossá vált előttem, hogy méltó kezekbe kerültem. Micsoda nő, a fenébe is, harmincas, de kölyöknek látszik, Alice volt ilyen. Felizzott a testem, oda szerettem volna rohanni hozzá. Miért ne szerethetnék bele? Úgyis az lesz. Akkor meg minek a morálra hagyatkozni, ha a vérem dönt. A bűn legfeljebb annyiban jó, hogy forró nyomon a végére lehet járni.

A kórház kerítésénél bebújtam egy bokor alá. Az volt a benyomásom, hogy várnom kell, nincs még minden megmutatva. Jól is tettem, félóra múlva megjelent a férfi. A bokorig érződött rajta a nő illata. A betétes cipő megállt a sarkon, a férfi kabátja belső zsebébe nyúlt, szivarkát s tüzet vett elő, rágyújtott, s a füstöt kifújva, újjászületve indult a belváros felé. Ha a férje volt, hová ilyen sietősen? Ráadásul megint a kapu nyikorgása, és jött a nő is. Nem értettem, mi folyik itt. Ez is elment a sarokig, bátortalanul végigfuttatta a tekintetét a belváros felé vezető járdán, majd lassú, ráérős léptekkel elindult az ellenkező irányba. Nem tehettem mást, várnom kellett. Sötétedésig a környéken maradtam, semmi. Egyikük sem jött vissza. Lesznek kérdéseim Jánoshoz. Összevissza élnek ezek, nincs rend. Mi ez a gyors menet? De hisz este van! Mindkettejüknek kulcsa volt a kapuhoz, a férfi nyitotta, elmenet a nő zárta. Olyanra gondolni sem mertem, hogy a nő a férjével valahonnan hazaszaladt egy pásztorórára. Azt nem szabad. Nagyon megnehezítené a dolgomat.

Sötét volt, nem láttam semmit, a hangok cserbenhagytak. Nem jött senki, alig volt mozgás az egész utcában. Éhes voltam, és eluntam magam. Otthon észre sem vettem Frida kérdő tekintetét, bezuhantam az ágyba és behunytam a szemem. Meg kell tudnom, mi az, amitől ez a nő ösztönösen és visszavonhatatlanul hálás lesz nekem.

*

Másnap János meglepettnek látszott. Mintha mást várt volna tőlem, nagyobb felindulást, az volt az érzésem, hogy csalódott bennem, és nincs igazán ínyére, amiért elsőre nem feleltem meg. Enerváltan válaszolgatott, mintha akkor találta volna ki, a végsőkig felidegesített vele. Most döntse már el, hogy mennyire fontos neki, ripakodtam rá, mire ő csak annyit vetett oda: és neked? Azt mondta, nem ismeri a jelenlegi életkörülményeiket, hiszen amióta hadban állnak az örökségért, nem jó a viszony. Igen, az a nő volt Magdi, ilyen alkat, végtelenül bőkezű vele az élet. Aztán megállt egy pillanatra, és fürkésző arccal megkérdezte, nem tűnt-e ismerősnek nekem. Igen, helyeseltem buzgón, és ezzel mintha végre megnyugtattam volna. Sokkal magabiztosabbá vált.

A férfi leírása illik Magdi férjére, igaz, nem pontosan, de hát mit lehet mondani egy férfiról, panaszkodtam, aki fel van öltözve, kalap van rajta, és az is jól behúzva. Mindenki ilyen. Nagy, tenyérbe mászó mosoly ült János arcán. Korábban nem lehetett kihozni a sodrodból, mondta. És ettől tényleg nagyon hűvös lettem. Legyünk praktikusak, válaszoltam, le kell tisztítani a helyzetet, csökkenteni kellene a szereplők számát. Nem kell mindjárt gyilkosságra gondolni, elég, ha kórházba kerül valaki, mondjuk, a férj. Ilyet ne is mondjak, tiltakozott rémülten János. Ki gondolta, hogy ilyen érzékeny erre? És kipirulva folytatta, hogy nem lehetne inkább virágot küldeni, édességet, netán írni neki, vagy bármi módon előcsalni a házból, követni a városba, leszólítani szokványos apropóval. Minek itt gyilkolászni, meg balesetet megrendezni. Persze volt valami igaza, de én akkor már végig is gondoltam mindent, és a tervem, meg kell vallani, roppant módon megfelelt az én süket harctéri lelkesültségemnek. Amennyi ideig sötét van a házban, pontosan annyi időm van nekem odabent lenni. Meg lehetne néznem. És hogy mi kell ide? Vasfűrész, mellfúró, álkulcs, feszítővas? Irány a lakatos. Igen, mondtam neki, elveszett a kulcs, ja, ja, műszaki ajtónyitás, de hagyja csak, majd én…

Bűnöző leszek? Nem. Beteg vagyok. Betegesen kíváncsi, szerelmes, vágyakozó. Perverz kiváltságokra, ugyanakkor értelmes tilalmakra is vágyom. Betértem több eldugott világítóudvarba, szürke kis közökbe, de egyiket sem találtam megfelelőnek. El kellett rejtenem a szerszámokat, túl nagy a csomag, így nem mehetek haza. Eszembe jutott a bokor, ahol tegnap elvackolódtam, megfelelő, közel a helyszínhez, a betörőlogika ezt kívánja.

Ebédre értem haza. Frida maradékot szedett, jólesett, minden jólesik, ha ő adja. Olyan nyugalmas dolog vele lenni, magától értetődő minden, az emberéletnek nincsenek mellette legnagyobb és legmélyebb kérdései. Nagyok és mélyek vannak és lesznek, de a legek birodalma bennünk, kettőnkben van. Azért tárgyilagosan sem lehet vele szemben viselkednem, mindig is lesz bennem némi gyanú, hogy analízisben vagyok. Egyre csak azt hajtogatja, hogy a lélek hatással van a testre, az akaraterő fegyverével pedig hatással lehetünk a lélekre. Mintha az akaraterő egy Steyr-féle Mannlicher-Schönauer lenne, amivel sakkban lehet tartani ilyesmit, holott pont fordítva van ez az egész, szentül meg vagyok róla győződve, hogy a lélek nem más, mint a test őrültsége.

Érdekes, hogy Frida annak idején sem segített rajtam érdemben. Alice-t állítólag elütötte egy autó, kora este volt, a Pannónia szálló előtti szokásos nagy forgalom. Ettől a rugók bennem, a fejemben, ahogy most is mondta, szétmentek. Állítólag ezért nem emlékszem a temetésre. Senki sem fogalmazott egyértelműen, az egész világ összezárt előttem. Frida pedig mindent a maga javára fordított. Szeretett engem, jobban, mint saját magát, és csak örülhetett, amikor visszakapott. Nagyon, nagyon csúnya ezt végiggondolni, talán abba is kéne hagyni, jelképesen a számra ütni, de mi van, ha az ő keze is benne volt a dologban? Láthatta, hogy a férje bolondul a feleségemért, és ebben az egyenletben két bűnös volt és két ártatlan. Most oda az egyik bűnös, a másik meg arra készül, hogy elhagyja őt, és itt vagyok neki én. Merjem-e megkockáztatni, hogy mindezt szóba hozom? Frida rendíthetetlen lélek, hétköznapi indulatokkal bír. Okos. Nem züllött. Szűk határok között, de sok mindent felhalmozhatott.

Most is egyből és élesen kérdezte: mikor következik végre ő? Miért nem kérdezem meg tőle, hogy mi van vele? Azzal, hogy itt vagyok, mondtam neki, máris megkérdeztem. De ez nem elég, és így meg úgy, hosszú mondatokat öltött egybe, bekezdéseket, arról a szemétségről, hogy elterjedt róla, sosem tűrt meg senkit maga mellett. Pedig ez nem igaz! Ő egy nő, ha nem vettem volna észre, és neki, mint nőnek, nem múlik el a szerelme úgy, ahogy a férfiak gondolják. Ő a lehetőségeibe szerelmes, a nőiségének a lehetőségeibe, annak a nőiségnek, amely a kivételes hajtóerő megragadásával birtokolható megfelelően. Kérdésemre meg is magyarázta, hogy át kell alakítani a szerelmet, és a közhiedelemmel ellentétben nem szeretetté, hanem esztelen rajongássá, ami már mindenre kiterjed, a világmindenség egészére, igen, még olyasmire is, mint a halál. Aha, mondtam, és lepöccintettem a hamut.

Fújt egyet, elnézett az ablak felé, és csendesebben hozzátette, ez a szenvedés igazi szentsége, nem ami a Bibliában van. Ez irodalom, nyuszikám, mondtam neki, de nem bántó hangon, értettem én, mit akar, és zavarban is voltam. Azt szeretné, mit szeretné: azt követeli, hogy vonjam be. Mindenbe, az életembe. Rendben van ez így, nyuszikám, mondtam, ezt látja a nő a tükörben. Ekkor vágta hozzám a szedőkanalat, amelynek az alján, mint egy rőten fénylő, parányi tengerszem, egy kevés paprikás lé is volt.

*

A szieszta vajúdással telt, hallottam az óra neszeit, és fájt. És hallanom kellett Fridát, aki harmadszor és negyedszer is rám nyitott, valamit mondani szeretne, de nem teheti. Együtt cselekedni mindent, mindörökké, ez testvéries. Megigazított egy tincset a homlokán, majd közölte, hogy büdös vagyok a hazugságtól. És ő nem János miatt ilyen rámenős, az az ember tőle akár fel is fordulhat, hanem miattam, aki felszabadultan visszatért, és az első napon máris belavírozza magát a halálos sodrásba. Mert ne gondoljam, hogy nem tudja a titkomat, tudja ő azt, de nem teheti, hogy ismeretei szerint cselekedjen. Az ellentmondana bizonyos szakmai minimumnak, aminek mibenlétéről ő ismét csak nem beszélhet, legyen ez is az ő gondja. Kis öklével lecsapott az asztalra, megfordult, kifelé menet ráütött az ajtóra is, és ezt a hangot hallottam egyre messzebbről, felpofozta, megütötte a ház különböző részeit. Azután csend lett.

A tízéves Frida jutott eszembe, és sajnáltam, hogy nem vagyok olyan, semelyik Máhr nem volt olyan, nem tudtam ellazulni, pedig jót tett volna. Fájt belül valami, egy jelzés, erőteljes, fájdalmat okozó jelzés jött onnan. Visszaültem az ágyra, az önálló élet reménye nélkül meredtem magam elé. Frida újra jött, belökte az ajtót. Tényleg azt hitted, hogy menne nélkülem, kérdezte szikrázóan tiszta és nyugodt hangon. Lehetett érezni, hogy ivott, kissé átázott benne a mindenható intelligenciája. Nézd, ezt akkor írtam neked, mondta, és elővett valahonnan a ruhája mélyéről, talán a bőre alól, egy papírlapot. Felém nyújtotta, de meggondolta magát. Mintha nem is én írtam volna, mondta. Mintha kölcsönkértem volna valakitől, egy másik Fridától, aki megoldotta a feladatát akkor, amikor tudni kellett, hogy mi a teendő. Felolvasta a levelet, de olyan lassan, mintha akkor írta, vagy nem is, akkor élte volna meg. Valaminek a terhétől megszabadulva olvasta, hogy a testvérek nem hasadhatnak le egymásról, és én nagyon kényelmetlenül éreztem magam, megint azok a belső jelek. Néztem a zilált haját, a kérleléstől szétolvadó vonásait. Rendben, velem fog jönni. Nem mondtam meg neki, mire készülök, de jöhet, talán még segíthet is, kevésbé gyanús, ha egy nővel ácsorgok a kórház háta mögött. Máris tisztálkodott. Bekiabáltam, hogy indulnunk kéne. Az utcán belém karolt.

Úgy gondoltam, hogy azt a nadrágot veszem föl, amelyikben az erdőn is átvágtam, annak már úgyis mindegy. Semmi hókuszpókusz, előérzet, vagy ilyesmi, egyszerűen átgondoltam, mivel járhat ez az akció. Lapulnom kell, falon felmásznom, ablakra felkapaszkodnom, ereszen lógni. Itt a kórház, mondtam, lelassítva a lépteimet. Te itt majd megállsz, és vársz. Nem figyelt rám. Megállt, jó, de nem volt igazán ott, rá sem ismertem, mint aki kővé dermedt, rémesen sápadt lett az arca. Elindultam a ház felé, és nem voltak rossz érzéseim. Még tetszett is a feladat, bár egy ideje nemcsak a nő jutott eszembe, akit megkaphatok, ha kiismertem az életét, hanem egy távoli lehetőség is, hogy ha szerelmes tudnék lenni, elég annyira, mint régen, akkor minden megváltozhatna. Frida folyton azzal támadt rám, hogy az első lépéseket bármikor megtehettem volna, de tohonya vagyok, a természet csodabogara, és nevetséges, mert mindig nevetséges, ha a romlott a kitűnőt keresi. Olyat teszel a nőkkel, mondogatta, ami után bánat marad vissza mindkét oldalon. Hát jó, majd most figyelj, nyuszikám.

Villámgyorsan beléptem a bokrok közé, a szerszámok a helyükön voltak. Az idő szaladt, már a naplemente utáni szürkületben bukkant fel egy férfi alakja a túlsó sarkon, és kevéssel ezután jött egy nő. Ahogy számítottam, úgy történik minden, nyugtáztam jólesően, bementek a házba. De most öt perc sem telt el, a nő újra megjelent, és ugyanazon az úton elsétált. Lassan fel kellett készülnöm. Eltelt tíz perc és semmi. Teljesen besötétedett. Talán elmellőztem a férfit? Kiléptem a bokorból, és a ház felé sétáltam, túl is mentem rajta, így három oldalát látva mondhattam, teljes sötétség van odabent. Döntenem kellett. Valószínűleg figyelmetlen voltam, a férfi nincs már itt, biztosan sietett a nő után. Egyetlen ügyes mozdulattal vetettem át magam a kerítésen.

*

A szerszám olyan nehezen mozgott, mintha a világ legnagyobb titkát feszegettem volna. Az eszköz alakja-formája ködlött előttem, és nem tudtam rendesen használni, mert remegett a kezem. Ekkor végre elfordult valami a zárban, kinyílt az ajtó. Lélegezni sem mertem. Egy egész levél gyufám volt, csakhogy egyelőre nem mertem gyújtani, hiszen mindegyik oldalról a végzetes támadást vártam, a férjet, a rendőrt, az ítéletvégrehajtót. Számoltam magamban, és amint közeledtek a nagyobb számok, minden a helyére talált. Épp csak odanyomtam a gyufaszálat, azon nyomban a folyosó végéig szaladt a fénye. De még ilyet! Ezek aztán puritán életet élhetnek, meredtem előre az imbolygó fényben, hisz sehol egy bútor, még egy kalaptartó vagy valami az esernyőknek, de még tükör sem volt a falon. Lenéztem a földre, nem volt szőnyeg leterítve. Kétoldalt csupasz falak. Megálltam, mert valahogy az lett az érzésem, hogy engem itt nagyon nehéz lesz tetten érni, és nem is csalatkoztam, balra benyitottam az első ajtón, egy szoba, meg sem lepődtem, hogy teljesen üres, bútor, szőnyeg semmi, aztán tovább, a többit is sorra vettem, mind kipakolva, kitakarítva.

Mosolyogva ingattam a fejem, ez annyira ismerős volt, ezek a hihetetlen helyzetek. Megint belemasíroztam a közepébe, gondoltam, és most itt állok. Mert afelől nem volt kétségem, hogy itt valami trükk van, és én vagyok a célpont, akit meg akarnak tréfálni, mindegy, milyen durvára sikerül a tréfa. Ijesztő volt a pillanat, mint egy meredek kapaszkodó után a megnyíló szakadék. És még ijesztőbb az érzés, hogy lépni akarok tovább, előre, bármi is várjon ott. Most már mindegy, mint akit kényszerítenek rá, hogy kutasson, mentem az átkozott rutin szerint. A gyufaszálat feltartva vettem sorra a helyiségeket. No tessék, mondtam az egyik hátsó szoba sarkánál, onnan nyílt egy ajtó, ott még nem jártam. Nem volt okom kihagyni, hát mi lehetne odabent…

Odabent János holtteste volt. Nemrég halhatott meg.

Ösztönösen az órámra pillantottam, volt-e időm arra, hogy én legyek a gyilkos. Tényleg nem tudtam, nem én tettem-e. Ha nem most, akkor egy órával ezelőtt, vagy most, de csak gondolatban, és ilyen jól sikerült. Megrémülni sem volt idő. Vannak-e itt háziak egyáltalán, akik betoppanhatnak? Le kellett ülnöm a földre, és szétnézni egy kicsit. Egy darázscsípésnyi duzzanat, s egy késpengényi bemeneti nyílás oldalról a torkában. Sok vér volt mindenhol, egy darabig haldoklott szegény, összekent mindent. Ilyen kés nincs nálam, azt tudtam, és ez jó jel.

Előfordult velem, hogy nem emlékeztem erre-arra, de a gyilkosság más. Amikor a feleségem először üvöltötte a képembe, hogy mit csináltunk mi a húgommal gyerekkorunkban, amitől ennyire követelem a simogatását, nevettem rajta, de arra már nem emlékeztem, hogy Alice ököllel a képembe vágott, pedig ezt állította éjjel, és másnapra be is kékült a helye. Egy másik este pedig Alice halt meg, akit aztán eltemettünk, de nem emlékeztem arra, hogy láttam volna a temetést, vagy csak valaki mondta, és számomra az derült ki, hogy szegénynek sírja sincs, csak halála. Amikor kérdeztem, hol van, tán meghalt?, Frida kis gondolkodás után azt mondta, hogy igen, meghalt, és én azt válaszoltam neki, hogy jó, de én semmire sem emlékszem. Mire ő, hogy talán könnyebb is lesz így, próbáljam elérni, hogy ne foglalkozzam ezzel a kérdéssel, zárjam le az ügyet. Érdekes, utólag erre sem emlékeztem, egészen eddig tartott ez a homály, és most egyszerre előjött az a pillanat, amikor Frida ezt mondja. Hogy ne foglalkozzam a halállal: azzal a halállal, amiről semmit sem tudok, ne foglalkozzam. Frida nagyon ritkán téved. Lassan tanul, de utána már ügyes. Ha itt lenne, azt tanácsolná, talán ugyanezekkel az egyszerű szavakkal, hogy zárjam le az ügyet. Ez a kötelességem, lezárni az ügyet.

Aztán, ahogy tisztult a kép, azonnal eszembe jutott az örökség, és az, hogy betelt János sorsa, a fegyvere visszafelé sülhetett el. Támadni akart, és erre megtámadtatott. Biztos kinyírták a testvérei, tippem is volt rá, melyik tette, biztos az a züllött alak, akinek mindenáron kellett a pénz, az ital nagy úr, és nehéz kiengesztelni a rossz szellemet. Vagy még valami, hisz össze is beszélhettek, a Magdi kiadja a parancsot, a részeges gyilkol, ők elköltöztek, a nyomok eltüntetve, és… És én itt ülök a csapdában. A Magdiéban? Hisz látott is, az a bájgúnár csókolta, ő pedig megfordult becsukni az ajtót. Egyenesen belenézett a szemembe, tesz ilyet egy nő, ha tisztességes szándékai vannak?

Szívem szerint elidőztem volna ott egészen hajnalig. Rágyújtottam, a parazsat lestem, olyan volt a sötétben, mint egy még elevenebb bemeneti nyílás. Mi van itt? Nyomoznom kell, ha életben akarok maradni. S egyre inkább akartam. Egy ilyen nő, aki ezt kiterveli, kell nekem. Aztán eszembe jutott Frida, szegény ott ácsorog a kórház kerítésénél. Muszáj mennem, de nem láttam a sötétben, kell a gyufa. Hol is… Talán a másik zsebembe gyűrtem, igen, meg is találtam, de valami más is beleakadt a kezembe. Már kint voltam a ház előtt, átugrottam a kerítésen, és Frida felé siettem, amikor lenéztem. Pár szál haj volt, összesodorva. Nem kellett sokáig gondolkodnom, honnan van.

*

Azt kérdi, mi van Jánossal. No hiszen! Miért kérded, néztem Fridára vizsgálódva. Ő meg a régi kedélyével csak annyit mondott, örül, hogy még életben lát. Jánost ő egy gazembernek tartja, s attól félt, ezért is akart elkísérni, nehogy valami grimbuszba keveredjek miatta. Bármi kitelik tőle, zárta keményen, s én magamban hozzáfűztem, hogy most már ugyan nem. Fürkészőn a szemembe nézett, akarok-e beszélni róla, s amikor elfordultam, úgy tűnt, belenyugszik.

Otthon az evés nevetséges volt, szurkáltuk az ételt, mindketten elégedetlenek voltunk. Nekem azzal volt bajom, hogy szokás szerint elrontottam a visszatérésemet. Aki halott elől menekül, az ne halottak sorfala közt térjen vissza. Hogy Fridának mi volt a baja, nem tudtam, de talán az fájt neki, hogy nem vagyok vele őszinte. Le lehetett olvasni rólam, hogy nagyon bánt valami. Tudtam, hogy tudok valamit, csak még nem állt össze a fejemben, ezért a segítségét kellett kérnem. Esdeklő tekintettel néztem rá, de mielőtt megszólalhattam volna, megelőzött. Azt kérdezte, hogy segítek-e eltüntetni János hulláját.

Unottan nézett, a lakkot pattogtatta a körméről. Meg kellett nyugodnod, mondta, nem kérhettelek rá, hogy frissiben állj neki ásni. Rendben, dolgozd fel. De még az éjjel vissza kéne mennünk, és a holttestet elásni a kertben.

Egy gondolat röpködött ide-oda a fejemben, mint egy kemény csőrű madár, mindenhol nekiütődött a koponyámnak, és már rettenetesen fájt ez az elvadult szabadulási kísérlet, de képtelen voltam segíteni rajta. Aztán rosszabbodott, igazi ólmos fejfájás lett belőle, ami már nem is tágított. Valahogy túl logikusnak látszott minden, volt rendszer a teendők egymásutánjában, nem lehetett rajta fogást találni. Hát mi mást lehetne tenni egy halottal, mint eltemetni? Mit kell csinálni egy ásóval? Ásni kell vele, mondjuk egy gödröt. Eltemetni valamit. Mire való a föld, hogy beletemessék a halottakat. Egyszerre egy dolgot csináljunk, ha el kell temetni Jánost, temessük el, aztán Frida úgyis megmondja, hogy mi következik. Olyan hideg volt a konyhában, hogy kértem Fridától egy pulóvert. Mondtam, hogy azt hozza, amelyiknek nem olyan hosszú az ujja.

Mit is tudok jelen pillanatban? Az úton elmondtam neki. Jánosnak nincsenek testvérei, szögezte le mindjárt Frida, s engem ez az újság teljesen megbénított. Frida azonban most nem sajnált, úgy vélhette, hogy végre ideje kivenni a részem mindenből. Azt mondta, hogy kihallgatott minket, engem és Jánost, nem lepte meg a történet, amit előadott nekem, bár nem nézte ki belőle. Azért nem lepte meg, mert sejtette, hogy készülődik valami. Azzal, hogy visszatértem, sok mindent megváltoztattam. Nem lehet csak úgy visszatérni. És te már túl rég kiléptél, át abba a nyomozósdiba, mondta Frida, akkor fogtál bele, amikor Alice elhagyott.

Elhagyott?, kérdeztem rá bizonyos mértékű tiltakozással. János pedig irigy, mondta válasz helyett. És egy dög. Hiába volt meg a nyomorult kis boldogsága, te megint feltűntél, és csípte a szemét, milyen könnyen ment, a feledés, a visszatérés, az, hogy kijöttél a romok alól. Újra meg akarta mutatni, tudtam én, dicsekedett Frida, vagyis inkább megéreztem, de amikor hallottam, mit mesél neked, nem volt kétséges, hová akar kilyukadni. Azt akarta, hogy lásd a boldogságát. És mivel nagyon buta arcot vághattam, hozzátette még: tessék, láthattad.

Előre mutatott, mert közben tényleg odaértünk a házhoz.

*

Rövid időn belül ez a második férfi, akit a hónaljánál fogva húzgálok. János hullája nehéz volt. A hullában nincsenek azonnal ott a kukacok, azok a tönkrement színek sem jönnek elő ennyire gyorsan, nem kell tehát tőle undorodni, semmi sem tisztább és végiggondolhatóbb, mint egy halott, akit megfoghatsz. Fogd meg, és tartsd addig, míg mindent meg nem tudsz róla. Talán egy perc, annyit mindenki kibír. És ha megvagy vele, engedd el. Ez lesz a nehezebb.

Ásni kezdtem, miközben Frida beszélt. Hát nem hasonlított valakire az a te Magdid? Ástam a gödröt és gondolkodtam. Valóban hasonlított. Alice-ra emlékeztetett. És Frida erre hevesen és biztatóan bólogatni kezdett, mintha a számba akarná adni a szavakat. Alice volt az? Az én kicsikém visszfénye… Az volt?, kérdeztem, és Frida azt mondta, nem. De jó, fújtam egy nagyot, s milyen korai volt még a megkönnyebbülés, mert Frida azt is hozzátette, hogy nem visszfény, drágám, az a valóságos Alice volt.

Nos, a valóságos dolgokra vonatkozó vágyakkal azonosulni kell. Jogosak voltak tehát az érzelmeim, melyekkel Magdi… azaz Alice felé fordultam. De hogy az ott Alice lett volna? A valóságos Alice? És Frida leguggolt a gödör szélére, két tenyerébe fogta az arcom, úgy mondta: Alice nem halt meg, csak… elhagyott téged. Te úgy viselkedtél, mint aki megtébolyodott. Amikor úgy beszéltünk veled, mint a tébolyodotthoz szokás, tehát amikor rád hagytunk mindent, megnyugodtál. Te mondtad ki először, hogy meghalt. Mi azt mondtuk a hátad mögött, legyen. Akkor este senkit sem ütött el az autó, csak Alice-nak elege lett a tétlen várakozásból, a rettegésből, hogy épp mi történik veled. Akkor éjjel már haza sem ment. Azóta titokban, húzta el a száját Frida, János tartotta el. És ő használta. Hogy most felbukkantál, ütni akart rajtad még egyet. Odacsalni téged, hogy lásd, él Alice, és az övé. Ilyen egy rongy ember volt, mondta, és köpött egyet, igen, a húgom leköpte a hullát, mely a gödör szélén volt kinyújtóztatva. Néztem a köpését, az arcán találta el, ott volt az a folyós kis nyál a halott szeme alatt, lassan megindult a széle, bele a szemgödörbe. Cseppet sem zavart, hogy nyálas lesz a halott szemgolyója. Elfelejtettük lezárni a szemét, és most bele fog folyni, úgy kell neki. Tudod mit, mondtam gyorsan, akkor kapja meg, és én is leköptem. Frida nézett, ennyi jár nekem, gondolhatta.

Amikor elkészültem, gyorsan belehúztam a gödörbe a testet, s lábtól a nyakáig betemettem. Mire vársz, kérdezte Frida, de én megkértem, hogy menjen a házba, kettesben akarok maradni a sógorral, ne féljen, csak elköszönök tőle. Épp annyi időm volt, hogy gyorsan fölé hajoljak, amikor Frida eltűnt a sarkon túl, már hánytam is, okádtam, rá János fejére, nem direkt volt, csak éreztem, hogy jön, biztosan az idegességtől, az undortól, és az ismét körülöttem ólálkodó őrülettől. Nem volt szándékos. Amikor megkönnyebbültem, betemettem a fejet is, topogtam rajta, hogy ne emelkedjen ki a frissen mozgatott föld, a tetejére pedig a bokrok aljából vegyes kerti gazt húztam, volt abban minden. Elég takarosan nézett ki.

*

Most az a fontos, hogy megúsztuk. Ezt már otthon mondtam Fridának, hogy ez az egész, úgy ahogy van, őrület, én egy rakás dolgot nem is értek, csak azt, hogy valami most szubjektíve el lett bennem mélyítve. Úgy jöttünk el a sírtól, mint a patkányok a dögtől, visszük szét a fertőzést, undorítóak vagyunk, és ne!… ne mondj semmit, állítottam meg feltéve a kezem, hadd kérdezzek majd én, ha már tudok. Mérges voltam. Miért hagyta Frida, hogy Alice ragyogó tiszta arca így bemocskolódjon?

Megkaptam a teámat. Besűrítette valamivel, vicces, de az a gyanúm támadt, hogy meg akar mérgezni. Nem kortyoltam bele, de nem is toltam el, csendben kavargattam. Aztán mégis megittam. A nők gyorsan tudnak dönteni, ha már határozott a sorsomról, akkor úgyis végem. Letettem a csészét, és hátradőltem, Frida pedig elhajtott egy hajszálat a szemem sarkából. Futólag meg is simogatott, majd azt mondta, hogy ha élnének a szüleink, nem tette volna meg. Nem szerettem volna megérteni, de muszáj volt.

Arra gondolsz, hogy… kezdtem, de képtelen voltam végig mondani. Igen, én tettem, bólintott aprót, tudod, gyűlnek a tapasztalatok, és az ember tűr. Engem bánthatott volna, nekem már nem fájt. De jöttél te, és muszáj volt lépnem. Aztán felkapta a fejét: nehogy lelkifurdalásod legyen miatta! Istenem, csak azt ne, ha már idáig eljutottunk. Próbáld végre elfogadni a segítséget. Segítség?, kérdeztem. Ilyen szerencse is csak egyszer érheti az embert, hogy te vagy a segítségére. Egyet gondolsz, és nyakon szúrod a férjedet, nehogy fájjon nekem, hogy egy másik életet éltem, és most szembesülnöm kell az igazsággal.

A testtel üzenni túl könnyű, válaszolta, előnyben voltak. Előtted csókolta, hát nem érted? Ezzel ébresztettelek fel. És mert nem válaszoltam, megkönnyebbülten hozzátette: míg kint okádtál, feltöröltem a vért. Holnap odamehetsz, Alice délután négykor szokott odaérni. Találkozzatok.

*

Egész éjjel vastagon esett, többször kinéztem az ablakon, kiadós záporokat számoltam, nagyon állatias volt. Eddig azt hittem, az éjszaka a férfi, most láttam, hogy van erősebb, az éjszakai zápor a férfi.

Kicsit később benézett Frida, leült az ágyam szélére. Végre fáradtnak láttam. Ekkorra érthette meg, hogy a bosszú igazából sosem egyetlen ember ellen irányul. Nem vette a lapot, hogy menteni szeretném, de legalább mentegetni. Mi a fenéről beszélsz, kérdezte duzzogva, és a világmindenség összes húgocskája által használt büszke, boldog, várakozásokkal teli mosolyát küldte felém. Másfelől próbáltam közelíteni: fordítsuk le a te nyelvedre. Miféle diadal az, kérdeztem, amelyik nem finom, mint egy édes sütemény? Mondják, hogy érezni a győzelem ízét. Te mit érzel? Húzta a száját. Á! Ezek általánosságok, meg filozófia. A vér a valóság. Nem emlékszel, hogy gyerekkorunkban is mindig a doktor bácsinak volt igaza? Sakkban tudott mindenkit tartani, ha komolyra fordította a szót. A vér?, kérdeztem, mire Frida felállt, kiment, majd nyitott tenyerén egy kést tartva tért vissza. Nem mostam meg, rászáradt, mondta, s várta, hogy kivegyem a kezéből. Miért csinálnék ebből akkora felhajtást, gondoltam, amikor megérintettem. Behunytam a szemem. A penge érintése olyan volt, mint egy túl hosszú álom.

Reggel gondoltam igazán bele, hogy Alice visszatért. Ő már tudja, hogy jelen vagyok, de csak ennyit tud. Számít rá, hogy megint leselkedni fogok a háznál. Abból, hogy oly hosszan nézett rám az ajtó bezárásakor, arra következtettem, hogy játszana még velem.

Frida leültetett a konyhában, szinte lenyomott, muszáj enned, mondta, és már dugta is a számba a kenyeret. Odatettem a kezem, és nagy nehezen kinyögtem: ugye, nem akarja? Mit, nézett rám meglepetten Frida. Hogy én is megtegyem, mondtam, mire iszonyú vadsággal a nyakamba vetette magát, szorított, fojtogatott, a vállamba dörzsölte a könnyeit, erős szaga volt, annyira áradt belőle a rémület. Dehogy, jaj, dehogy… összekapaszkodva sírtunk és ringatóztunk, s amikor elfáradt, az ölembe ült, de nem engedett el.

Még jó. Azt hittem az jön, hogy én megtenném-e érte… Már miért? Talán hálából? Amikor elhagyott Alice, megegyeztek egy közös hazugságban. Az a gyanúm, hogy ez Fridának volt a legkedvezőbb. A férjét már régen elvesztette, most legalább visszaszerzett engem. Nem mert beavatni, mert lassan már ő is hitte, hogy az igazság többet ártana. Nem tudta, mennyit szenvedek. Most már másként gondolja. Vannak dolgok, amiket meg kell tenni. Ha visszamegyek a házhoz, Alice látni fog engem, visszaverődik rólam a fény, és ugyanúgy róla is. Látni fogjuk egymást. Egyetlen módon tudom legyőzni Fridát, már ha le kell győznöm, ha bebizonyítom, mennyire nem a tett, hanem az érzelem a fontos.

*

Az érzelem tetszőleges szögben elfordítható, akkor is az marad, ami a lényege. Ha én szerelmet érzek Alice iránt, ennyi idő után és ilyen körülmények között is, szerintem az még ugyanaz a szerelem lehet, amelyik régen is működött. Holott illik a méltóságunkra is gondolni. Alice hátának görbülete jutott eszembe, ahogy János hátrahajtotta a csóknál. Milyen furcsa! Kevéssel ezelőtt még Magdi és egy idegen voltak a szereplők, és most… Most Alice és János. Két régi versenyző.

Nem ácsorgok kint, bent fogom várni, eldöntöttem, hadd jöjjön be egészen a folyosóig, talán tovább is, kezdjen keresgélni a szobákban, ott vagyok-e. Vagyis hogy János megérkezett-e már, hiszen őt várja… Hogyan kell majd eléje lépnem? Szótlanul mosolyogva, vagy komolyan és egyszerűen köszöntve? Vajon merre fog menekülni? A szerelmeseknek akadályokat kell legyűrniük. Nálam ez most ki van fordítva kissé. Akadályokat kell emelnem, hogy a szerelmesem ne tudjon menekülni. Hiszen mindenhez idő kell, egy helytálló magyarázathoz is kell valamennyi. Lehetne talán egy szó, mondhatom, hogy szeretlek. De ő majd azt akarja tudni, hol van János, mit keresek ott, miért nem tűnök el. És akkor szét kéne szednem darabjaira ezt az egy szót, mert hiszem, hogy mindent csak ebből fejthetek ki. Ha nem így kezdem, esélyem sincs. Szóval: szeretlek, és János ott van hátul, téged kerestelek, teérted élek, és azért nem megyek el, mert veled akarok maradni. És ha elindul hátrafelé, ahogy ő hiszi, János felé? Mindkét végét lezárni! A folyosót kétfelől be kell kerítenem, hiába lehetetlen, de így kell. Ha bejön, én az ajtó mögött várom, gyorsan behajtom és kulcsra zárom, majd a hátamat nekivetem. Szeretlek stb., és miközben beszélek, átsétálok a folyosó másik oldalára. Meg vagy fogva! Két dologra nagyon kell vigyáznom: minden mozdulatom mást jelentsen, épp az ellentétét, mint aminek gondolható. Nem bekerítem, hanem körüludvarlom. Hódolattal körbejárom, mint egy múzeumi vitrint. És a másik: nem szabad azt gondolnom közben, hogy meg van fogva…

Mert amikor megérkezett, már nem volt megválaszolatlan kérdés. Bejött, bezártam az ajtót, és nekivetettem a hátam. Megfordult, nem úgy, ahogy a filmekben szokás, nem kapta hátra a fejét. Kéjes lassúsággal indította a mozdulatot. Erre kéne majd mindig emlékeznem, gondoltam, és nem a jeges rémületére, hogy én vagyok az. Fehér lett az arca, a falnak támaszkodott, láthatóan alig állt a lábán. Amikor lerogyott, leültem mellé, és az ölembe vontam a fejét. Hamarosan felnyitotta a szemét, de gyorsan visszazárta. Úgy mondta, lezárt szemmel, hogy mit keresek ott. Hozzád jöttem, válaszoltam, amilyen gyengéden csak tudtam. Most kellene a szavaknak jönniük, tudtam jól, mégsem sikerült. Bántani fogsz?, kérdezte. Képtelen voltam megszólalni. Meg se moccant. Ki volt nyújtva a lába, a karja a teste mellett a földön. Bántani akarsz?, kérdezte leheletnyivel erélyesebben. Vadállat vagy, ha kezet emelsz rám, mondta Alice, majd rövid gondolkodás után hozzátette, egyébként is állapotos vagyok. Ezzel rossz helyen kopogtatott, én pirultam bele a szégyenbe. Hát nem lehet csendben megcsinálni ezeket az apró javításokat, aztán ugyanolyan csendben, és együtt továbblépni? Azzal jön, hogy állapotos, hogy az ő szerethető lelke ugyan még mindig szerethető, de a testében lévő másik test eltakarja. Van valami benne, amitől nem láthatom többé…

Nem tudom, mi lehetett a szememben, de megijedt tőle, hát ijedjen is meg!

*

Óvatosan leengedtem a fejét a földre. Megigazítottam a haját. Ha elhagyják magukat, a nők arcán keletkezik egy pont, mint a gyémánt egy zárványa, mindig a hiba kelti fel a figyelmet, s attól fogva csak azt lehet és érdemes nézni. Most még jobban látszott, a lemenő nap beesett az ablakon. Emlékszem, mennyit olvasott régen Alice, a legmocskosabb, legértéktelenebb krimikkel, hitvány fércművekkel is képes volt átélni a csodát, varázslatos világokba repítették őt. És én mire voltam képes? Az elmúlt években sok női megbízóm önfeledten tapadt a számra… hideg, üres percek voltak. Alice mindig azt mondta, mennyire hasznavehetetlenül csókolok. Most sem csókoltam meg, nem kellett a fanyalgása. Jobban fájt, hogy nem volt meleg a teste. Talán nem volt vér benne. Vagy a vére hidegen rohant az ereiben. Vagy a bőre, megedződve az érintésem keltette undortól, megszűrte, lezárta a véletlen vágy tüzét, nehogy megneszeljek valamit abból, hogy ő egy nő, aki, bárhogy szeretné a jelenlétemben, nem képes mindenét ellenőrizni. Erővel kellett elfordítanom a tekintetem Alice arcáról.

Felálltam, és percekig le-föl sétáltam a folyosón. Vajon mi történik közben, amikor az én akaratom megmarad, míg a másiké elvész? Egyébként is, milyen élete lett volna egy nem kívánt gyermeknek… Hiszen nem kívánhatta igazán most, hogy látott.

*

Mire mindent befejeztem, teljesen leizzadtam. Csak annyi volt biztos, hogy nekem végem. Nem mondhatom többé, hogy van még egy helyszín, ahol a cselekmény kedvezőbb fordulatot nyerhet, a helyszínekből kifogytam, minden lehetséges zugba rejtettem, vagy temettem már valakit, és mindenhol maradtak ellenségeim. Elvileg ebből a kertből sem léphetnék ki büntetés nélkül, gondoltam, növekvő bizalmatlansággal jártatva a tekintetem a feketén mozgó bokrok csoportjain. Menjek Fridához? Ugyan már, pedig… amilyen félve gondolok rá, kétlem, hogy óvnom kéne magamtól. Nem lehet már semmit sem tenni, elfáradtam, mint a kiégett bérgyilkosok, akik gyermekkori önmagukat látják meg a célkeresztben.

Vonatot fogtam, ugyanott szálltam le, ahonnan a szanatóriumhoz indul a buszjárat. Gyalogoltam a sínek mellett, kerestem a helyet, de nem lett meg a puska. Amikor feladtam, a távolban megláttam a vadászház tetejének körvonalait. Úgy lebegett a hajnali szűrt fényben, mint egy tutaj a folyó vizén. Ki kellett számítanom a sodrás erejét, hogy a leginkább megfelelő helyen találkozzunk. Óvatosan lépkedtem, mintha tényleg a vízbe gázolnék, emeltem a lábamat.

Kiakasztottam a kaput, hátul felcsattant egy kutya ugatása. Megtorpantam, de nem jött elő sehonnan, aztán el is csendesült. Arra lopakodtam, ahol a szarvasborjú is volt. Nem sokat nőtt, pedig valamiért azt vártam, hogy egy kifejlett példány fogad majd. A füle tányérjával követett, mondtam neki megint, hogy hello, kicsi szarvas, erőt gyűjtsél, sokat alhass. Tetszett neki, azt mondta, hogy köszöni.

Mintha megrebbent volna a függöny az egyik ablakon, megálltam, le is guggoltam, de semmi. A bokor felé indultam, ha ott vannak még, rendesen eltemetem azokat is. Vártam egy kicsit, hogy mozdulhatok-e, és amikor felemelkedtem… bumm!

A ház felől lőttek.

Eldobtam magam hátra, a borjú kerítése felé, láttam, hogy az állat a földön fekszik, vége van, csupa vér a nyaka, bugyborékolt a sebből, mint valami gyógyító forrás. De rajtam is bőven volt belőle.

VÉGE