Fénypor

A kotnyeles olvasó elbizonytalanodik, amikor a kis könyv erotikusan finom és karcsú, selymes tapintású testén megpillantja a címet. “Merjek vagy ne merjek?” – jut eszébe Eliot örök intelme, de tétován utána nyúl.

Aztán körbeforgatván lát egy szinte még embrionális, szép lánykát a borítón, s belelapozván, olvasván az elöl-hátul írottakat alábbhagy az erkölcsvédő honfiúi nekibuzdulás is. Egy ragyogó, hibátlan, erkölcseiben szűzies könyvecske ez, telis-tele csodálni való rejtélyekkel.

Az első beleolvasás gyönyörűsége úgy ránt magával, hogy mire néhány oldal után felocsúdik az olvasó, ha éppen mainapos, belekortyol kéznél lévő rizlingjébe, hogy aztán a könyv végére már sejtelmesen hangzó, idegen nevű, tartalmasabb francia borok után kutasson valamely éjjel-nappal ajtaját nyitva tartó kisközértben a könyv nem illékony hatására.

No, de félre az efféle kellemkedő udvariaskodással! Miért is olyan gyönyörű, teljes és katartikus ez a könyv?

Megpillantván a szerzőről készült dagerrotípiát, valahol a reformkor küzdelmeiben megfáradt, a Bach-korszakban zseniális politikai cikkeket író, később a nyugalmát már őrültként a “Vértes vadonában” óhajtó, nehéz sorsú Kemény Zsigmond arca araszol elő a kép homályából. Egy joviális, de mindenféle újdonságokra s az élet gazdag vigalmaira is nyitott, ám kellően rezignált férfiú néz reánk a szemüveg védőüvegén keresztül.

Ha a regény játszódásának homályba vesző idejét vizsgálgatjuk, akkor valamikor az 1910-es évek elején kell elhelyeznünk, s ha ez nem is fontos, de nem is elhanyagolható szempont a stílus megértésének szempontjából.

A városligetben még a Krúdy által megénekelt műintézetek vannak, s Zsigó bátyánk barátja sem lehet más, mint a szerencsétlen sorsú, nagy tudású kritikus és zeneesztéta, Péterfy Jenő, aki 1899-ben a Fiume–Budapest vonaton lőtte főbe magát, s amely esemény Zsigó bátyánk életében olyan volt, mint az első jeges őszi szél, ráébresztette múlhatatlan lénye múlékonyságára.

No, de sok aprósággal kellene még bíbelődni, lesz is talán idő, ha a kisregény azzá érik az olvasó kezében, amit testecskéje minden oldala s minden sora ígér, hogy bizonyos időtávolságokban is megmarad, s újra és újra kedves holmija lesz az olvasóközönségnek.

A legfontosabb, amit első pillantásra kijelenthetünk, hogy a stílus tartja fönt, a stílus teremti meg és a stílus falja föl az egész kitaláltságot, annak minden valóságos vagy álságos részletével. A regény nem kezdődik, hanem belefordul önmagába. Önmaga teljességét és szellemiségét mutatja föl minden mondatában, s ez sosem lankad, még csak kihagyás sincs az egyenletes lélegzésben. Ady érezhetett így – elnézést a túlzásokért –, amikor A vörös postakocsiról írt, és azt javasolta Krúdynak, hogy a Puskin-idézet helyett Petőfi-verset válasszon a könyv mottójául: “Csak lassan szállj és hosszan énekelj, tündöklő hattyú, szép emlékezet”.

Hogy hova is akarunk kilyukadni, egészen egyszerűen és bőbeszédűség nélkül: egy bizonyos írói hagyomány ápolására, a gyökeresen magyar elbeszélői stílus felélesztésére történik itt reményteli kísérlet. A kérdés nagyjából így szól: folytatható-e a Jókaival magasra szárnyaló, Mikszáth által népiesített, realisztikusabbá tett, s a legnagyobb, legfényesebb oldalait Krúdy Gyula által megírt magyar prózai hagyomány? Az a Krúdy, aki remekművek tucatjait alkotta meg, nem tudott igazi, messzire mutató hatással lenni a magyar prózára. Úgy tűnik, halála óta zsákutcába rekedt ez a költői stíl, sem a Nyugat korral haladó írói, sem a nyolcvanas évek nagy prózai nekibuzdulása nem méltányolta, sőt mintha meg nem történtnek nyilvánította volna a huszadik századi magyar epika legnagyszerűbb életművét. (Hogy a kritikai kiadás is csak most indult el, s hogy valamire való tudományos Krúdy-monográfia nincs, ez a magyar irodalomtudomány legnagyobb szégyene.)

A legjelentősebb ilyen jellegű kísérlet Márai Krúdy-könyve volt, de ez inkább csak halovány utánérzés, tisztelgés a nagy író előtt, mintsem az életmű visszaemelése a magyar próza eleven főfolyamába. Nem arról van szó, hogy ne tartanák jelentősnek ezt az életművet, de vagy nem foglalkoznak vele, vagy úgy gondolják, hogy épeszű magyar író számára ez a prózai stíl folytathatlan, kiüresedett, egy valamikori életérzés foszló kárpitú díszlete.

A már nem rutintalan, de a mai magyar prózában mégis alig jelenlévő Bán Zoltán András bátran visszalép erre a rég elfeledett, gyommal benőtt, valami rejtélyes okból az intellektuális posztmodern irodalom és kritika által kissé lenézett útra. Ne feledjük, az első igazi Krúdy-regény, A vörös postakocsi és a Susanka történetének ideje nagyjából egybeesik, 1910 körül zajlanak, még akár Krúdy is ott ülhetne valamely bejzliben, ahol regényünk szereplői téblábolnak, ha a visszatekintő rezignáció, s nem egy új regényvilág megteremtésének a szándéka vezetné az írót.

Vagy még helyesebb úgy mondani, hogy szerzőnk minden ízét, zamatát, nyelvi trükkjét, obligát helyszínét ismeri ennek az operettes, pasztellszínekben pompázó, szecessziósan hajlékony, érzelmeket, hangulatokat fölös festékmennyiséggel, bő képi díszítményekkel, hasonlatokkal gazdagító írói hagyománynak. A kisujjában van az egész, s oly mesterien él vele, hogy olvasó legyen a talpán, aki nem andalodik el ebben az örökös nyelvi zsongásban, hibátlan próza-muzsikában.

Mert azért másról is van szó, komoly dolgok ezek: sorsokról, érzésekről, rejtetten szétfoszló emberi tragédiákról.

Egy Kemény Zsigmond-osan megfáradt, illúzióit és hagyatékát apránként elvesztett emberi sors tárul elénk. Zsigó bátyánk úgy foglalja el helyét a modern magyar irodalomban, mintha mindig is ott lett volna, csak eddig valamiért nem akarózott kibújnia a súgólyukból vagy a kottatárból, sokkal érdekesebbnek találta, ami a Dalszínházban történik, mint amit az élet kuszasága kínálhatott volna. Most betér egy pohárra a törzshelyére, és belebotlik az életbe, vagy ami egy agglegény számára legfigyelemreméltóbb, egy púderezetlen, vér-eleven lánykába, és sorssá formálódik a már elüszkösödni kezdő, savanyúságába pácolódott élet.

A két főalak sorsa, játékos, szemérmes, melankolikus, néha vadul erotikus, ám plátóian szűzies szerelme külön hosszú elemzést igényelne. De mindez olyan intenzíven és lényegbe hatolóan a stíluson keresztül történik, hogy ezt ecsetelni (a semmit, a tűnődést, az ott feledett tekinteteket, az elhallgatásokat, a rebbenő kezek tétova mozgását, Zsigó bátyánk belső fegyelmén és lejárt életkedvén átszűrt, néha mégis vérlázas hangulatváltozásait, örökös igenjeit és örökös nemjeit) már-már hasonló stílusbravúr kellene, amivel az első szótól az utolsó betűig él a szerző. S ami tökéletes, ami hibátlan. Egyfelől egy savanyodott kottatáros és operarajongó entellektüel, másfelől az izzadékonyságában is őrjítően vonzó örökös női csuka, a megfejthetetlen, az egyszeriségében megragadhatatlan és birtokolhatatlan nő. A kisregény olyan finoman közelít tárgyához, hogy az olvasó csak a regény vége felé lesz bizonyos benne, látott-e már a szerző meztelenre vetkőztetett női testet. Nos, eláruljuk: látott. Nem a századforduló irodalmából kivonatolta ebbéli tudását. Mert miközben visszalép az időben, emberábrázolásában, a lélek kimunkálásában, a női kettőség eszelősségig fokozott különbözőségének rajzában s persze a történet bonyolításában nagyon is modern.

Az alakok hol tompa fényben mozognak, hol ködette tájon haladnak, a kocsmák, bejzlik leírása még a Krúdy-rajongók osztatlan csodálatát is kivívja.

A regény egyik leleménye, hogy nemcsak a női szubsztancia kettőződik meg, hanem Zsigó bátyánkból is több lesz, mert a kisregényben Agyközpontnak nevezett, kafkai módon működő bürokratikus gépezet a jelentésírók sokaságát működteti, hogy Zsigó bátyánk minden szerelmi tárgyban elhangzott szavát, gondolatát, minden Susánka felé tett mozdulatát, e forgószínpadon tett minden cselekedetét, minden álmát és vágyakozását jelentse, s így gazdagon dokumentált mindaz, ami Zsigó testén belül és túl történik, vagy szándékozik megtörténni, jegyzetelve és elemezve, kommentálva van minden nevezetes cselekedete. S csak olyasmiről nem tudnak e jelentések, amivel maga a főszereplő sincs pontosan tisztában, hogy mi is történt vele eme nevezetes, ősztől őszig tartó operai szezonban. Az egyszeri éjszakai együttlét úgy ér véget, hogy “nem történt semmi. A szoba fokozatosan elhűlt. Az idő rángott néhányat a faliórán, aztán kimúlt.”A jelentések gazdag anyaga olyan kommentárirodalom hagyományát parodizálja, ami akár a taoista művek magyarázata is lehetne, hiszen ott is minden cselekedet, szó, megállapítás egy másik minőségből merített összevetés vagy verifikáció, aminek egy rendszeren belül, Zsigó bátyánk életében össze kellene állnia egy történetté, de hát ha Zsigó bátyánk fejében sem állnak össze, akkor a nagyszámú kommentárok is csak a bizonytalankodó történést, a legendát gazdagítják. Végül a főhős nem ad már teret az agyában kószáló godolatoknak, önálló szólamot, meghatározó szerepet követel magának, betör az Agyközpontba, és “önmaga szabad művésze lesz”, megengedi magának, hogy megtörténjék és dokumentálhatatlanná váljék, s egy gyönyörű, Az érzelmek iskolájára emlékeztető, tapintatos és visszafogott végjátékban Zsigó bátyánk úgy dönt, hogy véget kell vetnie ennek a keserédes komédiának, ami az eddigi élete volt, megpúpozva a féltékenység szétrágta Susánka-szerelemmel.

“Csak alkonyattal ne haljak meg e tájon…” – kezdődik Krúdy halál-himnusza a Napraforgóban. Erre rímel Zsigó bátyánk még a regény elején kifejtett halál-óhajtása: “Legyen akkor bundáját hullató az ősz, karcos körmét növelő tavasz, legyenek cirmosak a szelek, szitáljon lisztként virágpor a légben, koppanjanak sétáló vállunkon vadgesztenyék, szürcsöljenek bele muslincák a záróra előtti utolsó pillanatban még ijedt hangon kirendelt fröccsünkbe.” Halni indul a városi közfürdőbe, egy üveg “bordóival”, szivarral, borotvával.

De “ a szappanos víz kellemetlenül csípett. Bosszantó. Aztán a vérzés elállt, mi mást tehetett volna?”

Viszont a vörösbor egészen kitűnő, a szivar is meglehetős, és a közeli Dalszínházban is elkezdődödik lassan az előadás.

Mit tehetne mást, megissza bort, elszív néhány szivart, és úgy dönt, hogy visszatér eddigi életébe, mintha soha semmi jelentős dolog nem történt volna vele a közeli hónapokban. Így aztán az agglegény úgy jön ki a kalandból, ahogy belement. Lehet, hogy tényleg megbolondult?

Vagy pedig a kotnyeles olvasó nem vett észre valamit, amit látnia kellett volna? Most fényport szór Susánka üresen maradt, sötét szobájába, hogy az egyszer megtörténteket örökre megvilágítsa: hogyan tekeregtek a régi, dupla násziágyon ezek a testek – éber álomban –, amelyek sohasem lehettek egymáséi. Vagy mégis az író szórja ezt fényport, s a neve nem más: briliáns stílus?