A neheze

A Séllei Nóra szerkesztette kötetnek, mint minden valószínűtlen találkozásnak, megvan a maga bája. A feminizmus és a posztmodern viszonyaiba való bepillantás mellett azonban ennek az antológiának az érdekességét nem pusztán a két területnek a feminista nézőpontból értékelt érintkezése jelenti, hanem hogy mindez (legalábbis potenciálisan) a magyar kritikai kontextusban történik. A vakrandi helyszínén sem az egyik, sem a másik fél nem érzi magát teljesen otthonosan: Kelet-Európa sajátos történelméből, gazdasági, társadalmi, politikai, regionális, nemzeti stb. “fejlődéséből” adódóan mind a feminizmus, mind a posztmodern fogalmai másképp rezonálnak ebben a közegben, mint akár tőlünk néhány száz kilométerrel nyugatra vagy éppen délre. Bár különböző módon, de mindkettő luxusimportból származó szellemi termék. A feminizmus társadalmi elismertsége az egyre inkább felszínre kerülő nemi problematika ellenére – és a személyes, intézményes és politikai ellenállásnak köszönhetően – is csekélynek, s bizonyos értelemben még mindig egy szűk értelmiségi réteg belügyének számít. Ellenben a posztmodern a kritikai közhelyszótár szerves részévé vált, s jelentős gondolkodóinak teorémái – változó színvonalon ugyan, de – forgalomban vannak a humán- és társadalomtudományi diskurzus különböző szintjein, anélkül, hogy a kulturális különbözőségből adódó problémák reflexiója megnyugtatóan lezajlott volna. Ennek megfelelően egyáltalán nem mindegy, miként közvetítődik a feminizmusnak és a posztmodernnek a nyugati kontextusban is meglehetősen problémás kapcsolata. Hiszen ahogyan Séllei Nóra bevezetőjében az eszmetörténeti folyamatra vonatkozóan Waugh cikkére hivatkozva megállapítja: a hatvanas évek “az az időszak, amikor a posztmodern és a posztstrukturalista elméletek hatására végképp elveszni látszik a teljes humanista szubjektumba és az egyedi autonóm individuumba és identitásba vetett hit, ugyanakkor szintén a hatvanas évekre esik a feminizmus második hullámának a kezdete is, aminek viszont – éppen a női hang, a női identitás és általában a nőiség specifikumainak megerősítése érdekében – éppen annak az önazonos, autonóm szubjektumnak a női tapasztalatára volt szüksége, amellyel a posztmodern leszámolni látszott”. (11) Vagyis a magyar kontextus részben ismétli a feminizmusnak és a posztmodernnek a kezdetektől megjelenő konfliktusait, miközben a sajátos történeti helyzetből adódóan új meglátásba is helyezheti azokat. Séllei Nóra pontosan látja ebből a szempontból a feminista reflexió időszakából származó írásokat közlő tanulmánykötet fogadtatásának tétjét, amikor azt írja, hogy “[R]eményei[m] szerint ez a szöveggyűjtemény egyrészt újfajta kapcsolódási pontokat teremt a jelenleg nálunk is használatban lévő irodalomelméleti és -kritikai diszkurzusok és a feminista szemlélet között, másrészt viszont új elméleti tereket nyit a genderszemléletű kultúrakutatás előtt is”. (18)

Egy ilyen kötet kihívásai tehát összetettek: elvárható tőle, hogy híven mutassa be az eredeti kontextus erővonalait a posztmodern és a feminizmus metszéspontjai mentén, hogy termékenyen kapcsolódjon a magyar nyelven és közegben zajló kritikai vitákhoz, hogy inspirációval szolgáljon a további kutatásokhoz, s hogy hatását ne csak egy zárt kutatói-tudományos közegben fejtse ki, a közölt szövegeknek olyan intézményesült piacokra is be kell lépniük, mint az egyetemi és főiskolai kurzusok olvasmánylistái. Séllei Nóra jól láthatóan tudatában van ezeknek az elvárásoknak, s a szerkesztői munka során a legtöbb szempontot figyelembe vette. Egyrészt az utóbbi két évtized meghatározó feminista gondolkodóitól válogatott, miközben ügyelt arra, hogy a magyar fordításban már fellelhető szövegek redundanciáit elkerülje (például valószínűleg ezért nem szerepel Judith Butlertől semmi, hiszen a kötetet kiegészítő, magyar nyelvű feminista szakirodalmat tartalmazó bibliográfiában megtalálhatók eddig megjelent írásainak adatai). A közölt szövegek két nagyobb egységre tagolódnak. “A modernitás, a posztmodern és a nő” címet viselő első részben a fogalmi tisztázás és a problémafelvetés igényével kiválasztott szövegeket találunk. “Az »alapító atyák« és a feminizmus” című második blokk pedig a feminista elméleteknek olyan – a magyar kontextusban is sztárnak számító – teoretikusokhoz fűződő viszonyát igyekszik tisztázni, mint Bourdieu, Bahtyin, Foucault, Barthes, Lacan és Derrida. “A modernitás, a posztmodern és a nő” három szövege a modern és a posztmodern jelenségeit és belső ellentmondásait tárja fel a nemi szerepek szempontjainak érvényesítésével, míg “Az »alapító atyák« és a feminizmus” írásai elsősorban a különböző teoretikus megközelítések feminista elemzését és politikai értékelését végzik el. S ha a magyar kritikai kontextus ideális intertextuális univerzumként működne, akkor ezek az elemzések alapvetően módosíthatnák bizonyos fogalmak és elméletek kontextusbeli használatát. Hogy csak a legalapvetőbb, a posztmodernre vonatkozó példát emeljem ki: “a feminista elméletnek nem kritikátlan elfogadással, hanem sokkal inkább kétkedéssel kell viszonyulnia a represszív modernitás és a szubverzív posztmodernitás közötti oppozícióhoz, amely szinte előírásszerűvé vált a kortárs elméletek bizonyos területein. Mint Gianni Vattimo hangsúlyozta, a posztmodern ilyen felfogása jellemző módon ismétli meg a modernitás alapvető gesztusát: a felülkerekedés és a jövőre irányulás gesztusát, s ekként naiv módon épp azt a »történelem mint haladás« logikát játssza újra, amelyet – legalábbis saját állítása szerint – ő maga elvet” – így Felski. (27) Vagy hogy egy a magyar kritikai kontextusban furán csengő kutatási javaslatot emeljek ki: “A szubjektum dekonstruálásánál politikailag hatékonyabb lenne a szubjektum rekonstruálása, a szubjektivitás alternatív létmódjainak és modelljeinek létrehozása” – ajánlja Waugh. (78) Ha az éles feminista bírálat és a konstruktív gender szempontú felvetés találkozik a kutató munkájában vagy az egyetemi kurzusok tematikájában (a kötet egy PhD-kurzus anyagából válogat), az eredmény jó eséllyel túlmutathat a végtelenített dekonstukciós eljárások mechanikus alkalmazásán és az értelmezési szempontok és értékítéletek kritikátlan újratermelésén.

A kötetbe beválogatott szövegekből egyenként és külön-külön is sokat tanulhat a figyelmes olvasó, s talán nem haszontalan az a szempont, hogy helyenként jól tanítható és idézhető, a legtöbb esetben pedig potenciálisan szemléletformáló szövegekről van szó. Az első blokk nyitó tanulmánya, Rita Felski The Gender of Modernity című könyvének első fejezete (bevezetője korábban megjelent “A modernség neme” című tematikus Kalligram-számban 2002 szeptemberében), melyet Horváth Györgyi szerkesztett) például kompakt, de igényes áttekintéssel szolgál a gyakran a posztmodern ellenfogalmaként használt modernitás genealógiájáról, rámutatva, hogy az “nem homogén Zeitgeist, mely a történelem egy bizonyos pillanatában született meg, hanem egymásba kapcsolódó intézményrendszerbeli, kulturális és filozófiai tendenciák összessége alkotja, melyek egymástól eltérő időszakokban jöttek létre, és csak visszatekintve határozzuk meg őket »modernként«”. (23) Mi több, szerinte a totalizáló kritika “létrehozza az elidegenedett modern múlt és az autentikus (posztmodern) feminin jövő közötti dichotómiát, amely viszont nem tud számot adni az egyik állapotból a másikba történő átmenet lehetséges mechanizmusairól”, valamint “igen hatékonyan írja ki a nőket a történelemből, mivel figyelmen kívül hagyja a társadalmi környezet különféle aspektusaival folytatott, cselekvő és sokoldalú »tárgyalásaikat«”. (31) A szövegkorpuszok intertextuális idealizálásával szemben Felski arra hívja fel a figyelmet, hogy a világ szövegszerűsége “nem jelenti azt, hogy egyszersmind tagadjuk politikai, intézményes és hatalom által meghatározott valóságait, hanem csak azt, hogy ezek a valóságok szemiotikai szempontból összetett tárgyak és cselekvések sokféleségében konkretizálódnak”. (48) A második tanulmányt jegyző Waugh – immár a posztmodern és a feminizmus kapcsolódási pontjait vizsgálva – az elméleti és politikai törekvések közös metszetét emeli ki: a hagyományos választóvonalak lebontását “»élet« és »művészet«, maszkulin és feminin, magas és populáris kultúra, domináns és marginalizált között”; “a konszenzusra épülő esztétika és a hatékony »irodalmi« hang hanyatlásának vagy a határozottan érzékelt, stabil szubjektum hiányának kulturális következményeivel” történő foglalkozást; a “tudás azon technológiai és tudományos módjainak” aggodalomra okot adó térnyerését, “melyek nem illeszthetők bele a hagyományos erkölcsi paradigmákba”; az “elmélet” és a “gyakorlat” szoros kapcsolatát, “ami soha nem látott esztétikai tudatossághoz vezet”. (61) Waugh arra is rámutat, hogy “miközben a feministák fájdalmasan tudatában voltak a nők elnyomásának a személytelen társadalmi és történelmi meghatározottságával, maga ez a tapasztalat erősen »humanista« és »személyes« tulajdonságokat fejlesztett ki bennük: együttműködést, a másokról való gondoskodás készségét, kapcsolatokban-létező-én tudatát, valamint azt a belátást, hogy az egyén és a konkrét emberi cselekedetek rendszerbe foglalását megkísérlő tudásformák és totalizáló rendszerek relatívak”. (70) Az első egységet záró Susan Bordo-írás pedig azáltal, hogy a feminizmus intézményes és politikai pozícióinak megerősödésével párhuzamosan megjelenő genderszkepticizmus veszélyeire hívja fel a figyelmet, már átvezet a következő rész tanulmányaihoz: “A posztstrukturalista belátások programszerű elsajátítása véleményem szerint – azáltal, hogy a gyakorlati kontextusról a helyes elmélet kérdéseire csúsztatja át a kulturális sokféleség reprezentációját illető, központi feminista kérdések fókuszát – nagyon problematikus a feminizmus számára. Nemcsak arról van szó, hogy ekképpen elterelik a figyelmünket azokról a szakmai és intézményi mechanizmusokról, melyek által leghatékonyabban működik a kirekesztés politikája az értelmiségi közösségekben, hanem arról is, hogy megfosztjuk önmagunkat olyan, még mindig létfontosságú elemzési eszközöktől, melyek alkalmasak ezeknek a közösségeknek és az őket fenntartó hierarchikus, dualisztikus hatalmi struktúráknak a kritikájára.” (96–97)

Azért tartottam fontosnak mindezeket kiemelni és hosszan idézni, mert az egyszeri elméletileg kondicionált olvasót könnyen elcsábíthatja a kötet második egysége, s attól függően, hogy Bourdieu, Bahtyin, Foucault, a szerzőség kérdésköre, a pszichoanalízis, vagy Derrida munkássága érdekli, csak azt a tanulmányt olvassa el az egyébként gazdag felhozatalból, mely kedvenc szerzőjével vagy kutatási területével foglalkozik. (Persze, ha nem meggyőződéses feministáról van szó, már az is eredmény, ha kezébe vette a könyvet. Ebből a szempontból a magyar kritikai közélet szereplői hasonlítanak azokra a nyugati kollégáikra, akik szintén megtehették volna, hogy feminista szakirodalmat olvasnak.) Ugyan Séllei Nóra bevezetőjében annak a reményének ad hangot, hogy a szövegek párbeszédbe elegyedése – az, ahogyan a különböző olvasók értelmezésében egymást olvassák – változatos módon járulhat hozzá a kritikai diskurzus alakításához (18–19), én ennél sokkal szkeptikusabb vagyok. A kötet második részének összeállítása ugyanis olyan veszélyeket rejt magában, melyeket korábban Susan Bordo megfogalmazásában már idéztem. Vagyis hogy az, amit a tanulmányában Toril Moi Bourdieu kapcsán feminista “elsajátításnak” [appropriation] nevez (Séllei Nóra fordítása annak ellenére, hogy ellene megy a bevett “kisajátítás” terminusnak, tökéletesen adja vissza azt a feminista gyakorlatot, melyet Moi nemcsak leír, hanem írásában követ is), zsigeri reakciókat vált ki az elemzett, kritizált, értékelt és átértékelt elméleti szerzők magyar követőiből. Hogy egyszerűen nem érzik át annak a jelentőségét, hogy “[A] feminista elmélet kritikai elmélet; a feminista kritika tehát természetszerűen politikai. Amikor ezt állítom, akkor a »kritika« [critique] marxista fogalmára támaszkodom, melyet oly frappánsan foglal össze Kate Soper: elméleti gyakorlat, mely »azáltal, hogy megmagyarázza az éppen támadott elmélet kognitív hátrányainak a valóságban fellelhető forrását, a valóságban is lejátszódó változásokat hív elő.« Mint Soper írja, a feminista kritika ebben az értelemben a frankfurti iskola által kifejlesztett kritikai elméletet visszhangozza, amennyiben a hangsúly »a konkrét, emancipatorikus gyakorlat érvekkel alátámasztott igazolásán van«”. (Moi, 131) Bourdieu, Bahtyin, Foucault, Barthes, Lacan és Derrida feminista olvasatai nem a saját politikai kritériumaik, hanem kizárólag az elméleti-módszertani helyesség követelményei szerint ítéltetnek majd meg. Pedig az explicit feminista elfogultság kimondottan előnyére válik számos olvasatnak. Hogy csak az általam is szinte maradéktalanul elfogadható szövegeket emeljem ki: Toril Moi Bourdieu-ről, Dale Bauer Bahtyinról és Biddy Martin Foucault-ról szóló írásai meggyőzően mutatják be, hogy ezek az elméletek milyen hasznossá és értékessé válhatnak feminista kézen, s hogy ez a külsődlegesnek mondott meggyőződés és szemlélet milyen termékeny módon tudja újraértelmezni és kiegészíteni a férfiszerzők munkáit. Más a helyzet Jacqueline Rose és Elizabeth Grosz két írásával, de ezekkel az írásokkal szemben sem szaktudományos, hanem inkább politikai aggályaim vannak. Grosz véleményem szerint túlzottan relativizálja a feminista szerzőség diskurzív pozicionáltságát, amikor azt állítja, hogy “egy szöveg legjobb esetben is csak ideiglenesen, csak pillanatnyilag feminista vagy patriarchális, csak bizonyos, de nem az összes lehetséges olvasataiban, és csak bizonyos, de nem az összes lehetséges hatásaiban”. (232) Hasonlóan viszonylagosít Derrida-olvasatának konklúziója: “El kell fogadni az oppozíciók kézzel fogható és egyedi megoldhatatlanságát a maguk konkrét és még eljövendő kontextusában. Azt hiszem, ez marad a feminista elmélet egyik legnagyobb erőssége (s nem annak gyengülését hozza): nem azoknak a pozícióknak a lezárása, melyekkel nem ért egyet, hanem az arra való nyitottság, hogy képes legyen önmagát újra és újra átírni és újrafogalmazni.” (300) Mindkét következtetés feszes olvasatot zár le. Az első arra a kérdésre keresi a választ, hogy mitől feminista egy szöveg, s eközben meggyőzően bizonyítja, hogy mitől nem az. A második szöveg pedig abból az “általános kétkedésből” keresi a kiutat, “amellyel oly sok feminista viszonyul a mostanság leginkább magától értetődően poszmodernként aposztrofált gondolkodókhoz, a szubjektivitásokat, szexualitásokat, a cselekvő alanyiságot, a politikai platformokat és forradalmi célokat kikezdő tervezetek[hez]”. (270) Jacqueline Rose végkövetkeztetése Lacan-elemzésében ellenben alapvetően ellentmondásos: egyfelől tagadja, hogy a pszichoanalízis cinkosságot vállalna a “nőiség” meghatározásában, hiszen “csupán leírja, hogyan jön létre”. (268) Majd ennek megfelelően azt állítja, hogy “[M]indaddig, amíg érezzük ennek a meghatározásnak a hatásait, addig egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy semmibe vegyük a meghatározást életben tartó alapvető csalás leírását”. (268) Vagyis bizonyos értelemben kizárja a lacani pszichoanalízis intézményként történő vizsgálatát, mert jelentőségét abban látja, hogy az ő esetében a patriarchális berendezkedés vizsgálata a nőit az ellenállás helyeként definiálja, s egyben “a »feminin« bármiféle abszolút definícióját aláássa”. (268) Grosz és Rose szövegei szerintem túl sokat örökítenek át a posztmodern meghatározatlanságokból, s ha nem is lehetetlenítik el a feminizmus politikai vállalkozását, de indokolatlanul megnehezítik nagyon is gyakorlati célkitűzéseinek a megvalósítását.

Ahogy Séllei Nóra is megjegyzi a bevezetőben, nem egyformán színvonalas és korszerű szövegekről van szó (19), hiszen egy ilyen antológia szerkesztése közben számos célkitűzést kell szem előtt tartani. Ha azonban a kötet hagy némi hiányérzetet maga után, akkor az nem az írások egyenetlen színvonalából és korszerűségéből fakad, hanem hogy konkrét gyakorlati példák és elemzések csak elszórtan találhatók a szövegekben, pedig a feminista kritika problémaérzékenysége és elemzéseinek éleslátása nem csupán a nehéz elméleti szövegek élvezeti értékét emelhetné, hanem a feminista célkitűzések elfogadásának esélyét is növelhetné. Ilyen kísérleteket csak elvétve találni a kötetben: be kell érnünk Waugh történeti fejtegetéseivel a női irodalomról (73–90), Bordo vázlatos elemzésével, mely az Egyesült Államokban 1991–1992 fordulóján nagy vihart kavart nemi erőszak- és zaklatási perekkel foglalkozik (119–123), a Moi tollából származó Beauvoir-életrajz vázlattal (162–166) és “A medúza nevetésé”-ről szóló kontextuális, szociológiai értelmezésével. (168–170) A kötetnek első soraimban emlegetett “bája” így “az elmélet bája” marad, de a magyar nyelvű szakirodalom bibliográfiáját közlő mellékletnek pusztán a terjedelme meggyőzhet bárkit arról, hogy éppen itt az ideje, hogy az elméleti reflexiók felerősödjenek a magyar kritikai közéletben. A Séllei Nóra szerkesztette A feminizmus találkozása a (poszt)modernnel kötet ennek a folyamatnak fontos állomása.