Let’s talk about sex, baby!

Az Éjszakai állatkert című antológia a “nem vagyok feminista, de” kezdetű mondat hazájában született. E mondat sokféleképpen szokott folytatódni: “…de ellenzem a nők alacsonyabb szintű bérezését”, “…de támogatnám a kisgyermekes nők pozitív diszkriminációját egyes közalkalmazotti állások esetén”, “…de mielőbb be kellene építeni a gender studies szemléletmódját a középiskolai irodalomoktatásba”, “…de lehetséges, hogy a társadalmi nem mint konstrukció, egy szépirodalmi mű alapján is elemezhető”. A fenti mondatok egy része kapcsán felvetődik a kérdés: miért ne vallhatná magát feministának az, aki az egyik válasszal szimpatizál, ám a másikkal esetleg kevésbé vállal közösséget, miért ne választhatna magának a kedvelt követelési formulához a feminista mozgalmak széles tárházából számára megfelelőt (inter alia liberális feminizmus, radikális feminizmus, posztmodern feminizmus, kulturális feminizmus, fekete feminizmus, leszbikus feminizmus, gazdasági feminizmus, pluralista feminizmus, szocialista feminizmus)?! A politikai és a gazdasági egyenjogúságot érintő állítások kapcsán pedig az a kérdés is megfontolandó, vajon e sok tekintetben kimondottan kirekesztő tendenciákkal bíró országban miért is vitatható az adott követelés támogatása bármely demokrata számára: miért mosódik össze a hátrányos megkülönböztetés tilalma mint emberi jog a rajta túlmutató, valóban egy adott feminista tudományos mozgalomhoz kapcsolható követelményekkel. A szövegek, amelyekről ebben a kritikában gondolkodni fogok, irodalmi antológiában láttak napvilágot. Ám amikor az antológia koncepciójáról kell véleményt alkotnom, nem lehet figyelmen kívül hagynom létrejöttének politikai és kulturális kontextusát. A kötet megjelenése és e kritika megjelenése között eltelt idő lehetőséget ad arra, hogy három kitekintő jellegű szempontból elemezzem az antológiát: kulturális kontextus, koncepció és utóélet.

Magyarországon mind a feminista elméletek, mind pedig a tágabb értelemben vett társadalmi nem kutatása a legelszántabb erőfeszítések ellenére is meglehetősen kívül esnek az establishmenten. Mindeközben a mai középiskolásokat olyan kulturális tér veszi körül, amelyben Kiszel Tünde “nőiesen bájos” nyilatkozataitól az aktuális méhnyakrák-ellenes televíziós reklám nyíltan szimplifikáló gondolkodásmódjáig a gender szempontjából megannyi érdekes és veszélyes taposóakna található. E kérdések tematizálását hátráltatja, hogy a társadalmi nem kutatásához és a különböző mozgalmak aktivistáihoz számos előítélet kapcsolódik. Az előítéletek hatására sokan felmondják a szolidaritási szerződést a női közösség bármilyen szempontból megkülönböztetést szenvedő tagjaival, és a többszáz-féle feminista mozgalom, tudományos irányzat gondolkodásmódját egységesen aktivistának, frusztráltnak vagy éppen sikertelenségi kompenzációnak minősítik. Ez a hozzáállás még akkor is megalapozatlan, ha alkalmanként éppen az a diszkriminációkutatási közhely áll elő, hogy maga a diszkriminált személy avagy közösség tesz lépéseket azért, hogy a kirekesztettek körébe kerüljön.

A kötet egyik szerkesztője, Forgács Zsuzsa Bruria az Index faggatózására határozottan leszögezi: “A harminchárom szerzőnk közül – a szerkesztőket is beleértve – körülbelül hat vállalná a feminista jelzőt a kötettől függetlenül. Mert ez a könyv tiszta irodalom, és nincs a történetekben – legfeljebb elvétve, utalásszerűen és foszlányosan – ideológiai tartalom. Egyáltalán nem feminista könyvet akartunk szerkeszteni, hanem egy irodalmi antológiát, amely a nők még feltáratlan és ezáltal még meg nem mutatott látásmódjáról, tapasztalatáról szól az adott témában. A szerzők túlnyomó többsége távolról sem vallaná magát feministának, de ez nekünk (a szerkesztőknek) nem is volt szempont a megkereséseknél és válogatásnál. Szempontunk csak az volt, hogy a szöveg jó és érdekes legyen, igyekeztünk minél többféle szerzőt megkeresni, hogy színes legyen a könyv.”¹

Nem egészen érthető, a szerzők többsége pontosan mitől is tartja magát távol, mikor “távolról sem feministaként” határozza meg önmagát, miképpen az sem világos, hogy miért kellene azon hatnak, aki feministának vallja magát, ezt a szerepet, mint valamilyen harcot “vállalnia”. Az a tény, hogy az antológia – saját meghatározása szerinti – “tárgya” a női szexualitás, szükségképpen vezet oda, hogy a feminista irodalomtudomány kiemelt figyelemmel fogja kísérni és alakítani a kötet recepcióját. Ráadásul az antológia témaválasztása és a megjelenését övező sajtófigyelem “ideológiai” elemek felfedezéséhez és társadalomtudományi kérdések megvitatásához vezethet, mely vita – és ebben a szerkesztők valószínűleg egyetértenek velem – nem vesz el a kötet esztétikai értékeiből. Az a megállapítás pedig, hogy csak elvétve található az antológiában ideológiai tartalom, nehezen értelmezhető. A feminista irodalomtudományi irányzatok többsége nem azt állítja, hogy a tudományos vizsgálódás szempontjából kizárólag az irodalmi művek direkt ideológiai tartalma a releváns, már ha létezik egyáltalán ilyen, éppen ellenkezőleg, arra próbál rávilágítani, hogy minden szövegben elemzésre érdemes lehet a kulturális gyakorlat, beszédmód és az irodalom viszonya: bármely szövegben leképeződhet a keletkezési környezet társadalmi realitásának valamely formája. Miközben értem, hogy a szerkesztők nyitni szerettek volna azon olvasók és szerzők felé is, akiket jeges borzongás fog el a feminizmus hallatán, azt gondolom, e konkrét antológia esetében minden “gyakorlati haszon” ellenére félrevezető a feminizmustól való határozott távolságtartás.

Megítélésem szerint a témaválasztás célja az volt, hogy egy sokak szerint elhallgatott és egyben várhatóan nagy érdeklődésre számot tartó probléma köré szerveződjenek a szövegek. A női szerzői látásmód preferálása mint szerkesztési koncepció vállalható és képviselhető, a világ irodalmi életében megannyi hasonló kötet talált már otthonra, és az efféle antológiák, az őket övező sajtókampány, valamint az antológiák kapcsán kialakuló társadalomtudományi viták beépültek a globális és lokális irodalmi hagyományba. Egy ilyen típusú antológia cím- és alcímválasztása azonban nagyon érzékeny momentum, és akár már a pontatlan alcím is megbillentheti az eredeti koncepciót. Az Éjszakai állatkert című antológia alcíme, közvetlen tárgya a női szexualitás per se. A kötet szerkesztői nem tették idézőjelek közé a női szexualitás fogalmát, és semmilyen egyéb formában sem szelídítettek a témaválasztás megjelölésén. Ráadásul “nem feminista” kötetet kívántak szerkeszteni, így a gender értelmezéseket, azaz a biológiai és társadalmi nem-felfogás megannyi érdekes változatát nehéz alkalmazni a kötet szerkesztési elveinek vizsgálatakor. S bár a szerkesztők több interjúban hangsúlyozták, hogy a biológiai és a társadalmi nem kérdésköre egyaránt foglalkoztatja őket, végül éppen egy olyan fogalmat használnak alcímül, amelyet a genderkutatás számtalan alkalommal problematizált. Ráadásul az alcímet funkciótlan körülírás is követi: “nagy merítés a vágyról, szenvedélyről, intimitásról, testiségről, szerelemről és erőszakról”. Továbbra is kérdés marad, hogy az Éjszakai állatkert mint antológia minek is az antológiája? Nem-feminista antológia a női szexualitásról, kortárs és nem kortárs női (és talán egy esetben nem női) szerzőkkel, professzionális és amatőr irodalommal, vágyról, szenvedélyről, intimitásról, testiségről, szerelemről, erőszakról, “a női tapasztalat világáról”, a “Kitakart Psyche” sorozatból, a női szemléletváltás sorozatból, az Artizánok szerkesztésében – hogy is van ez?! Mintha egy esti brainstorming-találkozó listáját hallanánk, megannyi önmagában így vagy úgy megálló ötlet, de egymással furcsa interakcióba kerülő koncepció. Mivel az Éjszakai állatkert valóban új vállalkozás a magyar irodalmi életben, egy szigorúan szerkesztett, koncepciójában irodalomtudományilag megalapozott, önmeghatározásában pontos kötet valóban mérföldkő lehetett volna – sajnos ezt az esélyt a szerkesztők elszalasztották.

Séllei Nóra a kötet “tematikai, stilisztikai és műfaji változatosság”-át méltatja,² én a “változatosságot” inkább a bizonytalanság szóval cserélném ki. Mert hiába szándékozták a szerkesztők a női irodalom sokszínűségét transzparenssé tenni, néhány dilettantizmus-közeli szöveg inkább támadhatóvá és szétesővé teszi az antológiát, mintsem hogy gazdagítaná. Nyilván nehéz megtalálni a határvonalat az inkluzív és a túlzottan inkluzív szerkesztési elv között abban az esetben, ha a szerkesztők rá kívánnak kérdezni az irodalomtudomány kategorizálási hagyományára. Ám úgy tűnik, a határfeszegetés szigorúbb szerkesztési struktúrában is megvalósulhatott volna. Tóth Krisztinának a kötetben található szövegei például úgy bontják le a női szexualitással kapcsolatos finomkodó mítoszokat, hogy mindeközben az elbeszélések nem lépnek ki az irodalom stilisztikai pályájáról. Harangi Andrea elbeszélése pontosan ismeri a határt a barátnői, késő esti sztorizás és az elbeszélés-szerkesztés között, miközben a női maszturbáció irodalmi ábrázolására vállalkozik. Bán Zsófia pedig e kötetben nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar irodalomtudományi, irodalmi élet egyik legérdekesebb szereplője, akit minden műfajban érdemes olvasni. És ha a szerkesztők a hagyományos történetmesélés tradícióját is be kívánták építeni a kötetbe, akkor ebből a célból elég lett volna Zsámboki Mari finom humorral átszőtt visszaemlékezésének közlése.

Éppen e kiváló szövegek jelenléte miatt érthető oly nehezen, hogy az Artizánok miért nem szerkesztettek valamelyest szigorúbban. Kérdés továbbá, hogy miért kellett egy minden elemében problematikus szerzői jogi koncepciót ráerőltetni a kötetre, amely koncepció – a jelenleg mind befolyásosabb demokratikus kultúraelmélettel szemben – azt az illúziót kívánja elhitetni az olvasóval, hogy a szöveg idézethálója felfedhető. Az antológia végén forráslista található a kötetben található “idézetekhez”; hogy néhány valóban komikus példát említsek: “Bódis Kriszta Elkeltem. Pont. című szövegéhez: »Talpra magyar!«: Petőfi Sándor: Nemzeti dal, Radics Viktória »Ne ölj!« című szövegéhez »Ne ölj!«: 2Mózes 20, 13.” Az egész lista az adott idézet ismertségétől függetlenül anakronisztikus és banális.

A fenti kritikai megjegyzésektől függetlenül nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos, hogy az Artizánok megtették az első lépést az efféle antológiák irányába. Az antológia valóban súlyos hiányt pótol, fontos közösségszervező és figyelemfelkeltő funkciót tölt be. A fent említett hiányosságok semmiképpen sem kérdőjelezik meg az összeállítás létjogosultságát.

A kritika elején jeleztem, három szempontot fogok mérlegelni: az utóélet kérdéskörére még nem tértem ki. Magyarországon most indult el a gender studies beépülése az egyetemi curriculumba, egyre több vonatkozó kurzust látni a felsőoktatási intézmények sillabuszaiban. Ezzel párhuzamosan számos kiváló irodalomtörténész és esztéta feszegeti az irodalomtudományi határokat (többek között Gács Anna, Radics Viktória, Bán Zsófia, Mikola Gyöngyi, Séllei Nóra, Zsadányi Edit). Mindeközben az aktivista mozgalmak is egyre határozottabban vannak jelen. Az aktivistai vonalnak a nemzetközi társadalminem-kutatás köztudottan sokat köszönhet, és ez nincs másképpen Magyarországon sem. Más kérdés, hogy e három vonulat: oktatási beépülés, tudományos megalapozás és aktivista tevékenység milyen arányban van jelen egy adott országban. Úgy látom, bár lehet, hogy tévedek, de mintha nálunk az aktivista vonal előbb vált volna meghatározóvá, minthogy a tudományos és oktatási nyelv teljes egészében kiépülhetett volna. Ez akár természetesnek is tekinthető, hiszen előbb kell nekimenni a falnak, és aztán átjárót építeni. Mégis elemzésre érdemes, hogy milyen módon megy neki a falnak az a bizonyos aktivista. Magyarországon számos civil szervezet és tudományos közösség dolgozik feminista vagy feminizmus-közeli projekteken, az ő tevékenységük is az aktivizmus körébe sorolható, de mellettük jelen van egy lelkes, militáns jellegű irányzat is, és ez a kötet az én megítélésem szerint, minden bántó felhang nélkül, leginkább az utóbbi körbe sorolható. Ám vajon a megosztó hangvételű, katonásan belemenős irányzat jó pillanatban és jól működik-e a magyar irodalmi közéletben? És itt kihagyhatatlan téma Forgács Zsuzsa mint szerkesztő és aktivista személye. Forgács Zsuzsának sokat köszönhet a hazai társadalminem-kutatás, több általa a médiában is transzparenssé tett tematika vált elemző tanulmányok kérdésévé, illetve konferenciák témájává. Megfontolandó azonban, hogy az általa képviselt, erősen konfrontatív, több frontot nyitó, viszont tudományos megalapozottsággal nemigen bíró politika mennyiben tesz jót e kötet recepciótörténetének. Fontos hangsúlyozni, nem az a kérdés, hogy Forgács Zsuzsa nyilatkozatai a reflektorfényben hozhatnak-e előnyt a feminizmuskutatás, valamint a feminista irodalom számára, mert természetesen hozhatnak, hanem az: milyen arányú jelenlét milyen konzekvenciákkal bír. Hogy a vonatkozó militarista szóhasználatot kövessem, Forgács Zsuzsa jelenlegi aktivitása vajon “stratégiailag elhibázott”-e?

Úgy tűnik, mintha egy megfontoltabb, kiépítettebb mediális üzenet hatékonyabb lehetne. Erre válaszképp könnyen mondható, hogy a patriarchális tudományos elvárásokat kérem számon az éppen a férfiközpontú, adatközpontú, “objektív” struktúra ellen mozgó irányzattól. A társadalminem-kutatás egyik jól ismert állítása, hogy a tudományos közeg szabályai önmagában a női jelenlét ellen hatnak. Ezt az állítást nem vitatom teljes egészében, de úgy látom, hogy a gyakorlati alkalmazhatósága összetett kérdés: rendkívül sok esetben igaz, más esetekben kevésbé. Szerintem annak a pillanatnak vagyunk a tanúi, amikor számos sajtóvita után lassan, talán érthetetlenül lassan, de már kezd beépülni oktatási rendszerünkbe a gender studies szemléletmódja. Kivételesen érzékeny pillanat ez, mert például az efféle irányzatokat ellenzők is rátalálhatnak Judith Butler, Toril Moi, Rita Felski, Iris M. Young, Caren Kaplan, Ellen Messer-Davidow, Mieke Bal gondolataira. És ez az a pillanat, amikor a mozgalmak, ha kellőképpen felkészülten és reflexíven működnek, a meggyőzés változatos módozataival érhetnek el újabb eredményeket.

Thüringer Barbara: A nők szerint a világ. 2005. 12. 02 http://index.hu/kultur/klassz/fzsint1130/

Séllei Nóra: Híradások a sötét kontinensről. http://www.es.hu/pd/display.asp?article=2005-1127-2140-53ORWY&channel=KRITIKA0547