“Lassan elfogy a test”

Bizonyára több lehetőség is nyílna rá, hogy Láng Zsolt tematikájában, tónusában és színvonalában is sokféle, összesen tizenkét elbeszélést tartalmazó kötetét valahogyan mégis egységben lássuk. Az én választásom bevallottan önkényes, s részben talán az motiválta, hogy ekként a Kovács Emma születése általam legjobbnak talált írásairól beszélhetek a legtöbbet (ezzel egyúttal azt is jelzem, hogy azokat a novellákat, amelyekről itt nem esik szó, kevésbé tartom sikerültnek). Én úgy olvastam Láng Zsolt elbeszéléseit, mint amelyek a test és a lélek, a test és az identitás, a test és a történelem viszonyait boncolgatják, meglehetősen változatos díszletek között. Sok elbeszélésben például a testi (biológiai) és a kulturális vagy szimbolikus azonosság viszonya, egymásba olvadása a téma, vagyis az a kérdés, hogy önazonosságunk mennyire a szimbolikus identitáson alapszik, és hogy a test mennyiben ebbe az identitásba íródik bele, ezt “képezi le”. Még az általam felvetett kérdés szempontjából nem annyira releváns, de egyébként igen jó Mint a tintagomba című elbeszélésben is fontos szerep jut a kérdésnek, hiszen a főszereplő Felügyelő saját szimbolikus azonosságának jelét, a névtábláját áthelyezi hivatali irodájának ajtajáról egy közeli temető sírkövére, s ezzel önmaga számára halottként létezik tovább (itt a “halálenzim” álbiologikus, freudi áthallásokat felidéző metaforája zavarja össze a testi és lelki mechanizmusok és motivációk rendjét, ahogy a Gesztenye című elbeszélésben a homeopátia és az európai orvostudomány ellentétének témája veti fel ugyanezt a kérdést).

A fent felvetett kérdés szempontjából gondolom fontosnak például a kötetet nyitó és záró novellák elhelyezését is. A művészettörténész Erwin Panofsky egyszer azt írta, az embert kétféleképpen lehet meghatározni: ahhoz képest, ami “fölötte” van (vagyis az istenhez, az isteni princípiumhoz képest), és ahhoz képest, ami “alatta” van (vagyis az állati, ásványi, tárgyi létezéshez képest). Talán nem teljesen idegen a kötet logikájától az a feltételezés, hogy az Isten a Gellérthegyen című nyitónovella az első, míg a címadó zárónovella a második meghatározási kísérlet buktatóinak és végső soron hiábavalóságának krónikája.

Az Isten a Gellérthegyen című elbeszélésben Pallády Ida és Simon Tamás banális, se-vele-se-nélküle kapcsolatának viszontagságait követjük nyomon egy darabig, s a novella oly módon is kapcsolódik a test és lélek kérdéséhez, hogy viszonyukat a szenvedélyes szerelem ismert toposzaihoz igazítja, vagyis felteszi a kérdést, hogy tulajdonképpen mit és miért szeretünk a másikban. Tamás attól fél, hogy a szenvedélyes kapcsolatból “lassan elfogy a test, miközben a megszokás gyarapszik” (9), vagyis a testi kapcsolatnak se nem forrása, se nem “maradéka” a lelki szerelem. Ida eleve fordítva gondolja: “Tamás hiányában Ida még erősebben tudott érte rajongani” (8) – fogalmazza újra az elbeszélő a Trisztán-mítosz tanulságát. Mindez azonban félrevezetés, csali, inkább csak ürügy az emberi ügyekbe “ösztönös kíváncsisággal” (12) belefülelő Úristen dilemmáinak megfogalmazásához. A novella cselekménye szándékoltan érdektelen és közhelyes: lassan elfogy a történet (kissé túl fantáziadús metaforával: az elbeszélése teste), miközben az elbeszélői kommentár egyre gyarapszik.

A kommentár az elbeszélői-alkotói hatalom ellentmondásos teljességét és korlátozottságát, “a végtelen, ám nem teljes hatalom” (15) paradoxitását az eredetinek egyébként nem mondható isten-analógia segítségével példázza: a Budán ácsorgó és tanakodó Jóisten saját hatalmának korlátait az emberi szenvedélyek világában ismeri fel. A nyitó elbeszélés mégis több egyszerű programadó metanovellánál, s ez épp azért lehetséges, mert az elbeszélő hang is bevonódik a játékba: a hang hatáskörének szintjén íródik újra test és lélek viszonya, illetve e viszony szerepe abban, hogy mi is az ember. A novella mintha arisztotelészi módon az alapján osztályozná a világ dolgait, hogy közülük melyek rendelkeznek a hangadás és a megszólíthatóság képességével, ez alapján a nyelv működésének, az elbeszélő hang metaforikus munkájának köszönhetően a határok elmosódni látszanak: az antropomorf Úristen nemcsak a vallásos neveltetésben nem részesült Pallády Ida kimondatlan könyörgését hallja meg, de “eljut hozzá a kefires doboz néma fohásza is, amelyben e különleges eljárással ragasztott negyedliteres doboz azt kéri tőle, hogy tartsa egybe, nehogy szétrobbanjon a kefirgombák erjedésekor képződő széndioxid keltette nyomásnövekedés miatt” (7). Mintha a test, a felejthető és múlékony csomagolás könyörögne tartósabb és állandóbb létezésmódért.

Ezért gondolom nagyon jónak a címadó zárónovellát is, amelyben a senki által nem várt és nem akart szerelemgyerek születése ad módot annak vizsgálatára, hogy honnan, mitől kezdve lehet valamit vagy valakit önálló emberi létezőnek tekinteni, és hogy ebben mekkora szerepe van a nyelv azon képességének, hogy metaforikusan hanggal, a válaszadás képességével, identitással, akarattal és vágyakkal ruházzon fel bármilyen létezőt. “Kovács Emma” az a valaki, aki megszületik, s az elbeszélés fikciója szerint létezése már akkor elkezdődik, amikor még csak terv, vágyálom: “Kovács Emma végtelen sugarú kör volt, amely egyre tágult” (206), mindig épp arra hasonlít, amire a teherbe esni képtelen Zsófi gondol. Emma létezése a gömb összeomlásával folytatódik, vagyis a fogamzás pillanatával, amikor a végtelen lehetőségek a világba-vetettség egyetlen, immár senki által nem választható tényállására szűkülnek (de a gömb emléke, az emberi létezés fantazmagorikus végtelensége, potencialitása nem foszlik szét): “Emma” anyja, ahogy ez a fogantatás pillanatában kiderül, nem is az, aki eddig képzelődött róla, s akire az elbeszélő hang sugallatára eddig Emma leendő anyjaként tekintettünk, hanem egy félkegyelmű lány, aki szinte nem is érti, mi történik vele. Kovács Emma embrionális élete, a fennmaradásért folytatott küzdelme – folyamatosan meg akarnak szabadulni tőle – immár az anyag harca a fennmaradásért, születésének, a szó szoros értelemben “világra jövetelének” pillanata pedig a tudásé, miszerint “nem érdemes a világ anyagából lenni” (230).

Az elbeszélő “én” nemcsak elmondója, de része is ennek a tematikának. Az “én”-elbeszélő “én”-ként való önmegjelölése gyakorlatilag funkciótlan, hiszen egyrészt semmiféle szerepe nincs a történetben, másrészt a szöveg tele van az elbeszélői mindentudás többé-kevésbé tolakodó jeleivel (“én viszont önteltség nélkül mondhatom: a madár nevét is tudom” – 208, vagy szinte az egész 209. oldal). Mintha a beszélő csak azért jelölné önmagát hangsúlyosan “én”-ként, mert az elbeszélő hang is azok közé a jelenségek közé tartozik, amelyeket akarva-akaratlanul személyiséggel, arccal látunk el. Ez a konstruált elbeszélő hang itt mindvégig mesteri módon egyensúlyoz a groteszk lefokozás és a megszemélyesítés pátosza között. Egyszerre írja le “Kovács Emmát” fizikai és biológiai értelemben vett anyagcsomóként, kegyetlen metaforák sorában (“alakra azokhoz a turcsányokhoz hasonlított, amelyeket Öcsi, orrából kipiszkálva, tucatszám fricskázott a levegőbe kényelmes fészkéből” – 212; “három összefőtt tarhonya” – 219), és szereplőként, akinek érzései és tapasztalatai vannak (az emberi és nem-emberi létezők közötti határ képlékenységét még a heideggeri “kéznéllevő” terminus idézésével is jelezve).

Talán ebben a novellában működik leghatásosabban a kötet több írásában is alkalmazott csevegő, sőt fecsegő, kevert, de alapvetően mégis derűs és ironikus tónusú elbeszélő hang, amely gyakran “oldalról”, a későbbiekben mellékesnek bizonyuló szereplők és helyszínek felvillantásával indít (például a Magány című novellában is, illetve ez a stratégia az egész szöveg logikájává válik A pénz története című elbeszélésben), sokszor megakasztja az elbeszélést, hogy szolgálatkész, Gogolt idéző módon a történet szempontjából mellékes adalékokkal szolgáljon (például a nyitónovellában az Enikő nevű javasasszony háttere, [11], a turistabuszból kinéző körözött terrorista, [13]), bár ezekben az esetekben épp a “mellékes” kategóriájának kikezdéséről van szó: bárminek lehet köze bármihez, s elég lenne egy baleset vagy más véletlen ahhoz, hogy a két egymástól távolinak tűnő információ és életút elválaszthatatlanul összefonódjon. Az elbeszélő hang többnyire erősen retorizált, ami nemcsak a trópusok és alakzatok használatában mutatkozik meg (“Emma” fogantatásának pillanatában az anya, Cilike némán “rángatózott, mint egy rezgőhangra állított mobiltelefon” – 204), hanem például a tudálékos megjegyzésekben, gondolatkísérletekben, amelyek révén mindvégig távolságot tart a szereplőktől, megakadályozva többek között az olvasó lehetséges együttérzését is. Ennek a retorikai eltávolításnak a leggyakoribb és a test/lélek kérdésekhez is kötődő formája a biologizálás, amelynek természetesen vannak irodalmi előzményei, például Huxley és Vonnegut regényeiben, ahol ez a stratégia az ironikus lefokozás elkülönösítő stratégiájaként jelenik meg. Nagyjából így van ez Láng Zsolt novelláiban is. A nőgyógyász Gábor például beleszagol páciense fehérneműjébe, mire “hipofízisének egyetlen rándulásától fekete nyílként süvített ivarmirigyeibe a részegítő hormon” (226); a Magány című elbeszélés főszereplője, mint egy Virginia Woolf-hős, nem tud átmenni az úttesten; lábaiba “nem bénultság érkezik, hiszen az legfeljebb másodrendű tünete annak a zavarnak, amitől az idegpályák lefagynak, mint megterhelt drótok, amelyek képtelenek az információt átvezetni” (125). A Gesztenye című novella egyik főhősének a fején gesztenye koppan, “és a koponyalemezekben felgerjedő rezonanciahullámok, felerősítve a koppanás erejét, a perplex nevű idegpályát sokkolták, előidézve az azonnali ájulást” (46).

Ez a stratégia és ez az elbeszélő hang azokban a szövegekben működik a legjobban, ahol a hang, a megszólalás, a megszemélyesítés és aposztrofé problémája az adott elbeszélésnek egyszerre tematikus és formai problémája, és ezért nem érzem annyira sikeresnek például a szereplőt az elbeszélő témájává változtató és lefokozó biologizálást a Magány című novellában, amelyben a kevert tónus valahogy nem illik az alapvetően tragikus történethez. Annál jobban illik viszont a Kovács Emma születése című zárónovellához, amely megítélésem szerint nagyon helyesen némi pátoszt is mer vegyíteni a “nagy” kérdések feldolgozásába.

A “nagy” kérdések meggyőző módon épülnek bele egyedi történetekbe a kötet két legkiválóbb novellájában, amelyek aligha véletlenül szerepelnek egymás mellett, hiszen egymás párdarabjainak is tekinthetők. A Nyugat kapujában és a Nyílt óra is arról szól, hogy a legösztönösebbnek, leginkább belülről fakadónak tűnő testi viselkedésünkbe és mozdulatainkba is mindig bele van íródva a szimbolikus rend, a kultúra, illetve – és ez a közös a két elbeszélésben – a történelem. Mindkét novellában egy kamaszlány és egy kamaszfiú közötti testi és szerelmi kapcsolat történelmi beírottságára, meghatározottságára döbbenünk rá. (Az Éjfél után című novellában, amely a Lidérces órák című film rémálomlogikáját idézi fel, szintén egy személyes férfi-nő kapcsolat fonódik össze a tágabb történelmi és politikai valósággal, de a téma itt meglehetősen kidolgozatlan és ötletszerű marad.)

A kötet egyetlen igazi én-elbeszélése, a finoman allegorizáló A Nyugat kapujában kicsit olyan, mint egy Harold Pinter-darab. Menekültek érkeznek “Keletről” a Nyugat kapujában álló városba, és egy család épp az elbeszélő szüleinek háza előtti parkban ver tanyát. Az idegenség ténye észrevétlen módon a városban élő, a menekülteket odabentről figyelő család, az otthon lévők, a “nyugatiak” belső kapcsolatrendszerét is megváltoztatja. Ebben az alaphelyzetben támad érdeklődés egymás iránt az elbeszélő fiúban és a menekült család egyik lánytagjában, ám szerelmi ügyetlenkedésük elkerülhetetlenül hatalmi viszonnyá, Nyugat és Kelet viszonyát allegorikusan leképező kapcsolattá válik: az ennek megfelelő sémák mintha legalapvetőbb mozdulataikba is bele lennének kódolva.

Hasonló felismeréssel végződik a kötet legnagyszerűbb novellája, a Nyílt óra. Egy karrierista történelemtanár politikus vendégek előtt az iskolaudvaron újrajátszatja a román történelem dicsőséges pillanatait a magyar tanulókkal. Hogy a történelem bármiféle ábrázolása mindig veszélyeket rejt, az már egy korábbi alkalommal is kiviláglik, amikor az apró villanyégőkkel felszerelt történelmi térkép vezérlője megbolondul, a nyílt órán azonban az eljátszott történelmi identitások és az osztálybeli hatalmi viszonyok végképp és menthetetlenül összekeverednek, és a történelemórából karnevalisztikus káosz lesz, amelyben nem az győz, akinek győznie kellene, és a gyerekek jóvátehetetlenül “összegabalyítják a történelmet” (100). A karnevalisztikus revíziónak nem véletlenül a beszéd képességétől megfosztott, a szomszédos udvarról betörő süketnéma gyereksereg vet véget: az “artikulálatlan üvöltés” eltörli az egész jelenet jelölés-funkcióját, illetve itt az a verekedés, amelybe két gyerek belebonyolódik, már kizárólag önmagát jelenti. Eltűnik az újrajátszás okozta potenciális felforgatás, megkettőződés, helyreáll a rend. A rendet azonban ezután őrizni kell, s erre a célra kiváltságos fiúk felülről irányított csapata jön létre; megkülönböztető jelként zsebükben fekete rókafarkot viselnek. Az új rend lényege, hogy teljes egészében a szimbolikus hatalmon alapul, hogy a személyes önazonosság immár nem a fizikai vagy egyéb sajátosságokon, hanem kizárólag a szimbolikus rendben elfoglalt pozíción nyugszik: a mindenki által rettegett rókafarkosoknak “nagyobb volt a hatalmuk, mint az erejük” (104). Mintha a novella azt a pillanatot akarná tetten érni, amikor – Rousseau szavaival – “a jog az erőszak helyébe lépett, s a természet alávettetett a törvénynek”.

A novella azért kitűnő, mert felvillantja, de meg is kérdőjelezi a kiút lehetőségét ebből az önmagát mindig újratermelő logikából. Miklóst és Julit épp az eljátszandó történetben rájuk osztott szerep hozza közel egymáshoz a nyílt történelemórán (Miklós a Krisztina hercegnőt és a kincstárat elmenekítő Báthori Zsigmond). A “földmélyi barlangok” (99) az iskola pincéjében vannak, ahol a két fiatal egy másik “történelemmel” találja szembe magát: “A távolba vesző pincemélyben iskolapadok hevertek egymásra hányva, mindenféle korból”, s a pince tele van mindenféle egyéb iskolatörténeti relikviákkal. “itt van, ami az iskolájukat beágyazza az időbe, és ezzel megerősíti az ő létüket is, fontos dolog, fontosabb, mint Eleonóra tanárnő nyílt órája” (100). Ez a fajta történelem teszi lehetővé Miklós számára, hogy “észrevegye” Julit, hogy rátaláljon a pincében valami időtlen titokra, az egyediségében tekintett másik ember titkára (101-102). Az elbeszélés idillikusnak tűnő befejezése az iskolán és annak szimbolikus rendjén, a rókafarkosok uralmán kívüli időben és térben játszódik. Miklós és Juli együtt nyaralnak, és a folyóparton andalogva épp arra készülnek, hogy testi szerelemben is egyesüljenek. Ekkor azonban Miklós meglátja saját tükörképét a folyóparti víztükörben, illetve inkább csak “megérezte magán: azt a jellegzetes rókajárást. Ugyanazzal a lengő, lábfejdomborító, vállringató járással jár ő is, már hetek óta. Hiába gondolja másképp, a fekete rókák mindenkibe belerágták magukat” (106). A másik ember birtoklásának mégoly intim és apolitikus gondolata is előhívja a hatalmi helyzet testi tüneteit.

A Nyugat kapujában történetében a jelenkori történelem fészkelődik be az emberi kapcsolatok legalapvetőbb szintjére is, míg a Nyílt órában a történelem mint színjáték, mint történet furakszik be a legintimebb kapcsolatokba is úgy, mint ami mindig kényszeresen újratermeli és újrajátssza önmagát, mintegy függetlenül a játszó személyek kilététől. A szereplők mindkét novellában – amelyeket egyébként is összekapcsol a rókamotívum –, egy olyan nagyobb konstelláció részei, amelyet egyikük sem ért, s amely mégis már ekkor bennük van és irányítja legösztönösebbnek tűnő mozdulataikat is.

A történelem karnevalisztikus újrajátszásának motívuma megjelenik az elmegyógyintézetben játszódó Bolondok című novellában is. Az intézet tele van történelmi személyiségekkel (Napóleonok, Széchenyik, Kossuthok). Haris doktor szerint a jelenség oka a “kifejletlen történelmi érzék” (151), és sikertelen terápiás módszere épp az, hogy “újrajátszatja a történelmet” (156): az adott történelmi személynek szóló, a korabeli politikai vagy hadihelyzetre vonatkozó kérdésekkel fordul a páciensekhez, akik azonban képtelenek “valóban” Napóleonként vagy Széchenyiként viselkedni. Képzelt identitásuk, ahogyan a kutyaidentitással élő Miklós megfigyeli, kizárólag testi sajátosságok és manírok révén nyilvánul meg, hajviseletben vagy kéztartásban (147). Testi és lelki, biologikum és szellem összegabalyodása itt a “bolondságot” magyarázni kívánó elméletek szintjén jelenik meg: Miklós elmélete szerint a szerepek az anyag impulzusának termékei, míg Haris doktor, akinek később szintén elborul az elméje, kizárólag társadalmi okokban keresi a magyarázatot a testi viselkedésre.

Tekinthetjük párnovellának a Bolondokat és Az oltalom kolostorát is, amennyiben mindkettő azt firtatja, hogy az emberi cselekvések motivációiban hol végződik a test és hol kezdődik a lélek, avagy fordítva. A két szövegben a rendhagyó, a közösség számára elfogadhatatlan viselkedés “kezelésének” két lehetőségét látjuk, de ha úgy tetszik, elméleti fogalmakkal is leírhatjuk mindezt: a két novella arról szól, hogy a test miféle hatalmi és szimbolikus diszkurzusokba íródik bele, s hogy e diszkurzusok révén a test miképpen íródik bele elkerülhetetlenül a politikumba, illetve miképpen íródik bele a politikum elkerülhetetlenül a testbe. A Bolondokban bemutatott stratégia a mi megszokott normáinkat képviseli, amennyiben a rendellenes viselkedés itt alapvetően orvosi és orvosilag megoldható problémaként jelenik meg. Az oltalom kolostorában, amely helyszínével A tűz és a víz állatai moldvai világát idézi fel, a rendellenesség mint ördögi vagy démoni megszállottság jelenik meg, s ennek megfelelően a gyógymód az ördögűzés. Kínozni nemcsak a testet lehet, de a test kínzása egyúttal mindig a megfoghatatlan lélek kínzása is. A két novella külön-külön is hatásos, de együttes olvasásukból az tűnik ki meglehetős egyértelműséggel, hogy a lélekgyógyítás, a lélekhez való hozzáférés gyakorlatait tekintve nincs is alapvető különbség a modernitás intézményei és a premodern technikák között: noha a lélek az identitás középpontja és mindenféle kezelés – például gyógyszeradagolás, a megátkozás vagy a kínzás – által befolyásolni kívánt cél, mégis csak a testen keresztül véljük megközelíthetőnek, s ha a test egyszer “elfogy”, mint Irina esetében, akkor a lélekből sem marad semmi, vagy olyasmivé válunk, amivé nem akarunk: “Az ördög olyan, mondja Az oltalom kolostorának elbeszélője, hogy nincs teste, bolyong a földön, és megszállja az embereket” (177). Az ember meg olyan, erről tanúskodnak Láng Zsolt novellái, hogy van teste, és ezt a testet mindegyre “megszállja” valami külső, kulturális erő.