Jevgenyij Griskovec első regénye, Az ing két barátról szól. Szánya, a főhős-narrátor (a szerző színpadi előadásait és drámáit ismerve egyértelmű, hogy a mű csakis egyes szám első személyben íródhatott) pár éve költözött egy vidéki városból Moszkvába, ahol sikeresen építgeti karrierjét, vannak már moszkvai barátai, és már nem fél a metropolisztól. Legjobb barátja mégis a szülővárosában maradt Maksz, aki időről időre felbukkan a fővárosban, hogy meglátogassa Szányát. Az ing egy ilyen látogatásról szól, a két barát egyetlen napjáról Moszkvában. S persze sok minden másról is: szerelemről, házasságról, munkáról, a városról, az élet apró dolgairól, amelyeken keresztül az élet “nagy” kérdései vetődnek fel.

Griskovec alapvetően színházi ember. Egész pontosan irodalomtörténész, aki már egyetemi évei alatt belekóstolt a színjátszásba, amikor egy pantomimcsoportban játszott öt éven keresztül: “Idővel azonban úgy éreztem, mintha egy furcsa börtönben lennék. Beszélni szeretnék – de nem beszélhetek. Sokáig képtelen voltam ezt a problémát megoldani, de aztán elkezdtem beszélni.” Nem véletlen, hogy későbbi egyszemélyes színházi előadásai a szóra, a mesélésre épülnek. 1998 és 2003 között született szerzői produkciói – Hogyan ettem kutyát, Egyidejűleg, Bolygó, Csatahajók (a Bolygón kívül a magyar közönség is láthatta ezeket a Trafóban, az Egyidejűleg pedig a Pécsi Harmadik Színházban is vendégszerepelt) – rendkívül személyes, őszinte, mesélős-sztorizgatós előadások, amelyek szinte elképzelhetetlenek a mesélő személye nélkül. Éppen ezért Griskovecnek – saját bevallása szerint – igen nagy nehézséget jelentett lejegyezni, úgymond irodalmi formába önteni egyszemélyes előadásait: “A színpadon ott az énem, hathatok a nézőre a személyiségemmel, tehetek egy mozdulatot, de ahol könyv van és szereplők vannak – onnan hiányzom én.” Kezdeti kétségeit azonban idővel sikerült legyőznie, hiszen több fontos színpadi szöveget is írt (ezek közül a Tél és a Város magyarul is megjelent), majd 2004-ben egy regény megírására vállalkozott: “Amikor drámát írtam, soha nem könyvet képzeltem el, hanem előadást. Nem egy konkrét előadást, hanem azt, hogyan fognak hangzani a mondataim a színpadon. Amikor elkezdtem írni a regényemet, akkor gondoltam életemben először az olvasóra. Miután befejeztem a munkát, ránéztem a kéziratra és azt gondoltam, hogy az emberek hamarosan megveszik ezt a könyvet, és elutaznak valahová a tengerhez. És magukkal viszik a könyvemet. Tehát fontos, hogy ne rontsam el a pihenésüket.” E sajátos humorú vallomás előadásainak őszinteségét, közvetlenségét idézi, amelyet nemcsak a színpadon, hanem regényében is sikerült megvalósítania.

Griskovec egyszemélyes előadásainak és színpadi szövegeinek van pár olyan jellegzetes vonásuk, amelyek Az ingben is visszaköszönnek. Mindenekelőtt a művek felépítése, vagyis a csapongó mesélés, a részletekben, a kisebb résztörténetekben való elmerülés, amelyek azonban fokozatosan kerek egésszé állnak össze, felfűződnek az időnként elveszettnek hitt főszálra. A műveknek mindig van egy “gondolati” tengelye – a Hogyan ettem kutyát-ban az “én” keresése, az Egyidejűlegben az emberi lét összetettsége, a Csatahajókban és a Télben a hősiesség értelmetlensége és lehetetlensége, Az ingben az emberi kapcsolatok fontossága –, amelyek így, egy-egy szóban megfogalmazva túlságosan is súlyosnak és megfoghatatlannak, s éppen ezért banálisnak tűnhetnek. Griskovec azonban sajátos humorú történeteibe ágyazza, az (ön)irónia segítségével elemeli e “problémákat”, s azt sugallja, hogy valójában az élet kis kérdései késztetik gondolkodásra az embert, és csakis a kis válaszok megtalálása nyújthat némi megnyugvást.

Ám ahhoz, hogy az élet kis kérdései gondolkodásra ösztönözzenek, észre kell venni az apró, furcsa dolgokat a világban, s ennek Griskovec tagadhatatlanul mestere. Regénye, akárcsak színpadi monológjai és szövegei, valójában csupa olyan egyszerű, hétköznapi, időnként különös történetekből épül fel, amelyek mellett legtöbbször elmegyünk, őt viszont hosszú gondolatmenetekre indítják. Az első hallásra jelentéktelennek tűnő eseményeket, történeteket, tényeket alaposan körüljárja, megvizsgálja a fonákjáról, észreveszi bennük a furcsaságot, s így a humort is, s végül levonja belőlük következtetéseit, amelyek valójában nagyon is ismerősek az olvasó vagy a néző számára, ugyanakkor – mivel ő nem futtatja végig e gondolatmeneteket – a szerző eszmefuttatásai egyszerre gondolkodtatják el és nevettetik meg.

A hétköznapi filozofálgatásból, tűnődésből kibontakozó “gondolati” tengely mellett Griskovec előadásaiban és írásaiban mindig jelen van egy másik fontos szál is, a – mondjuk így – metaforikus szál, vagyis egy-egy motívum, amely búvópatakként vonul végig a művön. E motívumot minden esetben előrevetíti a cím, s bár a szerző úgy csűri-csavarja a történetet, hogy időközben szinte elfeledkezünk róla, ám végül e motívum zárja a művet – megnyugtatóan, felemelően, felkavaróan, megindítóan. A regény címében szereplő inget a főhős egy praktikus döntés eredményeként veszi fel reggel: hátha napközben összefut az imádott nővel, “akkor viszont ingben kell lennem”. A későbbiekben viszont csak akkor kerül szóba a ruhadarab, ha valami bosszúság okozójává válik (a fodrásznál apró, levágott hajszálak esnek az ing nyakába, az egész napos rohangálásban piszkosszürke lesz a mandzsettája, egy vendéglőben ételfolt kerül rá). Ám a küzdelmes, sok szempontból nagyon fontos nap végén, amikor Szánya leveti az inget, leperegnek róla a napközben égetőnek tűnő “nagy” problémák és “komoly” kérdések is, s már csak az apró bosszúságok maradnak: “A szobabiciklin már lógott egy ing, de nem is egy, hanem három, egyik a másikon. Mosnom kell, gondoltam kedvetlenül. Vasárnap mosok.”

A regény struktúrája természetesen “feszítettebb”, mint akár az improvizációkból született, s később lejegyzett színházi előadásoké, akár az epizódokból (Város) vagy lázálmokból (Tél) felépülő drámáké. Míg a színpadi monológok és szövegek esetében a “csapongásokból”, fragmentumokból bontakozik ki a mű határozott íve, addig Az ingben Griskovec szigorú időrendben írja le a nap eseményeit, s a “kitérők” után mindig visszatér a történet főszálához. Az “elkalandozásokat” Szánya gondolatmenetei, visszaemlékezései, s mindenekelőtt félálmai jelentik. A hullafáradt főhős ugyanis időről időre elbóbiskol – taxiban, metrón, bárpult mellett –, vagy csak elrévedezik egy koncerten. E félálmok ugyanakkor szoros kapcsolatban állnak a nap eseményeivel, azokban hol az imádott nőt várja hiába, hol Maksz kerül bajba és Szányának kell megmentenie őt.

A félálomban megélt kalandok azonban már Griskovec színházi műveinek és regényének egy másik közös jellemzőjéhez, vagyis az azokban újra és újra visszatérő témákhoz vezetnek át. Ezek között rendkívül fontos helyet foglal el a katonaság, a haditengerészet. A szerző ugyanis egyetemi tanulmányait megszakítva három éven keresztül a Szovjetunió Csendes-óceáni flottájánál szolgált, s ez az élmény olyan mély nyomot hagyott benne, hogy kivétel nélkül minden művében utal rá. A Hogyan ettem kutyát című előadásban saját katonaéveit eleveníti fel, s arról beszél, hogyan cserélődött ki annyira a hadseregben, hogy utána évekig nem találta a helyét; a Csatahajókban az I. világháború tengeri ütközeteiben hősi halált halt tisztekről és katonákról mesél, ám rajtuk keresztül a mai férfiakról is, akiknek még az értelmetlen hősiesség lehetősége sem adatott meg; a Télben pedig két kiskatona utolsó éjszakáját írja le, akik harci feladatuk teljesítése közben fagyhalált halnak. Az ing főhősének félálmaiban szintén visszaköszön a katonaság témája: Szánya egyszer egy sivatagi hadművelet irányítójaként várja, hogy hű harcostársa, Maksz visszatérjen a küldetésből, máskor egy hadihajó kapitányaként Maksz hajójának megmentésére indul a jeges tengeri viharban, megint máskor pedig egy katonavonat indulására vár, ám hiába reméli, hogy Ő még elbúcsúzik tőle az állomáson.

A művek további visszatérő témái a gyermekkor emlékei (s különösképpen a gyermeki és felnőtt gondolkodás közötti különbségek, illetve hasonlóságok), valamint az azzal szorosan összefüggő dilemma: a provinciális kisvárosi és nyüzsgő nagyvárosi élet közötti választás kérdése. Griskovec Szibériában, Kemerovo városban született, s ott is járt egyetemre, majd Kalinyingrádba költözött. Sosem élt Moszkvában vagy más metropoliszban (mind Kalinyingrádban, mind Kemerovóban kb. félmillióan laknak), s számára a nagyváros ambivalens jelentéssel bír. A Városban a főhős kiüresedett élete és az urbánus lét egyenesen egymás leképeződései. De még Az ing Szányája is arról beszél, hogy “[s]okáig nem szerettem Moszkvát. Rövid látogatásaim alapján ijesztő városnak láttam”, s némi nosztalgiával idézi fel szülővárosát: “Különösen jók voltak a hétvégék nyáron, amikor ki lehetett ülni az étterem elé a napernyők alá. Nyáron pedig, két órakor, a szülővárosomban nincs olyan sok ember. Mentem a találkozóra Maksszal, a nemcsak hogy ismerős, de betéve ismert utcákon.” Maksz számára viszont Moszkva a vonzó, izgalmas, pezsgő életet jelenti, ahol minden percet élvezettel használ ki: “Étterembe akarok menni. Az ember alig várja, hogy Moszkvába jöhessen, és elmehessen egy jó étterembe. Moszkva, Szánya. Bosszantó mindenféle vacakra pazarolni az időt.”

A Griskovec művein végigvonuló témák, motívumok mellett azonban Az ingben felbukkan két olyan szál is, amelyet korábban csak elvétve érintett a szerző: a barátság és a szerelem témája. Színházi előadásaiban Griskovec “reménytelenül” egyedül áll a színpadon, hiszen a monológok egyik legfontosabb jellemzője éppen az, hogy a közönséggel megosztott történetek és gondolatok kiinduló-, vonatkoztatási- és középpontja maga a mesélő. A Városban a problémáival, kiüresedettnek érzett életével egyedül küszködő, magányos ember alakja jelenik meg. A Télben és a színházi előadásokat felépítő (önéletrajzi) történetekben pedig a bajtársiasság, a közös katonasors, s nem a barátság köti össze a szereplőket. E művekben a szerelem helyett leginkább a házasság kerül szóba – ha egyáltalán szóba kerül. Az ingben viszont éppen a barátság és a szerelem irányítja a történetet, e két érzés küzd Szányában az első pillanattól kezdve az utolsóig: barátjával maradjon vagy szerelméhez siessen. S Griskovec – szokása szerint – alaposan körüljárja, finom humorával minden oldalról megmutatja, kifigurázza, majd rehabilitálja a barátság és a szerelem fennkölt érzését.

Bár Griskovec mesélő színháza, drámái és regénye határozott stílusjegyeket magán viselő, egységes oeuvre-nek tekinthető, Az ingnek felfedezhetők bizonyos előzményei az orosz irodalomban. Recenzensei műveiben főként Gogol, Dosztojevszkij, Csehov és Remizov egyszerű, hétköznapi hőseinek mai megjelenését, a kisember-téma továbbélését méltatják, ám sok szempontból inkább Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuski című regényével állítanám párhuzamba. Moszkva mindkettőben gyűlölt-szeretett városként jelenik meg, amely mitikus jelleggel rendelkezik, s vele szemben áll a mitizált kisváros (Petuski, illetve Szánya szülővárosa). Mindkét regény egyetlen napot beszél el, amelynek során a főszereplő Moszkvában bolyong (Jerofejev hőse a vonatút előtt és után is eltéved a főváros utcáin), majd estére visszajut a reggeli kiindulópontra. Az alkohol a szereplők számára a megváltást, megtisztulást hozza el – ez természetesen sokkal erősebb a Jerofejev-regényben, ahol a főhős részeg bódultságban megtett peripetiája a krisztusi keresztúttal ér fel, Griskovec hőse viszont egész nap nem iszik, csak szeretne, ezért a hosszúra nyúlt várakozás magasztosítja fel az első pohár italt: “Mielőtt ittam volna, az órámra néztem. Kilenc óra tíz perc. És végre iszunk Maksszal. Már hosszú órák óta erre vágytam, és most végre ittunk.” E párhuzamok mögött nem szeretnék látszólagos vagy valós hatásokat keresni, inkább megemlítenék egy további hasonlóságot. Úgy gondolom, hogy mindkét mű “korosztályi” regény, ugyanakkor rendkívül pontos és érzékeny korrajz, amely – amellett, hogy felidézi a korszak hétköznapjainak életét – tükrözi a szerző generációjának gondolati és intellektuális világát. Ahogy Jerofejev a hetvenes évek “antiéletének” leírásába beleszövi a miszticizmusra hajló vallásosságot, úgy Griskovec regényében a mai nagyvárosi élet mindennapjainak eseményei mellett helyet kap a némiképp apatikus, spleenes, önironikus filozofálgatás is.